TÖVISSI L. BARO BÁLINTITT JÁNOS: KODRUS 0011




Elizindé. : Filaidé, látom nem szünik inséged!
Mint virág, úgy hervad kedves ékességed,
Szemed vidámsága nints régi hellyében
Könyv- hullatásidnak lábbag ferdöjében,
Haboz elméd mostis, szived gyászban fárad,
Bánatod forrása mint tenger- hab árad.
[p 0012] Méltó ugyan erre Médonnak személlye:
De személlyed méltób szived ezt kiméllye:
Ne égjen hivséged, van bár tiszteletben,
Alúgyék, mert Médon nints már ez életben,
Rést esdeklésidnek az Egek sem adnak
Mert halál rabjai holtakkal maradnak.
'S noha bádgyatt szived jó 's tellyes hivséggel
De hibáz, hogy nem bir mértékletességgel.
A veszéllyek hozzád mint máshoz illettek,
Türés 's szenvedésre halandók születtek.
Nints állandó sorsunk, vagyon tsak reményünk,
Ha tsal, jobbat várunk, ez leg föb törvényünk
Im! most az Istenek adtak nyugodalmat.
Ellenségeinken vettünk diadalmat
Mellyre egy szülöttem életét áldozta,
Hazánk boldogságát vérével adózta.
De mégis tettzésén nyukszom az Egeknek
Mert Athénben frigye lett a seregeknek.
Örrül 's örömet vár Hazánk mindenektöl;
Minden utzta 's templom zeng vig énekektöl,
Tsak te sirsz 's nem enyhül szivednek sérelme,
Holott tronusra vár Kodrusnak szerelme.

Filaidé. : Ah! kegyetlen! 's te nem indúlsz siralomra,
Holott édes fiad jutott sir-halomra.
Hová lett szivednek nagy hajlandósága?
Hol van szülöttedhez véred adossága?
Fedezz 's vigasztalást te készülsz szerezni,
Kinek a bút kéne föbképpen érezni.
[p 0013] Átalkodás hidd el dolgod 's kegyetlenség
Vig kedved nem erkölts, tsak érzéketlenség.
Vérrel vett frigyével Hazánk bár vigadhat,
De szivemnek nyugtat már senki nem adhat.
Tsak a sirban, melyben fijad van el rejtve,
Lészen nyugodalmam 's bánatom felejtve.
Oh Médon! ha nem vagy az élök hellyében!
Hogy nem vagyok zárva veled egy zséllyében!
Nyúgodgyál, ha nyugtat haragod engedhet,
Melly most anyád ellen méltán gerjedezhet.

Elizindé. : Ne ujjitsd fájdalmim, kik alig enyhültek,
Bennem a szeretet 's hivség meg nem hültek:
Tsak hogy elmém nints még szivemmel fogságban,
'S erösködik, noha van háboruságban.
Azon voltam ugyan hogy búmat felejtsem,
Örökös veszélyben magamat ne ejtsem,
De az anyai sziv nem lát veszedelmet,
'S nem vehet még elmém rajta gyözedelmet.
Médon halálához hogy volnék ügyetlen?
Anya szülöttéhez leheté kegyetlen!
Oh fijam! az Egtöl mikor remélhessem,
Hogy Léthének partyán szinedet nézhessem?
Oh! midön oly koránt kezdél vitézkedni,
'S tudtál mint Téséus gyözedelmeskedni;
Mely sok kellemetes képzésben merültem,
'S hogy ily magzat annya lehetek, örültem.