CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A' REMÉNYHEZ. 0178


F ÖLDIEKKEL játszó
Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
Cslfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A' boldogtalan,
'S mint Védangyalának
Bókol úntalan. -
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
[p 0179] Csak maradj magadna!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem' nárczisokkal
Végig ûltetéd;
Csörgõ patakokkal
Fáim' éltatéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a' tavaszt,
'S égi boldogsággal - Fûszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a' fürge Méh,
Repkedtek a' friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
ôrömimnek még:
LILLA' szívét kértem;
'S megadá az Ég.

[p 0180] Jaj de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zõld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak LILLÁT hagytad volna,
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja köztt a' búkat
Elfelejteném,
'S a' gyöngy-koszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a' keménység
Úgyis eltemet,
Érzem: e' kétségbe'
Volt erõm elhágy,
[p 0181] Fáradtt lelkem égbe,
Testem fõldbe vágy.
Nékem már a' rét hímetlen,
A' mezõ kisûltt,
A' zengõ liget kietlen,
A' Nap éjre dûlt. -
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! LILLÁK!
Isten véletek!!!