CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: ÚJESZTENDEI GONDOLATOK. 0116


Ó H Idõ, futós Idõ!
Esztendeink sasszárnyadon repûlnek;
Vissza hozzánk eggy se' jõ,
Mind a' setét Kaósz' ölébe dûlnek.

Óh Idõ, te eggy Egész!
Nintsen neked sem kezdeted, se' véged;
És csupán a' véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

Téged szûlt e' a' Világ?
Vagy a' Világot is te szûlted éppen?
Mert ha csak nincs Napvilág,
Nem mérhetünk idõt mi semmiképpen.

[p 0117] Hát ha tõled, óh Idõ!
Te a' ki mindenünket öszverontod,
A' Nap is hóltszénre fõ?
És lánczodat magad zavarba bontod?

Mert ihol lám mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erõvel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek õk idõvel.

Lám az ég' forgása is
Idõvel újabb változásba lészen,
Lám a' csillagokba is
Ki most derûl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig Fõldünknek állapatja,
Hogyha a' feldûllyedett
Tenger, vagy Etna' lángja szántogatja?

Sok faluk' határain
Ma Delfinek cziczáznak a' vizekben,
'S a' Csigáknak házain
Most Zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

[p 0118] Sok Merõföld már sziget,
Sok völgyek a' nagy bérczekig dagadtak,
És ahol hegy vólt 's liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh Idõ!
A' Nemzetek' forgó enyészetével.
Most az eggyik nagyra nõ,
'S a' másik elmúlik saját nevével.

Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a' Világ' csudája, állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a' világ csudája, áll ott.

Óh ha a' nagy Nemzetek'
Sorsán hatalmad' így elõmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

Gyermek - ifjú - vén korunk,
A' bú, öröm, 's a' jó, gonosz szerentse,
Ép, beteg voltunk, s' torunk -
Kezedbe' van, hogy jöttödet jelentse.

[p 0119] Futsz te, nem vársz senkit is.
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt parányi perczeken kimúlál.

Nem lehet jelenvaló,
Csak múltt, 's jövendõ pont lehet te benned.
És miként a' puszta szó
Repten repûl, úgy kell veszõbe menned.

Így repûlt el tõlem is
Sok kedves esztendõm sebess-haladva.
'S meglehet, hogy nékem is
A' véghatár ma is ki lészen adva.

Úgy se' volnék már gyerek.
Négyszer hat esztendõt eléldegéltem,
'S e' szerént az emberek'
Szûk életének harmadáig éltem.

Vajha már - ha több nem is -
Mind eggyik esztendõre jutna benne
Eggy - csak eggy órácska is,
A' melly az Érdem oszlopára menne!

[p 0120] Kész vagyok meghalni - kész,
Csak ezt tegyék síromnak a' kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. -

Ámde, hogyha olly nemes,
Szép tettek életembe' nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Legyen ditsõítésre még Vitéznek:

Semmi! csak te, óh LILIM!
Te, a' kiért az életet szerettem,
Csak te légy, LILLÁM! enyím;
Mindég fogom becsûlni, hogy születtem.

És mivelhogy a' napok
Elseprik a' legédesebb idõket:
Míg az ifjú hónapok
Virítanak, el ne is veszessük õket.

Elfut a' nyájas tavasz,
A' bársonyos Hajnalra gyász köd árad,
A' kinyíltt játzint elasz,
A' rózsaszál egy délbe' is kiszárad:

[p 0121] Így az Ifjúság maga
Majd elrepûl vidor tekintetedrõl,
És az Ámor' csillaga
Eltûnik ám kacsingató szemedrõl.

Akkor, ah! rózsáid is,
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érzõ szíved is,
Ah, nem tud úgy örûlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg LILIMMAL,
Úgy napolván, mint rideg
Vén Pellikán ifjúi daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,
A' szép idõt, óh LILLA! meg ne vessük.
Míg az élet' lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zõld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csakhogy te, LILLA! meg ne szûnj szeretni.

[p 0122] Híremet 's nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virággot arra 's a' Leányok.