BARCSAY ÁBRAHÁM: A JÁMBOR EVEZÕ. 0045
Mosolyogva szalad zúgó habok között,
Hol, vándor
sajkája szilába ütközött,
A jámbor evezö, s csendes
fövenyekre
Kiszáll, honnét jut majd boldog ligetekre.
Ott
fejszét nem látott magas élö-fákat
Választ
szomszédjának, köszöntvén azokat,
Árnyékokban kunyhót
emel kastély gyanánt,
Melyben Istent áldván élte foly
egyaránt.
Nem vágyik ö vissza gazdag rév-partora,
Hol
Indus vagyonát rakják nagy halmokra,
Sem udvari göggel
fényes palotákba,
[p 0046] S ragyogó rabságot titkoló
szobákba:
A jóltévö földet naponként míveli,
Melyben
boldogságát és élelmét leli.
Sokszor hajlott fáknak
ülvén árnyékában,
Mélyen sóhajtozva csudálja magában,
Hogy vágyhat úgy ember világ kincseire,
Arany-almát
termö tündér-kertjeire,
Holott boldogságot lelhet csak
szívében,
Nem pedig Krézusnak halmozott kincsében.
