BESSENYEI GYÖRGY: RÓMÁNAK VISELT DOLGAI. MÁDODIK RÉSZ. 0042


AUGUSZTUS CSÁSZÁR 125.

Már Róma oda jutott, hogy a maga terhét vállain ne bírhassa. A szabadság fiainak sorsok annyira eltávozott magátul, mint a világnak északi és déli határa egymástul. A fõrendek addig gazdagodtak, a község addig szegényedett, hogy az utolsó hazájának boldogságát többé meg nem ismerhette, az elsõ pedig, a világnak kincseitül eltemetteve, uralkodásra vágyott. Tudod, hogy ha magasságra igyekezel menni, mindenkor a második grádicsrul kella legfelsõbbre lépni. A római fõembereknek minden más vágyódások bételvén, az uralkodó hatalmon inne más tárgyok semmi sem maradt. Az embernek kívánságaibul annyira kivetkezni, hogy kedvet, dicsõséget semmiben se keressen, nem lehet. Valamivel bír, a már vágyódásának határt vetett, honnan odébb kell menni. Mihent [p 0043] Rómának országló értelme megengedte, hogy némely polgárjai vágyódásokat éppen az uralkodó hatalomnak határáig mind megelégítsék, látni lehetett, hogy nem lévén elõttök egyéb ennél semmi, erre fognak törekedni. Már minden gazdagrul ezt feltenni, hogy tehetném, de nem teszem, gyengeség. Ha teheti, teszi, és hazája szabadságának fényes egein állít magának királyi széket. Lehetetlen annyi kötz, hogy fejedelemségre vágyakodó ne legyen; ha pedig csak kettõ-három tanáltatnak idõrül idõre, ily széles kiterjedésben elébb-utóbb, ekkor vagy akkor a közuralkodásnak veszni kell.

A községet ínsége közelrül szorongatta, a szabadságrul való elmélkedés pedig szükségnek semmiben eleget nem tett. Megunta a nép éhen, szomjan, rongyoson, adósságaiért nyaggattatva - melyeket el nem kerülhetett - csak e kiáltással magát táplálni, hogy: Király nép vagy! Szabad nemzet! Uralkodol! sat. Jól van, felel a szükség, de ehetném, s nincs mit. A lész, hogy Rómának éhezõ fejedelmei a hazájokat pusztító farkasoknak adják el magokat bérbe. A hópénzt választják szabadsággá, és Oktaviusnak szolgálatját közboldogsággá. Mi okozza e részeg értelmet és ezen országnak feldúlását? Ez, hogy a falu csordásának is csak olyan szabadsága volt, mint a legfõvebb polgárnak. A nemesi szabadság, útjábul kitérhetetlenül, egyenesen a nemességre tartozik. Bármint hányják-vessék a filozófusok, törvénytudók és az országlás okainak tengerében fenekre bukdosó okosok elméjeket, de én csak így szólok röviden, hogy valamely nemesi szabadság az országnak minden élõ lelkére egyenlõül kiterjed, soha állandóul az meg nem marad. Könnyû a filozófusnak és az emberséget határán kívül hirdetõ bölcsnek közönséges boldogságot, szabadságot álmodni magában, de én csak azon boldogságban kívánok megállapodni, melyet érzésem, tapasztalásom által tudok, hogy az emberi természet elviselhet. Én csak akkor szeretek álmodni, mikor alszom, de ébren lévén okoskodni kívánok. Hogy az ország boldogsága minden embert nemesi szabadságba tenni nem kíván, azt az olvasók annyira látják már, hogy ha elõttök megállítására tovább is okokkal akarnék élni, magokra nézve bennem csúfságnak vehetnék. Valakinek a nap világát okokkal kívánod próbálni, [p 0044] csúfot ûzöl belõle, mert szembeszökve állítod eszetlennek, érzéketlennek vagy vaknak.

Álmélkodol rajta, hogy oly sok vitézi tulajdonságú emberek közt a csekély Oktavius marad Rómának ura, ki mellett mások verekedtek, hogy õ maga az ütközetek elõl bujkálván, melyeket rendelni sem tudott, jutalmaztasson meg azok helyett, kik érte fáradtak. Alig lehet valahoil a sorsnak nagyobb megátalkodását és a szerencsének tévelygõbb vakságát tapasztalni, mint Oktavius szerencséjében. Azonban célját elérvén, minden erõszakrul, kegyetlenségrül lemond. Cezárnak szomorú esete és siralmas példája, mint õ volt, nálánál okosabbgá tette. Ez, látod, koronát, sem királyi nevezetet nem kíván, hanem imperator szózat alatt gyakorolja a legszélesebben kiterjedett királyi hatalmat.

Európának írói Oktaviusnak szerencséjét önnön okosságának tulajdonítják. Haddjárjon némely tekintetben. De én uralkodásának állandóságát és életének megmaradását más fundamentomon is állítom. A rómaiak kinézték, hogy már szabadságokkal bírni teljes lehetetlen. Cezárt megölték, de drágán is fizették. Mihen ezt megölik, új öldöklõ támad, ki azokat elveszítse, kiket ez életben meghagyott. A haza ennélfogva oda jutott, hogy nyugodalmát szolgai sorsán kívül többé szabadságban fel ne tanálhassa. A megrészegedett szabadságnak pusztításaira, öldökléseire nézve Róma boldognak érezte magát, hogy meghódoltatott és szolgálhatott. Nevét Oktavius Augustusra változtatja. Belsõ háború, vetélkedés, erõszak, igazságtalanság, öldöklés megszûnnek. Rend állatik fel mindenben. A törvénynek folyása árkába bocsáttatik. Egyszóval Róma szolgál, de nyugszik, és talán boldog is, elébbi sorsához képest. Következik, hogy Augustusnak érdemét a rómaiaknak bûne emelte fel inkább, mint maga magát. Rómának elrészegedett sorsa, maga ellen vett dühössége, kegyetlensége sat. okozzák, hogy ura ezek felett csekélységében is nagynak láttasson. Már nem öldöklött, mertz földre borultak elõtte. Nem is akart, hogy valamely elvesztett atyának gyermeke halálára lett maga eltökélésében tanácsának közepette keresztül ne szegezze. Lehetetlen oly kegyetlen, gyilkos erkölcsrül, ravasz emberrül, mint Augustus volt, feltenni, hogy született jóságbul, igaz szivbül kívánt [p 0045] volna emberségesen uralkodni, hanem hatalmát kívánván állandóvá tenni, országló okossága kényszerítette, hogy cselekedeteit igazaknak mutassa, ha szíve gonosz volt is. Eszerint az érdemet nem magáért vagy népének boldogságáért gyakorlotta, hanem hogy teljes hatalmának állandóságára szolgáljon eszközül. Az igazságnak eltörölhetetlen szentsége cselekszi, hogy a legnagyobb gonosz is,, mikor csalni kíván, tettét a jóságos cselekedeteknek színével fedezi. De az is igaz, hogy Róma többet Augustusnál semmi tekintetben sem érdemlett. Sõt siratni kellett idõvel halálát, minekutánna fenevadak állottak helyére.

De akármely kegyetlenséggel élt is Oktavius, úgy lehet kinézni, hogy hazájának elveszett sorsa és környülállása kényszerítette reá inkább, mint természeti hajlandósága. Róma olyanná lett már akkor, hogy alig lehetett néki másként csinálni. Nem annyira a vitézek, mint az ország hibázott, az egész isméretes világot kívánván elfoglalni. Ki látta, hogy véghetetlen birodalomban respublika állasson fel? Nem lehet Augustust, mint született kegyetlent, úgy nézni, mert szeléden uralkodott. Részeg értelme nem volt, mert okossággal élt. A születéstül megveszett erkölcsnek, bódult értelemnek szomorú példa, sem veszedelem nem teszen semmit. Nem szûnik meg kegyetlenségét, bolondságát vakon mindaddig ûzni, míg magát az ellene kifakadt bosszúállásnak mennykövével agyon enem ütteti. Tehát Augustust érdem nélküll hagyni nem lehet, bár elébb rémítõ kegyetlenséggel élt is.

Azonban Augustus Szyllának példájára tekint, hogy rangját, hatalmát, hivatalát letegye. Két férfit húz tanácsra, hogy e halhatatlan érdemû cselekedetit teljesítse. Adja vissza szabadságát nemzetének. De Mecenás a dolgot más oldalárul veszi: hogy a rómaiak nyugodalmának és boldogságának Augustusra mindenek felett való szüksége van. Úgy ítélnek némelyek, hogy ezen javallásával Mecenás, mint elrejtett ravaszságú udvari ember, csak hízelkedni kivánt, kinézvén urának titkos célját. Hogy Agrippa ellenben, mint igaz hazafi, úgy tanácsolt. Legyen! De az is igaz, hoygy már Rómának parancsoló nélkül élni nem lehetett, mely szerint nem kell a Mecenás tanácsát éppen hízelkedésnek venni.

[p 0046] Mégis Augustus, az elõtte kiütött rettenetes esetektül félvén, már vérszomjú kegyetlensége után kegyelemre hajlik. A hármas vitézeknek minden rendeléseket eltörli, igaz és okos uralkodásba bocsátkozik, és a felsõ tanácsnak hírül adatja, hogy diktátori, teljes hatalmábul ki kíván vetkezni. Állítják, hogy ezen cselekedet célja ingyen se lett volna, hanem csak a tanácsnak elméjét kivánta felfedezni általa, hogy ennél fogva tudhassa büntetõ hatalmát a kívánságával ellenkezõ eszközökre kiteerjeszteni. A tanács, azért is, hogy új meg új veszedelmeknek ne legyen kitétetve, azért is, hogy ha tettetés találna lenni, fejenként ne vesszen, Augustust kéri, hogy helyén és hatalmában megmaradni méltóztasson. Kevés aggatódzással a tanács kérésében megnyugszik, noha ily kifogással, hogy mihent az ország terhének viselése unalmát okozná, hivatalát letenni szabadsága lehessen, akár ha oda dûl a dolog, hogy hazájának hivatalára szüksége ne legyen. Olyan ember mondja ezeket, ki az emberségbül is kivetkezik, és rettentõ kegyetlenségeket követ el, hogy uralkodhasson. Az ország terhének viselését apróbb hivatalkoban szokták megunni, de valaki királyi módon viselheti, nehezen unatkozik meg tõle, mivel magán mások által könnyíthet, mely szerint a teherviselés, ha úgy akarja, igencsak itt üt ki, hogy parancsoljunk.

Augustus kétségkívül tudta és érzette, mely szoros szüksége van reá, hogy erõszaktételét valahogy úgy törvényessé tegye, amit különben a népnek helybenhagyásán kívül más módokban fel nem tanálhatott, mert érzi az ember, mikor másokon erõszakot ûz, hogy igazságtalanul cselekszik, és élete bátorságban nincs. Ez a ravasz, okos, és jóságnak színével elfedezett kegyetlen idõrül idõre tartotta függõbe a népet, hogy hivatalárul majd lemond, azalatt pedig mindent elkövetett, hogy szépen uralkodjon, és népét magához szoktassa. Egyfelõl hatalma, másfelõl okossága azt tették érette, hogy uralkodását haláláig szerencsésen vigye. Nem fordult meg Augustusnak fejében, hogy király- nevet, koronát kívánjon. Cezárnak véres halála rémítette el azoktul, mely még elõtte forgott. Tudott magán segíteni a siralmas tapasztalással, mely érdem az uralkodóknál újság szokott lenni. Õ azt sem szenyvedte, hogy doiktátornak hivattasson. Imperatos nevet kívánt csak, mely [p 0047] hivatal kicsiny tekintetben volt. De a kicsiny imperator-nevezet, minekutánna a teljes hatalom magára vette, loposkodva mászván elébb-elébb, a diktátorság mellé emelkedett fel, - annyira, hogy õ lett minden, a többi semmi.

Továbbá minden egyéb, hazájában megszokott hivatalokat nyakába szedett, hogy teljes hatalmát annál inkább ne lássák és szenyvedjék. Konzul, prokonzul, tribunus, pretor, fõpap sat. - mindenné lett. Végre haza atyjának is neveztetik. Ezen atyaságnak érdemét, hihetõ, jobbágyai csak abban keresték, hogy ne öljön, ne sancoljon. Mintha mondaná: Csak hóhér ne légy, atyának mondunk, annyira távolestünk az irgalomtul.

Augustus mindenféle rendet, szokást, törvényt meghágy a hivatalokkal egyetemben úgy, amint voltak. De azon igyekezik, hogy csak bálványképek maradjon lélek nélkül. Ezer tanácsbéli embert is teszen azért, hogy egyenetlen sokaságok közt a szabadságra való igyekezet annál inkább eltévedjen. Akaratjának eszközeivel ültette bé a tanácsot, kik szerencséjeket tõle várván gazdálkodásokat abba helyheztették, hogy uroknak tetszését mozdíthassáák elõ. Nem õérette, hanem azért, hogy különös hasznokat nézték ki benne. Tudatlanokat, szegényeket, gyanús erkölcsûeket vett fel, kik hazájoknak közjavát nem tekintvén, tetszésének lettek önként való rabjai, hogy az ország hanyatlásában hason mászva lophassák meg nyereségeket. A bölcs, tanult és tehetõs hazafiakat céljának elérésére egy despot se választja ki eszközül.

Ez az uralkodó a szegény népet vendégeli, játékhelyeken mulattatja, a hivatalok választására régi szokások szerint egybengyûjti, mely cselekedeténél fogva dolgát úgy módolja, mintha felsõ hatalmában a nép megmaradt volna. Azonban a választásnak titkos eszközeit úgy rendeli, hogy mindég oda üssön ki mindenben, ahová õ akarja. Kívánságait örökké jelentette, mintha azoknak teljesedését a néptül lehetne s kellene várni, mely nélkül nem. De mindég azt kellett végezni, ami néki tetszett. Ebben állott hát az ország gyûlésének teljes hatalma és nevetséges szabadsága, hogy maga adjon mindent, amit ura tõle kívánt, nem lehetvén többé reá tehetsége, hogy ha nem akarja, ne adja. Így tartotta Augustus [p 0048] szóval Rómának szabadságát bálvány képében, melybül lelkét alattomban kiûzte.

Augustus ezentúl csak abban foglalatoskodik, hogy életét, hatalmát több-több bátorságba tehesse, ugyanazért a külsõ háborút, ellenségeket el kívánván távoztatni, csak Rómában heverész. Nem volt vágyódása reá, hogy dicsõségét új gyõzedelmekben keresse. Több volt néki Rómát meghódoltatni, mint Rómán kívül az attól elmaradott világot. Értelmét a haza értelméhez alkalmaztatta. Az ellene hadakozott szabadságnak fiait szóval se kisebbítette, sõt ítéletét olyformán módolta, mintha tetteket helybenhagyná. Kátórul e célra nézve nyilván mondotta, hogy: Valaki hazájának felállított törvényét, uralkodását védelmezi, igaz polgár és emberséges hazafi.

Nézd, hogy beszél már, minekutánna hazája törvénye ellen õ magának uralkodást állított fel és törvényt szabott! Kátó is becsületes ember lett elõtte holton, de életében feje átok alatt lett volna, hóhér kezére bírván azon érdemek miatt, melyet most dicsér. Titus Livius Pompeusnak emlékezetit nyilván magasztalta, és amaz elnézte.

Augustus az asiai tartományoknak megtekintésére Rómábul eltávozik, és annak igazgatását Agrippa fõvezérre bízza, kit Marcellus meghalván, maga után kívánt hatalmába helyheztetni. Evégre azt akarja Augustus, hogy meghalálozott öccsét, Marcellust, személye által mint imperatori maradékát néki adja meg, mely okon Agrippa arra kényszeríttetett, hogy akkori feleségétül, ki Augustusnak onokahuga volt, váljon el, és leányát vegye magának társul. E nem volt baj a császárságért. Mecenás javallotta Augustusnak, hogy Agrippát válassza maradékul magának. Oly méltóságra, hatalomra emelted Agrippát, mond, hogy vagy megölesd, vagy válasszad.

Minekutánna megtért Augustus Asiábul vissza Rómába, nagy dicséretet nyert, hogy a partusi királytól a Krassus ott elhullott, széledett seregeinek hadi készületeit zászkóit hazahozta, melyeket a király önként adott néki által. Ez semmi gyõzedelmet nem mutatott, de már az ilyen halandónak dicséretet, dicsõséget [p 0049] kell kiáltani, ha köhent is, mivel egyik kezében méltóságot, kenyeret, a másikban megaláztatást és mennykövet tart. E tekintetben a római tanács a leggyalázatosabb alacsonyságra bocsátkozott alá. Ajánlást tesznek elõtte, hogy minden ezután leendõ törvényeinek megállására a hitet elõre leteszik. Augustus magát elszégyenlette, és így felelt: Nem szükség! Ha törvényeim hasznosok, igazak lesznek, megtartják az emberek; ha rosszak lennének, azoknak megtartása rossznál egyebet nem szülne. Lehetetlen a dologra nagyobb értelemmel és emberséggel felelni. Ezentúl törvényeket szerez, parancsolatokat hirdettet ki.

A nételenség, házasságtörés, elválás ellen törvényt hoz; az asztalban való vesztegetést, azaz étellel, itallal való pusztulást tilalmazza. Ezen rendelésekbül kitetszik, hogy Rómában a férfiú és asszonyi nem közt való szabad, fajtalan élet mely veszedelmes kiterjedésben állott. Nem házasodtak, hogy bujaságoknak változó kedve által ne gátoltasson. Aki házas volt, annak apró nyügét is az elválással magárul levetette. Azért rendeli Augustus, hogy törvényes ok nélkül a házasoknak egymástul válni nem szabad.

De ha minden más dolgokon uralkodhatik is a despot, a szokásokon, bûnön sohasem. Nem oly könnyen lehetett Rómának elromlott erkölcseit elméjébe, vérébe visszaállatni, mint hazafiainak fejeket levagdaltatni. Micsoda világi hatalom teremthet jó erkölcsöt parancsolattal a romlottságnak közepette? A nép kedvétül eltiltva megzudult, morcongó panaszra fakadott ki. Kéntelen lett Augustus szemeit másfelé fordítani, és úgy tenni, mintha nem látná, hogy a római fõrendek törvényei mellett járnak el, oda sem nézve. A teljes hatalmú uralkodó elveheti erõszakkal jövedelmembül azt, amit kíván, se azt nem parancsolhatja, hogy ami magamnak marad, belõle miképpen éljek, és naponként mennyit költsek. Parancsolni az embernek, minekutánna adóját rajta megveszik, hogy a többit költeni az elibe szabott renden túl ne merje, nem törvénynek, hanem csak garázdálkodásnak látszik lenni. Kincsekbe, pompába, szabadságba, bujálkodásba sillyeszteni a nemzetet elébb, és azután parancsolni, hogy az asszonyok férjeken kivül mást ne szeressenek, sem a szegényeknél cifrábbak ne legyenek, - gyengeség. Házasodj meg kéntelen, ha nem akarod is [p 0050] - mit teszen? Az ilyen dolgokban való erõltetés oly formának tetszik, mint a vallásbéli üldözés. Mindezekkel Augustus kevésre, vagy semmire sem is mehetett.

Nincs rosszabb az uralkodásban, mint mikor a fõvezérlés olyanokat parancsol, amelyeknek tljesítésére elégtelen. De az olyan, korona jövedelmétül távolabb lévõ dolgokkal keveset is gondolnak. Az adóztatásban, katonaállításban egy uralkodó hatalom sem erõtelen, hanem hogy a nép micsoda szokásokkal, erkölcsökkel boldoguljon sorsában, azt lássa õ.

Mentül több parancsolatot adnak, melynek nem teljesíttetnek, annál inkább hozzászoknak az emberek, hogy engedelmesek ne legyenek. De miolta a népnek boldogsága egyáltaljában Istenre hagyatott és az uralkodás módja közt nevetséggé lett, nem az a kérdés, hogy milyen a szokásod az erkölcsöd, hanem hogy mid van, amibül adj. Parancsolnak osztán némely rendetlenségek ellen csak azért, hogy bennek megegyezni ne láttassanak. Az erõszakos hatalom a közigazságnak és virtusnak papjait álomlátó bolondoknak veszi, mely becsületes nevezetbül talán reám is háramlik valami idõvel.

Erkölcstelenségen a törvény nem uralkodhatik. Augustus is hazája erkölcsének romlásával küszködni megunja, sõt azt tanálja helyesnek, hogy népét sorsában elaltassa. Játéknézõ helyeket enged, osztja nékik az élelmet, melyet másaktul veszen el, mulattatja a sokaságot egy s más játékoknak nemeivel. Ezeknél fogva a köznép kedvébe belérészegszik, s kötelei közt elalszik. A tudatlan ember a jóllakását veszi jó uralkodásnak. Helyes! De úgy, ha a törvény adja, és nem egy halandónak kezei által jön annak tetszésébül. A törvénynek mindég ugyanaz az akaratja, de az emberé változik; azonban hozzájárul e szomorú megaláztatás, hogy a jóllakás csak alamizsna, és nem olyan kenyér, mely hatalmadban van, hogy amikor mennyi tetszik belõle, úgy, s annyit egyél. Semmi! Akárhogy - mond a nép -, csak ehessünk és mulathassunk.

A mulatság és komédiázás alkalmatosságával a két híres játékos közül Pilades nevezetû a theatrumon valamely fajtalanságra tartozó sundaságot mutatván, Rómábul kiûzetett. Batild, a másik [p 0051] ott maradt. De a római népnek régi vitézsége és együgyû erkölcse oly alacsonyságra szállott alá, hogy morio nélkül nem élhetett. Pilades visszahívják, ki a császárhoz menvén ily módon beszél: Tartsad nyereségednek tehát, Cezár, hogy a római nép Piladessel, Batilddal tölti idejét. Mintha mondaná: Vedd jó neven, hogy inkább bolondságainkat nézi, mint elvesztett szabadságárul gondolkozzon. Eszerint Rómának eseteibül is kinézheted, hogy az emberi nemzetnek elméje, erkölcse idõrül idõre szinte úgy változások alá van vettetve, mint öltözete és élete módja. A hit, vallás nagy erõ, mégis értelmében, szokásában százrul százra változik örökké.

Nem tudnás, micsoda okbul, Augustus a tanácsok nagy számát megunja és változtatni kívánja. Hatszázra szorítja a római táblabírákat, és négyszázat közülük kihány. Így fordítja fel tettével a maga tettét. Lásd, hogy az uralkodók tettei idõtül, környülállásoktul függenek, melyek közt magok csak mint szembéhunyt eszközök, úgy látszanak lenni. Ítéld meg, hogy e változás mennyi zenebonát, kedvetlenséget, mérges indulatot szült az elhányattak közt. Augustus rettegett. Ha menni kellett néki a tanácsba, a palástja és ruhája alatt páncéllal fedezte testét, emellett katonái köröskörül úgy õrzötték, mint didergõ emberek a köztök rakott tüzet. A tanácsbeli hivataloknak megfogyasztásán oly békétlenség, szidalmazás esett, hogy a császár némelyeket halállal is büntetett. Valóságos pártütés nem volt, és azoknak ügyök, kiket a császár elvesztetett, csak súgva folyt. Hihetõ, hogy bûnök holmi békételen szóbul állott. Mikor bizonyos a pártütésnek vétke, napfényre teszik ki, de a súgva tett halálos büntetés mindenkor gyilkosságra és bosszuállásra mutat.