BÁROTZI SÁNDOR: ERKÕLTSI MESÉK. 0068


A' KÉT SZERENTSÉTLENEK.



(Kláránsz Márkézné nem sok idötöl fogva vonta volt meg magát a' Cl... klastromban. A' kedves tsendesség melyet uralkodni látott benne, még érzékenyebbé 's keserübbé tette fájdalmát melytöl emésztödött. Mitsoda szerentsések, azt mondgya magában, ezek az ártatlan galambok, melyek az ég felé sietnek repülésekkel! Az élet ollyan nékiek mint a' homály nélkül való nap: a' világnak sem gyötrelmét, sem pedig gyönyörüségét nem esmérik.

Ezek között az áhitatos léányok között, kiknek boldogságokat irigyelte, egyedül tsak Lutzilia tettzett nékie szomorunak és lankadtnak. Lutzilia ifiuságának virágában azzal a' szépséggal birt, [p 0069] mely az érzékeny szivnek szokott tzimere lenni, de a' fájdalom és könyhullatások el hervasztották volt elevenségét; valamint szintén a' naptol elhervadt rosa, melynek még el fonnyadtságábanis lehet, ki nyilásakori frisseségéröl itélni. Ugy tettzik, mint ha az érzékeny szivek között valamely néma beszélgetésnek modgya tanáltatnék. A' Márkézné meg esmérete ennek a' kedves illetödetnek személyében azt, a' mit még senki észre nem vett volt benne. Tulajdona a' szerentsétleneknek egy mást szánni és szeretni! Hajlandosággal kezdett Lutziliához lenni. A' baráttság, mellyet a' világiak alig éreznek, a' klastromokban heves indulat szokott lenni. Tsak hamar szorossá lett szövettségek; de annak édességét mind két részröl alattomban valo keserüség mérgesitette; gyakorta [p 0070] egész oráigis edgyütt sohajtoztanak, nem mérészelvén egymástol gyötrelmeket tudakolni. A' Márkézné félben szakasztya végtére a' halgatást.

Viszont gyonásunk, azt mondgya Lutziliának, talám sok unalomtol mentene meg bennünket: el fojtyuk mind ketten sohajtásainkat; a' barátság szenvedhetné valamely titkot a' baráttságban? Ezen beszédre a' szemérmetességnek pirossága boritotta el Lutzilia ábrázattyát, 's le süttette szép szemeit. Ah! de miért, azt mondgya továbrá a' Márkézné, miért szokott ez a' pirosság a' szeméremnek lenni gyümöltse? bár inkáb a' boldogságnak érzését nevelné ez a' szép szin. Szoly, Lutzilia, öntsd ki szivedet barátnédnak kebelében, a' kit talám náladnál inkáb lehetszánni, de mindazonáltal enyhülnének fájdalmai, ha a' tiéidet [p 0071] vigasztalhatná. - Mit kivánsz, Aszszonyom, töllem? Osztozom keserüségedböl, de magamnak nintsen a' melyben meg bizhatnálak. Egyedül tsak egésségem változása okozza lankadtságomat melyben láttz. El fogyok lassanként, és már Istennek hálá nem vagyok igen meszsze utolso végemtöl. Olyan mosolyodással mondotta ezen utolso szavait, hogy a' Márkéznénak egészszen meg hatották szivét. Hát, azt mondgya nékie, tsak abban vagyoné vigasztalásod? Nyughatatlanul várván halálodat, nem akarod meg vallani, mi tészi elötted utálatossá az életet. Mennyi ideje már hogy itt vagy? - öt esztendeje, Aszszonyom. - Az eröszak hozotté ide? - Nem, Aszszonyom, magam okossága, önnön az Eg akarta egészszen magához vonni szivemet. - Az a' sziv hát a' világhoz [p 0072] volt kötve? - O jaj! igenis szerentsétlenségére. - Kövessed beszédedet. - Mindent meg mondottam. - Szerettél, Lutzilia, 's mégis el temetted magadat itten! valamely hitetlent hagytál el? - A' leg nemesseb erköltsü, a' leg job szivü, és szerelemre leg érdemeseb embert. Ne tudakolodgyál továb: látod vétkes könyhullatásaimat, mellyek ki hömpölyögnek szemeiböl; szivemnek minden sebei ki nyilnak ezen emlékezetre. - Nem, kedves Lutziliám, késö már egy más elött titkoloznunk. Szivednek egész belsö részéig karok hatni, hogy vigasztalást önthössek beléje: hid el énnékem, hogy a' fájdalomnak mérge egyedül tsak a' panasz által gözöleg ki; ha a' halgatás el fojtya annyival emésztöbbé lészen. - Akarod, Aszszonyom? Annyi mint az, sirassad hát [p 0073] a' szerentsétlen Lutziliát, sirassad életét, és nem sokára sirassad halálát.

Alig jelentem meg a' világban, azonnal gyászos szépségem, az esztelen ifiuságnak szemeit magára huzta, de el nem vakithatott holdolások. Tsak egy tanáltatott közöttek, a' ki az ártatlanságnak esztendeiben lévén még, 's tiszta szivü, tapasztaltatta velem hogy nem vagyok érzéketlen. Hasonlo esztendeink, születésünk, gazdagságunk, szüléink szövettsége, és még inkább viszont hajlandoságunk edgyesitettenek bennünket. Egyedül tsak kedvemért élt szeretöm. Szánakodva néztük a' világnak azt a' nagy részét, a' hol a' nagy gyönyörüség tsak szemfényvesztés: sziveink el telvén önnön magokkal... De el felejtem magamat. Ah! Aszszonyom, mitsoda emlékezetet ujjitasz meg elmémben! - De [p 0074] hogyan, édes léányom! hát sajnállodé hogy jol tselekedtél? Midön az Eg két jo erköltsü és érzékeny szivet formál, avagy vétekül tulajdonittyaé nékiek, ha fel keresik, magokhoz édesgetik, és rabjokká tészik egymást? Hát mire tsinálta volna öket? - Igaz, hogy gyönyörüséggel formálta volt azt a' szivet, melyben az enyim el vesztette magát; a' hol a' nemes erkölts meg elözte az okosságot; a' hol a' természet ellen semmit sem lehet panaszolni. Ah! Aszszonyom, de ki szerettetett valaha ugy mint én! Hiszedé, Aszszonyom, hogy el kellett szeretöm elött titkolni még azokat a' kis nyughatatlanságaimatis, mellyek gyakran meg szokták a' szerelmet sérteni? Meg ölte volna magát, ha tapasztalta volna hogy féltem. Midön szemeimböl valami szomoruságomat [p 0075] esmérte, ollyankor azt gondolta, hogy az egész roppant természet fogyatkozást szenvedett, mindenkor azt vélte,hogy ö az oka, és magát vádolta érette.

Könnyen meg lehet itélni, mitsoda mértékben szerettem ezt a' szeretetre leg méltob embert. A' nyereség kivánsága, mely minden kötést fel bont a' tiszta szerelem kötésén kivül, hasonlást hozott szüléink közzé. Egy veszedelmes per, mellyet az anyám ellen inditottanak, volt kezdete és kutfeje szerentsétlenségünknek; szüléink viszont utálságra örökös köz falt emelt közöttünk. Véget kelet vetni egy mást látásunknak.