ARCSAY ÁBRAHÁM: HAMVAZÓ SZERDÁRA. 0101


Melyly szent tsipet hamu szállott homlokodra?
Lörintz! jöjjön áldás kívánom Papodra:
Ki olyly nótát adott tziberés torkodra,
És olyly szent beszédet füzött ajakodra.

[p 0102] Fel metszem, Barátom! letzkédet szívembe,
Hagyd, ébreszszen jóra sok gyengeségembe,
El viszem magammal temetö helyembe,
A' hív tanáts adás ritka ez életbe.

De ne véld, hogy Bétsnek ál aztzás piatzán
Én buján hevertem hívság' puha karján,
'S ülvén intselkedö Szépeknek lótzáján,
Vélek tolakodtam tántzolók pajtáján.

Ha néha világnak árja ragadott is,
Ha a' gyönyörüség ölébenn hívott is,
És ha gyenge szívem szinte habozott is,
Még soha rabjává ne téve Sybaris.

Ezer érzékenység lakja e' szívemet,
Melyly szüntelen osztja rövid életemet,
Igaz; de meg ezer kín rágja szívemet,
És így mibenn leljem gyönyörüségemet.

Nem tudom, Társ! nálad talám fel találnám,
Ha veled az Örsi kerteket kapálnám,
'S ott a' gyümölts fákat sorjába plántálnám,
Vagy hasznos veteményt burjántól gyomlálnám.

Ha tövisét tépnék, ama' rosz nyelveket
Képzélném, kik öntik éltünkre mérgeket,
Ha bojtorjánt, vélném ama' rest lelkeket,
Kik más' munkájával hizlalják testeket.

[p 0103] De azonbann még te új zöldellö ágat
Mezgésen le fejtvén fújod víg nótádat,
És tsendes akolba hajtod nyájatskádat,
Én tsak meszsze hallom füz fa furuglyádat.

Minap is elöbbször ki vivén nyájamat,
Hogy szép nap fény érte legelö tálamat,
És szökdösni láttam víg báránkáimat,
Tsernek vetvén hátam' próbáltam sípomat.

Azt véltem, hogy talám öröm lesz szóllása,
Azonbann a' szomszéd kö szikla' hangzása
Szomorún tért viszsza, mert bús vólt hallása,
'S mint nékem néki is panaszos mondása.

A' fák' levelei hallván keservemet,
Ök is kettöztették gyászos énekemet,
A' patakok vélek vitték nyegésemet,
Hogy még a' vizek is tudják esetemet.

Ha Chloris valaha Neptúnus' ölébenn
Hitetlenül menne habok' közepébenn,
Hagyd, jusson panaszom Thetisnek fülébenn,
'S küldje Chlorist viszsza kunynyóm' küszöbébenn.

Azonbann a' nap is égö Lybiának
Érvén határira meleg Africának,
Hegyekröl vastagabb árnyékok hullának,
Az én ketskéim is haza ballagának.

[p 0104] Magam, Isten hozzád, pedig az erdöknek,
Isten hozzád, mondék kies legelöknek,
Eüs a' virágok közt mulató szellöknek,
S a' harmatos égen bujdosó felhöknek.

De akár est tsillag ragyogó fényével,
Akár világos hold éjjeli díszével,
Tünt légyen szemembenn hódító színével,
Útamat mulatám tsak Cloris' képével.

Mindenütt ö bírja egyedül lelkemet,
'S midön éjjel álom enyhítné testemet,
Akkor is árnyéka foglalja szívemet,
És jelen léttével tsalja reményemet.

Hánykolódásim között sokszor álmaimbann
Azt vélem, hogy ötet tartom karjaimbann,
'S hogy lábait mosván könyv hullatásimbann,
Végtére kegyelmet nyerek kínaimbann.

Számtalanszor látom komor tekíntetbenn,
Hogy elöttem állván gyászos öltözetbenn,
Panaszos szavakkal jutattja eszembenn,
Melyly keserve légyen most távúl léttembenn.

Kegyetlen Árnyékok! tündéres látások!
Kik tsendes elmémet így háborítjátok,
És szabad szívemet újra raboljátok,
Nehéz fogságomat, kérlek, tágítsátok.

[p 0105] De már újra virrad, keljetek, Zsellérek!
Izmos tulkaitok' igábann vessétek,
Pásztorok! az ehes nyájat vezessétek,
'S délre e' sövénybe fejni térítsétek.