BESSENYEI GYÖRGY: TOLERANTIA. 0068


Bessenyei György a ceglédi plebánosnak

Tisztelendõ Plebános Uram!

Ismeretlen vagyok ugyan Atyaságodnál, de engedje meg, hogy hirének elterjedésétõl személyéhez vonzattatván e tiszteletinek felajánlott levelem irására énszerittettem. Csudálkozással tapasztalom már régtõl fogva, hogy némely buzgó lelki vezérek Atyaságtok között a római szent hit igazságának több-több gyõzedelmére s iterjeszkedésére mely ellene állhatatlan szivbéli indulattal törekednek. Ilyen Atyaságod, ilyene a ecskeméti és miskólci plebános urak, kikne belsõ nevek, hivatalo nagy viselt dolgaival már hazánkba csanam halhatatlanságra emelkedett. Ilyen tulajdonságu férfiak közül való vólt Barna János plebános uram is. Ez utól nevezett atya romhányi plebános vólt, kine nyomtatásba egy szép munkája vagyon nálam, mely Jézus Oskolájának neveztetik. Magam református lévén ezen könyvne megolvasásában foglalatos voltam, mely csudálkozásra hozott. Pag. 29. irja a nevezett atya, hogy Luther Mártont édesanyjának az ördög csinálta. Ezen megrettentem, csudálkozván rajta, hogy néki osztán idõvel annyi ember hihetett. Tovább gondolkoztam sorsán és még nagyobb csudálkozásra hozattam, mior magamban azt kellett fontolnom, hogy ha Luther ördög fia vólt, mi módon mehetett a római szent eklésiának kebelébe, annak kegyes tudós fiai közt papi hivatalra? De ezekrõl hányattatásokba esvén legnehezebben foghattam ezt meg: hogy az ördög, kinek teste nincsen, mint csupa lélek, testi állattal mi módon közösködhetett? Irja ugyan atudós atya, hogy levegõ égbõl [p 0069] szedett az ördög testet magára, de levegõ égbül öszvehuzott testtel, melybe vér nem folyhat, gyermeket nem lehet csinálni. Hihetõ, hogy az iró nem tanult fizikát. 43. Pag. Ezen övetkezendõ okokat láttam. Micsoda gonoszra viszi az embert a kálvinista és lutherista vallás? Paráznaságra, gyilkosságra és minden bünre. Ekkor elrémültem magamba, gondolván, református vagyok, tehát nékem gyilkosnak kell lennem. Eleget hántam-vetettem bennem a leli isméretet, de csak nem érzettem mardosását, sem eszembe nem jutott, hogy tolvajságot, gyilkosságot, paráznaságot elkövettem vólna, honnan azt itéltem, hogy vagy én gyilkos, tolvaj vagyo, vagy ez a könyv nem igaz, és mivel végre csak el kellett hinnem, hogy gyilos nem vagyok, a tudósnak oait hallgatásba hagytam. Kálvinusról irja, hogy az ördögöket hivta segitségül, mikor halála óráján szeméremtestét a tetük ették. Pag. 89. az auctor Lutherrõl ismét igy ir, Luther maga megvallotta, hogy ördögtül tanult mindeneket. Ezt nem érthettem, mert valamennyi kálvinista, lutheránus e világon van, mind a teljes Szent Háromságot imádja, Mind ezeknek utána utolsó csudálkozásom e vólt, hogy a Barna János uram munkája Posonban nyomtattatván az ott való censor pap uraktól helybenhagyatott.

Barna uram csak szóval, irással mutogatta igazságát, melyért sokat érdemel, de tudom is, hogy száz esztendõ mulva még jobban fogják a maradékok munkáját csudálni, melyet még mi, az oly belsõ dolgokba tudatlanok, eléggé és érdem szerint sem itélni, sem becsülni ne tudunk. Nékem kivált reformátusnak egy szavam sem lehet hozzá, mert ugyis ellenkezõ vagyok. Maradjon hát a munka önnön érdemébe, én nem rágalmazom. Atyaságodhoz fordulok, i balsõ hivatala mellett nemcsak szóval és pennával, hanem cselekedettel [p 0070] is fáradoz, mibe én mint igazságot keresõ bünös megütközvén, elmélkedéseimet Atyaságoddal keresztyéni módon özölni kívántam a valágosítását e következendõ okobul elebaráti szeretette magamnak kikérem. Atyaságod a körülötte lévõ reormátus mesterembereket ugy tériti, hogy hiti szerint imádkozzanak Istennek, Atyaságoddal együtt tiszteletet hasonló módon tégyenek, ha ezt nem cselekszik, fizessenek, mert ne légyen terhére Atyaságodnak, a pénz ki nem maradhat, ha pedig nem fizetnek, reájok kell a házokban küldeni, jószágaikat foglalni, s ha különben nem lehet, ruhájokat testekrõl le kell huzni, osztán mago elmehetnek, ahová tetszik. Az ilyen oglalások, keserves sanyargatások, Atyaságotoknál még szokásban vannak, melyek a Felséges Udvarnak s hazánk nagy catholicus elöljáróinak keresztyéni értelmekkel ellenkeznek. A római szent hitnek elõmenetelire való nézve egy reormátus polgárnak azt kellene megmutatni, hogy a szent ortyába Krisztus van, melyre Atyaságod oly okkal él, hogy lehuzatja télbe rula a ruháját, eladja, vagy ha õ azt kiváltja, az érte adott pént Atyaságod szükségére fordítja. Imádkozz és higyj, ugy mint én, mond a pásztor: Nem imádkozom uram, mert nem is ugy tanultam s nem is ugy hiszek, felel rá a polgár. No ha nem imádkozol vélem, izess, vagy ha nem fizetsz, vetkezz le, add ide a ruhádat. Polgár: Ne fojts meg, uram, szegény ember vagyok én, pusztáinkon keservesen sohajtozva, véres verejtékemne hullásával keresem én kenyeremet, hogy atyai segedelmemre esdeklõ feleségemet, gyermekeimet a szükségtõl, éhhel halástól védelmezhessem, királyomnak adóját, földesuramnak taksáját fizethessem, s a közjót szolgálhassam. Pásztor: Azok világi dolgok, de nékem lelkedre ell gondot viselni, fizess, add ide a bundádat. Polgár: Ne huzde le, uram a ruhámat, magam kerestem [p 0071] én annak meg az árát, télbe vagyunk, hideg van, nem lehet egy ingbe dolgozni, szegény ember pedig munka nélkül nem élhet. Pásztor: Nem gondolok én véle, miért van oly megátalkodott elked esméreti, hogy nem akarsz hinni s a bucsumra járni. Polgár: Uram, plebános uram! Szóljék hát plebános uram a lelkemnek s ne vegye el a jószágomat, mert ha mindenestül megfoszt is plebános uram, azzal engemet el nem hitet róla, hogy nem igaz hitbe volnék. Hiszen micsoda bizonyságot tehet az én bundám a plebános uram hitinek bizonyságáról? Nehéz az igazságot hinni lebános uram, ahol keresztyéni szánakozást nem lát az ember. Mit kinozza lebános uram a lelkem ismeretét, hiszen csak Isten annak az ura, nem uralkodhatik azon sem király, sem pap.

Itélje meg már maga, plebáos uram, micsoda rut formát mutat a téritésnek ilyen neme, és emberi módon gondolkozván vegyék szivekre már valaha Atyaságtok, hogy - azokat a kezek alatt keservesen nyögõ szegényeket abba a hitekbe, melyért szenyvednek, isteni akarat hozta világosságra, ki õket világosságába megszenyvedi. Ha Atyaságodnak hiti örökkévaló igazság, bizza annak védelmét Istennek gyõzhetetlen hatalmára, vagy ha annak szent törvényeit terjeszteni kivánja, ne adóztassa a szegény embernek véres verejtékét, hanem oktassa azoknak lelkek isméretét, kiket azért büntet, hogy azt nem hiszik, amelyeknek igazságáról õket Atyaságod elhitetni nem tudja. Téritésnek lelkébõl irgalmas Istennek tetszésére soha senkit meg nem fosztottak az Aostolok. Kövessék Atyaságtok azoknak nyomdokait, kiket az eklesis szenteinek megesmérni kéntelenittetnek. Micsoda keresztyéni tudomány vólna ez! Térj meg, higyj ugy mint én, ha nem hihetsz, fizess, majd elunod egyszer fizetni s megtérsz végre. Micsoda teológus volna olyan [p 0072] széles világon, ki az ily erõszakos büntetésekbõl belsõ igazságnak megesmérésére való okokat huzhatnak ki? Mit gondol Atyaságod, hogy az ily keserves eszközökkel, reormátus polgárainknak szivekben hitihez hajlandóságot gerjeszthet-é? Panasz, keserüség, utálat, nyögés, harag, fájdalom, valamit érezhetnek Atyaságtok iránt, mind ezek miatt! Lehetetlen, hogy Atyaságtok a bennek felgerjedett haragot, gyülölséget ne tapasztalnák, mikor õket vagyonaikba erõszakkal büntetik. De mégis, mivel Atyaságtoknak pénzt hoz, meg nem mondják soha magoktól a királynak, hogy Felséges Uram, kárt tészünk ezzel igaz hitünknek, mert keserü bosszuságra s idegenségre fakadnak ellenünk a más hitben lévõk, kiknek sziveket ahhoz kivánjuk hajtani, pedig minden tudja, hogy a hit csak lelki isméretnek szabadságába s a szivnek önként való hajlandóságába lakhatik. Bédugják Atyaságtok füleit a református szegényeknek szidalmaikra, mert ki kell fakadni a sok keserüségbe, s önnön hiteknek kárával rajtok megsajtólt énzeket zsebre rakják. Kinek vagyon arra igazsága, hogy engemet világi büntetéssel hitinek elfogadására kényszeritsen? Nézze meg, Plebános Uram, ha ez igazság vólna, mi lenne e világból? Magyarországon Plebános Uraimék pusztítanák a reformátust, Prussziában, Hollandiában, Angliában, Dániában, Svétziában reormátusok, lutheránusok usztitanák a catholicust, Constantinápolyban török üldözné a keresztyént, mi pedig itt öldösnénk a zsidót, ariánust s több olyan hitben valókat. Végre a világnak négy része, hol egymástól különbözõ vallások mindenütt találtatanak, egymásra támadván, magát kipusztitaná, megölné. Európát még attól a vértõl gõzölögni látjuk, melyet benne egymással ellenkezõ vallásainknak egyverei ontottak. Mit használt az a sok pusztulás? Csak számokat fogyasztották a keresztyének, [p 0073] de magokat egyormáju hit alá nem vehették. Szünjenek meg Atyaságtok elmult veszedelmeinkre emlékezvén, a vélek egy hitben nem lévõ föld néének keservét ellenek mindenkor nagyobb-nagyobb gyülölségre gerjeszteni, és fontolják meg aztat, hogy az, aki magát szerettetni tudja, isteni tulajdonságokhoz közelit, a edig, ki csak gyülöltetni kiván és magát szerettetni nem elégséges, a feltett dolognak ellenében tétetik. Mikor jöhetünk mi valaha Haza és fiai egymással kívánt s csendes békességre, ha Atyaságtok bennünket, kik egy békességes, türõ Krisztusnak keresztfája alatt egyben gyültünk, soha nyugodalomra jutni nem engednek? Megfoghatatlan dlog! hogy épen a békesség Istenének szolgái azok, kik békességet szenyvedni nem akarnak, sem a felebaráti szeretetet példával követni nem kívánják! Vegyék szivére Atyaságtok, mint emberek, azoknak a teherviselõ polgároknak keserves sohajtásaikat, kiknek segedelmeikre tüzhelyeik körül nyomorgó aprógyermekeik kiterjesztett s reszketõ kezekkel esdekelnek. Nem csinál-é rémülést egy keresztyénnek lelki isméretében ezeknek szájokbul az eledelt kihuzni s a bõvséget véle másutt nevelni? Hogy lehessen annyi Atyának keservét, annyi ártatlannak szükségét tapodni? Hogy lehessen az ország adófizetõ népétõl véres verejtékének keserves bérit csak azért elhuzni, hogy õ abba a hitbe nem születtetett, melybe azok élnek, kiktõl szánakozás helyett büntettetik? Parancsolja-é valahol a keresztyénség a természet igazságainak s igaz emberség törvényeinek elojtattatásokat? Kötelességünk-é azt büntetni, kit téritenünk kellene, és igazság-é azokat sanyargatni, vesztegetni, kiket, ha tévelygésbe lennének, hitünk, keresztyéni tudományunk szerint sajnállani kellene? Vegyék észre végre magokat Atyaságtok ezekbõl, hogy hiteknek néeinkre vetett erõszakot, [p 0074] isteni tiszteletit magok számára szemeink elõtt adó alá huzzák, ezt mondván a vélek ellenkezõ hitbe lévõknek, gyere hozzám az én hitem szerint imádkozni, vagy ha nem jõsz, izess és ugy elmaradhatsz! Mennyi sérelmére nem volnának az ilyen dolgok az uralkodásnak is, ha nem tudnák, hogy Felséges Asszonyunk Atyaságtok értelmeivel e részben is ellenkezvén, mindenkor csak tolerantiával, kegyelmességgel s igazsággal kiván rajtunk uralkodni. Kövessé Atyaságtok ennek dicsõ példáját s hagyják csendesen azokat a népeket, melyeket ezen királyi hatalom ellenségeitõl megszabadulván csendes nyugodalomra hozott s kegyelemmel vezérel.

P. S.: Megbocsásson Atyaságod, hogy legelsõ levelemben is ily hosszas irással merek alkalmatlankodni, de bizván Atyaságod keresztyéni tulajdonságaihoz, elhittem aztat, hogy hozzá való confidentiámat rossz néven fogja venni, és nem fog panaszolkodni egy olyan ember ellen, ki az egész világgal s Atyaságoddal mint halandó keveset gondolván, ezen irásába magát mind a Felséges Udvar, mind a Római Szent Szék elõtt megigazitani elég maga eltökéléssel bir, akinek meg mindegy, akar azt itéljék róla Atyaságtok, hogy angyal, akar hoyg ördög. Azt az egyet tudom, hogy szegény népeinknek sohajtásait, melyeket Atyaságtok sokszor hallani nem kivánnak, én részemrõl szivemen viselem s értek sokszor könyveket is hullattam. Ezt pedig ne gondolja Atyaságod, hogy csak református szegény iránt érezném, mert sok catholicus szegények vagynak, kik igaz keresztyén módon szánakozó szivemrõl s hozzájok mutatott jótéteményeimrõl azoknál, kikkel szembe jöhetnek az országba, mindenütt bizonyságot tésznek. Tudhatna ezek között Atyaságodnak az a szegény asszony arrul bizonyságot tenni, kinek gyermekét utazásomban [p 0075] Magyarországon halva egy vendégfogadóba az asztalon leltem. Lábaimhoz esett, könyveitõl elborittatván esedezett elõttem a Krisztus nevére, hogy gyermeke eltemettetésére találjak módot, mely ihol fekszik halva. Hát miért nem temettetted el jó asszony? mondottam néki. Nincs, uram, énzem, felele nékem. Már vóltam a falusi papnál, hogy temesse el, de fizetést kért, pénzem pedig nincsen, mert utba vagyok s mint szegény idegeny egyedül hagyattam, ahol ül a férjem, kit vezetek, mivel világtalan. Megmutatott egy vak embert, ki szomoruan egy szögletbe ott ült. Kértem, mond tovább, a plebánost azért a keresztyénségért, hogy engedje meg hát, hadd ássam el magam a gyermekemet, de azt sem engedi. Ekkor ismét lábamhoz borulván segedelmemért ujra esedezett. Kérése által megilletõdésre hozattam, kiáltott szivemhez az a természet, melyet a plebános hallani nem akart.
Az asszony férjével catholicus hitbe vólt.
Küldöttem a pásztorért, ki a faluból mezõre takarodott. Félt elõmbe jõni, mert nem tudta ki légyek, csak azt mondották meg néki, hogy ellene egy idegen utazó a vendégfogadóba kegyetlenségéért zugolódik, hivatalja. Nem jött hozzám, én edig utiköltséget adtam továbbá a szegénynek, mellyel gyermekét is eltemettethette, s magának is élelmet egy ideig fent tartotta. Örülök rajta, hogy református világi ember lévén catholicus szegényekkel oly keresztyénséget tehettem, melyre vallás, természet kötelezett, s amelyet azoktól tulajdon papjok megtagadott. Ezen történetre meg ne háborodjon Atyaságod, megemlékezvén arról, hogy már az ilyen dolog még a Krisztus idejében a samaritánussal s lévitával megesett, kik közül az utolsó az utfélen sebeiben nyögö szegényt az utfélen otthagyta, szánakozás nélkül, a másik pedig felvette s gondját viselte.

[p 0076] Tudósitás

Megtiltatott elöljáró beszéd, melynek ki kellett vólna nyomtattatni a szóba lévõ orditás elõtt.

E is munkát Felséges M. T. KIrályné Asszonyunk francia nyelvbe maga öszve szedegetvén, kezeibõl küldött itt Bécsbe nyomtatás alá, mely kinyomtattatván tetszett Õ Felségének egy ily könyvecskével engemet is ezen folyó esztendõben Martiusnak 1. napján kegyelmesen megajándékozni. E munkácskát továbbá született nyelvünkre kellett általtennem, hogy láthassuk magyarságunkban is egy nagy Apostoli elségnek lelke a váltságnak rendiben mit szeret és miként ohászkodik. Jobb vólna minden részbõl kinek-kinek keresztyéni hitiben ily formában irni, mint poklot egymás szemére hányni, s idvességének nevében felebarátját szidalmazni s rá fogat vicsorgatni. Kárhoztatás, csufolódás, átok, szidalom, vérengezés nem szoktak téritõ okok lenni, melyekkel régen a szent egyház önnön kebelét szagatta, hol osztán az annak elsõ megegyezésébõl annyi sok véres szakadás támadott. Igaz isteni félelem, keresztyéni példa, jó erkölcs, buzgóság, szelid s józan élet szokták a hitet annak fiai elõtt nemesiteni. E kis munka, mely minden hitben való ellenkezést elkerül, példát mutat arra, hogy a Jézus Krisztus keresztfája alá egyben gyült keresztyényeknek nem egymást kell döfni, hanem azt nézni s annak könyörögni, kit mint Megváltójokat érettek megfeszitve üggni látunk.

Valameddig ezen kis munkának természeti szerint minden keresztyén mások kárhoztatása s csufolása nélkül önön hitibe imádkozik s gondolkodni el nem kezd, soha addig különbözõ vallásaink miatt valági nyugodalmunkat nem remélhetjük. Keresztyéni hitünknek [p 0077] legnagyobb isteniségét azon részi mutatja, melybe Istentõl megváltott iakká lettünk, s egymásnak felebaráti szeretetére köteleztettünk. Csudálkozni lehet mégis rajta, hogy hitünknek ugyanezen isteni részében, az emberiséghez való szeretetbõl, Teremtõnk szent nevéért gyülölséget, haragot, szidalmat, átkot csinálunk. Az örökké tartó tusakodásból nem származhatik soha békesség, ha ennek utánna is mindenkor ugy élünk, mint addig éltünk. Haragba fog bennünket találni az itélet napja egy olyan törvényü keresztyéni hitbe, melynek természeti, az emberi szeretet, követõinek mindenek felett arancsoltatik. - Ha elmult százainkna szomoru térségeire visszanézünk, ott látjuk a régen elfegyverkezett hiteknek harcoló eszközeiket, atyáinknak vérek közt buzgósággal, haraggal öszve keveredve nyugodni. Végre a sok részre szakadt hitnek, vallásnak buzgósága követõivel vérengezõ kezekbe elfáradván, mintegy fegyvereit letenni láttati. Szomoruan nézi harcának siralmas mezejét, hol embertársainak Isten nevébe kiomlott vérek még az egek felé gõzölögne, sirva láttatik ellenségeit s az egeket békességre kérni, kiet maga gondolatja szerint jó igyekezetibõl oly sok izbe sértett. Ilyen az emberi természet, melyrõl megjegyezheted, hogy soha õ semmi dologtól addig meg nem tér, mig annak rendkivül való élésébe csömört nem kaott. Régen erõvel, fegyverrel, haraggal kivántunk magunkat egymás szeretetére huzni, pedig tudjuk, hogy e énszeritett szivek soha szeretetre ellenek eltámadt erõszakosok eránt nem hozattathatnak. Fegyverrel, haraggal barátságot, szeretetet parancsolni sohasem lehet, azért e két dologba mentõl több erõszakot követsz el, annál nagyobb ellenségeskedést, szakadást s veszedelmet okozol. Hitbe, barátságba, szeretetbe szabadság, diszesség, nemes erkölcsök, példák, egyeness sziv, igazság, [p 0078] hivség szoktak gyõzedelmeskedni. Nyuljunk már mi is valaha kebelünkbe s végyük észre magunkba, hogy mindnyájan egy teljes Szent Háromságnak nevében, ugyanazon megfeszitett Krisztus keresztfája alatt élünk s imádkozunk. Téritsük hitünkre azokat, kiket hitünknek igazságáról, annak mennyei, emberi törvényeivel, bölcsességünkel, jó erkölcsünkkel s nemesi éldáinkkal elhitethetünk. De aki vallásunkkal lelkébe ellenkezik, test szerint ne kénszeritsük, hanem kérjünk kegyelmet számára Istenünktõl. Isten és természet ellen való dolog vólna, ha mindazokat közöttü verni akarnánk, kiknek barátaiddá lenni nem tetszik. Ilyen történet vólna az, ha valakit ostoroznánk azért, hogy miért nem hiszen ugy, mint mi. Szerezz magadnak nemes s szelid emberi érdemeket, mutass emberiséget, józan erkölcsöket, tedd magadat nyájassá, rendessé s mély lelkü férfiuvá, annyi embertõl fogsz szerettetni, mennyinek csak nemes dolgokhoz hajlandósága lehet.

Kérlek hát benneteket, atyámfiai, férfiak az Istennek nevére, hogy hiteteknek igazságát minden részrõl jámbor keresztyénséggel, embereket szeretõ buzgósággal s a jó erkölcsnek legnemesebb példáival igyekezzétek magatok között mutogatni. Látjátok, hogy az Isten fényes napját mind a jókra, mind a gonoszokra egyenlõül felhozza; ezzel bizonyitja, hogy az itélet magának hagyván, legfelsõbb törvényei világába mindent megszenyvednek, valamit ott bölcsessége elrendelni s hatalma teremteni jónak talála. Igyekezzék ki-ki tulajdon hitinek belsõ törvényeit vizsgálni, s ugy osztán annak jóságárul s másokéhoz képest itálni. De tudja meg az, hogy akar minémü hitben legyen, Istenének csudállására, tiszteletére, felebarátjainak szeretetére és a közönséges emberi nyugodalomnak s békességnek elõmozditására mind Isten, mind világ szerint köteleztetik.

[p 0079] Nem vólt vólna talán szükséges ezen is forditásnak alalmatosságával ily messze dolgokra kiterjeszednem, de valahánszor valakit keresztyén hitibe más vallások kárhoztatása s szidalma nélkül buzogni látok, mindenor eszembe jut, milyen nagy kár és hátra maradás légyen másoknak kárhoztatását áhitatosságaink közé terelni: látván aztat, mely szép légyen a keresztyéni buzgóságnak caractere, hol hozzá másoknak szidalma és kárhoztatása nem fér. A mások ügye ellen való szidalmazás az én magam ügyének igazságát még meg nem bizonyithatja. De ha ügyemne erejét annak természeti tulajdonságaiban megállithatom, ellenségeim, kik azzal vádolnak, ugyis azonnal haszontalanokká lésznek. Egyházi szolgák, keresztyénségünknek papjai, idvezülni ivánó lekünk tanácsosai, felejtsétek el végre a véletek ellenkezõknek szidalmába gyõzõ okokat keresni, s hiteteknek igazságát átkokkal bizonyitani igyekezni! Hirdessétek szelidséggel a magatok igazságát, a mint emberek panaszoljátok azoknak sorsát, kiket tévelygésbe lenni gondoltok! Kétségkivül azok is, ha igaz emberek, azon módon fognak rajtatok szánakozni. Lássátok itt, hogy a két részrõl támadott egyenlõ szánakozás hiteteknek elváltoztatása nélkül is benneteket mint embereket békességre, nyugodalomra s egymásnak szeretetire hozhat. Lelkedbe meghitt idvességedet ugyis másnak árhozatja el nem ronthatja. Hogy Judás, ki a Krisztust elárulta, poklokra vettetett, onnan Péternek kárhozatja, ki urát erõtlenségbõl megtagadta, nem következett, és igy ha te hiszed, hogy idvezülsz s amaztat elkárhozni gondolod, ne haragudj reá, mert az õ kárhozatja téged el nem kárhoztat. Sõt, mint igaz ember és keresztyén, szánakozzál sorsán, elhitetvén azt tökéletesen magaddal, hogy nincsen e világon oly megátalkodott ember, ki szántszándékkal pokolba kivánna menni. Ha [p 0080] pedig csak tévelygésbe látod õtet lenni, melybe õ erõtlensége miatt bizonyosan akaratja ellen él, világositsd meg õtet, ha pedig erre reá nem mehetsz, hullass könyveket sorsán, mint ember s adj hálát Istenednek, ki tehozzád, noha oly érdemetlen vagy mint amaz, oly nagy kegyelemmel járul, melybe idvességedet megnyerted.