BESSENYEI GYÖRGY: TARIMÉNES UTAZÁSA. 0396


Érkezik Vulkánus, dirib-darab, szik-szak mennykövekkel, mint az isteni és emberi formána ijesztõ csudája,, põrölyös ciklopszaitól környülvétetve, kiknek mezítelenséget mutató bromtés testek és ormos színek a sokaságot nevetésre faasztja ki. Belép Saturnusna és Cibelesnek leánya, Céres, búzakalászokkal koronázva, a mezei mívnek és enyérnek istenasszonya, ia halandóat szántásra, vetésre tanította és Bakkhust, Triptolémust, Kádmust oktatta. Mindnyájan meghajlanak elõtte. Utána érkezik Pálas, a legelésnek s pásztoronak istenasszonya, kit Pomona, Flóra követnek, mint az aratásnak, tavaszna, gyümölcs és virágonak istenei. Priappus kertész-isten követi õket boglyos hajával s borzas szakállával.

Eltölt a palota mindenféle hajával és középrendû istenségeknek formájokban való elõhozásával. Melyik istenségnek van legtöbb jótéteménye az emberek iránt e földön? - kérdi Ulisses felszóval. Mindnyájan Céresre mutatna. Melyik él legnagyobb hatalommal? - kérdi újra. Ekkor Vénus Herkulest Diánának nimfái közé vezeti, hol kezébe rokkát adatván, véle fonalat eresztet. Nincsenek e földön sem istene, sem halandók, - mond Vénus, Herkulesre mutatván, - kik hatalmamat elkerüljék.

[p 0397] Ezen asszonyi nemnek gyõzelmére harsogó muzsikát fuvallanak meg a palotában, hol mindenféle tapsolás hallatik. Igaz az, hogy mindenütt a férfiak parancsolna és vezérelnek házaiknál, de asszonyok helyhezteti beléje azon titos ösztönt, mely szerint nyugodalmakat, boldogságokat keresik abban az embere, ha mindég úgy parancsolhatnak, amint asszonyai ivánják, hogy parancsoljanak. Igy a férfiúi nem mindég uralkodni láttatva, mindég asszonyi nemétõl vezéreltetik. Sok férfiak mit szóljanak a tanácsban, õk végezi el a konyhában.

Vénusna hatalma megáll; de mivel a szerelemnek sok mérge, eserve, fertelmessége és nyavalyája van, mellyel gyönyörûségeit forralni szokta, tõle csakhamar elfordulna, Céresnek tulajdonítván mind jót, mind tisztaságot. Óh, jóltévõ istenség! - mond Thézeus - te húzod el mezei míveiddel a halandókat azon bûnöktõl, gonoszságoktól, melyek a csoportonként fekvõ henyélésbõl származna. Te oszlatod széjjel az embereket minkád által, hogy a rakott és néppel tömött várasoktól távoly, az életnek együgyûsége közt, ártatlanságokban és erkölcseiknek tisztaságában megmaradhassanak! Te cselekszed, hogy testi szükségét kiki önnön testének erejével, verejtékével és nem szomszédjának tagjaiból kiszopott vérével elégítse!

Óh, áldott Céres! melyik alistenség érdemelheti halandóságunknak bõvebb háládatosságát, mint jóságod s boldogító míved? Te tartasz fenn birodalmakat, uralkodókat, szenteket, vitézeket, népes várasokat. Ki vehetné törvény és igazság alá az embereket, ha mezei mívek, annálfogva külön birtokok és földjök nem volna? Ki hozhatja az olyan nemzetet engedelmességre, ki vetheti parancsoló hatalom alá, amelyne semmije sincs? Mely tulajdonához, munájához nem lévén köttetve, valahová megyen, amit tanál, mind övé?

Óh, Céres! te vagy a társaságnak, törvénynek, igazságnak és isteneink isméretine szülõ édesanyja! A társaságon kívül élõ vadember, rengetegben, kietlenségekben egyéb fene állatokkal bolyongva, mit tud isteneirõl? Ellenben áldott míveid nélül, óh boldog istenség! megállhatna-é az ember egyhelyben s csomóban? Volna-é ideje tanulásra, gondolkozásra, hogy benne elrejtett dicsõ lelkét vagy mennyei világát baromi állapatjából és vad természetinek feneségébõl kiragadja és az egeknek magasságára, isteneihez felemelje, hogy icsiny testébül elmélkedésének villámló tüzét mélység, magasságra kiadhassa és a [p 0398] teremtésnek iterjedését is csaknem utólérvén, isteneivel is vetélkedhessen?

Ezen beszédet a sokaság éljen! éljen! iáltással követte; annyival inkább, mivel a Théseus épe alatt lévõ beszéd Szipiopoli szavaina ismértetett.

Érezik egy rémítõ nagy medve, ét lábon dünnyögve, melytõl minden ember nevetve iszonyodott. Egyfelé, másfelé is hajlik és asszonyoat, férfiaat ölelget. Sivalodást, acagást ooz mindenfelé. Arténisnek elméjét a nyughatatlan vágyódás elragadta, mellyel ez álorcána valóságát tudni ivánta. Mivel a maskara medvét mutogatott, melynélfogva a bennelévõnek sokra lehetett szabadságra, felé sem igen közelgette, hogy személyét fölfedezzé.

A medve Diána felé közelget és midõn nem messze volna tõle, a fejét fejébül kidugja. Szembetûnik a nagy Kirakades. Arténis irályné, kedvétõl elragadtatva, kacagásra faadt i. Azonnal sok fõtisztek futnak a királynéhoz, kik szavokna erõs hitele alatt jelentik néi, hogy ezen medve tört volna bé elõször is az ellenség sorába, hol utolsó dúlást tett és a gyõzedelemnek indító eszözévé lett. Óh, jó vadam, kedves medvém! - mond néki a királyné - híven is, haszonnal is szolgáltál. Mit adjak? hogy köszönjem? A Kirakades szüntelen nevet, néz, ismét nevet, végre felel: Nagy asszony! irályné! ne adj semmit, se ne köszönd, csak csinálj még háborút, amint ti mondjátok. Sohasem láttál vidámabb dolgot, mint mikor olyan sok ember öszvevegyül. Seni sem unja meg magát. Olybá vettem, mintha Kiraaduhuban verekedtem volna, de ott sohasem voltunk ily elláthatatlan számmal. Csak ezt tanáltam bolondságnak, hogy azt a sok haszontalan tüzet, füstöt minek oádjátok egymásra és mivégre csináltok oly so iszonyú mennydörgést, melynek hangja senkit meg nem öl. Jobb ütlekkel, marokal, mert a mutatja meg, ki több a másiknál.

Nem lehet idõtöltésbõl - mond a királyné - háborut csinálni, kedves medvém! Drága az ember vére. Ez is halálomig fog keservemre szolgálni. Micsoda drágaság? - felel a medve. - Az emberek csakúgy hullanak, mint egyéb állatok. Sõt, ha ti nem öldösnétek azokat, életeket, véreket isteneiket jobban megkiméllenék, mint a tiéiteet. Örökké akarnátok élni? Ha nincs annyi eszetek, bölcsek lévén, hogy dolgaitokat egymásözt békességben igazítsátok, fizessétek véretekel dühöségeteket [p 0399] és tudós bolondságaitokat. Minek csináltok magatokból olyan sokat, nagyot? Csaúgy hullatok ti is, mint a legye. Látom, hogy megmaradásotokra isteneitek irántatok semmi különös módokkal nem élnek. Valamelyik szolgádat Buzorkámnak mennyköve tanálta, széjjelszaladt< az õ népe is úgy a miéinktõl. Jupitereitek pedig sem egy, sem más részen nem láttattak. Mit törõdtök az élettel? Árnyék, játék, füst! Ha nem leszünk, nem eszünk - maradnak itt mások.

Midõn ezt mondaná, különös muzsikazendülés adatik jelül, melyre kiki lárváját orcájárul levévén, magát megismérteti. Mester Kukumedóniás Faunus volt, Tariménes pedig Diomédes neve alatt fedeztetett fel. A tánc egybeögyeledik mindenféle személlyel, nemmel, és a bál magát magát folytatja.

Tariménes a soaság között feljebb- alább szédelegvén, Dianának felfedezett nimfái között botlik Tomirisre. Egész testét vérének ellobbant tüze egyszerre villámlással borítván el, megnémul és testében elébb bálvánnyá változik, végre mellé ül. Mindkettõjöknek megteljesedett szívek fohászkodásokkal. A szüntelen való zúgásban minden csendes és susogó beszéd szabadon folyhatott.

Óh Tomiris! - mond néi Tariménes - sohase hittem volna, hogy az isteneknek mindenütt jelenvalóságok halandónak erejével is köz lehessen. Hijába mennék e világna végsõ határáig, bennem, örültem, felettem lebegne hatalmad, képed, valóságod. Megvalljam-é bûnömet? Óh magadat magadon kivül ragadó ifiúság! Szerelmedben égõ tûz! Érezhetsz, gondolhatsz s láthatsz-é tárgyadon kívül egyebet valamit? Óh, káromlás, elfelejtettem Arténist, elfelejtettem magamat, el, el, az isteneket, nem lévén elõttem, bennem, felettem semmi egyéb mennyei léteden kivül? E tehát az az indulat, mely egy ifiúna szívében istenekne, emberekne, mennynek, földne, Elizeumnek, pokolna egybetett erejét fenekkel forgatja fel, elszórván magáról törvényeket. Jupiternek csattogó mennykövével szembeszökik és a magára rohanó világtól sem tartózkodik, ha tárgyának ölelésére kell menni. Kegyetlen ütközetünben ezen egyetlenegy gondolat kergetett a tûznek és a véres halálnak, hogy, ha gyõzedelmes leszek, dicsõségem által elõtted kevélyedve, szívedet inkább érdemelhetem. Te néztél ki szemeim, te vezérlezzed karjaimat, te gerjesztetted vitézi indulatimat. Egyszóval: Tomiris viselte Tariménesnek képét, õ volt ütözetben [p 0400] ennek formája alatt. Micsoda magamon felül ragadó öröm gyõzedelmesen mondani tenéked, Tomiris, hogy érted lehellek és élek, hogy érted kerestem a dicsõséget!

Keserves küszödés, szerelem, te félelmes vakmerõség, rettgõ bátorság és szemtelen szemérmetesség! Látom, hogy erkölcsödnek tisztasága szentséggel, tilalommal vagyon örülrakva. Lelkedne emberi méltósága szemérmetességemet lábod eleibe földhöz veri. Nem vagyo mélyebb tisztelettel isteneinkne oltáro iránt. De akaratom ellen érzem mégis véremben azon szentségtörõ indulatot égni, mely személyednek ölelésére ösztönöz...mely szívemhez kiván szorítani, ajaimat ajakidra tapasztani; mely kényszerít!...Ó édes gyönyörûségemnek özönét árasztó eltévedés!

Igenis, ellenkezésre osztottál. Magától minden egyéb erõ által megszakadhatatlan egységemet teremtetted két életté, személlyé, akarattá. Reszketõ kezeimet erkölcsödne méltósága és az elõtt álló szemérmetességem magkötik, de a természetnek égõ ösztönei szentségtörõ és szemérem nélül való kivánságait felemelkedett téjszin mejjednek hajlása között lappangna, melynek dorombodásait szívednek sohajtásai emelgetik! Midõn ezek felett fáradt apró pihegésed ajakaidat megnyitja, a reád való nézés a szívne érzéseibe süllyed el. Ó, szomjú kivánságtól és csupa nézéstül elrészegedett gyönyörûséggel való bujaság! Lehet-é Elizeumnek boldogságára gondolni annak, ki véled élhet?

Micsoda létel az halandó sorsom, mely testi érzés nélkül gyönyörködhetik? Vajjon vagyon-é egy gondolatja nemes lelkednek, olympusi Tomiris, mely tested által nem szállott volna beléd? Ha minden gondolatja, itélettétele, ereje test által lész, mi hát test nélül?

Valamior reád tekintek, sohasem tudom gondolataimat érzéseimtõl ülönböztetni. Szívem szeret-é jobban, vagy lelem, benne magamat fel nem találhatom. De mégis testemtõl megfosztatva, hogy találnék nálad csupán lélekben gyönyörûséget? Ó Elizeumnak elõre elláthatatlan öröme, hol érzés nélül lesz a gyönyörûség s kivánság nélül a boldogság! Hírelje kiességedet a tudomány, a magána való hízelkedés! Lássad, öregbítsed boldog álmaidat, csak én érezhessem Tomirist e testben! [p 0401] Ó, ki lehetett boldog életében, halálában, ki sohasem szeretett és magát sohasem érzette!

Csitt! - súgja Tomiris - nem jobb lenne ezektõl az óriás gondolatoktól megszünni? Olyan vagy a szerelemben, mint Buzorám az uralkodásban. Ó, te rettenetes indulatú, rémítõ szerelmû al-Buzorkám! Szükséges ily gigás elmét mutatni, hogy bennem gyönyörködhess? Minek ojtogatod magadat eszedne füstivel, mikor szíved édességét érezheti? Ne zürjed- zavarjad fejedben az isteneet, embereket, éltetõ állatoat, hanem igyekezz, kedves dühödtöm, hogy személyeddel örökre boldoggá tehess. Én oaodat nem csókolhatom, sem ijesztõ gondolataidat karjaimmal nem ölelhetem. Hol láttál csupa eszet ésszel szerelmesedni? Egy magához szorító ölelés, egy szájjal szájhoz való tapadás édességével minden elmét felrúg, mely csa száraz okokkal van tele.

Tariménes ezene hallására megnémul. Minden érzése elzsibbadásba jött, megértvén, hogy Tomiris öröös szerencséjét benne eresné és hinné. De minekutánna erre gondolt, elsõ aadályát szülte, hogy tárgyával nem egyforma áldozattételû vallásban élt, ugyanazon isteneket tisztelvén különbözõ módon. Ez elõfordulván, - Tomiris mond - hogy annak, kinek hívségére öröösön ötelezteti, vallásából valónak kellene lenni, mivel ez szüléinek elleneállhatatlan aaratjo. Nem lehetetlenség; - mond továbbá - a vallásbéli szokások úgyis erkölcsre nem tartoznak, csak olyanok lévén a lélek belsõ igazságának, mint ruha színe a testnek. Akárhogy áldozol, erkölcseid isteneidnek félelmével és minden jóságos cselekedetekkel együtt benned megmaradhatnak. Hélióposzi fõpap van itt térítésre és a megtérõknek oktatásokra kirendelve. Szokásunk szerint jelentsed nála magadat. Egy óra alatt alkészülsz; én pedig több akadályt nem látván, szerencsémben bizonyos leszek.

Tariménes, érzésében, elméjében eltévedvén, szüntelen való fohászkodások közt várja e mulatságnak elmulásával a virradtát, hogy Hélioposzihoz lehelletibõl kifogyva szaladhasson. Tomiris vezetõkel útjában, módjában való igazgatókkal segedelmére lévén, hamar céljára jutott. Béjelentik vágyódását, akaratját felfedezik...elõáll...köszön, hallgat.