BATSÁNYI JÁNOS: SERKENTÕ VÁLASZ. VIRÁG BENEDEKHEZ,
1789. (SZÉKESFEHÉRVÁRRA) 0020
Vettem leveledet Duna mellyékérõl,
Dicsõült
királyink temetõhelyérõl,
Hol nemzetünk újra felkelõ
fényérõl
S Nemesnek énekelsz szép gyõzedelmérõl.
Látom: a természet két legszebb kincsével
Birván,
érzékeny szív s mennyei elmével - Gyakran barátkozol
múzsák seregével,
S borostyánt érdemelsz lantod
verésével.
Megjártam múzsáddal Szelim bús országát:
Dõlõfélben láttam tündéres nagyságát;
Letette hajdani
dagályos vadságát:
Gyász-szn váltotta fel a félhold
világát.
Iszonyodva nézi kipusztult vidékit,
Félelem
s jaj tölti elrémült hajlékit;
Hasztalan mutatja hatalma
árnyékit,
Végsõ romlás várja Ozmán maradékit.
Néha-
nap Szulejmán ha kardját kötötte,
Egész kereszténység
reszketett elõtte;
S ha vitéz nemzetünk útját nem vehette,
Vérengzõ táborát Bécs alá verette. -
Szerencse kockái
ekképpen változnak;
Egynek dicsõséget, másnak gyászt
okoznak.
Ha két hatalmasok öszvebarátkoznak,
Harmadik
fejére végsõ veszélyt hoznak.
Innét emelkedvén elmémnek
szárbyára,
Klióval szállottam Apolló halmára,
S
felvevén a földet szemem cirkalmára,
Úgy néztem a népek
változó sorsára.
[p 0021] Egek! mely képeket láttanak
szemeim!
Mely szörnyûségeken jártak képzésim!
Irtózás
fogta el érzékenységeim,
Míg végre keblembe hullhattak
könyveim.
Mint a bús tengernek felzúdult habjai
Ordítnak, s halmokra dõlöngnek halmai:
Úgy törnek
egymásra a földnek fiai,
Harag s bosszúságnak gerjesztvén
lángjai.
Sokalják társoknak kiszabott pályáját,
Nem
várhatják srba-döntõ nyavalyáját;
Magok élesítik a
halál kaszáját,
S dicsekedve rontják istenök munkáját!
Nékünk is, hajdan Tanais partjait
Elhagyván, lakhelyünk
szoros határait,
S nem tudván az egek titkos szándékait,
Harcolva kerestük õsink birtokait, -
Mennyi vér festette
súlyos fegyverinket,
Míg elfoglalhattuk új örökséinket?
S Róma törvényihez szabván erkölcsinket,
Bátran
mivelhettük gazdag mezeinket?
Mennyi magyarértõl pirult
Márs oltára,
Hogy hazánk ne jutna mások birtokára?
Eldõdink, felkelvén gyakran oltalmára,
Százezrenként
dõltek ellenség kardjára.
Vérbe merült idõk! Egek
keménysége!
Ó Várna, ó Mohács szomorú térsége!
Tirólatok áradt hazánk sok ínsége,
Tirajtatok húnyt el
régi dicsõsége!
László! vitéz ijú! kinek drága vére
Oly gyászos éjt hozott magyarok egére,
Ó! miért
ügyeltél mások intésére,
Frigytörést javallók csalfa
beszédére!
[p 0022] Lajos! boldogtalan atyának magzatja,
Gonosz tanácsosok példás áldozatja!
Te, kinek csak neved
szomorú hangzatja
Népedet még ma is könyre fakaszthatja!
Voltam táborodnak puszta állásain,
A sietõ Duna suhogó
partjain:
Bús csendesség fekszik atyáink hamvain,
S
bágyadt szél lengedez sírjak hantjain.
Harmatozó homály
borul a szemére,
Ha tekint az utas ez iszonyú térre;
Epedõ szívvel dõl oszlopod kövére,
Népünk s
dicsõséünk temetõhelyére!
Hazánk, vitézségnek hajdan
oskolája,
Ott lett dühös égnek vérengzõ pályája;
S
Árpád szabad népe, híres unokája,
Ott lett egy szultánnak
adózó szolgája!
Nyögött a bús nemzet jármának alatta,
De láncából magát nem szabadthatta,
Mert hogyha bosszuló
fegyverét ragadta,
Akkor is csak önnön kebelét szaggatta.
Az egyenetlenség, (pokol rút fajzása!)
Irígység,
kevélység titkos súgallása,
Sok maszlagos polgár
garázdálkodása,
S rossz, kaján szomszédink vad
agyarkodása -
Úgy hányták hazánknak szédült gyermekeit,
Mint a balszerencse játékeszközeit.
Örökös homályok
fedezték egeit;
Jaj panasz töltötte bánatos völgyeit!
Hát a vallás ügye mennyi vért ontatott,
Míg az ész
fáklyája világot adhatott?
Ha ki ajándékot égbõl nem
kaphatott,
Mint eretnek - Tûzre s kardra hányattatott!
[p 0023] De hová, ó múzsám! gyászos énekeddel,
S szveket
terhelõ emlékezeteddel?
Ne újtsd sebeink
érzékenységeddel;
Hagyj fel véres könyre kísztõ
keserveddel.
Ím, nyög a hazafi most is fájdalmában,
Nem
vehetvén reményt árva mivoltában;
S nem találván hazát
önnön hazájában,
Csak panasz, csak jajszó zeng bús
ajakában.
Hasztalan említi törvénye szentségét,
Annyi
drága vérrel szerzett örökségét;
Sõt, gyanúba hozván
egyenes hívségét,
Ezáltal halmozza nagyobbra inségét.
Igy, ha a múltakat eszébe juttatja,
Arcáit öntözi
szemének harmatja;
S ha viszont jövendõ napjait forgatja,
Szívét bú, gond, bánat s kétség fojtogatja.
Mint a
sérült atya, ki háza népére
Éh-halált lát jõni kisded
gyermekére,
Hogy kedveseinek lenne segédére,
Elszánja
életét tenger veszélyére.
De hajóját szélnek alig
eresztette,
Hogy rengõ zaj támad alatta s felette;
Csattogó mennykövek repülnek mellette;
Ég, föld, tenger
egybeszakad körülötte.
Partra vervén a szél megrepedt
sajkáját,
Szívdobogva éri elhagyott tanyáját,
S ölelni
akarván pártját s fiacskáját,
Híve koporsóján találja
árváját. -
De sokat-tûrt hazánk kétes homályában
Bízzunk a nemzetek kegyelmes atyjában!
Ha sorsa õnéki
vagyon oltalmában,
Nem fog elhagyatni bús árvaságában.
[p 0023] Véget ért szenvedett erõszak-igája,
Kedvet nyér
hallatlan hûsége példája;
S talán megindulván József is
reája,
Biztos partra juttand hánykódó bárkája. -
Ilyen
jobb szerencse reményére,
Igyekszünk mi nyelvünk
felemelésére,
Hogy Phoebus, tekintvén dicsõ szépségére,
Nyájasb szemmel nézzen nagy Árpád népére.
Boldog az
az ország, melynek kebelében
Múlatnak a múzsák békesség
ölében.
Ott van az igazság teljes mértékében,
S
törvény és szabadság egész erejében.
Míg ezek kedvelik
csendes vidékinket,
S híven megõrizvén magyar
erkölcsinket,
Egyességre intik hajlott szíveinket -
Addig
folyja bõség áldott mezeinket.
Jövel hát, barátom! te
is e pályára;
Segítsd társaidat elfuthatására.
Siessünk egyszersmind dicsõség halmára,
Míg borostyán
lehet fáradságunk ára.
Lesznek majd olyanok a magyar
hazában,
Kik reánk ismérnek érdem templomában,
S ha már
enyészünk is ciprus árnyékában,
Jó hazafiaknak neveznek
számában!
