BESSENYEI GYÖRGY: RÓMÁNAK VISELT DOLGAI. MÁSODIK
RÉSZ. 0114
Vespasianus érdeme és uralkodása
E boldog
születésû uralkodónak királyi erkölcse alatt Rómának rabi
sorsa setét tömlöcébül mosolygó napjára derült fel. A
bilincsen, vas béklyóban hevert emberség és igazság
láncaikrul szabadulván, egymást mint testvérek, zokogó
fohászkodások közt, könyvezõ örömmel ölelgették,
csókolgatták. Az ártatlanság, fejét a porbul felemelvén,
az igaz királyi ítélõszékre bátran nézett és sírva
mosolygott. A magokat elrejtett nagy lelkek erkölcseiknek
ragyogó méltóságában felöltözve bátorkodtak dicsõ
pompájokkal a királyi szék elõtt megjelenni. Az uralkodásnak
minden ága felemelkdésben és méltóságban tündöklött. Az
igazságnak napja álló világgal ragyogott felettek, hol az
emberi természet, [p 0115] dicsõségének mennyei
palástjával béfedezve ült trónusán, megszabadulván
gyalázatjátul, mely által isteni képe ezelõtt annyit
fertéztetett. Tapsolt az igaz ügy; a gonoszság rettegett, és
a bûn, önnön poklának fertõjében veretvén alá, fertelmes
sárjában buborékolva fuldoklott. Az árulás száját
béfogta, rettegõ szívére nyeldesvén alá mérges lehelletit.
A tökéletlenség, alacsonyság, hazugság, hitetés egymásba
fogózva, rémítõ ordításokkal sillyesztették magokat alá
poklokra, és Nérónak, Kaligulának, Tiberiusnak neveket
fohászkodások közt hívták segítségül.
Vespasianusnak
érdemei annyival inkább szembetûntek, hogy elõtte fenevadak,
részeg értelmû kegyetlenek és oly rémítõ bolondok
uralkodtak, kiknek cselekedetek a legvezsettebb természetnek
határán is kívül láttattak lenni. De Vespasianus mégis
minden uralkodóknak sorában tündökölhetett. Minden mívét,
erejét arra fordította, hogy amit Rómában a kegyetlenség és
bolondság elpusztított, helyre gyûjthesse. Éjjel-nappal az
uralkodásnak terhével, gondjával küszködött, nem szûnvén
meg soha királyi foglalatosságaitul. Magaviseleteiben
szeléd, együgyü volt, élete módjában gazdálkodó; és
bujaságra, pompára soha sem vesztegetett. A fõtanácsot
bírói hatalmába, méltóságába visszahelyheztette. Az
asztalban való vesztegetést, nem büntetéssel ugyan, hanem
gazdálkodó példájával zabolázta. Az erkölcsnek romlása
ellen okos vigyázással elrendelt törvényeket szerzett. A
korhely katonaságot veszedelmes szabadságoktul fenyítéke
által elzárta, mely már részeges tulajdonságai által
baromi indulatokra fakadni szokásba vette. Dagályos pompa
és kevélység nélkül vitte foglalatosságait, szüntelen a
közjóra dolgozván.
E császárrul csudatételt is adnak
elõ: hogy Alexandriába érkezvén, a nép ellene zúgolódásra
fakadt, mivel kívánsága szerint nem jutalmazta és
vendéglette. Ez akadálynak és kedvetlenségnek közepette
valamelyik úgy találja fel magát, hogy csudát készít. Két
nyomorult ember, egy kocskakezû és egy vak kérik, hogy õk
isteni sugarlás által tanáltak gyógyulásoknak eszközére.
Egyik azon esedezik, hogy kezét lábával nyomná meg; a másik,
hogy nyálával szemét törölje ki. Vespasianus magát
vonogatván végre megcselekszi, és azonnal mind a két ember
meggyógyul. A község [p 0116] száját béfogta, látván,
hogy Vespasianussal az istenek hatalmokat közlik.
Én mint sem
apostol, sem szent, sem próféta a keresztyén csudákhoz is
keveset tudok, nemhogy a pogányokéhoz értenék. Tudom azt,
hogy a természet és annak örökre meghatározott rendi a
mindenhatóságnak oly kiterjedése, melyen túl esetet csinálni
olyat, mely a teremtés módját felülhaladja, valósággal
sokat kíván. Nem hihetem, hogy Vespasianusban erre erõ
tanáltatott volna, dolgoon természet ellen való módra
segíteni, kik szorulásba nem jöhetnek.
Vespasianus az ellene
volt villongások közt nem bánta, hogy személyének olyan
hatalmat tulajdonítottak, melyrõl maga semmit se tudott.
Hihetõ, valamelyik embere készítette e csudálatos
történetet számára, hogy nyûgébül szabaduljon. A község
hitte, és õ magában elhallgatott. Minden idõben, minden
nemzetnél megkívánta az együgyüség, hogy csudái legyenek.
Ha nem voltak nem hitt. Néki a világna állása nem csuda, hogy
arrul Istent ismerjen, ha nem mondják, hogy a sánta
meggyógyult. A tudatlan, Isten isméretire nézve egy mozdulást
vagy emberi híradást nagyobb csudának veszen, mint egy
világot. De mindenkor is használta a ravasz okosság az
emberi csudákat a tudatlanok ellen, melyek az igaz Istenéin
kívül, hitetésbül állottak. Más oldalrul vegyük
Vespasianust csudának: uralkodásának emberségénél fogva
volt Rómában valóságos csuda.
Mivel halandó embereknek
erõt gyengeség nékül mutatni egyáltaljában való örökös
lehetetlenség. Vespasianusnak is mocskos hibául tétetett
ki fösvénysége és a nagy adónak sancolása. Ebben hív
emberei ezzel mentik, hogy az ország kincse, jövedelme el
lévén prédálva, mintegy szükségtül kényszeríttetett az
adót szorítani. A vizeletre sarcot vetett, amely büdös
jövedelemmel Titus a fia ellenkezett. Mikor pénz jött belõle,
fiának orrához tartotta így szólván: Érzed-é, hogy az a
pénz büdös? Továbbá a fösvénysége, ha a volt, különös,
mert mind a közjóra, a szegényekne tápláltatására,
elpusztult familiáknak helyreállatásokra, utakra, elsasnyult,
éhezõ népének segedelmére, a tudós emberekne
jutalmazására sat, fordította, mely tárgyai közt pénzét
bõv kézzel [p 0117] szórta széjjel. Mindezeket a fukar
egy sem cselekszi. Azonban helytelen cselekedet lenne mégis
a teherviselõ népet ereje felett terhelni azért, hogy
adójábul valaki jóságát mások iránt gyakorolhassa, és
egy ékesen szólást tanítónak százezeret fizessen.
Amely cselekedet ezer embert nyomorgat, hogy egyet gazdagítson
általa, jóságos tettében hibázik cselekedete ellen. A
teherviselõ sokaság iránt csak ez a királyi kegyelemnek
gyakorlása, hogy koldusá ne tegye, és ügyét igazsággal
ítélje. Már ezt megvonni egynehány milliom szegénytül, hogy
verejtékével szerzett és tõle a renden túl elhúzott
keresetivel egynehányszáz ember gazdagodjon, emberség és
igazság ellen van. Lássa a király akármelyik, kiket hogy
gazdagít, de szegény népének sajtóban csafart
verejtékébül nem lehet. Nem igazság a népen több adót
venni, csak amennyi oltalmára és közigazságána
kiszolgáltatására szükség szerint megkívántati. De ez
oly csudálatos természetü szükség, melynek határai a
messziségben eltévedtek és már feltanálhatatlanok. Az
ország szükségeit so ministerek az Isten mindenhatóságával
tetté egyenlõ véghetetlenné.
Tudni kellene hát már, hogy
Vespasianus az adónak nagyságát népének sajtoltatásáig
emelte-é fel, vagy nem; mivel most is tanáltatnakk, kik
adójokat mulatva, könnyen fizetvén, annak terhe ellen
panaszolnak, fohászkodnak. Akkor is lehetett úgy.
Akármelyfelõl vegyünk, de csakugyan ezen egy dolog
Vespasianusnak sok rendbéli érdemeit homályba nem hozhatja.







