BESSENYEI GYÖRGY: DELFÉN. 0021


A' természeet egy-szer kebelébe hevült,
'S tsudájára Bétsnek, egy kedves Delfént szült.
Az Aszszonyi Nemböl támadt e' származás,
Kettötetett benne sok nyájas tapsolás.
Egy mesterségg e'be kút-fejét tsinálta,
És nemes tsudáját testébe formálta:
Tántzosné vólt; fel- kél Delféni nevével,
'S reá-tekint Bétsre rendes személyével.
A' játék' nézö-hely, vagyonaiból élt,
'S hogy valaki gyözze mesterségét, nem félt.

Páris' ítéletét Nóvar elö-hozza
Bétsnek; s' Delfént kezén titkon meg-hordozza.
Júnó, Pallás, Vénus, öszve-keverednek
Az arany almáért, mellyen vetekednek.
Nagy nyereségekre Páris' ítéletét
Kérték; ki Vénusnak adta feleletét.
Minden sív repdesett Delfénre e' tántzba,
Ki Nóvar szavára rejtezett Vénusba.
[p 0022] Meg-hitt gyözedelmét elöre õrülte.
A' Játék-piatznak egyik szegletéböl
Jö aproságival arany fellegéböl
Virág koszorúkat forgatnak elötte,
Kupidó gyermeke enyeleg mellette.
Egy-szerre a' nézök elébe ki-szökik,
Még-áll egyenesen; ruhája tündöklík.
Nemes tekíntetén látszik méltósága:
Lebeg szemöldökén édes nyájassága.
A' néki ki-rendelt nóta el-kezdetik,
Hangja a' fülekbe lassan eresztetik.

E'kor' kezdi Delfén lankadva hágását,
'S mosolyogva teszi elsö mozdúlását.
A' nézök szemei formáján el- vesznek,
Egy piszszenést sehol miatta nem tesznek,
Tsendes notájára emelí karjáit,
A' bádjatt szerelem mozgatja tagjait.
Igy mint kedves gyermek, enyelegni indúl,
'S arany pillangója, róla lábához húll.
Elöre, 's hátra is formálja szökését:
Tsudálják, tapsolják a' nézök tünését.
Pihegni kezd: fújja kebelét párája,
Hol nyílik, hol öszve-kaptsolódik szája;
Mintha szerelmébe, füvet, fát, kérdezne,
'S futosván, az Égnek, földnek esedezne;
Úgy mutatja magát, néha frissen szökvén,
'S bádjadásai közt, ismét tsendesedvén.
Karjait, lábait, emeli tsendesen,
Húzza a' szívet is hozzá szerelmesen.
[p 0023] Szemöldöke félig mutátja tsak szemét,
Lankadoz, és alig ingathatja testét.
Nedvesült szemei, fél mosolyodással,
Sok édes titkokat forgatnak egy- mással.

A' gondolkodások erte, meg-tévednek,
'S Isteni képére szütelen esdeknek.
Kiki részegen úsz gyönörüségébe,
Nem tudja, mit tegyen érzékenységébe.
A' mú'zika hangnak tsendes zengésétül,
Kedves lármájiba a' szív fenekre ül.
Olimpuson, Trójan fut kepzelödése;
Istenek, vitézek közt jár lebegése
Tsendes tengereken tsapkod dobogása;
Nyájas szigetekbe all gondolkodása.
Szerelem, Vitézség ragadja érzését,
Hartz, 's múlatság teszi édes tévedését:
Gyönyörüségének kerján, [!] tsak ugy nyugszik,
Mársnak, és Vénusnak ölében aluszik,
El-badjadt verése nem tudja mit tegyen,
'S Elizeumába végre, hová legyen.
Mindent meg-ölelne; mindenre indúlna;
Ha lehetne, egész Világot fel-dúlna.
Számlálja a' régi erös vitézeket,
Keresi a' meselt régi Isteneket,
A' hajdani idöt járja futásával,
Mindent egy tüzze tesz' lankadozásával.

Mikor' a' mú'zika szívûnk' így alatta,
'S édes fájdalmai kõzt tsendesen ringatta;
Nyájaskodik Delfén bádjatt nézésûnkbe,
Ezer-ezer tsudát élesztvén szívûnkbe.
[p 0024] Minden érzésünknek, egy-szerre tárgya lett,
Kebelûnkbe, mérget, és mézet élesztett.
Egész Béts tsudálta kellemetességét,
Vénus mellé tette, ritka kedvességet,
E'ként mulattatta Delfén a' szíveket,
Formálván sok ezer gyönyörüségeket.
Az ifjú szépségnek kellemetessége
Mosolygott személyén; mellynek gyengesége
Sok kínos õreget hevülésbe hozott;
Kíknek, gyözelmekhez szívek, már nem bízott.
Az ífjúság pedig tsél- tsap szerelmével,
Reszketett, sohajtott, kûszködvén szívével.

Mikor' Béts Delfénjen e'ként múlatozna,
'S szeméylének a'nyi hív szívvel áldozna;
A' meg-szikkadt halál, sárgúlt tsontjaival
Fel-kél temetöjén, 's jö tsúf bordájival.
ki- szaggatott orrán szörnyü útállat ül,
A' rettegés mormol ûres szemeibül
Áll-kaptzái között, száradt ogajival
Az irtózást rágja, hóltak hamvaival.
A' játék' nézö-hely' szép térjére fel-hág;
Meg-ál kaszájával, mint egy el-szikadt ág;
Ki-ragadja Delfént Bétsnek karjaiból,
Viszi, s' témetö föld porzik bordajiból.
A' szüz kiált széllyel; mutatja félelmét,
De sehol nem kapja továb segedelmét.
El- viszi az halál; sírjába bé-dugja,
'S néki ülvén, testét fogaival rágja.
[p 0025] Meg-hólt Delfén, a' ki természet tsudája
Vala szépségével, és keserves jaja.
Minden szívbe nyög még, ki testét ismérte,
'S életébe töle, nyájassagát kérte.