BATSÁNYI JÁNOS: A HALDOKLÓ ORCZY ISTVÁNHOZ. 0008
Istán! Te, ki valál nemzetséged fénye!
Szüleid,
rokonid, barátid reménye!
Kit születés, erkölcs, elme
tudománya
Im! kit mint csillagot, most néztünk házodban,
Haldakolva fekszel utolsó ágyodban!
Sárgult arculatod
elhányta rózsáit;
Halál vonja rajta kékes barázdáit.
Hidegség foglalja minden tetemidet,
Végsõ homály fedi ékes
szemeidet;
Nem érzed szüleid szíves kiáltásit,
Nem hív
barátidnak zokogó sírásit?
Úgy van - Teremtõdnek mert ez
akaratja:
Légy élted tavaszán halál áldozatja. --
Csak
például adott téged õ minékünk,
Hogy ifjúságunkban
légy zsinór-mértékünk,
S mivelhogy eléggé ismérünk,
sajdítja,
Testedbõl lelkedett ismét kiszólítja.
Eredj
áldott lélek! vedd el jutalmadat,
Várjad magad után jövõ
barátadat!
Bezárván kezeim hülõ szemeidet,
S sírodba
kísérvén hideg tetemidet:
Elsiet majd lelkem kirendelt
helyére,
Boldog Elysium kies mezejére;
S letévén itt
elõbb természet adóját,
Együtt dicsõíti veled
megváltóját.
785)
