BESSENYEI GYÖRGY: RÓMÁNAK VISELT DOLGAI. MÁSODIK RÉSZ. 0114


Vespasianus érdeme és uralkodása

E boldog születésû uralkodónak királyi erkölcse alatt Rómának rabi sorsa setét tömlöcébül mosolygó napjára derült fel. A bilincsen, vas béklyóban hevert emberség és igazság láncaikrul szabadulván, egymást mint testvérek, zokogó fohászkodások közt, könyvezõ örömmel ölelgették, csókolgatták. Az ártatlanság, fejét a porbul felemelvén, az igaz királyi ítélõszékre bátran nézett és sírva mosolygott. A magokat elrejtett nagy lelkek erkölcseiknek ragyogó méltóságában felöltözve bátorkodtak dicsõ pompájokkal a királyi szék elõtt megjelenni. Az uralkodásnak minden ága felemelkdésben és méltóságban tündöklött. Az igazságnak napja álló világgal ragyogott felettek, hol az emberi természet, [p 0115] dicsõségének mennyei palástjával béfedezve ült trónusán, megszabadulván gyalázatjátul, mely által isteni képe ezelõtt annyit fertéztetett. Tapsolt az igaz ügy; a gonoszság rettegett, és a bûn, önnön poklának fertõjében veretvén alá, fertelmes sárjában buborékolva fuldoklott. Az árulás száját béfogta, rettegõ szívére nyeldesvén alá mérges lehelletit. A tökéletlenség, alacsonyság, hazugság, hitetés egymásba fogózva, rémítõ ordításokkal sillyesztették magokat alá poklokra, és Nérónak, Kaligulának, Tiberiusnak neveket fohászkodások közt hívták segítségül.

Vespasianusnak érdemei annyival inkább szembetûntek, hogy elõtte fenevadak, részeg értelmû kegyetlenek és oly rémítõ bolondok uralkodtak, kiknek cselekedetek a legvezsettebb természetnek határán is kívül láttattak lenni. De Vespasianus mégis minden uralkodóknak sorában tündökölhetett. Minden mívét, erejét arra fordította, hogy amit Rómában a kegyetlenség és bolondság elpusztított, helyre gyûjthesse. Éjjel-nappal az uralkodásnak terhével, gondjával küszködött, nem szûnvén meg soha királyi foglalatosságaitul. Magaviseleteiben szeléd, együgyü volt, élete módjában gazdálkodó; és bujaságra, pompára soha sem vesztegetett. A fõtanácsot bírói hatalmába, méltóságába visszahelyheztette. Az asztalban való vesztegetést, nem büntetéssel ugyan, hanem gazdálkodó példájával zabolázta. Az erkölcsnek romlása ellen okos vigyázással elrendelt törvényeket szerzett. A korhely katonaságot veszedelmes szabadságoktul fenyítéke által elzárta, mely már részeges tulajdonságai által baromi indulatokra fakadni szokásba vette. Dagályos pompa és kevélység nélkül vitte foglalatosságait, szüntelen a közjóra dolgozván.

E császárrul csudatételt is adnak elõ: hogy Alexandriába érkezvén, a nép ellene zúgolódásra fakadt, mivel kívánsága szerint nem jutalmazta és vendéglette. Ez akadálynak és kedvetlenségnek közepette valamelyik úgy találja fel magát, hogy csudát készít. Két nyomorult ember, egy kocskakezû és egy vak kérik, hogy õk isteni sugarlás által tanáltak gyógyulásoknak eszközére. Egyik azon esedezik, hogy kezét lábával nyomná meg; a másik, hogy nyálával szemét törölje ki. Vespasianus magát vonogatván végre megcselekszi, és azonnal mind a két ember meggyógyul. A község [p 0116] száját béfogta, látván, hogy Vespasianussal az istenek hatalmokat közlik.

Én mint sem apostol, sem szent, sem próféta a keresztyén csudákhoz is keveset tudok, nemhogy a pogányokéhoz értenék. Tudom azt, hogy a természet és annak örökre meghatározott rendi a mindenhatóságnak oly kiterjedése, melyen túl esetet csinálni olyat, mely a teremtés módját felülhaladja, valósággal sokat kíván. Nem hihetem, hogy Vespasianusban erre erõ tanáltatott volna, dolgoon természet ellen való módra segíteni, kik szorulásba nem jöhetnek.

Vespasianus az ellene volt villongások közt nem bánta, hogy személyének olyan hatalmat tulajdonítottak, melyrõl maga semmit se tudott. Hihetõ, valamelyik embere készítette e csudálatos történetet számára, hogy nyûgébül szabaduljon. A község hitte, és õ magában elhallgatott. Minden idõben, minden nemzetnél megkívánta az együgyüség, hogy csudái legyenek. Ha nem voltak nem hitt. Néki a világna állása nem csuda, hogy arrul Istent ismerjen, ha nem mondják, hogy a sánta meggyógyult. A tudatlan, Isten isméretire nézve egy mozdulást vagy emberi híradást nagyobb csudának veszen, mint egy világot. De mindenkor is használta a ravasz okosság az emberi csudákat a tudatlanok ellen, melyek az igaz Istenéin kívül, hitetésbül állottak. Más oldalrul vegyük Vespasianust csudának: uralkodásának emberségénél fogva volt Rómában valóságos csuda.

Mivel halandó embereknek erõt gyengeség nékül mutatni egyáltaljában való örökös lehetetlenség. Vespasianusnak is mocskos hibául tétetett ki fösvénysége és a nagy adónak sancolása. Ebben hív emberei ezzel mentik, hogy az ország kincse, jövedelme el lévén prédálva, mintegy szükségtül kényszeríttetett az adót szorítani. A vizeletre sarcot vetett, amely büdös jövedelemmel Titus a fia ellenkezett. Mikor pénz jött belõle, fiának orrához tartotta így szólván: Érzed-é, hogy az a pénz büdös? Továbbá a fösvénysége, ha a volt, különös, mert mind a közjóra, a szegényekne tápláltatására, elpusztult familiáknak helyreállatásokra, utakra, elsasnyult, éhezõ népének segedelmére, a tudós emberekne jutalmazására sat, fordította, mely tárgyai közt pénzét bõv kézzel [p 0117] szórta széjjel. Mindezeket a fukar egy sem cselekszi. Azonban helytelen cselekedet lenne mégis a teherviselõ népet ereje felett terhelni azért, hogy adójábul valaki jóságát mások iránt gyakorolhassa, és egy ékesen szólást tanítónak százezeret fizessen. Amely cselekedet ezer embert nyomorgat, hogy egyet gazdagítson általa, jóságos tettében hibázik cselekedete ellen. A teherviselõ sokaság iránt csak ez a királyi kegyelemnek gyakorlása, hogy koldusá ne tegye, és ügyét igazsággal ítélje. Már ezt megvonni egynehány milliom szegénytül, hogy verejtékével szerzett és tõle a renden túl elhúzott keresetivel egynehányszáz ember gazdagodjon, emberség és igazság ellen van. Lássa a király akármelyik, kiket hogy gazdagít, de szegény népének sajtóban csafart verejtékébül nem lehet. Nem igazság a népen több adót venni, csak amennyi oltalmára és közigazságána kiszolgáltatására szükség szerint megkívántati. De ez oly csudálatos természetü szükség, melynek határai a messziségben eltévedtek és már feltanálhatatlanok. Az ország szükségeit so ministerek az Isten mindenhatóságával tetté egyenlõ véghetetlenné.

Tudni kellene hát már, hogy Vespasianus az adónak nagyságát népének sajtoltatásáig emelte-é fel, vagy nem; mivel most is tanáltatnakk, kik adójokat mulatva, könnyen fizetvén, annak terhe ellen panaszolnak, fohászkodnak. Akkor is lehetett úgy. Akármelyfelõl vegyünk, de csakugyan ezen egy dolog Vespasianusnak sok rendbéli érdemeit homályba nem hozhatja.