K.BOÉR SÁNDOR: A FORMENTÉRAI REMETE. 0123


V. JELENÉS.

DOM PEDRO. PEDRILLO. (utilag.)

DOM PEDRO. (mély gondolkozással megsétálja magát) : Mi vóltam - 's mi leve belöllem!

PEDRILLO. : Az Urfi a' Hajos Seregnél Hadnagy vólt. Most pedig mint gavalér, egy török gállyán útazik.

D. PEDRO. : Ki-kérem, ne tréfálj. Most éppen roszkor esik.

PEDRILLO. : A' mint parantsolja: de engedelmével légyen jelentve, a' tréfálás soha roszkor nem eshetik: mert ez nevetést okoz. A' nevetés az örömnek ki-jelentése, az öröm az embernek bóldogsága; a' bóldogság soha roszkor nem eshetik, tehát a' tréfálás sem. [p 0124]

DOM PEDRO. (nagy sohajtással egy székre veti magát) :

PEDRILLO. : Ott van la! - ismét sohajtozás! - Talám bizon az Urfi mind sohajtozással él, mert az estve sem evék semmit.

D. PEDRO. : Oh vad sors! vad sors! teli van már az én szenvedéseimnek pohara. - Nyomorusággal születtem - fájdalmokkal szoptattattam - el- vesztém szerelmesemet, és már most, az emberiség szent jussaitól-is meg fosztatam. - Szabadság! Szabadság! te viszsza potolhatatlan Jószág! most érzem, a' hathatosságnak tellyes valóságába el- vesztésedet.

PEDRILLO. : Nem azt mondam én Urfi! Ott egy erdö van, amott pedig egy barlang. Én azt javasolnám, szökjünk-el, rejtsük bé ide magunkat; ne koplaljunk, ne raboskodjunk többet. Azután ha meg-szabadulhatunk, valami alkalmatosságot szerezünk, Spanyol Országba viszsza térni.

D. PEDRO. : Igy fizetném-é hát meg azon hozzám való bízodalmat, mellyet ö betsületetembe vetett? - igy azon jóságát, mellyel velem testvéreim felett bánt?

PEDRILLO. : Hiszem ö tsak egy török.

D. PEDRO. : Akármi. Elég az, hogy a' mi meg-gyözönk, és emberséges ember. [p 0125]

PEDRILLO. : Talám azért, hogy atyánkfiait elébb fegyverekböl ki-vetkezteté, azután mindeniket le-nyakaztatá?

D. PEDRO. : Ezen kegyetlenségit meg-sem foghatom: mert ábrázattyának nemes vóltával valósággal meg-nem eggyezik. De azt, még inkább meg-nem foghatom, miért parantsolta bennünket nem bántani?

PEDRILLO. : Tsak azért, hogy még egyszer ismét Algirba hurtzolhasson, és ottan rabokká tehessen. Láttya, hogy mi egy pár ifiu, és jó kemény fitzkok vagyunk. Asásra, fa vágásra, ültetésre, gyomlálásra, 's egyéb effélékre hasznunkat veheti.

D. PEDRO. : Halgass: mert ha effélét mivelne, nem bánnék ugy velem, a' mint egy nemes vitéz méltóságához illik.

PEDRILLO. : E' tsak képzelödés. - Én most-is az elébbi tanátsomnál maradok. Mennyünk-el. A' késedelmezésnek semmi jo gyümöltse nem származhatik.

D. PEDRO. : Én már parolát fogadtam, ehez pedig hívnek lenni, belsö részemnek legelsö parantsolattya. Elöttem a' betsület elvesztése, több halálomnál. [p 0126]

PEDRILLO. : Kurvannya a' betsületnek, én az életemet szeretem. (ki-néz) Na már hozza az ördög. - Édes Urfi! még szaladhatunk.

D. PEDRO. : Bolond! halgass. - Láttál-é valaha engemet szaladni?

VI. JELENÉS.

HASSAN-MAKMUT, és a' VOLTAK.

HASSAN. : Én-is itt vagyok. - Nemes Ifiu! érzedé, hogy már közel lévö hazádnak szivod levegö egit?

D. PEDRO. : A' rabnak el-kell felejteni, hogy nékie hazája vagyon.

HASSAN. : Én azt gondolom, hogy a' hól te barátokra akadsz, ott jól van dolgod, és a' hól jól van dolgod, ott van a' te hazád. - Láddég Ifiu! én lehetnék a' te barátod.

D. PEDRO. : De én nem a' tiéd.

D. PEDRO. : Vakmerö teremtés! nem jut-é eszedbe, hogy életed az én intésemtöl függ?

D. PEDRO. : Hát azért sebessebben buzog-é szivem kivánsága? - vagy félelmesebben nézek-é szemeid közzé? - - Miért kiméltél meg-engemet? - miért akarsz inkább kínozni, [p 0127] mint testvéreimet? - Ugyan-is a' rabság, nehezebb a' halálnál.

HASSAN. : Hallod-é Ifiu! tégedet-is fel- áldoztalak vólna méltó boszszuságomnak, ha oly nemesnek, a' millyenek akármely nemzetbe-is, igen ritkák találtatnak, nem tartottalak vólna. Midön egybe tsapánk, midön te szikrázo szemekkel öldököltél vitézzeim között - midön véres fegyvered egymásra verte-le öket, akkor nyeréd- meg szivemet. A' történet meg-gyozöddé, bátor szived pedig barátoddá tevének. - Imé kevély Spanyol! itt vagyon a' kezem.

D. PEDRO. : Távozzál vélle; mert testvéreimnek vére motskolja. (keményen meg-nézi)

HASSAN. : Ezen vérröl aggyon számat Léányom tolvajja. - De mmiért tekintesz réám oly kegyetlenül? Te talám engemet egy Barbarusnak tartassz, és el-esett testvéreiddel egy formán godolkozol? - Ti Europaiak! az Algir nevezet emlitésre reszkettek - midön vitorláinkat láttyátok írtoztak: holott Algirba-is elég virtust, és nemes lelket találhatni. A' többek között el-hiheted, hogy Hassán Makmut-is, egy meleg érzékenységü ember, mind a' betsület, és gyalázat, mind pedig a' szeretet, és boszszuság iránt. [p 0128]

D. PEDRO. : Az utolsót meg mútattad.

HASSAN. : Ugy vagyon: de még-is ki- mérészel engemet ezért kegyetlennek nevezni? - Ti pallérozott Barbarusok! avagy meg-száradott-é az a' sok ártatlan vér, mellyel ti hajdon Mexikonak mezeit áztattátak? - Mit vétettenek, azon fösvénységeteknek, és képzelt szentséges balgatagságtoknak nyomorúlt prédái.

D. PEDRO. : Hát néked mit vétettenek az én testvéreim? - Nem valának-é meg gyözve, - fegyver nélkül - meg-kötözve? - - Szégyeljed magadat Hassán!

HASSAN. : Hallod-é Ifiu! nékem vólt egy kedves Feleségemtöl született Léányom. Az Annya meg-hólt, mely fájdalmomba nem sirhattam ugyan, de szivemet repedezni érzettem. A' gyermek mellé n [1] lapult, 's mosolygott - oly édesdeden mo lygott [1] éppen, mint bóldogúlt annya; ez meg-tartá az én életemet. Gyönyörködtem ennek szép nevekedésibe, 's joságába, ez vala egyedül minden örömem, 's vigasztalásom. Akármely hoszszason kovállyogtam útamba, akármely veszedelmekkel, szélvészekkel, habokkal, emberekkel küszködtem, midön utollyára ki-kötö hellyembe akaszthatám vas matskámat, oly kedves mosolygással sietett elömbe, hogy tekintete minden [p 0129] szomoruságomtól meg-fosztott. Ez elött kevés hetekkel ismét viszsza jövék, meg-állapodám. De senki elömbe nem jöve. Fel-tekintettem lako házam ablak1ra, de egy lelket-is onnan le-nézni nem láthaték. Utollyára bé-menék - egy reszketö rab szolgám lábaimhoz veté magát, 's ekkor tudám-meg, hogy Szélima oda van.

DOM PEDRO. : Sajnállom.

HASSAN. : És a' mi nehezebben esik: Hazádfia okozta nékem ezen fájdalmat. Egy ollyan Spanyol, a' kit én el-raboltam, de betsülettel tartottam, magam asztalamtól tápláltam, semmivel egyébbel betsületén kivül nem öriztettem - egy ollyan tsábitá-el léányomat. Hüségtelenné tevé kötelességihez, eltsalá attya házából, és nyomorusággal s6 [!] gyalázattal boritá-bé ösz fejemet. - Ö feleljen a' te testvéreid véréröl, ö egy meg-görbült atyának forro könyveiröl, és ö azon boszszu állásról, mellyet az el-tsábitott ártatlanság vont maga után. Mert Léányom nem találására, egészszen meg-dühösödvén, el-menék hazunnan, mindenfelé kegyetlenkedni, 's a' szerentsétlenség éppen ekkor vezete réátok. - Bártsak halhatná a' gonosztévö! gyönyörüségeinek ölébe azon átkokat, mellyeket Hassán Makmut mint atya, és ember réája kiáltoz.

[p 0130]

DOM PEDRO. (magán kivül) : Halgass.

HASSAN. : Na, 's na's Ifiu! hát még-is azon irtozatos Algiriai vagyok én, a' ki idö töltésböl kargyát vérbe szokta mártogatni? Avagy kevesebbé érzi-é akármellyik meleg Afrikabéli szivének testéböl való ki-szakasztását? - Ha szeretöd lenne ezen Léányka, tudom te-is mind addig öldököltél vólna, a' mig karjaidat mozgathattad vólna. - Hát megnémultál? - Mentegesd ha lehet, azon gaz embernek tselekedetét.

D. PEDRO. : Ifiuság, és szeretet - -

HASSAN. : Ezek tsak az én Szélimámat menthetik, egy ártatlan. eggyügyü tizen öt esztendös Léánykát: nem pedig egy oly nemes vitézt, a' ki Dom Bárcelloval azért indúlt-el Algirbol, hogy a' kardok tsattogását, és golyobisak süvöltésit halgassa.

D. PEDRO. (félre] : Lelki esméretem kitettzik ábrázatoman!

(Fernándo ki-néz a' kunyhoból, de tsak azt kiáltya meg- ijedve: Hassán! és azzal viszsza rántya magát)

HASSAN. : Mit tsinál az a' bolond? Talám már minden kerüli Hassánt, miólta elvesztette Léányát? - Nemes Spanyol! még eggyet: Ugy látom, belsö részed valamit forral magába, vagy gyülölséget, vagy szeretetet [p 0131] Reszemröl mind égy. Hassán baráttságát te réád erövel nem köti; most azért ellenséged beszéll veled. Te egy néhány kedves vitézeimnek meg-hagyád életeket, ezért foglyom nem lehettz. Imé szabad vagy; most Formentérába vagyunk, Hazád mellett, innen az én hajoman mehettz Ivikáig, és onnan haza.

DOM PEDRO. (meg-öleli) : Hassán!

HASSAN. : Meg-érém tehát egyszer azt, hogy ezen kevély szív, az enyim mellé nyomulva dobogott. - Kedves Fiam! menny-el a' te lakhellyedbe. Lehet egy jó Atyád, a' ki utánnad sohajtozva nyujtya-ki kezeit. Menny; szaladj hozzája, 's mond-meg azt nékie, hogy Hassán Makmut, a' kit Léányától meg- fosztottanak, az ö Fiát viszsza adja.

a' kunyhoba megy

D. PEDRO. (egy kis halgatás után, magának) : Miért bodulsz-meg Keresztény! hiszem ezen kegyes ember, a' kit te, sok jótéteményeiért való háládatosságból, vénségének örömétöl meg-fosztál, egy Mahumed követöje - egy tengeri Tolvaj. - - Mit gondolsz Pedrillo?

PEDRILLO. : Azt hogy mennyünk viszsza Spanyol Országba.

D: PEDRO. (magának) : Ebregy-fel Pedro! nemesen tselekedtél, és ha véghez vinni nem [p 0132] szégyelletted, ne szégyeld már most annak meg-vallását. - Kíméljed tovább kínozni azon jo ördöget, mellyért az Egeknek boszszuállását érdemlenéd. Bár ha nem azon óltár elött térdepel-is ö, a' mellyet te tisztelni, és minden titkaid tudojává tenni szoktál, tekintsd még-is ösz haj szálait. Gondold-meg, hogy ember, és atya, a' mellyek régibbek a' kereszténységnél.

VII. JELENÉS:

FERNANDO. (még a' kunyho ajtoba kezdvén szavait) és a' VOLTAK.

FERNANDO. : Jövel-bé Idegen! Egy remete, a' te Hazádfia ajánlya néked hunyhoját. A' mi, tsekély kertünkböl, és pintzénkböl ki-telik, örömmel szolgál azzal a' jo akarat.

PEDRILLO. : Ez egy emberséges ember: de a' jó akarat, és ehezett has, ritkán lehetnek nagy baráttságba. Azomba még-is majd meg-nézem a' pintze béli tehettséget.

DOM PEDRO. : Halgass. - Jo ember! magad vagy-é ezen kunyhonak gazdája?

FERNANDO. : Én az Urammal. Ketten osztyuk vellé, tizenkét esztendöktöl fogva a' [p 0133] fájdalmat, és nyomoruságot ezen magánosságba vettetve.

DOM PEDRO. : Mellyik Országból valók vagytok? Mi a' nevetek? Mi kénszeritett benneteket, ezen kígyok lak hellyét magatokénak választani?

FERNANDO. : Mi Spanyolok vagyunk; tizennyoltz esztendöktöl fogva hagytuk-el hazánkat, hat esztendeig mindenfelé bodorogtunk, e világ négy részeiben. Az én szerentsétl n [!] Uram, vagy nyugodalmat, vagy halált keresett, de eggyiket sem találhatta-meg. Jól lakva lévén hát életével, ezen írtozatos magánosságba voná-meg magát, de itt-is a' kígyok kíméllik. Ha mérnék, többet-is mondhatnék, de -

D. PEDRO. : Tisztelem halgatásodat. Hát te -

FERNANDO. : Én Uram! réá nem mehettem, hogy az én öreg gazdámat el-haggyam akkor, midön monden el-hagyta. Magammal jól tehetetlen vóltam, szolgálattyába való bévétetésemkor; ezért nálla maradok mind addig, valameddig az Isten valamelyikünket magához szóllittya.

D. PEDRO. (kezét fogja) : Örvendem, hogy földid vagyok. Azonba szeretném tudni, hogy ismérkedtetek-meg azon törökkel. [p 0134]

FERNANDO. : Oh Uram! nálla nélkül hányszor nem kellett vólna nékünk koplalni. - Ez elött tiz esztendövel erre felé járván ö, ki-kötö2 ezen partra a' végett, hogy magáak friss vizet vehessen. Nem ismerte ezen veszedelmes hellyet, el- bodorgott meszsze embereitöl, a' midö hírtelen egy írtozatos nagy kígyotól üzöe vétetett. Az én Uram éppen ekkor jö vala az erdöböl, szerentsés leve azért meg- szabaditani, és ezen szempillantás vólt leg-elsö kezdete szives baráttságoknak. A' kereszté2ny a' törökséget, és a' török a' kereszténységet el-felejték; 's mindenik tsak az embert szerette. - Hassán tudja az én Uramnak szerentsétlen történeteit, a' ki ha nékünk tettzenék, még régen kész lett vólna, ezen kunyhotskát, a' leg- fényesebb palotává változtatni. - De meg engeggy hoszszas beszédemröl. Jövel már bé hozzánk, a' mi reggeli ételünk készen vagyon.

DOM PEDRO. : Egy kisség magamra akarok lenni, hadd légyen szivemnek szabad alkalmatossága, indulattyának ki-öntésére. (félre) Hassán! - Szabadság! - Haza! - Szeretet! - és betsület! - Istenem! - adj eröt, magammal való hartzolásomra. (menni akar)

FERNANDO. : Hová Ifiu! vigyázz magadra. [p 0135]

DOM PEDRO. : Ne félts semmit engemet: mert egy kígyónak mardosása, nem lehet fájdalmasabb, a' lelki esméreténél. (ki-mennyen)

VIII. JELENÉS.

FERNANDO. PEDRILLO.

PEDRILLO. : Hagy békét nékie, mert ez egy különös ember: hanem beszéljünk mi már fontosab dolgokról. Leg-elébb-is azt mondom, hogy én nem régen, egy ollyan lövést kaptam éppen a' gyomraman keresztül, mellyet egyébbel gyogyitani nem tudak, hanem mind szüntelen való evéssel: te pedig ugy tettzik, hogy valamit effélét emlegettz vala?

FERNANDO. : Szavamnak-is állok.

PEDRILLO. : Még-eggyet. - Az elébb pintzéröl-is beszéllettél.

FERNANDO. : Ugy van.

PEDRILLO. : Talám éppen magad vagy a' pintze mester?

FERNANDO. : Meg-eshetik.

PEDRILLO. : Hát egy szomju földidnek nem adnál-é egy pohár bort?

FERNANDO. : Miért nem, ha szépen kér. [p 0136]

PEDRILLO. : Oh! ha tsak azon áll a' dolog (le-veszi kalapját, 's hajtagattya magát) Méltoságos Dom Pedro Urfinak méltatlan szolgája - a' te földid - a' szegény megbággyatt Pedrillo - igen szépen, egy ital borért esedezik.

FERNANDO. : Hoszszasabb nevezeted nintsen?

PEDRILLO. : Van, mikor nem ihatnám.

FERNANDO. : Várj hát egy keveset, mingyárt itt leszek. (kunyhoba mennyen)

PEDRILLO. (utánna) : Felette meg-ne terheld magadat; én igen mértékletes bor iszsza vagyok, háram négy flasko elég leszsz, ez elsö szomjuság ki-oltására.

(hasát veregeti) Szegény Has! már most örvendhettz, öt héttöl fogva való szenvedéseidnek ma vége lészen. - Bártsak valami rekeszszeid vólnának, hogy a' mit el-nem költhettz, tarthatnád-meg mászszorrá. - Szegény Uram! vallyon hova leve? Mit ember gyülölöskedik az alatt, a' mig én itten kedvemre iddogalak.

(Fernándo ki-hoz egy tzipot, és két flasko bort)

PEDRILLO. : Ember vagy Barátom! te virágja minden pintze mestereknek, és koronája, a' Spanyol vendég fogadosaknak! Engedd-meg [p 0137] már, hogy öntsem- bé valamellyiket égö torkomba. (Iszik, eszik, és mind teli szájjal beszéll)

FERNANDO. : Minden tartozkadás nélkül.

PEDRILLO. : Meg-fogadom parantsolatodat.

FERNANDO. : Mi okon jöttetek ti ezen szigetbe?

PEDRILLO. : Egyedül Hassán Makmutért, a' ki hogy egy tengeri tolvaj Kapitány, ollyan bizonyos, mint az, hogy ez a' Pedrillo orra.

FERNANDO. : Honnan jöttetek?

PEDRILLO. (ez alatt, mind a' két flaskot fel-hajtotta vólt) : Valami tolvajokkal való verekedésböl. Hallod-é Pajtás! mi az Urammal most esztendeje Katonáknak állánk, 's azonnal ezekre küldének verekedni. - Oh! ha tudnád, mennyi nyomoruságon mentem én ez alatt keresztül. - Vége vólt bezzeg a' frikasz lének, vége a' sült tsürkének, 's egyéb effélének. Meg-köszöntem, ha vagy egy kis bé-sozatt húst a' kardommal keresztül kosul nyiszitelve, vagy ollyan szalonnát ehettem, a' millyennel Mádridba tsizmáimat kentem. - Egy szóval Pajtás! ha már nékem-is a' Király, leg-alább egy ordót, és valami nagy joszágot nem ád, nints semmi igazság Spanyol Országba. [p 0138]

FERNANDO. : De miket miveltél te a' tolvajokkal való verekedésbe?

PEDRILLO. : Koplaltam, 's szenvedtem.

FERNANDO. (nevetve) : Még-is ordoról gondolkozol!

PEDRILLO. : Miért ne? - A' leg-nagyobb Tiszt-is tsak ezt tsinálta. E' [!] mellett pedig, mi az Urammal el-is fogattatánk kétszer, 's ezen Algiriai tolvajnak körmei közzé akadánk.

FERNANDO. : Adjatak hálát az Istennek, hogy jo kézben vagytok: mert Hassán Makmut, egy betsületes érzékeny szivü ember.

PEDRILLO. : Már azt én tudom. Hanem most köszönöm a' jol tartást, 's meg-hálálásául ennek, engedd-meg barátom! hogy néked, egy ki-tsinált igazságot tudtodra adhassak.

FERNANDO. : Alig várom hallani. - Ugyan mi lehet ez?

PEDRILLO. : Tsak az, hogy bolond vagy.

FERNANDO. : Hallod-é!

PEDRILLO. : Valoságos bolond. De hogy-is képzelheted, hogy ép esze lehessen egy ollyan embernek, a' ki ezen gyalázatos kígyok barlangjába lakozik. Harmadszor-is azt mondom: mind bolondak vagytok. (egymás után bé-szaladnak.)