BÁRÓCZY SÁNDOR: ERKÕLTSI LEVELEK. 0231


SÉRÉNA SMIRNONHOZ.

Ha az ábrázatomon olcastad azt a' tsendes törödést, mellyet el kellenék alötted titkolnom; ha értetted mit akarnak mondani könyveim, mellyek ábrázatomon le szivárogtanak; ha szivenmöl ki szalasztott sohajtásaim nem éppen haszontalanul szollattanak, Smirnon: ugy elöre el kellett készülned ahoz a' tudosittáshoz, mellyet ez a' levél viszen te néked magával. Probálok néked irni, és ahoz folyamodni, a' ki egyedül oka kéttségben esésemnek. Semmi okom sintsen nagy szivedben kételkedni: és nemesebnek tartalak, hogy sem egy szerentsétlen nyugodalmának fel nem áldoznál valamit. Nem nagy lészen veszteséged; de lenne bár nagyobbis szivednek hogy sem a' mekkora; emlékezzél [p 0232] meg leg alább, hogy minden jo erkölts el ajánlást kiván, és hogy az a' jo tselekedet szokott mindenkor a' leg szebb lenni, mely leg nagyobb szivünken valo eröszak vétellel esik meg.

Ezen szavaim talám titikok lehetnek. - Ah! miként félek világossabban szollani! De kétlen vagyok vélle: nem rejthetem el továb a' titkot, mellyel teli vagyon szivem; az idõ siettet. - Tulajdon nyugodalmad eröltet fel fedezni szivemet elötted. - - - Sem lehet, sem akarlak, 's nemis illik tégedet meg tsalni. - Erkezik a' nap, mely engemet szerentsétlenné tégyen, 's tégedetis velem edgyütt. Ah! Smirnon, kinek jo erköltsében minden bizodalmamat helyheztetem, a' kinek tsak egyedül nemes szivéhez folyamodom, engedgy meg nékem hogy szollak.

[p 0233] Az én szüléim azon társomnak válosztattanak tégedet, a' kivel életemet végezzem. örvendenek, szerentsésnek látni léányokat, és siettetik az orát, mely örökösön öszve kössen bennünket. Te magadis azt mondod, hogy szerettz engemet, hogy szerentsésnek állitod magadat, ha szerethettz. Nem tudom, ha szüléim meg bántásátol valo félelmemnek volté annyi ereje szivemen, hogy meg fojtsom érzékenségeimet, vagy hogy szerelmed nem engedte által látni illetödésemet és sohajtásaimat, mellyeket jelenlétedben gyakran kedvem ellenis ki szalaszthattam: de azt tudom mégis, hogy soha néked reménséget nem nyujtottam magamhoz.

Iganis, Smirnon, háládatlant szerettz, pirulok meg vallani, 's önnön magamtolis szégyenlem, hogy oyl nemes [p 0234] erköltsü, oly érdemes embert mint magad vagy, tsak nagyra betsüllek és tisztelek, de nem szeretek! Tulajdon magam elöttis el akartam titkolni gyengeségemet; képzeltem magamnak azt az egész boldogságat melyben élhetnék, hogy ha a' szent kötés edgyesithetné életünket; adományaidat, érdemeidet, szép nevedet, tekéntetedet, és nemes tulajdonságaidat ugyan azon fényességekben tettem szemeim elejében, mellyel birnak; a' háládatosságat, hivalkodást, maga szeretetet, szüléimhez tartozo engedelmességet mind segitségemre hivtam, szivemnek meg átalkodotságát meg gyözni, és oly hajlandoságokat gerjeszteni bennem, mellyek végtére lángolo szerelemmé vállyanak: de haszontalanul. A' makrantzos szerelem nem engedi magát okoktol meg gyözettetni, sem pedig okosságon [p 0235] nem épül. Nem esmér semmi rendet, semmi törvénynek sem veti magát alája.

Talám soha sem szerethetek; és egyedül tsak tisztelet és tekéntet a' leg felsöb grádits, melyre hajlandoságom fel hathat. Talám az égis a' szeretet, és viszont szeretetet tsak két olyan szivben öntötte, mellyeket az edgyességre rendelt volt. Már szeretik, minekelötte egy mást esmérnék; és szerelmek minden egyéb tárgyat meg vét, mint szintén két öszve edgyeztetett hur, hogy tsak egy másnak felel, és néma egyéb hangokhoz.

Ne dorgáld a' meg átalkodott szerelmet; mindent, valami tsak meg szégyenithet szememre hánytam. Ha tudod, (és tudodis bizonyoson) ha tudod mondom, mitsoda hatalma vagyon a' háládatosságnak, [p 0236] és szülékhez valo kötelességnek egy oly sziven, mely a' szép hirt, tisztességet, betsületet, egyedül tsak a' nemes erköltsben keresi: ha azt az édes, azt az ellene álhatatlan hatalmátérzetted a' szives szeretetnek, mellyel, mi gyermekek, életünk kutfejéhez viseltetünk; ugy meg foghatod egy részét azoknak a' pironkságoknak, mellyekkel magamat büntettem. Ah! ha vétek azt a' szent engedelmességet meg bántani, ugy nem kevés tusakodás nélkül vétkezem! Halgattam, füleltem, vigyáztam, sohajtoztam, hajlandoságaimat titkoltam, midön szemeim könyvekkel töltenekis vidám ábrázatat mutattam, ohajtottam, reménlettem; ah! de mit nem tettem, mit nem szenvedtem!

Talám hibáztam, hogy oly sokáig halgattam; és igazságtalanság, hogy reménségedben [p 0237] hagytalak, mely még nyugodalmadat fogja meg háboritani. - Engedgy meg nékem ha hibáztam! De gongold meg egy boldogtalan léánynak sorsát, a' ki nem bátorkodik szollani, sem gyötrettetett szivének titikát egy pillantásával el árulni; a' ki reszket meg bántani kötelességét, 's haragra ingerelni szüléit; a' ki örömest tettzések szerint akar szeretni, 's mindenkor reménli hogy szerethet; a' kinek senkie sintsen kihez folyamodni, soholt sem bátorkodik menedék hellyet keresni, és a' kötelesség 's eröszak, hajlandoság 's reménséggel valo tusakodás között, az oltár elejében taszittatik, a' hol annak kelletik magát adni, a' kit még em szeret!

Mérészlettem, könyves szemekkel az atyámnak lábaihoz borulni; ki nyilatkoztattam nékie szivemet; kértem, [p 0238] két oly személyt, kik még szerentsések lehetnének, és a' kik talám mind a' ketten érdemesek szerentséjekre, szerentsétlenné nem tenni: meg nem halgatta kérésemet, 's meg büntette fejességemet; réám parantsolt jövendöben el titkolni elötte bolondtságomat. Még az anyámis meg tagadta töllem pártfogását: bünteti könyvhullatásaimat, 's azt parantsollya hogy szeressek.

Te, a' kinek esmérned kel a' szerelmet mellyet érzesz, légy igaz hozzám. Tudnond kel, mitsoda kin légyen annak adni magát, kit nem szeret az ember. Ha magadon valo eröszak-tétellel kel le mondanad rollam, kit szerettz; mitspda eröszakot kiván, azt választani, a' kit az ember nem szeret! Mellyikünk légyen áldozattya a' másiknak? - Ah! mind ketten azok lészünk; szerentsétlenek [p 0239] mind a' ketten: az én hidegségem szint ugy fog tégedet gyötreni, mint engemet szerelmed.

Ne gondold, hogy josággal viszont szeretetet gerjeszthetsz valaha. Egyedül tsak háládatosság, a' mire szivem elégséges lehetne; elég tehetetlen, hideg háládatosság, szerelmednek heves lángjához. Ez a' háládatosság talám arra fog birni, hogy el titkollyam elötted törödésemet, de emészteni fog alattomban, és szüntelenvalo könyvhullatás lészen foglalatossága annak, a' kivel reménletted szerentsésnek lenni.

Az a' kötés mellyet magad kivánsz, engemet pedig ijesztenek vélle, tiszteletre mélto szent kötés; a' sors fontos; ne lépjünk könyvekkel beléje. Ne enged, hogy az atyai hatalom nyujtsa néked annak lántzolt kezeit, a' ki meg tagadgya [p 0240] tölled szivét: és ne hitvány áldozatat, hanem válasz egy háládatost, a' ki annyi szerelmet, ugyan annyi gyönyörüséget ád, mint maga vészen. Légy oly nemes szivü, mint a' mennyire magam betsüllek; és ne igyekezzél hajlandoságodnak az által tenni eleget, mely másnak tellyes életében valo boldogságárol kellenék le mondani.