BESSENYEI GYÖRGY: RÓMÁNAK VISELT DOLGAI. 0053


ANCUS MARTIUS

Ez uralkodó a királyi székre helyheztetvén, magát felsõ hivatalára érdemesnek mutatta. Numának volt onokája leányágon, s tulajdonságaihoz is közelített. Seholse látod, hogy a királynak gyermeke jött volna utána uralkodásra. Még eddig minden halál új választást szül. Negyven esztendeig is uralkodik némelyik, mégsincs maradéke, kit hivatalára választanának.

Ancus Martius királyi míveit két nevezetes tárgyakra osztja el: a vallásra és a mezei munkára. Világi dolgaink között, melyek emberi nemzetünknek boldogulására tartoznak, ezek állanak legelsõ rangban. Hadd járjon, ha az emberek vallások ellen megtévedvén, annak is sérelmére, az egeknek bosszújára és az emberiségnek gyalázatjára voltak; de mégis igaz az, hogy a vallás magában, tudományára nézve legnagyobb szentség és boldogság e földön. Mit tehet róla, ha magával fogatnak fegyvert magára? Micsoda jóval és szentséggel nem éltek az emberek vissza? Egy igaz bölcs sem állította soha, hogy Jupiter, akár más istenség oltárain embervért kívánna áldozatul. Nézd meg keresztyéneink közt is a Krisztusnak lélekre, idvességre, felebarátra tartozó tudományát és tanítványainak erkölcsi oktatásokat: mutass bennek haragot, üldözést, öldöklést valamely társaság ellen, akármicsoda pogány babonasággal éljen is az! Micsodaféle tévelygõ hitbül való emberek iránt függeszti fel benned az emberi kötelességet és jótétemények gyakorlását? Hol parancsol tudományáért vérontást! Mi pedig nevében annyira öldöklöttünk, hogy a természetet magát is megtagadtuk. Ez az, más más szokású vallásra térvén, megesett általa, hogy az atya gyermekét, a gyermek atyját átkozta, üldözte. A terhes asszonyt méhének még ágyékai közt nyugosott gyümölcsével együtt, ki arra várt, hogy a napnak világát megláthassa, tudományáért elevenen megégettük, még a nemzõ természetnek kebelében fojtogatván meg annak ártatlan gyümölcsit ugyanazon istennek nevében, ki õtet már életre teremtette, és anyjok méhében elevenségre hozta.

Ezen irtóztató valóságot, melyre a természet megrázkódik és az ég homályba borul, orcapirulással, a legszomorúbb kéntelenségbül ösztönöztetem [p 0054] említeni, avégre, hogy a vallás igazulhasson, mely mindég több-több hajótörésekre jut mostani idõnkben a kedvetlen ellenvetések miatt. Melyikünk kívánna olyan istenséget hinni, tisztelni, ki mindazon kegyetlenségeket idvesség, kárhozat alatt parancsolná az embereknek, melyeket mi eltévedésünkben egymás és az Isten ellen elkövettünk? Vallásbéli vérontásaink ellen nem szólhatsz, mivel Európának sokszáz esztendõkön keresztül hatott viselt dolgai reájok örökös és ellene állhatatlan bizonyságtételül szolgálnak. Elmúltak, az igaz, de vallásainknak különbségére nézve mégsem árt, ha még máig is néha-néha orcapirulásra hozatunk általa. A filozófus is emberszeretetet, békességet hirdet, és pap a természetben, mint más a hitben. Inkább veti emberekre a hibát,, mint a vallásnak szelédségére.

A pogányok közt soha a vallás különbségének oly öldöklõ fegyverei, mint nálunk, nem voltak. Rómának hitháborúját eseteinek tengerében sehol se tanálod. Erkölcsi tisztaságot, engedelmességet, józan indulatokat és isteni félelmet szült a népben vallása, mely dolog igazságának Róma pogányságában is próbául szolgált.

Látta hát Ancus Martius, hogy a vallást társaság szüli; a társaságot mezei munka állatja sorjára; az embereket pedig vallás zabolázza, vezérli, mivel isteneiknek törvényén kívül emberi parancsolatnak - természeti vadságokban - magokat alája nem vetik. Hol van vallás állandó társaság nélkül? Hol van helyben maradó társaság mezei mív nélkül? A mezei munka és vallás gyakorlása annyira öszve vannak köttetve, hogy az oltárnak oszlopit eke szarvábul kellene csinálni, melynél igazabb világi dísze nem lehetne. Ezeket egyezteti a római uralkodó több ezer esztendõkkel elõttünk, melynek érdemét, igazságát mi is megismérjük ma. Oly igaz az, hogy valami ma érdem, igazság, világi boldogság, örökké a volt; és valami most gonosz, gonosz marad örökre. De a természetben vegyed.

Ancusnak csendes uralkodását fergetegbe hozták a latinusok, kik csatára költek ki ellene. A békesség-, igazságszeretõ csendes embert az embertelen, vad és durva természet mindég gyámoltalannak nézi. Megveti, neveti, hogy mint õ, magát lármában, zûrzavarban nem mutatja. Ezt is mint együgyü vázat, erõtelen fejedelmet megvetik, magok méltóztatásának vévén magokban, hogy ellene mint hozzájok mérkezhetõ fél ellen kiszállanak. A békesség nyújtó, vagy háborút jelentõ feciált Ancus elküldi akaratjok megértésére. Õk nem hajlanak. A követ Róma népének nevében hadat jelent, és a véres dárdát határokra veti: azon erõszak- és kártételért, [p 0055] melyet a latinusok Róma lakosainak okoztak, a népnek nevében nékik hadat jelentek, melyet el is kezdünk. A feciál vagy követ ezeket kimondván, a hadakozás elkezdetett. Miért nem mondja a király nevében? Valahol király van, ott háború, békesség, tudod, annak nevében foly. Hogy lehessen megérteni, hogy király alatt a nép uralkodjon, és õ csak névben lévén, valósággal e legyen õ?

Mikor a parancsoló hatalomnak szófogadó teste mind nép, a királynak külön személyére keveset lehet tenni, és hogy parancsolatjai iránt engedelemmel legyenek, a szófogadó testnek ezt kell mondani: a te ügyed, a te károd, hasznod, dicsõséged, gyalázatod. Eszerint a nép magáért kénytelen a maga fegyverét, erszényét, vérét dologra fordítani. A királyi akaratnak nincsen még különös zsoldján tartott hadi serege, és együtt kell néki erõvel akarni. Minek akarna egy ember tízezer ember ellen, ha sehogysem lehet több magánál? Rómának népe ezt mondhatta volna vezérének: ha magad akarsz, csináld magad. Mikor pedig egy ország adóbéli hasznát királyának általadja, és ezt végzi: Uram király! Kincsesházadban esztendõnként egyebet ne tegyenek soha; egyedül parancsolj nékik, és béres szolgáid legyenek: ne kényszeríttessünk mindnyájan fegyverviselésre; hadd dolgozzon otthon egy rész és vigyázzon a másik. Mikor, mondom, egy nemzet magát magátul eszerint megkülönbözteti, és erejét az uralkodónak személyes akaratja alá rendeli, a király akarhat egyedül, mivel a szófogadó test akaratjának adatott által; a nép akaratja pedig egy kicsinnyel maradt több a semminél. Így minden országos akarat és parancsolat a király nevében megyen, mivel az országló erõ kezére bízatott. Egyszóval, õ lett vezérlõ, éltetõ lélekké, ki által népe eleveníttetik; a sokaság pedig õrajta kívül úgy látszik, mint holttest és örökös álom.

Már most, legyen erkölcstül, szokástul, vallástul, élet módjátul, akármitül: de elszenvedhetetlen sors a népnél, hogy egyszerre örökkévaló gazda és szüntelen való katona legyen. E kétféle hivatal oly messze távozott egymástul, hogy egymást nem is szenvedheti. A katonátul a lakos fél, irtózik, ha házára szállítják; a katona pedig ezt megveti, s parasztnak gúnyolja. Valameddig az uralkodók a hadi seregeket nem állították külön zsoldra, szüntelen fennálló hadi lábra: gazda, katona egy volt. Miért? Látod, hogyha verekedése elmúlt, háborújábul hazajövén ismét ekéjéhez ment ki, és újra szántott. Találod az utóbbi soron, már Róma felemelkedésének idején, hogy mikor Regulust a Karthágó ellen [p 0056] küldött seregeknél tartóztatták, a népet kéri: eresszék haza, mond, mert nem lévén otthon földjét kinek mívelni, házanépével együtt koldulásra jut. A római tanács azt mondja, hogy Regulusnak földjeit az ország mûveltesse. Cincinnatust ekéje szarvárul viszik el dictatornak, hová dolgát végezve, rangját letéve ismét visszatér. Mihent háború nem volt, katona sem látszott, csak házigazda. Mihent háború ütött ki, míg tartott, minden gazda katona volt. Most, ha háborúnk elmúlik, a katona kvártélyba száll, tudod, és a gazdaságnak ezt parancsolja: adjatok ennem, sokszor éhen-szomjan, álmatlan, véres sebekkel, élet-halál közt szolgáltalak benneteket; tartsatok! A kötés tehát így áll, hogy a föld népe a katona szolgája, a katona a királyé, a király pedig osztán maga minden; a több rész eszköz. Így a nemzetek megúnván az örökkévaló fegyverviselést, inkább eladták szabadságokat, mint egész erejekben, számokban önnön költségekre szüntelen való katonák legyenek, és háborúk által szenvedjenek. Talán jobb volna most is úgy élni, azt mondod. De nem lehet, ha különben egész világ együtt úgy nem cselekszik; mivel már most a rendes armádának erejéhez képest a házi katona kevesebb a semminél, melynél fogva akármelyik támaszkodjon gazdakatonára, a többi közt füstöt vét. - Feltaláltad hát okait ennek, hogy a római elsõ királyok alatt miért láttatik mindég a nép uralkodni.

Ancus Martius, mihent ellenségein gyõzedelmeskedett, Rómának boldogításán dolgozott, ebbõl állván már néki gazdálkodása. Az Aventini, Janikula-hegyeket vagy halmokat Rómának kerületi közé foglalta. A Tiberisen hidat csináltatott, tengeri révet készített; sóbányát ásatott, és a népnek a sót osztotta. Ennek utánna szokássá válik, hogy a népnek búzával, olajjal sat. adakozzanak; ami idõvel a Respublikának pestisévé és szabadságának fenéjévé változik. Úgy látszik, hogy egész világ nemzetségei közt egy ország sem tudta sehol, soha, mikor valamely szokáshoz kezdett, hogy annak vége idõvel hol és hogy üt ki. Kezdetiben jónak látta, vége elvesztette. Cesár huszonötezer asztalt terített Rşmában a népnek, hogy egyenek, és a szabadságokrul ne eszmélkedjenek. Valaki fel akart emelkedni, a népnek adakozott, hízelkedett, hogy voksát megnyerje. Az éhezõ embernek legközelebbrül való mulatsága vagy kedvetlensége a hasa. Ha jóltartod, nevet, tapsol és érted voksol; keveset törõdvén véle, hogy abbul mi következhetik. Valaki a nép elõtt különös kedvességre jött, a tanácsnak halálos ellenségévé lett. Ez az a küszködés, mely Rómának szabadságát vérébe fojtotta, mint ezután majd e munkában látni fogodd.

[p 0057] Ancus közönséges fogházat is épített, mivel a büntetésre való vétkek sokasodni kezdettek. Tudod, hogy ahol emberek vannak, ott bûnnek is kell lenni; mivel egyiknek kedve másának kedvetlensége, és ennek nyeresége amannak vesztesége.