BÁRÓTZI SÁNDOR: AMÁLIA TÖRTÉNETEI. 0050


Nézdmeg tsak, azt mondgya a' Gróf, mitsoda okos. Látom jól, hogy elfajult fiam, egészszen megnyerte szívedet: de az ilyen alkalmatosságban nem sokat kell az ifiú népnek maga meggondolatlanságára hajtani. Fijaménak, a' Kamarásnak, kell lenned, azt ígérem tenéked. Várj tsak, míg meg fog testvérem érkezni.

Éppen magam is õt várom, azt feleli reá a' Kisaszszony. Jól tudod, hogy valósággal az õ gondviselésétõl függök, és hogy õ tsak távolléte alatt bízta reád ezt a' gondot. Magad semmit sem tehetsz nála nélkûl, és éppen az az én szerentsém: mert, a' mint mondod, arra erõltetnél, hogy nem tsak fijadhoz mennyek, hanem még kedves Kígyóhonnyidat is, azt a' színmutatót, toldalékúl elvegyem.

Eredgy dolgodra, azt mondgya a' Gróf, így is tudom, hogy a' fetsegés tulajdonod: [p 0051] de majd meg fogom veled hatalmamat esmértetni. Vilhelmina nem tartotta tanátsosnak, ezen haragos tekéntettel kimondott fenyegetõzõ szavai után, tovább benn maradni, hanem kiment elõle.

Amália az alatt egy rendes gondolatra jött. Jól tudta, hogy a' Gróf elõtt egészszen esméretlen légyen, és azt is képzelte magának, hogy valóságos neve alatt majd elejébe nem fogják botsátani; eltökélli azért esméretlenûl jelentetni bé magát hozzája, és megpróbálni, ha egész történetének érdeklõ elõbeszéllésével és kérelmével vallyon nem illethetné meg a' Grófnak szívét. Elvárta az idõt, míg férje egyszer bizonyos jó baráttyánál vólt falun; és ekkor olly gazdagon öltezvén fel, a' miként tsak lehetett; elküld, kigondolt név alatt, ha nem adhatnaé nékie a' Gróf órát, különösön szólhatni véle. Megígéri nékie.