CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: MÉG EGYSZER LILLÁHOZ. 0165
É N szenvedek, 's pedig miattad,
Miolta szívem,
elragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz
eszembe.
'S így kell talán e' gyötrelembe' Örökre
sínlenem.
Értted borong éltem' tavassza;
Mert nincs
Nap, a' melly elfogyassza
A' rám vonúltt ködöt.
Sír
tisztelõd, ha kél, ha fekszik,
Miólta Azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.
[p 0166] Sír tisztelõd,
kétségbe esvén,
Miolta tõled távol esvén
Reménye
füstbe szállt;
Holtt-álom ûl zsibbadtt ölében,
'S
gyakran ijesztõ képzetében
LILIT, LILIT kiált.
E' szóra
karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak.
Nincs
LILLA, nincs öröm!
Már nyugtom' éjjel sem találom,
Mert
ott is ébren tart az álom,
'S fejem' LILIN töröm. -
Óh,
melly keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit reméllni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az
és tüdöm is, bátor élek, Lelketlenûl lehell.
És tán
te, szép Szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed' virága
Virít, míg én halok. -
[p 0167] Adná az Ég! Azonn
örûlnék.
Könnyemnek azzal eltörûlnék
Felét az
Angyalok.
De tán, LILIM! te is kesergesz?
Rabgerliczém
saskézbe hergesz,
'S kéred segédemet?
Hijába már,
Kincsen, hijába!
Csak az Halál' jégsátorába' Ölelsz meg
engemet.
