K. BOÉR SÁNDOR: KI LÉGYEN Õ? 0167


ELSÕ FEL-VONÁS. I. JELENÉS.

(Palotába)

VILHELM. KAPITÁNY.

VILHELM : Emberségemre mondhatom kedves Kapitányom! te tsak annyit érteszsz a' szeretethez, mint én a' hadakozáshoz. Azt képzelni, hogy egy ifiu, szép, és tsapodár Léánykát, a' millyen - jól meg-kell gondolni a' Húgom, sohajtások, és panaszok által meg-lehessen nyerni - nevettséges gondolat! - Az eleven, tüzes Léánykákat, nem effélével lehet el-hoditani. - Utollyára- is, azt mondom azért néked, gondold-meg, hogy a' Húgom egy Léány. [p 0168]

KAPITÁNY. : És az az egy, a' ki engemet bóldoggá tehet a' földen.

VILHELM. : És az az egy, a' ki leg-inkább nem illik te hozzád. Az Aprilisi idö félignyire sem ollyan változo, mint ö. Mind gustussára, mind érzékenységeire nézve különös. A' félelmességet, emberséget, erköltses meg-pirulást, vagy eggyügyüségnek, vagy módosságbéli szükségnek nevezi. Egy eleven történetre sohajtoz, a' leg-szomorubbra pedig nevet. A' mire igen kell, nemet mond, és a' mire nemet várna az ember, igent.

KAPITÁNY. : Derekasint le-rajzolád, ugy hogy semmit sem hízelkedél.

VILHELM. : Ez az ö festése, már most a' tiéd következik. Te egy közép valami vagy, a' könnyü hivés, és gyanakodás között, a' ki a' mibe kételkedni kellene, el-hiszed, és abban kételkedel, a' mit el-kellene hinni. A' ki minden ok nélkül szeretö lészsz, és viszont leg-kissebb meg-gyözödés nélkül le-tsendesedel. Egy ollyan gyermek, a' ki midön szokott uttyát el-veszti, jajgat, kiábál, panaszolkodik, és még-is soha tzéllyát el-nem érheti. [p 0169]

VILHELM. :Jobbitsd-meg magadat Barátom! - Nem-is tudom, miképpen eshetik az, hogy a' szeretet, mely a' leg- félelmesebb állatot-is meg-nemesiti, te benned ellenkezö- képpen munkálkodik. A' fejérnépek valósággal kegyes, és szép teremtések, de tellyességgel nem tökéletesek. Leg-elsö kivánsága egy Léánynak: uralkodni, és szenvedéseket okozni. Probáld meg, tsudálj tsak eggyet, mingyárt utálni fog - mutasd magadat nem utánna járonak, már vigyázni fog - vesd alája magadat, azonnal kegyetlenkedik te rajtad. Ha észre veheti, hogy ötet unalmasnak, vagy eggyügyünek gondolod, azon szempillantásba el-kezd minden probákat követni, hogy néked tessék, és tégedet gyözedelmének szekeréhez lántzollyan.

KAPITÁNY. : Tehát a' le-kötelezés, és alázatosság nem innyed szerint valók?

VILHELM. : Nem. Ezek hellyett teszem én a' szemtelenséget, és ellenkezést. Ezen két tulajdonságokkal, ha jo alkalmatossággal és az ember, egy ora alatt többet vihet véghez, mint a' leg-nagyobb emberséggel esztendök alatt.

KAPITÁNY. : Meg-lehet Vilhelm! hogy ezen te vad musikálásodba eggyeztetés vagyon: [p 0170] de én már annyit énekeltem a' régi hangon, hogy semmiféle ujjat nem vehetek eké.

VILHELM. : Na hát tsak rajta; folytassad te szomoru, bé zárt fülemile! éneklésedet. Én szabadon lévén, a' kalitzkán kivül, édesdeden fogom nevetni.

KAPITÁNY. : Talám a' te Húgodnak észbéli hibája vagyon?

VILHELM. : Éppen nints.

KAPITÁNY. : Hogy tudjam és tehát, az ö hozzám való maga viseletét, egy ollyan bogárhaz, mint Szemödi, való le-ereszkedésivel meg-eggyeztetni? Egy illyen szemtelen alatson legény, meg-érdemli-é az ö társalkodását?

VILHELM. : Éppen ezen társalkodása mutattya-meg az eszit. Egy Léány mindent feltett tzélból tselekszik. Ha maga körül egy bolondat szenved, bizonyoson mást boszszantani akar.

KAPITÁNY. : Felette el-köteleztél.

VILHELM. : E' mellet, láddég azon bolondnak érdemei vagynak: Mert ö sokkal több szökéseket tsinál, mint a' Húgam majma, többet fetseg, mint az ö Páperlije, többet hízelkedik, [p 0171] mint az ö ölbeli kis kutyája, többet hazud, mint az ö szoba Léánya, és több elméssége, s' elevensége van, mint az ö Kapitánnyának.

KAPITÁNY. : Haggyuk ezt annyiba, hadd szálhassunk már réád. Hogyán áll a' te dolgod Sárával?

VILHELM. : Jo leszsz. Már most hally erköltsességeket felöllem. - De a' sigittség nékem-is kedvesebb vólna.

KAPITÁNY. : Hogy, hogy? talám nehézségek adták elé magokat?

VILHELM. : Egészsz halommal, a' mellyeket bajasan irthatak-ki útamból, de hogy keresztül hasitak rajtak, bátorságom kezességire fogadom.

KAPITÁNY. : Hiszem Sára tsak egy Léány.

VILHELM. : Réá nézve az, de ha közélebröl visgálja-meg valaki, akkor veszi észre, hogy nyakasságát ki-vévén, semmije sintsen neméhez illendö. Ö szép, a' nélkül, hogy azt tudná, nagy lelkü, a' nélkül hogy lenni akarna, eleven, bolondság nélkül, nemes, büszkeség nélkül, és nyájos, gyengeség nélkül. Egy szóval ö - [p 0172]

KAPITÁNY. : Ezer virtusakal bíro, a' mellyeket te el-akarsz rontani? - Eregy: mert egész ördög vagy.

VILHELM. : És te szép vigasztalo.

KAPITÁNY. : Ha ö, a' mint hallom nemes születésü, miért nem kívánod azon virtusokat benne, mint feleségedbe tisztelni, a' mellyektöl külömben meg- akarad fosztani? - Vilhelm! néked meg-kell házasodni.

VILHELM. : És holnap, holnap után magamat Strimfli kötöjivel fel-akasztani, uyg-é hogy az ö érdemeiért, özvegységivel, mint a' leg-hízelkedöbb jutalommal fizessek? - NemBarátom! minekelötte annyire mennék, el- kénék leg-alább vagy tizenkéttzer a' Pámélát olvasni. - De hát ha kedves baráttságos tanátsadom! ez a' Léány nem lenne jo születésü, és mint egy el-hagyott, ki3tétetett gyermek, jo neveltetésit, tsak a' történetnek köszönhetné?

KAPITÁNY. : Ebbe az állapotba, éppen nemes lelke lehetne nagy tekintetbe, mely homállyosságától sorsának kapna méltoságot. Te gyönyörködni fogsz, ha ötet oly karba helyeztetheted, mellyet diszesithet. Néked vagyonad nevelésire nintsen szükséged - áldozd-fel azért, a' haszontalan kevélykedést, a' szükséges szerentsének. [p 0173]

VILHELM. : Ez igen heroicé van ki-gondolva. - Tehát minden útan módon, tsak házosaggyam-meg?

KAPITÁNY. : Ha erköltses, igen-is. - Ha pedig a' te iránta való tudositásod hamis, ugyan mond-meg nékem igaz lelkedre, hogy valósággal ki légyen ö?

VILHELM. : Ö egy testvére a' Gráciáknak, a' fellegekböl húllatt-le, Zésirusaktó rengettetett, és Isten aszszonyoktól szoptattatott. - Ápropo! most jutna eszembe, hogy ugy tettzik, az atyád testvére az Obester, nem nézi rossz szemekkel. - Semmit sem vettél észre?

KAPITÁNY. : Semmit sem. - Hiszem túl-is vagyon már az effeléken a' Bátyám. Lehet hogy az én, 's más szándékait akadállyoztatni kivánnya, de ö maga tudom, hogy --

VILHELM. Né jönnek az öregek! Mennyünk-el elöllek.

KAPITÁNY. : : Nem bánom, ugy sem látam még ma a' Húgodat.

VILHELM. : Ereggy hát, lásd-meg - ismét sohajtozzál, 's kéttségeskeggyél. (ki-mennek) [p 0174]

II. JELENÉS.

ZÁSZLOSI. OBESTER.

ZÁSZLOSI. : A' mint mondam, az én fiam éppen ollyan, mint egy meg- ehezett héjja - meg-engeggyem-é azért, a' gyenge galambat tölle széjjel szaggattatni?

OBESTER. : Légyen tsak tsendesen Barátom Uram! Az ifiuság forrosága, a' szenvedéseknek tüze, és azon vigyázás, mellyel hozzája viseltetik, menthetik az ö tsintalanságait. Azon szempillantásokba, midön érzékenységein az okosság uralkodik, nemesen, és nagy lelkü módra gondolkozik. Ezen kivül és Sára mellett kész vólnék ki-kelni, és éerette jot állani, a' ki nem elégséges sem arról, a' mivel Méltoságodnak, sem a' mivel magának tartozik, el- felejtkezni.

ZÁSZLOSI. : Kedves Obesterem! én meg- vallom, hogy ö egy derék. tsendes, és jól nevelt Léányka. - Én sokat tartok a' szépségröl, de még többet a' virtusról. Hanem midön a' házosságról van a' szó - már akkor sokszor meg-esik, hogy az ember igen szép portékákat, felette drágán veszen-meg. - Egy kevés pénz a' szépséget ékesiti, és a' virtusnak [p 0175] gyakorlására módat szolgáltat: de effélén nem igen töri az én Urfim a' fejit.

OBESTER. : Éppen annyit a' házosságon. Az ö vonszodása a' szabadsághoz, és Sárának egyenessége, egészszen meg nyugtathatnák Barátom Uramat. - Az alatt beszéllyen a' fiával, tudakozoggyék tökéletesen az ö tutorsága alatt lévö árvájának nemzettségiröl, és környülállásairól. Hogy ha azon ifiu fejérnép, a' mint Vilhelm mongya jo születésü, 's szép vagyonnal bíro, nints semmi több titokra szükség. Ha pedig a' fia, a' ki-világosodást el-akarja háritani, már ugy az egészsz el-beszélt történetet tsak olybá vegye, mint egy szándékának palástolására rendeltetett költeményt, 's vigyázzon magára.

ZÁSZLOSI. : Talám azt gondollya, hogy közöttek még semmi nem esett?

OBESTER. : Betsületembe fogadok, hogy Sára ollyan nemes gondolkozásu, a' millyen szeretetre mélto: hanem igazán meg-valva, a' rólla való történetbe nem sokat gondolak igaznak. Hogy ajánlaná egy haldaklo testvér, illyen szép, jol nevelt, és gazdag árváját, egy ifiu ember gondviselésibe? Hiszem ö báráttya vólt - tudni kellett tehát, miképpen gondolkozik egy illyen ifiu az aszszonyi nemröl. Ö [p 0176] éjfélkor a' házához hozza, és miolta itt van azon személy, senkinek nem írt, senkivel való ismerettségit nem kereste, senkinek még azt sem adta tudtára, ki légyen ö. - Egy ollyan neveltetéssel, minden atyafiak, barátok, és ismerösek nélkül, a' nagy világba lenni - ez nékem igen idegen dolognak tettzik.

ZÁSZLOSI. : Bíz az ugy-is van.

OBESTER. : Én nem tudom miért, de ezen személynek sorsa iránt nagyon érzékeny vagyok; tegnap- is meg-nem álhatám, hogy nékie, gyanakodásomnak egy részit fel-ne fedezze. Meg-igértem, 's esküvéssel fogadtam nékie, titkainak magamba tartását - de minden feleletével tsak kéttségeskedésemet halmozta. Meg-pirúlt, könyvezett - még-is életembe fogadok, hogy ezen könyvtseppek ártalanságának áldozattyai.

ZÁSZLOSI. : Akár hogy, 's mint, tsak ki kell nékünk titkait tanulni.

OBESTER. : Bizonyoson: de félek, hogy máris igen sokat késedelmeztünk. - Oh! talám ezen szempillantások között esik kéttségbe egy Anya, Léányának el- vesztésiért, ki-nyujtya karjait, és büntetésért esedezik az Egeknek el-tsábitojára. - Akármely virtusokkal tellyes teremtést-is, el-tántorithat a' szeretet. [p 0177]

ZÁSZLOSI. : A' már igaz. Én-is fiatal koromba egy néhányszor jártam igy - de a' fiam jö!

OBESTER. : Annál jobb. Tudakozoggyék tölle, azon kivül, hogy észre vehetné erre esett készületit. Most pedig szolgája. (el-megy)

ZÁSZLOSI. : Patvar vigye ifiu fitzkoit! Örökké tsak fiakat kivántunk magunknak, pedig a' Léányok százszorta jobbak, mert amazokkal nints annyi lelkünk, hogy bírhassunk.

III. JELENÉS

ZÁSZLOSI. VILHELM.

VILHELM. : észre nem veszi attyát
Ugy tsüggedez Ámor Zéfirnek karjain,
Mint egy kis pillango ártatlan szárnyain.
O Ifiu! kövesd ennek repdesésit,
Tisztellyed mindenbe édes gyügyegésit.


ZÁSZLOSI. : Te versifikász Vilhelm! Talám azt gondolod, hogy ez által jövedelmedet nevelheted? [p 0178]

VILHELM. : Ne tréfállyan kedves Uram Atyám! most igen nehéz idök vagynak, mellyeket ha réám nézve, egy néhány száz aranyokkal könnyebbiteni nem méltoztatik, félek hogy Poéta leszsz belöllem:

ZÁSZLOSI. : Mivel éppen pénzröl beszélsz Fiam! hová gondoltad le-tenni Árvádnak pénzit? - Az Amsterdámi Bánkoba leg-bátorságosabb lenne.

VILHELM. : (meg-ijed) A' Bánkobe?

ZÁSZLOSI. : Igen, én ugy gondolkoztam, Az én pénz fizetöm ma délután hozzám jö, beszélly vélle.

VILHELM. : (félre) Ezen Capitális, nem sok interest hozna-bé.

ZÁSZLOSI. : Na, hát nem felesz, talám meg-némultál?

VILHELM. : Nem kedves Atyám! - Szándéka igen jo, - böltsen ki-van gondolva. Az igaz, hogy az én Árvám haszna- is kivánnya, de talám lehetne még-is - - Az egy valóságos szép vagyon, - - Ismérte-é kedves Uram Atyám, Sárának testvér báttyát?

ZÁSZLOSI. : Nem.

VILHELM. : (magába) Én sem. (Attyanak) 'S nem ismérte hát ötet? - Oh! egy [p 0179] igen derék, eleven, és jo idö töltö Ifiu vala, - sok gyönyörüséges orákat szerezhetett vólna. Nem lvastam-é vagy egyszer az ö verseit? - - Azt lehetett sajnállani, hogy a' játtzáshaz felette nagy hajlandosággal viseltetett: mert külömben, a' leg-kedvesebb múlatságba valónak tartatott: hanem a' takarékossághoz éppen nem értett; száz aranyat ollyan könnyen ki-adott, mint eggyet.

ZÁSZLOSI. : Mindenek elötte, szeretném nevét meg-tudni, azon derék, de éppen nem takarékos embernek.

VILHELM. : Báro Lentsés.

ZÁSZLOSI. : Lentsés? - Mingyárt meg-hallyak, ha ezen nevet tellyes életembe hallottam. - Hát miböl állot az ö vagyonnya?

VILHELM. : Három Joszágokból, mellyek közzül kettö nem igen jövedelmes.

ZÁSZLOSI. : Mellyik a' Caput bonorum?

VILHELM. : A' Caput bonorum? - Oh kedves Uram Atyám! ennek vásárlása a' leg-balgatagabb dolog vólt. - Ö azt vette vólt Grof - - - el-felejtettem a' navit, száz ezer Forintan, pedig felit sem éri-meg. - Ezen kivül ösi joszága, az ö sok vesztegetései, 's bolondságai által, ugy annyira meg gyengittetett, [p 0180] és el- pusztult, hogy én alig tudom magamat fel-találni, mi tévö légyek. (félre) Átkozott kérdések!

ZÁSZLOSI. : Nevezd-meg leg-alább egy-néhány attyafiait, és barátait, ugy talám lehetne - -

VILHELM. : Azok felette indulatos emberek, és mind a' szegény Léány ellen vagynak. Az az egy okos tselekedete vala a' Báttyának, hogy engemet halála oráján tutorának nevezett, és ezzel azon bóldogtalanoknak, rajta való uralkodára alol ki-szabaditá. - Kedves Vilhelmem! mongya vala nékem, kezemet szoritván, mindenre a' világon kénszeritelek, ezen ártatlant attyafiai mellöl el- távoztatni, és ezért akarom én, hogy eggyik-is az ö hól létit ki-ne tanulhassa.

ZÁSZLOSI. : E' mind jo: de a' Joszágok nevit, és fekvésit akarnám meg-tudni.

VILHELM. : Az ö joszágai, joszágok-is nem-is. Miattam ezen szempillatásba el-süllyedhetnének: mert egy haszontalan ember kezeibe vagynak.

ZÁSZLOSI. : Talám el-temetve adossággsal? - Hól vagyon az a' haszontala?

VILHELM. : Igazság szerint soholt sem kénék lennie. Fogta magát a' gyalázatos, és [p 0181] ollyan házossági kötelezö levelet koholt, mely szerint Sárának minden vagyonnyát el-kell veszteni, ha magát, hozzá férjhez menni vonagattya.

ZÁSZLOSI. : De patvar vigye dolgát, hogy hijják eztet, vagy talám nints neve?

VILHELM. : Nevezze édes Uram Atyám, a' minek tettzik, mert a' leg- utálatosabb-is igen jó réája nézve. De ha meg-kapom, tudom meg-emlegeti a' Magyarok Istenit, és meg-fogja látni, hogy nem méltatlan tutor vagyok.

ZÁSZLOSI. : Hallod-é Vilhelm! minden beszéded ugy hasonlit a' költeményhez, mint egy tsepp viz, a' másikhaz. E' mind hazugság, tsalárdság, és gonoszság. - Héj Fitzko! ha valahogy, egy betsületes ember gyermekit el-találtad tsábitani.

VILHELM. : Hát ugy az Uram Atyám házához, és szemei eleibe hoztam vólna-é - hogy az ö birásába, és szándékaimba háborgattassam? - Valosággal ha ez igy vólna, tsak egy bolondnak nevelésire lenne szorgalmatossága forditva.

ZÁSZLOSI. : Tsak ez az egy, mentegethet-is tégedet valamennyire. De vigyázz magadra [p 0182] Vilhelm! mert bizan, utánna járok én titkolodásodnak, a' mikor nem-is gondolnád, és akkor - - Többet nem szóllak, tsak utollyára-is azt mondom, félek hogy te nagy huntzfut vagy. (el-menyen)

VILHELM : (magába) Nyomomba vadnak, utol akarnak érni. Talám bizan Sára árult-el? - Nem - ö nem másolja-meg szavát. - De az életembe fogadnék, hogy átkozott Húgomnak részesnek kell ebbe lenni. Eleit vészem és tsalárdságának; Szemödit hívom erre segittségül: mert ö bolond lévén, a' szokásszerint szereti a' tsalárdságot, ésminden rendetlenségen örvendez.

IV. JELENÉS.

VILHELM. KÁROLINA.

KÁROLINA. : Miért ugy el-gondolkozva Bátsi! mitsoda virtusok tárgyai mélységes andalodásodnak?

VILHELM. : A' békességes türés, mellyet akármely Féfiunak, a' ki nemetekhez tsatollya magát, ugyan meg-kell tanulni.

KÁROLINA. : Ez igen hasznos-is, és erre azt tartom, hogy Sára jobban meg-tanithat [p 0183] tégedet, a' leg-nagyobb mái Böltselkedöknél. Ö meg-gyözi a' te okoskodásodat, a' nélkül, hogy szivednek valami reménységet uyujtsan [!].

VILHELM. : Néked pedig Húgom! egészszen más modod vagyon. Elébb reménységet adsz, és azután következnek a' békességes türésbe való útasitások. - Meg-vallom szeretném, egy magyarázotol meg-kérdezni, mi végre vagynak a' tsapodárok teremtve.

KÁROLINA. : Hát a' vagyok én?

VILHELM. : Dehogy - Isten örizzen.

KÁROLINA. : Hogy még magyarázohoz ne kellessék járnad, meg-fejtem én néked: Mint egy mesterség által készitett gyümölts, a' kivánatos madárkák meg-tsalására, ugy vagynak a' tsapodárak a' bolondak, és szemtelenek szándékai fel- gerjesztésekre, 's meg-tsalásokra nézve. - Na már, haszontalan teremtéseknek lehet-é azokat nevezni, a' kiknek ily fontos tzéllyak van? - Hanem mond-meg te-is Bátsi! mi végre van, egy fejérnép lesö teremtve?

VILHELM. : Hát a' vagyok én?

KÁROLINA. : Dehogy - Isten örizzen.

VILHELM. : Mit értessz te a' fejérnép lesö alatt? [p 0184]

KÁROLINA. : Már ez iránt az egéssz háznál mind meg-eggyeztünk, hogy az egy ollyan ember, a' ki minden Léány után jár, és még-is eggyikhez-is magát jo moddal kötelezni nem tudja.

VILHELM. : Jól van. Már igy hát azt kell mondanam, hogy mindenik szükséges a' mái világba. Valamint eggyik állat a' másikat meg-eszi, igy szolgál a' fejérnép lesö a' tsapodárok veszedelmére: mert ennek látására minden erejeket el-vesztik, és ugy dölnek ölébe, mint egy meg-boszorkányozott madár, egy nagy dühöskedö kígyóra.

KÁROLINA. : Ugyan ugy? - Be szerentsésnek tarthatom igy magamat, hogy te testvére vagy.

VILHELM. : Hálát-is adhattz ezért az Egeknek: mert külömben régen oda lettél vólna. - Mi eszerint meg- eggyeztünk Károlina! én fejérnép lesö vagyok, te pedig tsapodár. De tudod-é, kötelességeinkre nézve mibe külömbözünk egymástól? - Abba, hogy az alatt, mig te a' leg-derekasabb emberböl-is Petit igyekezel tsinálni, én egy buta, félelmes Léányt, eleven, elmés személlyé fáradozom tenni. Most pedig sokáig élly, én Sárához menyek. [p 0185]

KÁROLINA. : Ugyé, kár hogy ö-is nem az, a' mi én?

VILHELM. : Éppen nem. - Hanem a' mint látom a' Kapitány jö; tsak hamar Húgom! lássunk kötelességünkhez, te tsinálly belölle tökéletes Petit, és én Sárát pallérozni törekedem. Majd találkozunk, és akkor egymáshoz hasonlittyuk elömeneteleinket.

KÁROLINA. : Fogadom, hogy az enyim nagyobb leszsz.

VILHELM. : Attol magam-is tartok. (ki-megy)

V. JELENÉS.

KÁROLINA. KAPITÁNY.

KAPITÁNY. : (köszönvén) Lehetek hát valaha szerentsés, drága Kis-aszszonykámat magára találni.

KÁROLINA. : Tsak szaporán Kapitány Ur! valja-meg nékem, fejérnép lesö-é? - Ezt szivemböl kivánnám.

KAPITÁNY. : Sajnállom, hogy tsak ennyi tekintetet érdemlek. - Nem tudom, mire való ez a' kérdés? [p 0186]

KÁROLINA. : Mert nézze, nékem az én tsapodárságom sokszor unalmat okoz; a' Bátyám pedig az mongya, hogy egy fejérnép lesö, egyszeribe meg- változtathat.

KAPITÁNY. : Én minden kivánok lenni, a' mivel tettzésinek udvarolhatok.

KÁROLINA. : De hát ugyantsak a' vólna, mit mondana nékem?

KAPITÁNY. : (kezét tsokolja) Semmit sem egyebet, hanem azt ezerszer, hogy drága Kis-aszszonykámat imádom, tsak azért lehellek, hogy szerethessem, és hogy minden szerentsém, azon reménységre vagyon épitve, hogy engemet-is viszont szenvedni méltoztassék.

KÁROLINA. : Jól van. - Tsak tovább.

KAPITÁNY. : Hogy réám vetendö lántzai, százszorta betsesebbek szabadságomnál, hogy tsak egy kegyes tekintete, vagy mosolyodása-is, bóldogságom kút feje.

KÁROLINA. : Jól van. - Tsak tovább.

KAPITÁNY. : Szünnyék meg-tréfálni. - Ugyan Angyali Kárólinám! lehettséges-é örömit egy oly sziv kinnyának mezején legeltetni, mely a' leg-igazabb tisztelettel buzog? [p 0187] Ha tudná az én lelkemnek, belsö részemben mi módon való fekvésit -

KÁROLINA. : Lelkének fekvésit? - E' talám a' Géografiához tartozik? - Tsak tovabb.

KAPITÁNY. : Kedvetlenek lésznek ezek a' hangok fülei elött. - Talám - -

KÁROLINA. : Már gyanakszik! (félre) Jól menyen a' dolog. A' haszon mind nevekedik.

KAPITÁNY. : (fájlalva) Ugyan meg-érdemlem-é, az illyen velem való bánást?

KÁROLINA. : Már haragszik! (félre) Hová tovább, mind jobban!

KAPITÁNY. : Nem tudom, mit szollyak többet drága Kis- aszszonykám. - Azt tartom, más szerentsés hajlandóságát birhatni.

KÁROLINA. : Már félt-is! (félre) Minden petséttyeit látám az érzékenységnek - derekasint vagyok.

KAPITÁNY. : Ugyan mivel tudtam és magamat méltóvá tenni tsufolodására?

KÁROLINA. : Ezen gondolatot igen szépen lehetne versekbe ki-tsinálni. Én pedig nagyon szeretem a' verseket, tud-é a' Kapitány Ur jókat késziteni? [p 0188]

KAPITÁNY. : E' már türhetetlen hoszszas Játék. Félek hogy el-fárad békességes türésem.

KÁROLINA. : Hogy hogy Kapitány Ur! s e' tsak játék vólna? - Ugy hát mind eddig nem igazságot beszélt? - Istenem! be könnyü a' Férfiaknak, egy még nem sokát probált hamar hivö Fejérnépet meg- tsalni.

KAPITÁNY. : Bátorkodgyam-é egy fontos kérdést támasztani?

KÁROLINA. : Tsak rajta, ma igen jó kedve vagyon.

KAPITÁNY. : Hát már örökös tárgya légyek-é a' Kis-aszszonyka komázásnak? - Nem láthatta-é eddig elegendö próbáit tiszteletemnek, 's alázatosságomnak? - Még sem akarja-é azon idöt meg- nevezni, a' midönférje lehetvén, leg-szerentsésebb emberré tétethetem?

KÁROLINA. : Oh én Istenem! mitsoda különös kérdéseket tésznek a' Férfiak. - Már én mindent határozzak-meg ma, a' mit még tiz esztendeig gondolhatok.

KAPITÁNY. : (Magában sohajtva) Ez elég felelet!

[p 0189] VI. JELENÉS.

A' VOLTAK. SZEMÖDI. késöbbre VILHELM.

SZEMÖDI. : Szerentsés jó reggelt Nagyságodnak! Jó reggelt Kapitány Uramnak-is. - Én minden szeretet Isteneire esküszöm, hogy még az Éden kertyének szerentsés lakói idejektöl fogva, ennél tökéletesebb pár embert nem szült a' természet.

KÁROLINA. : Éppen jókor jött édes Szemödim! Kérem tsinállyon valami tréfát: mert ugy meg untam magamat, hogy - -

SZEMÖDI. : Nagyságod komázik.

KAPITÁNY. : Ne várjon több mondást, tsinállyon valami tréfát, vagy pedig magam mingyárt valóságot tsinálok. Miért vonagattya magát, ha egyszer parantsollyák. - Én látom az iméntöl fogva, mind azt tsinálok, anélkül hogy kivánta vólna.

KÁROLINA. : (nevet)

SZEMÖDI. : El-is élte tzéllyát Kapitány Uram! mert né, már katzag.

VILHELM. : (béjön) Na, 's na, 's mi foly vala? [p 0190]

KAPITÁNY. : Tsak gondold-meg, ez az embertelen, nem akar egy Dámának engedelmeskedni, és valami tréfát tsinálni.

VILHELM. : De Szemödi ollyan roszszúl néz ki, talám egybe kaptak a' Kapitánnyal?

SZEMÖDI. : Éppen nem.

KÁROLINA. : Igen, de én haragszom magára.

SZEMÖDI. : Az én Isten Aszszonyom! - Bizonyoson álhatatlanságomért. Igazsága vagyon, vétkesnek esmérem magamat. Én a' múlt télen sok Háznépekbe okoztam szerentsétlenségét: Atyákat tsaltam, Férjeket szomoritottam, és szerelmeseket kéttségbé ejtettem. Ugy tettzik mintha valamely árnyékba látnám az irtozatos következéseket, gyilkosságot - halált - menyköveket - égi háborút, 's egyéb efféléket. De akármi jöjjen, mindennek ugy meg-állak, mind egy tsere-fa.

KÁROLINA. : Bizony már ideje vólna, a' gonoszságoknak véget vetni. - Mondok én magának egy személyt, a' kit méltán választhat. (sug)

VILHELM. : (a' Kapitánynak) Min gondolkozol Erdösi? [p 0191]

KAPITÁNY. : Én bizony a' magam ostobaságán, hogy még ezen bóldogtalannak dolgán-is. boszszankodni tudtam.

SZEMÖDI. : (a' sugásra) Isten mentsen. Inkább ezen szép nem tagjaitól, mint megannyi gráciáktól el- hagyattatni, és örökösön a' fejérnépekröl le-mondani kész vólnék, hogy sem valaha ezzel nyájoskodnám.

VILHELM. : Hát kit javasolt?

SZEMÖDI. : Tsak gondollya-meg: azt az utálatos Kertész Kis-aszszonyt, a' ki egészszen belém bolondúlt, és én tellyességgel nem szenvedhetem. Sokszor sohajtoz elöttem, kezemet szorongattya, és el-nem akar magától botsátani; én pedig ki rántam magamat mellöle, és inkább a' városnak más szegletibe menyek, tsak üldözéseitöl menekedhessem.

KÁROLINA. : (félre) Szemtelen bolond! - Ugy-é bár Kapitány Ur, lehetetlen senkinek a' világon több észszel birni, mint Szemödi?

KAPITÁNY. : Én föképpen tsudállom emberségit.

SZEMÖDI. : Oh! az emberség nem sokat hoz a' konyhára. [p 0192]

KÁROLINA. : (félre) E' már szenvedhetetlen! - Kapitány Ur! nem tetzik-é velem jönni sétálni?

KAPITÁNY. : (! (karjára veszi) Hogy-is kérdezheti?

SZEMÖDI. : Én-is el-menyek.

KÁROLINA. : Nem szükség.

VILHELM. : Maraggyan itt: mert beszédem van.

KAPITÁNY. : Ha valami tréfát kell tsinálni, mingyárt el-hivatom. (Károlinával ki-menyen)

SZEMÖDI. : Szinte kéttségbe esem, hogy nem követhetem!

VII. JELENÉS.

VILHELM. SZEMÖDI.

VILHELM. : Nékem most segittségére vagyon szükségem. - Tudom hogy nem azok közzül, a' jo lelki esméretü bolondak közzül való, a' kik betsületekre ollyan erössen vigyáznak.

SZEMÖDI. : Kedves Bárom! roszszul esmér. [p 0193]

VILHELM. : A' mint veszem észre az Ur; Polgár társai elött nem igen jo betsületbe vagyon - én pedig sokat tartok személlyiröl. Az, hogy szegény igaz, de ha ebbe a' szempillantásba ötve arany kell, itt vagyon. (egy erszényt ád)

SZEMÖDI. : (el-veszi) Alázatoson köszönöm grátziáját, de meg-vallom, egészszen bámulásba vagyok: - Már hadd hallyam, mit akar; tsak az Istenért duellálást ne, mert én mind Polgár társaimat szeretem, mind pedig Országom törvénnyeit tisztelem.

VILHELM. : Azt tudom, hogy a' verekedésbe nem leg-jártasabb, de hát a' hazudazásba?

SZEMÖDI. : Már annak mestere vagyok. Nem hiába társalkodtam én annyit Fejérnépekkel.

VILHELM. : Na hát halgassa- meg beszédemet. Azon szép, szeretetre mélto Léány, a' kinek és gondviselöje vagyok, annyira eröt vett szivemen, hogy birása nélkül tovább nem élhetek. - Erre én ez elött három holnapokkal akadtam, még pedig, igen különös történet által, és azon szempillantástól fogva költsönös szeretettel viseltetünk egymáshoz. Akkor hírtelenibe, nem tudtam másuvá telepiteni, hanem ezen épületbe, a' hól az öreg [p 0194] Obester örökké lesködik utáannam, a' Kapitány mind szüntelen morálizál, az Atyám mindeféle képpen gondoskodik irántam, és a' Húgom hasonlolag bánik. Ugy hogy nékem, vagy minden szándékomtól le-kell mondani, vagy ötet hamarjába el- venni.

SZEMÖDI. : Bizan nehéz választás. - Inkább igyekezzünk azon, hogy irtsuk-el a' háztól.

VILHELM. : Az én gondolatom-is az, de hogy?

SZEMÖDI. : Méltoságod hát nem az ö tutora?

VILHELM. : Nem valósággal. Nékie esküvéssel kellett fogadni, hogy engemet annak mond: mert azt reméllettem, hogy ezen nevezet alatt, leg-jobb idöket tölthetek vélle. De a' Húgamnak hozzája való baráttsága, minden gondolataimat semmivé tészti, és egy efféle betsületes embernek segittsége nélkül, mind én, mind Sára veszedelembe vagyunk.

SZEMÖDI. : Ezt nagyon sajnállanám: de - - (gondolkozik) - Meg-van a' dolog! Kigondolám, mit tsináljunk. Tsak legyen tsendesen, és jo kedvel: mert egy ora múlva zavarának kell a' háznál uralkodni. Én leszek a' tüz gerjesztö, és minden szegeleteknek legrettentöbb [p 0195] égései között-is, kezébe szolgáltatom Sárát.

VILHELM. : Hogy hogy kedves Szemödim!

SZEMÖDI. : Semmire se légyen gongya. A' minázás már készen van; majd fel-kell annak lobbanni. - Vagyon-é valahuvá igérkezve ebédre?

VILHELM. : Nem vagyok.

SZEMÖDI. : Ugy hát leszsz szerentsém az arany tzimernél vendége lenni, és ottan plánumomat elé beszélleni. Kisérem. (ki-mennek) [p 0196] II. FEL- VONÁS.

I. JELENÉS.

(Kertbe)

KÁROLINA. SÁRA.

SÁRA. : Akármit mongyan nékem, de hogy a' Kis- aszszony, a' Kapitányt szereti, ollyan bizonnyos, mint az, hogy most a' kertbe vagyunk.

KÁROLINA : ÉN szeretem? 's ki-mondotta ezt?

SÁRA. : Az a' szorgalmatosság, mellyel ötet mortifikálni igyekezik, és tulajdon szemei.

KÁROLINA. : Az én szemeim? - de hát az Istenért, hogy néznek-ki azok?

SÁRA. : Éppen ugy, mint egy valakibe bolondúlt Léányé. - Oh Kis-aszszony! énis [p 0197] egynéhányszor láttam magamnak, ollyan tekintetet a' tükörbe, 's mindenkor dobogott szivem.

KÁROLINA. : Nézze-meg tehát a' mi sorsunk külömbségit: Maga egy mindenfelé tsappango Ifiut szeret, a' kinek jelenlétibe írtozván, önnön gyengeségitöl tart: én pedig egy kemény katonát tartok bilitsba, a' ki legkissebb intésemre-is reszket. Mindenikünk maga viselettyének haszna van. A' Kis- aszszonyt gyengesége elöre vigyázová, engemet keménységem, minden veszedelemtöl menté teszen. - De hát ha kedves Sárám! azt mondam, hogy okosság az én Kapitánnyal való bánásam? - Nem de nem alatsonsággal vádoltatnám-é, külömben tselekedvén?

SÁRA. : Nem tudom miért: mert mind születések, mind tehettségek egyenlö.

KÁROLINA. : Tehettségünk nem: Az Obester Erdösinek el-idéztetése után, mellyet egy duellálás okozott, tsak hamar meg-hala a' Kapitány Attya, és ezen ifiut az Atyám meg-szánván, velem, és testvéremmel eggyütt fel-nevelteté. Mihelyt ember kort ért, azonnal ajánlani kezdette nékem szeretetit, melyre való vélekedésemet én, ámbár igazán meg-valva, semmi ellenemre nem vólt-is, hogy az [p 0198] Isten teretmette, mind eddig titkoltam. Ez elött három hólnappal kegyelmet nyere az Obester, és ismét viszsza helyhezteték Joszágaiban, ugy hogy már az ifiu Erdösire, a' kire mindene száll, igen szép Joszág nézvén, nem hozzám való. Ha és most hozzája való vonszodásomat ki-jelenteném, mingyárt azt gondolná, hogy eddig ötet szegénységiért vetettem-meg. De ebböl semmi sem leszsz - még várakozhatik!

SÁRA. : HÁt ugyannyira meg-van-é gyözödve álhatatossága felöl, hogy ö boszszuságába tellyességgel nem igyekezik, más tárgyat választani szeretetének?

KÁROLINA. : Sokkal jobban esmérem a' férfiakat, hogy sem ettöl tarthatnék. Mentöl többet kínozza öket az ember, mentöl durvábbul bánik velek, annál jobbak. Ollyanak, mind a' vad állatok, mellyeket éhség által lehet meg-szeliditeni.

SÁRA. : 'S mind ollyanak a' Férfiak?

KÁROLINA. : Oly hangal kérdezi ezt, melyböl jol látom, szeretné ha a' Bátyámat-is hasonlonak mondanám, de vigyázzan magára kedves Sárám! mert ötet sem éhség, sem félelem meg-nem szelidithetik. A' ki pedig [p 0199] nékie hiszen, az rokát teszen a' galambnak tutorul.

SÁRA. : Akármely vad légyen-is, soha az én szivem másként nem fog vérezni. Külömben-is igen sokkal tartozom nékie.

KÁROLINA. : Annál roszszabb! - Én azt mondom, fogaggya-meg az én szómat, válaszsza magának az Obestert, és haggya-el veszedelmes tutorát.

SÁRA. : Ne kinozzan annyit azzal az Obesterrel: mert el-higgye, velem semmi szövetsége nintsen, azan kivül, hogy az ö embert szeretö szive, részt veszen különös környül állásu sorsomból.

KÁROLINA. : Az igaz, hogy az ifiuság és szépség igen különös környül-állások. - Ugy bizan! szinte el- is felejtém meg-olvasni egy levelet, mellyet ide jöttembe kapván, tsak a' zsebembe tevék. (ki-veszi, 's olvassa magába)

SÁRA. : Bizan nagy meg-állás e' bennünk, hogy mihelyt egy levelet kapunk, egyszeribe fe ne szakaszszuk. - Tsak mélto lenne ki-tétetni a' novellába.

KÁROLINA. : (az olvasás közben nyughatatlankodást mútat) [p 0200]

SÁRA. : A' Kis-aszszony változik - bizonyoson kedvetlen tudositás.

KÁROLINA. : A' leg-gyalázatosabb a' világon, ha igaz.

SÁRA. : Aggya hát az Isten, hogy igaz ne légyen. Hát ki-adta kezébe?

KÁROLINA. : Egy isméretlen ember, 's azonnal azt mondván, hogy nem kell válasz, el-tünék elöllem. (ki szóll) Héj legény! - van-é valaki a' kertbe? (Egy szolga bé-felel) Itt vagyok Nagyságos Aszszonyom!

KÁROLINA. : Tsak szaporán, küld ide Szemödi Urat.

SÁRA. : Ugyan, mit tuggyak ezen nyughatatlanságból magyarázni?

KÁROLINA. : Vallya-meg nékem igaz lelkére - - Külömben miért szomorittsam-meg? Nem vagyok elég okos - igen hamar veszem valóságnak a' dolgot.

SÁRA. : Már bennem-is nyughatatlanito gyanakodást gerjeszt; mindenekre kénszeritem kedves Barátném! ne engeggye-meg, azt gondolnam, töllem való tartozkodására, hogy igen sokat épitettem baráttságán. [p 0201]

KÁROLINA. : Azt soha ne vélje. - Most-is szeretem én magát, 's meg-sem fogok szünni soha-is szeretni.

SÁRA. : Bizzan-meg tehát titkába.

KÁROLINA. : Annyi mint az - légyen. Engedje-meg azért kedves Sárám! azt kérdenem, van-é valamely ollyan környül-állása életének, a' mely ha nyilvánságossá lenne, meg-pirulhatna?

SÁRA. : Ha a' levél adott, ezen idegenitö kérdésre alkalmatosságot, hadd olvashassam-el.

KÁROLINA. : Ez meg-nem eshetik: de tsendesittse magát; mert valosággal nints semmi ollyas benne, a' mi tekintetünket érdemelné. Tsak reméntelenül kapván, egy kisség az igaz meg- borzasztatt, de tudom és, hogy az efféle mutsolkodásokat számba sem kell venni.

SÁRA. : Oh! tehát el- vesztettem az én barátnémat. Mutskolnak engemet, és ö meg- foszt azon eszköztöl, mellyel ki-menthetném magamat.