ALTORJAI B. APOR PÉTER: METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE. AVAGY AZ ERDÉLYI RÉGI SZOKÁSOK ÉS RENDTARTÁSOK, AZ KIK VOLTAK S MÚLTANAK, S ÚJAK SZÁRMAZTANAK. 0315


ELSÕ CZIKKELY.

Oka ezen irásnak.

Kedves maradváink! ezen régi erdélyi módot és szokást sokat gondolkodtam, ha deákúl írjam-e le vagy magyarúl? végtére, hogy tisztábban és értelmesebben az dolgokat kitehessem és a maradváink is jobban magérthessék, eltökéltem magamban, hogy magyarúl írjam.

Oka penig ezen irásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, az mely esztendõben az német legelsõbben bejõve, azoltától fogva látom minden esztendõben új új mod avagy, amint az német mondja, Náj módi vagyon, úgy hogy mentõl inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és czifrább paszamántos köntösökre vágyunk, és már az atyáink szokott eledelit meg sem ehetjük, ha csak német szakácsunk nincsen és külömbnél különbféle drága étkeket nem fõz; hogy azért azon idõbeli bécsi szokás, az melyben az [p 0316] mint másutt is írám, más munkában, midõn erat pingvissimus vitulus et rarissimus titulus, maradváinknál épen feledékenységben ne menjen, az mi kevés eszembe jut, leírom.

MÁSODIK CZIKKELY.

Az titulusokról.

Es hogy az titulusról kezdjem el, értettem az régi emberektõl, ugyanaz kik közelebb érték az Székely Mojzes veszedelmit Brassónál, hogy midõn Báthory Zsigmond fejedelem resignálta volna Rudolphus császárnak Erdélyt, akkor is a titulus úgy megszaporodott volt, hogy midõn Székely Mojzes hadaival együtt elveszett volna az Barczán, csak egy szántóföldön tizennégy gróf és nagyságos úr teste feküdt; succedálván penig Bocskay István és Rákoczi Zsigmond s az több fejedelmek, az tartotta magát boldognak, az ki az nagyságos nevet letehette, azmint hogy most is sok méltóságos familiáknak régi diplomája az ládában vagyon. Gyermekkoromban penig úgy megfogyott vala az nagyságos név Erdélyben, hogy gróf több nem vala Keresztszegi Csáky Lászlónál, nagyságos urak penig voltanak ezek: Haller Pál és János testvér atyafiak, Haller György, Bánfi György (ennek az apjának, Bánfi Dienesnek, Leopoldus császár adta volt a báróságot), Gyulaffi László testvér atyafiak, Veselényi Pál, Serédi Benedek és Orlai Miklós, de ez magyarországi úr volt.

Legelsõbben azért Leopoldus császár érdemre adá az római sz. birodalombéli grófi titulust Széki Teleki Mihálynak, az ország generalisának, több [p 0317] sok kegyelmességivel egyetemben, azért hogy az kereszténységg gyõzedelmes lévén az pogányságon, Erdélyt vér nélkül az magyar korona alá visszaszerzé. Azután gróffá lön Pekri Lõrincz, azután Ráthoti Gyulaffi László; bárókká lõnek Al-Torjai Apor István és Zabolai Mikes Mihály; Apor István penig soha nem sollicitálta, hanem sok érdemiért mind az egyházi mind az vitézi személyek recommendálták Leopoldus császárnak. Magam felõl is igaz lélekkel írom, sohasem kértem, hanem az Jézus társaságából amaz nagy ember, az ki az Apor háznak nagy oltalma vala, Hevenyesi Gábor szerzette. Azután két esztendõvel grófokká lõnek Losonczi Bánfi György az gubernátor, és az Bethlen ház; ugyan akkor Bethlen Miklós az erdélyi fõ cancellarius szerzette meg híre nélkül Al-Torjai Apor Istvánnak az grófságot; ismét grófokká lõnek Körös- Pataki Kálnoki Sámuel és Zabolai Mikes Mihály, Petki Dávid; Száva Mihály ugyanaz tájban lõn báróvá; nem sokkal az Rákoczi Ferencz motusa elõtt resuscitálták az Jósika familia régi baronatuságát. És ezek voltak az grófok és bárók az Rákoczi Ferencz fejedelem motusáig; azon motus után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszu volna leírni, mert teli vélek az ország; azt az egyet írom csak, hogy az mennyin vagyunk grófok és bárók, hogy ha úgy viselnõk az grófságot és báróságot, mint az régi magyarok viselték, egész Erdély elég nem volna, hogy titulusunknak megfelelhetnénk. Gróf vala hajdan Zápolyai János, de negyven kõvára vala az magyar korona alatt; gróf vala Homonnai Bálint, de fel mér vala tenni hadakozásból az erdélyi fejedelemmel; grófok valának az Báthoriak, de egész táborokat állítanak [p 0319] vala fel; gróf vala Rhédei Ferencz, az ki az máramarosi dominiumot bírta, mert egy szolgájának száz ház jobbágyot ajándékozott - de most olyan grófok is vagynak némelyek Erdélyben, hogy ha száz ház jobbágyot elajándékozna, alig maradna ötven magának - azonkivül hintókra s aranyos kardokra fizet vala az udvari népének; ma sok báró vagyon Erdélyben, az kik magoknak is egy-két hintót alig tudnak tartani; nem hogy hintóra s aranyos kardra fizetnének, hanem két három rongyos szolgával alig koszognak. Régenten az gróok és bárók eaz igen régi familiákból voltanak; szégyenlem az nevit leírni, az kiknek az apja vagy nagyapja az eke szarvát fogta és robotára az földesurának bejárt, mert olyan bárónk is vagyon. Noha az atyámmal egy testvér volt gróf Apor István, de hízelkedés nélkül írom, õ is igazán viseli vala az grófságot; mert mindennap rendszerint kijáró ezüst tála nyolczvannyolcz volt s ugyanannyi azüst tángyéra, azok penig oly vastagok voltanak, mint az ón tálak, tángyérok; magának s feleséginek arany kalánokat adtanak be asztalhoz, tángyérokat penig négysuegre csinált és két újjnyira megaranyozott ezüst tángyérokat. Ezüstbõl való borhûtõje volt nagy öreg, egy hat esztendõs gyermeket megfereszthettek volna benne; kül-belõl egy tenyérnyiig aranyos volt, melyet is Bécsbõl három ezer német forinttal hozatott volt. Sok helyeken lévén Erdélyben jószága, vetettenek el maga oeconomiájában ötezer három száz köböl õszbuzát; bora sok helyeken annyi lett, egynehány ezer vederrel volt, abból penig minden esztendõben nem csak az mostoha fiának Korda Zsigmondnak és Al-Torjai ágon Apor familiából való atyafiainak, hanem a mellette [p 0319] való elévaló szolgáinak negyven-ötven egész negyvenes-hordó borokat elajándékozott. Sz. Jakab nevü, Mezõségen lévõ faluja mellett legeltetvén szarvasmarháit és ménesit, Boducz nevû szénafûvön, öszszel kiment oda, aléhajtatván marháit és ménesit, megnézte, tizennyolcz s husz szép gyermek lovakot elajándékozott az szolgáinak, olyanokat, hogy hatvan, néha nyolczvan forintokon eladták. Medgyesi sz. Margit asszon napi sokadalomban, ha csak egéssége volt, esztendõnként elment, mert ott tett számot az ekerskedõ emberekkel, kik feles pénzivel adósok voltanak; akkor felhozatott öt-hat vég angliai posztót, ajándékon úgy osztogatta el atyafiainak, szolgáinak, kinek hét singet azaz egész köntösre valót, kinek egy mentére, kinek egy dolmánra, nadrágra valót. Három vagy négy holnapig viselt egy rendbeli köntöst, azalatt béhivatta valamelyik elé való szolgáját, azt az egész köntöst, mentét, mely rókjatorokkal volt bérelve, dolmánt, nadrágot, nusztos süvegit, azmint maga viselte, néha az selyem övit is, melyet azon köntössel viselt, egészen mind oda ajándékozta. Continuus szolgái peniglen praeter propter legalább mindenkor volt nyolczvan, s néha száz is; azoknak csak kész pénz fizetések, ha jól reá emlékezem, esztendõnként négy ezer hatszáz egy nehány forint volt, azonkivül az köntösnek való angliai, fajlandis, landis kétszer ványolt posztó; az fizetéseket mindenkor sz. János napban felit, az más felit karácsonban egy pénzig megfizették; azonkivül az lovas szolgáira széna abrak az lovoknak; tizenöt szolgája meg volt continuus, kinek-kinek száz-száz forint az fizetése, azon kivül hét-hét sing posztó; úgy hasonlóképpen három trombitást tartott, azoknak [p 0320] is annyi volt az fizetések, s napjában három ejtel bor; többinek kinek nyolczvan, kinek hatvan forint, lovas inasoknak negyven, étekfogóknak harmincz, kocsisoknak tizenkettõ, fellajtároknak hat; e felett mindeneknek juxta statum et conditionem posztó köntösnek és csizma. Néha annyi sok számú cseléd volt, mégis oly bõven fõztenek mind ebédre vacsorára, mind helyben, mind úton, mikor vendégi nem voltak is, hosszú asztalra, soha nem tudták consummálni az sok jó magyar módon fõtt étket, hanem tálastúl adták az agaraknak, kopóknak. Mikor ebéd vacsora ideje volt, egy kis harang volt felcsinálva az konyha elõtt, az konyhamester azzal csengetett, úgy gyûltek minden felõl elé az sok szolgák, elig fértek el az ebédlõ-palotában, noha oda kocsisok, fellajtárok, lovászok, szakácsok, szakács inasok, hajdúk, darabantok s több efféle alávaló szolgák bé nem jöttenek. Most utoljára az németek kedviért tartott híres német szakácsot is, kinek az fizetése volt száz német forint, hét sing fajlandis posztó, czizma, két negyvenes bora, tizenkét köböl búzája, három kövér sertése, azon kívül kása s borsó s efféle. Csak az egy keczei jószágában tizennyolcz rendbeli béres szekeret tartott, hat-hat ökörvel, azok mellett harminczhat béres; hosszan a Maros mellet volt csinálva az ököristállója; mikor kihajtották az Marosra itatni, azt tudtad volna, hogy egy falu ökreit hajtották oda. Azon kivül az káplányok úri fizetése, köntöse; az asszony kálvinista lévén, az asszony predicátorának hasonlóképen. A testamentumának az egy Bethlen Gábor fejedelem testamentumán kivül párját Erdélyben nem hallottad; mert csak ad pias causas testált százhusz ezer forintot, azon kivül feleséginek, atyafiainak és [p 0321] másoknak azon summánál sokkal többet. Hátha minden bonumi megmaradtak volna; de a Tökölyi Imre és Rákóczi Ferencz fejedelmek motusival közel vallott annyi kárt, mint az említett kincse volt, mely kincse ha megmaradhatott volna, bezzeg ma urak volnának az maradvái. Keveset írtam, mivel atyafia vagyok; bizonnyal írom, hogy sokkal tovább gondolkozzál kedves olvasóm.

HARMADIK CZIKKELY.

Az vendégségrõl és ebédrõl és vacsoráról.

Az titulusról lépjünk által az vendégségekre és ebédekre s vacsorákra. Legelsõben is reggeli kávé, herbathé, csuklolátának híre hamva sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talám azt érthette volna, hogy állj el melõle; ha: kell e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed; ha csukolatával kináltál volna valakit, talám azt tudta volna, ha tudta volna hol volna Kacsulatafalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kinálod; ha valakit kináltáll volna rosólissal, talám azt gondolta volna hogy napfeljötte elõtt harmatot szedtél s avval kinálod, avagy rozsból is sûlt kenyérrel kinálod. Híre sem vala ezeknek az régi idõkben, hanem Brassóban fõzték az fahéj-vizet, azon kivûl az reggeli italt hivták aquavitának, vagy tiszta égettbort ittanak, honnan is az úrasszonyok apró pinczetokokban, ugy az nemes- és fõasszonyok is úgy kinálták, s kivált az idegen embert. Vagy penig égettbort töltvén tálban, azt megmézelték, egy vagy két fügét vagy egynehány szem malosaszõlõt tettek köziben, meggyujtották az égettbort s úgy keverték az tálban kalánnal, azután megoltván az tüzet, azt itták, az fügét utána ették. A férfiak [p 0322] reggeli ital gyanánt jó finom édes csipõs ürmös-bort is ittanak, s egésségesnek tartották, mert nem vala olyan paszomántos gyomrok, mint az mostaniaknak.

Régi magyar étkek ezek valának: tormával disznó láb, káposzta tehénhússal, tehénhús polyékával, kukrejttel, árpa kásával, de abban soha az elõtt czitrom levet nem töltöttek; tehén hús riskásával, murokkal vagy peterzselyemmel, röstölt lével, nyárban új hüvelykes borsóval; lúd töröttlével, tyúk sûlve fog hagymával, eczettel, szalonnával; borsó, vagy héjalva, s arra felûl szalonnát perzseltenek s s úgy töltötték az tálban, vagy hajatlan hígan, abban darab szalonnát vagy disznóhúst tettenek; berbécs hús spékkel vagy tárkonynyal vagy eczettel, veres hagymával (ennél kedvesebb étke nem volt az öreg Teleki Mihálynak, sem Apor Istvánnak); tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s az káposztánál magyar gyomorhoz illendõbb étket nem tartának az régi idõben, nyúl-húst fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével etc. Vajat nem tettek semmi étekben, hanem az kása közepiben mikor feladták asztalhoz, mikor kalácsot, lepént, bélest sütöttek, abba tetek vajat, vagy penig pánkot, noha inkább ették akkor az új oltasztot (így) hájban forralt pánkot, mint az vajban-sültet. A kapornya volt minden éteknek jó ízt adó szerszáma.

A kerék asztalnak híre sem vala, hanem negyszegletû asztal vala az embereknek az eleinél; ollyan volt, hogy mind alól, mind felyül kihúzhatták az mint az vendég jött; ha annyi vendég volt, hogy annál el nem tért, toldást tettek az asztalhoz. Az asztal az fal mellett állott, belõl az fal mellett béllett [p 0323] padok voltanak, kül penig karosszékek. Nem franczia módon mint most, hanem tíz órakor ettenek ebédet, hat órakor vacsorát. Mikor közelített az tíz óra, az pohárnok az asztalt megterítette, az fõhelyre egy vagy két tángyért tette, az asztalkeszkenyõvel betakarván az egész czipót, oda egy vagy két ezüst kalánt tevén, azután asztalkeszkenyõvel annyi czipót tett oda tángyérra, az mennyit gondolt hogy elég lészen az asztalhoz ülõknek, és azt az pohárszéken tartotta mind addig, az mig asztalhoz leûltek, azután kinek kinek beadta az tángyért és czipót keszkenyõvel. De kést senkinek nem adtanak, hanem az igen nagyjánál az embereknek az inassánál volt az maga kése, úgy adta be az urának; de ezenkívül is, akármely nagy ember volt, az öviben hátúl az hüvelyiben volt a kése, mikor asztalhoz ült, elévette az hüvelyit, kivette az kést, és ette vele, azután hogy ett vele, megint az hüvelyibe betette, az háta megé az öviben szurta.Mindazáltal ebéd elõtt vagy vacsora elõtt az inas elkérte az kést, megtisztította, az úrnak úgy adta oda s úgy tette az hüvelyiben.

Az ón tángyér ritka volt, mind inkább fa tángyérról ettenek. Emlékezem reá, hogy mikor az ón tángyér ugyancsak jó formában bejöve, amaz nagy szent ember és nagy úr Haller János kicsin fa tángyérokat csináltatott, s az ón tángyérnak az közepiben tette, s úgy fa tángyérról ett. Mikor az tiz óra eljött, az étket béfedve az asztalra elhozták, és béfedve lerakták; ón tálból ettenek még az nagy uraknál is, mert az egy fejedelmen kivûl senkinek ezüst tálból szabad nem volt enni.

Rendszerint mikor elhozták az étket, azután az palotára elébb az férfiak kimentenek, azután az asszonyok; az leányok az asszonyok [p 0324] elõtt jöttenek, azok közül penig az ki legkisebb volt az jött legelõl; azok elõtt egy öreg rend szolga, mint egy hopmester lassan jött elõttök. Mikor osztán rendet állottanak, az pohárnok eléállott az mosdó vízzel és kendõvel; az nagyjánál az embereknek ezüst mosdókorsó volt s ezüst medencze, az alávalóknál vagy réz vagy ón, de medencze nem volt; és legelsõben is az leányokat és asszonyokat megmosdatták, azután az pohárnok az korsóval és kendõvel az palota közepin megállott, avval együtt az is, az ki az medenczét tartotta, az gazda rendre kinálni kezdette az vendégeket ilyen szóval: mosdjék, uram, kegyelmetek. Akkor nem vala ez a mostani fertelmes praecedentia-kivánás, azért is az kit megkénált az gazda hogy mosdjék az meg másokat kezdett kénálni, hogy mosdjék, uram kegyelmetek; sokszor addig kénálkodtak, hogy: bizony nem mosdom, uram kegyelmed elõtt, s addig volt az kénálkodás sokszor és az feljül ülés felett az kénálkodás, hogy az étek is elhûlt. Mikor már megmosdottak volna, az pap elé állott és az asztalt megáldotta; azt elvégezvén, az asztalnok a csatlóssal eléállott, annak kendõ levén az nyakában, és az étkeket felfedte, az fedõtálakot az csatlós elvévén, azután leûltenek. Az asszonyok itt elébb mentenek, s az leányok hátrább maradtanak, az legkisebb legalól; belõl az fal mellett ültenek az asszonyok és az leányok, hanem egy az asszonyok közül az asztal végén fenn ûlt, azt fõ helynek hítták; kül az férfiak ûltenek, eggy férfi fenn az asszony mellett, az ki, az mint íram, az fõ helyen ült; az gazdsa rendszerint az asztalnak az végin ûlt. Leülvén, a gazda rendszerént kénálni kezdette az vendégeket: egyék, uram, kegyelmetek etc. akkor az nagyjának az inas beadta az kést, az többi az háta megûl az [p 0325] y övibõl elévette az hüvelyit, kivonta az késit. Ott semmi gazdálkodás nem volt, hanem az kinek micsodás étek volt elõtte vagy legközelebb hozzá, az melyiket szerette, abból enni kezdett ki-ki; nem vala akkor szokás, hogy az vendég innya kérjen, ha valaki akkor mondotta volna hogy: glassz wein, soha bizony nem tudta volna az kitõl kéri, gaz vajat kér-e vagy mit? eleget adatott az gazda. Elsõben is, mikor annak volt az ideje, veres mázatlan fazékban beadták az ürmös bort, azután, megint hasonló fazékben másféle bort, rendre egymás után ittanak; nem vala ekkor hire az karafinának, mert ha eléhoztad volna hogy: karafin, más megharagudott volna, mert azt gondolta volna, hogy kurafiázod; nem vala hire a credencziának is, mert ha elé hoztad volna hogy credenczia, más talám azt gondolta volna, hogy hiteleslevélt kérsz credentia nélkül. Két kézzel beadják vala az asztalhoz az nagy veres fazék bort, két kézzel veszik vala asztalhoz bé, két kézzel fogván, úgy hajtják vala fel, úgy isznak vala, mégis jó izûn esik vala. Az asszonyoknak rendszerint ezüst pohárban adtanak bort bé, az kik mondani alig mártották meg az ajkokat benne, s rendre úgy adták elébb. Rendszerént mikor az második fogást elhozták, mikor vigon akartanak lenni, akkor kezdettenek innya; békért az gazda hol két, hol három ejteles fazakat, hol segesvári ejteles viaszas szép új kupát, azokot másod-, harmad- vagy negyedmagával elköszönte, s úgy ittak mindaddig, míg mind az gyümölcsöt beadták, akkor egyest kezdettenek innya. De nem vala akkor hire az tekel glaz, mert ha akkor azt mondottad volna, talám azt értette volna más, hogy kötél gaz kell; hanem vagy almási veres csuporból, [p 0326] vagy járai hólyagos csuporból, vagy segesvári fel ejteles, vagy kisebb szép új viaszas kupából; nem vala akkor olyan czifra gyomor mint most, hogy némelyeknek az apja talám azt sem tudta mi az bor, még is most nem ihatik új bort. Mihelyen az új bor annyira forrott, hogy egy kis csípõssége volt, mindjárt új bort ittanak, dicsekedvén, mely finom s édes csípõs; az ó bort kocsis, lovász itta, még az asztali szolga is neheztelte, ha ó bort adtanak innya. Mikor az gyümölcsöt beadták, kivált dinnye éréskor, olyan hosszú szájú üvegekben, melyeket kortyogós üvegeknek híttak, és Porumbákon, Fogarasföldin csináltak, a meggyes bor rendre teli töltve úgy állott az jeges cseberben, mindeniknek asztalhoz egyet-egyet beadtanak, azután még többet, azt olyan jó izûn kortyogdogólag itták. Ugyanakkor, mikor az gyümölcsöt béadták, az vendég szolgái az ebédlõ házban vagy palotában bémentenek, ott rendet állottanak, azoknak nagy veres fazékban vagy nagy ezüst pohárban bort adtanak, azok egymásra rendre köszönték s úgy ittanak urok háta megett. Az asszonyok is a kést magok hordozták; rendszerént egy hüvelyben, két kis kések volt s egy villájok, az sinórra övekhez kötötték, hosszan sinórral az elõruhájok mellett lebocsátották, hogy az hüvelyek vége csaknem az bokájokat érte. Ittak ugyan, de igen ritkán bokályokból is, kivált sert. Igaz dolog, volt kristály is, de csak ama velenczei kristály; az közepin, az holt fogták, majd olyan forma volt mint az két fejû sas vagy sasnak két szárnya; de nem ittak belõle, ha ittak is igen ritkán.

Az kristály penig igy jöve be Erdélyben elsõbben, mivel avval is az régi idõben az pénz nem fogyott haszontalanul, mert volt ugyan az fejedelem házában [p 0327] talám tizenkét kristály, azt mondották, hogy Lengyelországból hozták, de csak raritásnak tartották, hanem in anno 1686 hoztanak legelsõbben Németországból kristályokat Erdélybe. Gróf Apor István lévén tricesimarum arendator, megparancsolta volt mindenüvé az rationistáknak, ha valami vámon valami új portékát hoznak a görögök, egyenesen küldjék hozzája, Circiter harminczig való kristályt hozván egy kereskedõ ember, az kolozsvári rationista avagy harminczados, Apor Istvánnak küldi; az árát megfizeti, az kristályokat titkon eltéteti. Azonban Teleki Mihályt, Naláczy Istvánt s más úri embereket Fogarasban az maga szállására ebédre hivat; megparancsolta, hogy csak egy kristálypohárt, azt is az legalábbvalót, tegyenek az pohárszékre. Leülvén asztalhoz, azt az kristályt, borral megtöltetvén, bekéri, s azt mondja: Én ezt arra köszönném, az ki elfogadná, inná meg az borát, az kristályt tenné el magának. Arra mond Teleki Mihály: Héjába mesterkedel, koma, mert én bort, jól tudod, nem szoktam innya (bort nem ivutt Teleki Mihály, hanem csak vizet, azt tisztán megfõzték, azután meghûtötték jeges cseberben, úgy töltötték kicsiny fa kártyában, azt adták be innya; noha az bort szerette volna, nagy barátság volt, mikor vagy egyszer bort ivutt s megrészegûlt; részeg korában jobb, csendesebb ember nem volt nálánál). Apor István: hoczcza, édes komám! megissza az bort, az poharat kiadja az maga inasának. Azután más kristályt hoznak ki az belsõ házból a pohárszékre, szebbet az elsõnél, az is, borral megtöltetvén, bekéri Apor István, mondván: az [p 0328] ki ezt a pohárt elveszi tõlem, igya meg az borát, tegye el az poharát. Akkor is újólag mond Teleki Mihály: héába mesterkedel, koma, mert nem iszom bort. Naláczi István az pohárt elveszi, az bort megissza, kiadja az pohárt az inasának. Harmadik kristályt is még kihoznak, amazoknál szebbet, azt is bekéri Apor István, szintén úgy elköszöni, mondja Naláczi István: hoczcza, koma, azt is elveszem én. Teleki Mihály mondja: ezt, Isten engemet úgy segéljen, nem veszed, elég már az két kristály; add ide koma, Apor István, megiszom. S meg is ivá a bort, az kristályt az inasinak kiadta. Azután rendre kihozták az kristályokat, mindenkor Teleki Mihály fogadta el az köszöneteket, megiván az bort, rendre kiadta mind az poharokot, s bevitték az várban az Teleki Mihály szállására. Rettenetes ital volt az nap az Apor István szállásán, úgy hogy senki lábán haza nem mehetett, hanem hintóban vitték el az vendégeket.

Bethlen Gergely igaz régi magyar módon jár vala, azért Magyar Geczinek hivatta magát; én le nem írom, hanem kedves olvasóm nézd meg in Mausoleo regum Hungariae Gyula herczeget és írjad alája bátron Bethlen Gergely. Bezzeg õ sem iszik vala kiristályból, õ is az többi között egyszer vendégséget csinál vala, jelen van gróf Miklós Mihály is, de nem mondja vala: adj uramnak egy kristály bort, hanem: Sándor Gergely essekura (ez kedves szolgája vala) uramnak adj egy darab bort. Azt vagy fazékban vagy kupában adták be, mikor ivutt, erõsen ivutt, s Mikes Mihály akkor vonogatja magát az italtól, mond Bethlen Gergely: Uram kelmed talám kerestályra vágy. Akkor kereskedni kezd a zsebiben, [p 0329] kiveszen egy kopott erszényt, nem ért volna két polturát, kiveszen egy sustákot avagy négy polturát, s adja az inasának, mondván: eredj, öcsém, hozz kerestályt õ kelminek, mert õ kelme kerestályra vágy. Igy csúfolá meg az kristálylyal innya kivánókat.

Rajner Márton igen öreg ember vala s kolozsvári hadnagy vala, azt mondja vala: az fenesi bor ón kannából is jó. Nézd meg most egy varga sem ihatik, ha csak kristályból nem adsz innya.

Hoztak Lengyelországból az régi idõkben is olyan ejteles fél ejteles üveg palaczkokat, de hogy akkor ittak volna belõle, nem láttam, hanem Hidvégi Nemes János, tanács úr és háromszéki fõkapitány levé, õ kezdett olyan üvegbõl innya, és mint fõ tiszteket az háromszékiek udvarlották; történik azonban, hogy Nagy-Ajtai Cserei János is ott levén ebéden, neki is az üveg palaczkot beadják, nem tudván belõle innya, addig szíjja és szíjja az üveg belsõ srófját, azalatt kiesik az feneke, az bor kiomlik; mod Nemes János: itt mondhatnák, ökör tudna palaczkból innya.

Erdélyi magyar, székely, szász, három natio, az ki még tartod az eleidrõl rád maradott ezüst pohárt, kupát s kannát, mikor ezeket megnézed, mit gondolsz, miért csináltatták volt ezeket az tü eleitek? bizony nem más okból, hanem ha leejtették, annak az cserepe is jó volt, ha hirtelen megszûkültek pénzbõl, zálogba vetették, s mindjárt adtak pénzt zálogjára, még idõre mikor az pénzt megszerezhették, kiváltották, és igy az kinek ezüst portékája volt, volt annak pénze. Lássuk, ejtsd el az üveget, valyon jó-e az cserepe? igyekezzél zálogban vetni, ha valyon ad-e valaki pénzt zálogjára? Szegény Erdély, csak ezen [p 0330] bolondságra ma hány ezer forintod megyen ki!

Ha valaki leves ételt kalánnal akart ennei, az mint feljebb irám hogy az fõ helyre egy vagy két kalánt tettek, onnan lekérte s evett vele, s meg visszaadta. Nem értem ugyan, de az régi emberektõl hallottam, hogy azelõtt még villájok sem volt az magyaroknak külön, hanem egy vagy két villa volt az asztalnál, azt elébb s meg elébb adták, úgy vettek húst az tángyérra; az penig az embereknek az eleinél ezüstbõl volt, mint az kalán, az nyelire valami szép magyar sententiákot irtanak le; nékem is vagyon két vagy három ezüst villám olyan. Sõt azt írja Galeottus, ki minden nap az Mátyás király asztalánál evett, hogy Mátyás király ideiben az egy késnél egyéb asztalnál nem volt, s csudálkozik rajta, hogy mivel az magyarok mindinkább leves étkeket ettenek, s kivált sáfrányost, s mégis a Mátyás király köntösin mocsok soha legkisebb sem volt. Nem vala akkor híre a supponnnak, [!] sõt ha suppont kértél volna, talám azt gondolta volna, hogy zsúpon akarsz fekünni; minden leves az polyeka vala és káposztalé, leves disznó oldalosas. A mint most levest esznek elsõben, akkor fõtt sós káposzta vala az elsõ étek az kibõl ettenek.

. Mikor megittasodtanak az emberek soknak énekes inasai voltanak, akkor énekelni kezdettek, valami szép régi magyar dolgokról énekeltették, néha szerelem énekét is mondottanak kivált az nagy embereknek régi idõben mikor mulattanak, igen kedves muzsikájok volt az török síp, egyszersmind az dob, akkor szép magyar noták voltanak, s azokat fútták,s annál ittak az nagyja az embereknek. A mely nótákat penig az síppal fúttanak, ugyan indította az embereket mind az italra, mind a vígasságra; most talám azokot az szép [p 0331] magyar notákot senki Erdélyben el sem tudná fúni. Trombitáltak is némelykor, de azt úgy fútták, mintha egy falka farkas ordított volna. Baxamétának híre sem vala, mert kivált az ki tudja, hol Baxafalva, ha mondották volna az Baxameta nótát, talám azt tudta volna, hogy Baxafalvára kell menni.

. Asztalról felkelvén, vagy még asztalnál ülvén is, készen volt az hegedû és duda, ottan ottan az frulya és czimbalom is; azután tánczolni kezdettek, nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkal járták, gyakorta kiáltván: három az táncz. Azután volt az lengyel változó, holott hol az férfi hagyta el az leányt, hollott hol az leány az legényt, hármat fordulván egymással, magokra is hármat fordulván, úgy választott az legény magának leányt, vagy az leány legényt, az kit akartanak. Azután volt az lapoczkás táncz; ezeken kivül a régi magyaroknál, nem az köz-, hanem az uri és fõrendeknél, nem csak az lakodalmokban, hanem vendégségekben is, kedves tánczok tudniillik az egeres táncz és gyertyás táncz, mindenik tánczhoz szokott nota, melyet a akkori muzsikások jól tudtanak.

. Az egeres táncz ilyen volt: egy sorjában állott kilencz vagy tiz férfi, kivált ifju legény, ellenben más sorban annyi leány, közöttök olyan spatium volt, egy pár tánczoló tágasan eljárhatott; egyik legény elvitte az más sorban álló egyik leányt, vagy kétszer tánczczal megkerülte mind közben mind kivül az két sorban állókot, azután elbocsátotta kezeit a leánynak, külön kezdettek tánczolni, de csak abban az lineában; akkor kezdették mondani: macska, fogd el az egeret; ha jól tanolt leány [p 0332] volt, úgy elfárasztotta az legényt, mig minden egyetmása a testitõl megizzadott, mert elõl az leány, utána az legény úgy kerülték kivûl belõl az két sorban állókat,mikor az legény szemben érkezett az leánnyal s meg akarta fogni az kezit, az leány akkor visszafordult, erövel pedig nem szabad volt megfogni az kezit, hanem ha szép mesterséggel kezire vehette. Mikor osztán megfogta, akkor ujjolag kétszer-háromszor az leánynyal együtt tánczolva az sorban állókat meg kerülte, úgy osztán az legény az maga helyére, az leány is az magáéra állott, mingyárt az mellette álló legény az más sorban álló leányt elvitte, azok is úgy járták, és az táncz mind addig tartott, míg valahány legény s leány volt az két sorban, azok is tánczolva egymást megpróbálták.

A gyertyás tánczot így járták. Két ifjú legény két égõ gyertyát vettek kezekben, egymással úgy tánczoltak sokáig, rá vigyázván mikor egymást megforgatták, az gyertya tüzivel egymásnak haját vagy köntösi fel ne gyujttsák, azután oda mentenek, hol az asszonyok és leányok vesztég ültenek vagy állottak, mind az két legény szépen térdet hajtottanak, az két égõ gyertyát két asszonynak vagy leánynak adták, azok egymás kezeit fogván, az gyertya más kezekben lévén, úgy tánczoltanak, azután oda menvén, az hol az férfiak voltanak, térdet hajtván az két égõ gyertyát azoknak adták kezekben azok is még úgy tánczolván, ujabban két leánynak adták.

Volt süveges táncz is, az kit annak híttak; ott a férfi egy szép süveget az keziben vett s feltartotta, egyedül kettõt hármat tánczolva fordult, azután az melyik asszonyt vagy leányt akarta, tánczban [p 0333] elvitte, kettõt hármat fordúltak; azonban az süveggel az leányt vagy asszony mind addig csalogatta, az mig az süveget elkaphatta, elkapván az asszony vagy leány, még kettõt hármat fordult véle, mintegy dicsekedvén az gyõzedelmen, azután megint olyan legényt, a kit akart, elvitt, kettõt hármat fordulván véle, meg az legényt a süveggel kezdette csalogatni, mind addig, mig az férfi is elkapta; elkapván szintén ugy tánczolt a férfival. (Oda fel kell vala írnom, hogy ott is ketten tánczoltak) mint oda fel leírám, itt is mikor jó mesteri voltak, mind az legény az leányt, mind az leány az legényt alkalmasint megfárasztotta.

Most az ilyeneknek semmi keleti nincsen, sem a szép lassu magyar táncznak, hanem azt kiáltják: vonjad az német, franczia, tót tánczát; ugy ugranak mind az legény mind az leány mint a kecskék.

Az minevétnek híre helye sem volt, ha eléhoztad volna az minevétet, talám más azt tudta volna, hogy azt kérded, ma mit ett.

NEGYEDIK CZIKKELY.

A Fejedelem ebédirõl és vacsorájáról.

A fejedelem mikor ebédelt vagy vacsorált, tiz órakor felment az konyhamerset, megizente kész az étek, az fõpohárnok elõjött az több pohárnokokkal, bõrrel borított szepetekben meghámozván elhozták az fejér czipót, az asztalt megterítették; elsõben az hosszu asztalra környös körül ezüst arany fonallal varrott egy singnyi szélességû keskeny abroszt tettenek, azon felyül ugy terítették bé tiszta fejér abrosszal az egész asztalt. Feladván az konyhán az étket [p 0334] ezûst tálokban, mindenik étekfogónak selyemmel varrott keszkenyõket adtanak, azzal az étkes tálakot általkötötték, s úgy vitték kezekben. Az étekfogók elõtt konyhamester gyalog, az konyhamester elõtt az asztalnok szerszámos paripán ülvén, hol ráró-tollforgóson, hol darutoll, három szál levén medályban foglalva az süvegiben, úgy vitette az étket. Mikor az fejedelem ebédlõ palotájához értek, ott az grádicsnál leszállott az lóról, gyalog úgy ment fel az étekfogókkal, lerakatta az étket, ott udvarlott míg vagy meleg étket, amint akkor nevezték, vagy az derék fogást el kellet hozni; akkor térdet hajtván az fejedelemnek, az étekfogókkal lement az konyhára, ismét paripára ülvén, úgy hozatta el az többi étkeket. Mikor már az étket elhozták, az fejedelem az fejedelemasszonynyal kijöttek az ebédlõpalotában; ha tanács urak voltak az fejedelemnél, azok jöttek ki legelõl az fejedelem elõtt. A fejedelem elõtt jött az fõ hopmestzer, hosszú ezüstös nádpálcza lévén keziben, hosszabb magánál, annak a közepit fogta (másnak senkinek is, se tanácsuraknak, se többi uri embereknek ezüstös nádpálczájok nem volt, se magának az fejedelemnek is, hanem vastag rövid nádpálczája volt, az urak penig olyan két három helyen bogos nádpálczát viseltenek. Kijõvén az fejedelem, az urak rendet állottanak, az fejedelem, zõld bársony nyusztos kozáksüveg lévén feltéve a fejében - (gyakrabban mind olyant viselt, ritkán hosszú süveget; Urak, nemesek, tavaszon is, mig ugyan jó meleg idõ nem volt, mind kozák süveget viseltek, ki muszttal, nesttel, ki róka bõrrel) - a fõ pohárnok másod magával nagy térdhajtással a hol a fejedelem fejedelemasszony állottak, [p 0335] oda ment, egyiknek kezében ezüst mosdómedencze, másiknak ezüst mosdókorsó, skófiummal varrott kendõ lévén keziben, elsõbben az fejedelem mosdottt meg, azután az fejedelemasszony (Mikor Zrinyi Ádám bejött volt az fejedelemhez ogarasban másszor egy lengyel úr követ az királytól, egyszersmind töltötték mind az fejedelemnek, mind azoknak kezekre az vizet, egyszersmind törlötték meg kezeket az kendõhöz). Megmosdván a fejedelem, vagy predicator vagy arra tanított pohárnok inas az asztaláldást szép halkal elmondotta; addig a fejedelem az süvegit levette a fejibõl, keziben tartotta; elmondván az asztaláldást az fejedelem az süvegit megint az fejiben tette, ketten az fejedelemasszonynyal egymás mellé leûltenek az fõ helyre, s enni kezdettenek, azután az kik az fejedelem asztalára marasztott vendégek voltanak, az hopmester rendre leûltette, de az hol a fejedelem ült, két felõl az asztalnál ürességet hagytanak, mintegy két arasznyira, senki sem ült oda, hanem azon alól az hopmester leült, ha ott akart lenni, ha nem akart, az maga szállására, ment s az kik az fejedelem asztalánál le nem ültenek, az hopmesterhez mentek ebédre, az több jelenlévõ urak, fõemberek, térdet hajtván az fejedelemnek s fejedelemasszonynak, szállásokra mentenek. Mihelyt az fejedelem leült asztalhoz, az fegyverhordozó inas, aranyas köves hûvelyû kard s fejedelmi buzogány lévén keresztûl téve a karján, mind ott állott az fejedelem háta megett, mig asztaltól felköltek. Mikor az sültet elhozták, az asztalnok kivitte tálastól, s arra készített külön asztal lévén, felbontotta, s tálban rakván, úgy vitte be asztalra. Mikor innya kellett az fejedelemnek s fejedelemasszonynak, az fõ-innya-adó eléhozta [p 0336] az bort, keziben lévõ ezüst tángyérra kitõltvén benne egy keveset, azt elsõbben az fejedelem szeme láttára megitta, s úgy töltött ugyanott az fejedelem elõttabból az borból innya mind az fejedelemnek s fejedelemasszonynak. Valahányszor ivutt az fejedelem mind annyiszor az ezüst tángyérra töltött bort megkellett elsõbben a fõinnya-adónak kóstolni. Az több asztalnál ülõ vendégeknek az pohárnokok adtanak bé innyok. Kis konyhának hítták, ahol ben az fejedelemasszony házán belõl arra taníttatott udvari fraj fõzött két-három tál étket az fejedelem számára; azt az étket onnét hozták ki asztalhoz.

. Mikor felköltek asztaltól, újolag asztaláldást mondván, az tanács urak elõl menvén, utánok az fejedelem, fejedelemasszony, az fejedelem házában, onnan reverentiát tévén, mingyárt kijöttenek, kiki szállására. Ha innya kezdett az fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidõlt asztaltól, maga penig egy veder bort megivutt, még sem részegedett soha el, csak levette fejébõl az bársony kozáksüvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gõzölgött ki az feje tetejin az bor ereje, s azután még többet ivutt. Egyszer Fogarasban az udvar német gyalogjait az fogarasi vár piaczán rendre állították, s valamikor új pohárt köszöntek, mindenkor lõttek; azoknak két hordó bort parancsolt, hogy kihúzzanak az pinczébõl, addig ittak, mig egymásra dõltenek az vár piaczán.

. Az mig az fejedelem tánczolt az fejedelemasszonynyal az urak addig mind fenállottanak, valamikor arra fordúlt az fejedelem, az urak mind fejet hajtottak. Igen kedves muzsikája volt az duda; magyar módon szép csendesen tánczolt, alig láthatta valaki [p 0337] az lábait mint emeli fel az tánczban, igen czifrán igen ritkán láttatott. Egyszer az fejedelemasszony adván ki udvartól két elõrenden való frajját, abban az lakodalomban tengerszín bársony köntösben volt, az akkori szokás szerént az mentéjén leeresztett posztó lévén, kivül lévén az nuszt béllés az posztón, az fejében akkor hosszú musztos süveg volt, köves medályban álló kolcsogtoll benne,,mint egy tisztitó seprû olyan szélyesen, olyat penig másnak nem volt szabad viselni.

. Vadászni gyakorta járt, egyébkor könyveket olvasott, kivált az Bibliát, azt estve is, kivált özvegy korában az mig elaludt az inassal olvastatta, vagy penig órákot igazgatott. Sok óra volt az házában: az többi között egy az asztalán állott, mint egy bojtos kicsin kutyácska, mikor ütni kellett, megmozdult az asztalon valahány óra volt, annyiszor az száját feltátotta s annyit ugatott, mintha valóságos kutya lett volna. Az övit fen, épen az csecsinél viselte; igen jámbor ember volt, legnagyobb szitka ilyen volt; szamár kurva fia, de ha megharagadott, mindjárt megölette volna az embert.

. Ezt az öreg regnans elsõ Apaffi Mihályról röviden; térjünk által az õ boldogtalan (úgy mondhatjuk) fiára, második Apaffi Mihályra

. Meghalván in 1690 die anno 15. Apr. Fogaras várában elsõ Apaffi Mih. erdélyi regnans fejedelem, árván hagyá egyetlen egy fiát és gyermekét, második Apaffi Mihályt; ezt in anno 169 Leopoldus császár, az erdélyi akkori commendans generalis gróf Veterányival Bécsbe felhívatá, ott szép sok kegyelmes intésivel intette. Akkor visszabocsátvan Erdélyben, sem az Leopeldus császár, sem felséges udvar intésével nem gondolván, sem penig az erdélyi igaz hazafiai tanács uraknak hasznos tanácsait nem fogadván, hanem [p 0338] magával egyidejû tanács után indulván, és némely Bethlen urak (mert az Bethlen urak sem javallották mind szandékját) javallásán megindulván, elveszi magának feleségûl az Bethlen Gergely leányát, Bethlen Katát. Az nem tetszett sem az felséges udvarnak, sem az igaz hazafiainak. Meglévén az lakodalom, az felséges udvar másodazor felhívatja Bécsben s többször le sem bocsátja; azért az felesége is utánna ment Bécsben. Annyi kegyelmességit mutatta az Leopoldus császár, hogy Sacri Romani imperii fejedelemnek tevé, de avval az erdélyi fejedelemségbõl kikoppana. Ez lõn az házasságának méltó gyümölcse; lássuk azért, mint lett azon boldogtalan házasságának lakodalma.

 Az lakodalom Balázsfalván volt, az uraknak nagyja s nagyobb része ott volt; az lakodalom napján az fejedelem czifra törökszerszámos lóra ülvén, felesed magával megindúlt az kastélyból, az balázsfalvi hidaknak közepin sátort vontanak, a kisasszonyt Berve felõl hozták hintón, s úgy alkalmaztatták az jövetelt mikor innen az fejedelem az hid végihez érkezett s lóról leszállott, az hidnak az tulsó végihez akkor érkeztek a menyasszonynyal, azok is leszállván, mind innen az fejedelem, mind túl az kisasszony gyalog mentenek bé kétfelõl az sátorban. Az fejedelem képiben köszöntötte az kisasszonyt Alvinczi Péter, az leány részirõl Bethlen Miklós felelt meg A fejedelem az kezit megfogván az leánynak, az mely bársonyos hintót hozatott volt az fejedelem, abban az hátulsó ûlésben ketten egymás mellett ültenek, más senki nem ült az hintóban, az két rész vendégekkel együtt bementenek az kastélyban, ott arra készített palotában [p 0339] asztalhoz ültenek, vigon laktanak; nem volt sem násznagy sem vöfély, sem nyoszolyó, sem leánykikérés. Felkelvén asztaltól, sokáig tánczoltanak, az menyasszonyt penig nem kapták el gyertyánál, hanem szép csendesen az anyja Bethlen Gergelyné Thoroczkai Mária elvitte magával az háló házban, kevés idõ mulva az fejedelem is csak magára elment az menyasszony után, az vendégek mind ott maradtanak, s még azután sokáig tánczoltanak.

. Táncz közben, midõn az fejedelem az mátkájával tánczolt, Sárossi János tanács úr, igaz hazafia azt dúdolta magában: dinom dánom, holnap bizony bánom bánom; s bizony igazán is dúdolta volt. Mikor az kézfogás volt Bodonban, ott volt az szegény Apor István, mivel az Kendeffi Gáspár lakodalma ott volt, ugyan az Bethlen Gergely leányával, a szegény Apor István volt az násznagy, de az az lakodalom csak egy vacsorából állott. Második Apaffi Mihály is ott volt, Apor István semmit sem tudott abban hogy az nap lészen az kézfogása az fejedelemnek; reggel bément hogy elbucsuzzék az fejedelemtõl s az uraktól; mondja Bethlen Elek: ne menjen el kegyelmed, mert ma itt egyéb dolog is lészen, mivel az fejedelem akarja eljegyzeni az Bethlen Gergely uram leányát; maradjon meg kegyelmed. A szegény Apor István csak lassan magában mondotta: eb akaratjából lészen, de ugyan csak meghallotta Bethlen Elek, megmondotta Bethlen Gergelynek, sokáig haragudtak is a szegény Apor Istvánra. Ugyan csak ott maradott, az kézfogás meg lett. Egy szép órát küldött volt az szegény Eszterházi Ferenczné Apor Istvánnak, kin is az említett aszszony képe volt, azért hogy jeles marhákot szedetvén Erdélyben, mint fõ harminczadok-arendátora, [p 0340] lenne az marhák harminczadjában engedelemmel, el is engede két száz forintot. Ebéd alatt azt az óráz kiveszi hogy megnézze, mondja: be szép óra, más úr meg attól elkéri, s addig kérik elébb elébb, hogy az óra elvész, soha elé nem tudta szerkeztetni. Más nap az kézfogás után Apor István Bodonból indúl Kecze felé, az felesége ott nem lévén, beszélgetésnek okáért Cserei Mihályt az hintóban ülteti (mert én akkor Nagy-Szombatban tanoltam); mondja Apor István Cserei Mihálynak: tegnap az ágyban nyomták az erdélyi magyar fejedelemséget; tudod Isten, semminek oka nem vagyok, sem hiremmel, sem akaratommal nem volt ez az kézfogás, adjanak számot mind Isten mind az következendõ maradékok elõtt az kik ezt a dolgot koholták, s azt az jámbor ifjú fejedelmet arra vették. A míg Bodonból Keczére ment, mind arral beszélett, nagyokat sohajtván s az szeme könyvvel megtelvén, gyakorta az keszkenyõvel szemit megtörölvén. Hej Apaffi Mihály, Apaffi Mihály, miért nem fogadád szavát jó felséges uradnak s igaz hazafiai tanácsosidnak, bizony nem koppansz vala ki az erdélyi fejedelemségbõl, és talám hazádnak Erdélynek is jobban esik vala! De miért vakarjuk fel a béforrott sebnek az õ turját?

[p 0341] ÖTÖDIK CZIKKELY.

A régi Erdélynek köntösirõl.

Ne kaczagjad erdélyi magyar, midõn hallod, hogy az franczia asszonyoknak az az symboluma: gallae dominae, melyet ha igazán akarunk magyarul kimondani, úgy kell mondanunk: a franczia asszonyok uralkodnak az férfiakon; mert én is gondolom hogy igazat írok, midõn írom hogy ma Erdélyben az férfiaknak nagyobb része haec vir, az asszonyoknak nagyobb része hic foemina. Azért én is az mostani felfordúlt világhoz alkalmaztatom irásomot, és az asszonyok köntösin kezdem el ezen czikkelyt.

Nem értem, de hallottam bizonyosan, hogy régen az fõasszonyok geleznában jártak kiki maga állapotjához képest, kinek nusztból való volt, kinek nestbõl, kinek petymetbõl, egy szóval az kitõl mint tõlt ki, az minthogy gyermekkoromban magam is láttam az nagyanyám Imecs Judith petymetbõl való geleznáját, s hallottam bizonyosan, hogy más régi fõ asszonyoknak is még akkor az geleznájok megvolt. A fõ leányoknak az fejin nyak szirtin feljül, az tetejeken kevéssé alól, hat csontból szõrrel erõsen megkötött korona forma jó féle gyöngygyel megrakott vagy klárissal az kitõl mint tõlt ki, magas csúpos hátra függõ koronájok volt; az asszonyoknak és leányoknak a könyökökig feljebb ugyan bõvebb ingek volt, az könyököktõl fogva az keziig sípos ránczos szoros újja volt, inneplõ pedig olyan tábla forma volt, ki aranynyal varrot, ki jó féle gyöngygyel rakott ruha volt, az melyet azon ránczos síp forma ing ujjára [p 0342] tettek. Kesztyûjök az nagyobb rendû asszonyoknak selyembõl szõtt keztyûjök volt, az keztyûbõl az végsõ ujja iziig az kezek ujjai kün voltanak. Nem árulták akkor az leányokot csecsek mutogatásával, hanem ugyan az felé varrott vagy rakott gyolcs volt mint az kis ing sipján, az kivel gallér helyett az mellyit béfedte egész az torkáig, majd addig, az meddig az nyakra valójok volt; ezt igen gyermekkoromban így értem. Igen viselték azelõtt mind az asszonyok mind az leányok, mind belsõ kis ingen, mind az külsö ingen is sûrûn egészlen mindenütt megrakva rézbõl csinált igen apró, mint egy lensce szamnyi islógokot, mert az volt az nevi, úgy hogy egy ingre afféle apró islog két-három ezer is reá volt rakva s varrva; az olyan ing is könyökiig bõv volt, azon alól a keze nyeliig szûk, azt hítták síp ujjú ingnek. Nem volt akkor ránczban szedett egész mellyû ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elõl meg volt hasítva, annak kötõje volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor épen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsíbvásárra az csecseket szemtelenûl, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többire félig nyakok csecsek mezítelenül úgy áll, mintha épen az férfiakot kénálnák csecsekkel.

Azonban még a fõ asszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ránczos veres sarut szász módon; télben szörbõl botosok volt, az kit az csizmára vagy sarura húztak, hogy az lábok meg ne fázzon. Nem vala annyi modi az fejeken, noha az menyecskék akkor is majd így jártak, mint most, de nem vala annyi táré, hanem tisztességes fátyol volt [p 0343] az fejeken, azt lebocsátották, hogy el igen messze vonszolódott. Mikor házoknál voltak, ugyan mentét viseltenek, de útra menvén, mellyre valóra pelástot vettenek fel; az téli palást penig, kinek mint volt tehetsége, úgy béreltette ki nuszttal, ki nesttel, ki petymettel, s az uri fõ asszonyok, mind otthon, mikor templomba mentek, vagy máshuvá, mind lakadalmakban, mind temetési alkalmatossággal, palástban mentek. A palást úgy volt bérelve, mind az kinek rendi volt, mert akkor igen reá vigyáztanak kit miféle egyetmás illet meg. Nyári palástot is viseltenek, az mely szintén úgy mint az téli palást, vagy sima vagy virágos bársonyból vagy bíborból volt az uri fõ nemes asszonyoknak, másképen egyéb szinû selyem matériákból is volt, de ritkábban nyári palást; annak kivül az eleje selyem a galléra egészlen bojtos bársonynyal vagy karmazsin szinû vagy veres vagy zöld, ki mint szerette, meg volt prémezve. Az öreg rend asszonyok fekete selyem bíborból csinált nyári palástot viseltenek, azoknak az két eleje, s hátul csipkébõl volt meg rakva, s egy újjnyira a csipke alól, feljül alá volt eresztve az palást szélyin.

Kis subájok is volt akkor az kis asszonyoknak s fõ emberek leányinak, veres, zöld, megyszin s más szinû bársonyokból; az bõ és szélyes volt, de rövid, mert az derekán alól nem ért, szintén úgy, mint az bársony palástnak az két eleje szélyén s hátúl is szélyesen, s az galléra nesttel vagy nuszttal meg volt bérelve, azonkívül az mint az palást, ez is kül meg volt erõssen hányva arany vagy ezüst csipkével vagy kötéssel, az kitõl mint [p 0344] tõlt ki; az kitõl kitõlt úgy fel volt hányva, hogy felyûl harmada az matériának alig maradott simán. Igen ritka volt akkor az jó féle veres klaris öv Erdélyben, épen csak az nagy uri asszonyok viselték. A nyaka körül kinek nusztból, kinek nestbõl való galléra volt, azonban nagy nyaktakaró fátyola, kozák süvegek kinek nusztos, kinek nestes.

A kisasszonyok, sõt elévaló fõ nemes leányok is az fejeken kélt felõl, az homlokokra feleresztve sok szinû festett strucz tollakot viseltenek, s igen díszesek voltanak azokkal. A hajokat két felõl, gömbölyesen csinált vassal megmelegítvén, megfodorították, mert akkor híre sem volt az álhajnak; azt két felõl lebocsátották vékonyon, imitt amott jó féle gyöngyöt is felfonva elegyítettek, az kitõl kitõlt, köziben. Mikor útra mentenek, az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt a mellyeken keresztül fogták, az közepin valami drágakövû gyûrû volt, épen az mellyeken az két végit az fátyolnak két felõl az czombokon lebocsátották, hanem az mely része az csipõjöket érte, azt ott megakasztották tõvel.

A szásznék az mellyeken mind olyan medály formát hordoztanak, az kit kesentyûnek híttak, az városi úr szásznéknak aranyból drágakövekbõl való volt, az közönséges kivált falusi szásznéknak, kinek ezüstbõl, kinek ónból, kinek pléhbõl, de mindeniknek volt; csinált kövek vagy csinált üvegek voltanak benne.

Abban az idõben nagy fõ nemes asszonyoknak rása szoknyája volt, öve öreg rend fekete klárisból fûzve rendszerént. Ám lakodalomban s nagy solennitásokban öltöztek magok rendek szerént czifrán, minden nap megérték az rása szoknyával. Nézdd meg [p 0345] most, igyekezzél fogadni egy lotyó szolgálót, vagy nézd meg még az paraszt jobbágyleányokot is, már ezek között is közönséges az rása ruha, ha penig egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztó szoknyát vagy mentét, hanem jó féle rásából valót, annak is az aljára három renddel arany massa csipkét, galandot, rókával prémzett selyem gombbal rakott rása mentét három forintos pártát, arra szélyes ezüstös pántlikát. Értem hogy az nemes asszonyokon kivûl nem volt három falusi asszonynak mentéje, azoknak is brassai posztóból, bárány bõrrel bérelve s prémezve. Értékes, mind szabad, lófõ, darabont, jobbágy embereknek feleségek, leányok, télben zekében, nyárban egy abroszt vagy kendõt kerítvén nyakok körûl, úgy mentenek az templomban; gyolcs rokolyának, selyem pántlikának híre sem volt közöttök; most sok asszony, leány, az kiknek férjek vagy atyjok házánál nincsen egy falat kenyerek, mégis czifra az mente, gyolcs az rokolya, drága az párta, az asszonyoknak aranyos szélyû gyenge patyolat. Jobb volna az mit erre költenek, adnák az portioban s járnának úgy, mint az régi jámbor asszonyok s leányok.

Ne hagyjuk el az régi székely asszonyokot. Minden lófõ vagy darabont embernek az felesége nagy kontyot viselt, abban nagy két tõt szúrt fel, mintha két szarva lett volna; az konty felõl való része az tõnek hólyagos volt, azt a kontyon kivûl hagyta, a kinek jobb tehetsége volt, annak ezüst volt mind az tõje, mind az hólyagja, némelyeknek az hólyagja aranyas, az többinek olyan volt az micsodás tõle kitõlt, de az akkori asszonyoknak s leányoknak nagyobb [p 0346] dicséreti az, hogy ritka kurvát hallott az ember, kivált az magyarok között. Jut eszemben gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan hire volt hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az idõben az kurva. Nézd meg Erdélyi ember, hogy bizony nem az császár adója szûkíti Erdélyben az pénzt, hanem feleségtekre, lányotokra való haszontalan czifrázás. Mind az két hemispherium poloticáját elolvastam, de majd mindenikben rend vagyon az asszonyok és leányok köntösirõl, csak mi közöttünk nem látok; nézd meg csak az erdélyi alma natio saxonicalis az asszonyok és leányok köntösiben, mely szép rendet tart, ezért is teli az láda; de mivel hogy az mostani sok czifraság, haszontalan krepin, paszamánt, s a többi az férfi köntösökön is, nem kevéssé kisepri Erdélybõl az pénzt, lássuk az férfiak is Erdélyben régen mint jártanak, s micsodás köntösben.

A férfiak azért azelõtt az nagyja az embereknek pár nusztos süveget viselt pompára, medály rajta s abból kolcsogtoll állott ki; de csak az közönséges fõ emberek is, ha csak jó féle gyöngybõl csinált bokrétát is viseltenek; nyárban penig az ifiak virágból való bokrétát is tettenek süvegekben, feljûl tévén az köves vagy gyöngyös bokrétát. A közönséges fõ emberek egyes nusztos süveget viseltenek; az urfiak két, három, némelykor négyszerû nuszt farkas süveget, abban forgó vagy kerecsen vagy ráró toll volt, két felé ki fordulván, néha összemenvén; némelyek sas tollas forgót, de az urfiak is többire [p 0347] mind egy pár ráró vagy kerecsen tollat, aranyból csinált és drága kövekkel megrakott forgóban. Olyat viselt Gróf Gyulaffi László fõ bejáróságában. De mindenek felett gyönyörüséges volt, mikor három szál darutollat köves medályban rakva tettek az ifjak süvegekben. Akkor sok darvakot tartottanak fejedelem, urak, fõ emberek udvarában, és mivel az darvak többire szürkék, kiszedték az tollokkal szép gyengén, s fa olajat öntöttenek az tollu tokjában s ismét helyre rakták az kiszedett tollakot, úgy fejéredtenek meg. Mikor az olyan urfiak darutollas süvegben lódingoson, tarsolyoson felültenek üszely berzsenynyel veresen festett köves, gyöngyös, klárisos szerszámokkal aranynyal szõtt portai czafrangokkal felöltöztetett lovakra, annak is homlokán (üstök nyomtatónak hítták) bársonyra varrott, drága medalyban rakott három s néha két szál darutoll lévén ezüst kengyelekben lábai, csizmáján aranyos sarkantyú gyémánttal vagy rubinttal smaragddal megrakva, utána az sas tollas, párducz-< tigris-, farkasbõrös szolga azokon nagy ezüst, aranyos gombok, egy nehány rend ezüst lánczokra szorítva, elõl az elkészittetett, sok képen czifra vezeték paripák, megugratta szép moderatioval magát az lovon, fútták az török sípot, trombitát: - bizony akármely király udvara Europában cum recreatione megnézhette volna. És, hogy példát hozzak elé, mikor Székely László házasodott, az mely hintót vitetett az mátkája számára, mind az hat szekeres lónak az hintó elõtt egy-egy darutoll volt medályban csinálva az homlokán, maga fejében is három szál darutoll, az mely festett portai paripán ült maga, annak két szál darutoll volt az homlokára akasztva.

[p 0348] Kivált az ifjak igen szerették viselni lovokon az csigás kantárt, szûgyellõt, farmatringot. Az urfiak olyan apró mint az bvab csigákkal rakatták meg szijszerszámokat, melyet gyöngycsigának híttak, közben közben sok féle szinû öreg, mint egy kis alma, tengeri csigák lévén rá csinálva. Az nemes ifjak másféle csigás szerszámot viseltenek, az olyan olcsóbb volt. Fekete süveget is igen viseltenek az nagy emberek; selyembõl volt csinálva, az nemeseké szép feket bárány gyapjúból; mikor megholt az férfi, olyan süveget vontanak az fejekben, úgy tették koporsóban s temették el, az mint hogy most is az temetõben, mikor új sírt ásnak s régi holt testeket találnak, az olyan süvegek elrothadva meglátszanak, az mint én magam is sokat láttam.

Az ifjak penig nyárban ugyan hasonló fekete süvegeket viseltenek, de csákóst, abban szintén úgy az oda fel leírt forgókat; az süvegnek az csákóját ezüst tõvel sûrûn megrakták, az tõnek az gombja aranyos volt, rendszerént az süveg alsó karimáján, az sinórnak helye volt az az kitõl ezüstbõl, selyembõl volt, némelyeknek csak tiszta selyembõl. Az süvegnek azon alsó részin némely helyeken hasadék volt, az melyen kieresztvén az sinórt, megczifrázták, az sinór vége hosszú volt, azt az mellye mellet job felõl kieresztette, e egy kevéssé az övin alól ért szép vitézkötés lévén azon sinór végin kettõs volt az a sinor, melyeken föl s alája járó gomb volt, mikor nyargaltak, hogy az forgó az posoni süveget le ne vonja az fejekbõl, azt az sinórt az torkok alá tették, s az emlitett fels alá járó gombbal megszorították.

Az csizmájok szárát alól az horgasinokon szép térdkötõvel megkötötték; az jó két ujj széles volt, [p 0349] csatt némelyiknek ezüstböl, az térdkötõ vagy majczból vagy bagariából volt, vagy közönséges szijból volt, az kötõnek az vége, az kivel megkötötték, vagy czifra selyem rojt volt, vagy az szijából való czifrázás. Én is gyermekkoromban ugy viseltem. Micsoda nád pálczát viseltenek az urak és fõ rendek, oda fel az fejedelem dolgai között leírám. Viseltek kalapot is nyárban, annak az elein csukroson fenállólag egybenkötött fekete strucz tollakot.

Az ifju legények, az kiktõl kitõlt, viseltek ezüst aranyos tollas buzogánt, bársonynyal volt borítva az nyele, az régi penig ugyan ezüstös aranyos; az kitõl penig olyan ki nem tõlt, vas buzogánt viselt, az nyele azüstös aranyos volt, én is ilyet viseltem ifju koromban, némelyek penig hasonló nyelû vagy czifra baltát vagy csákánt viseltenek. Az mely ifju legénytõl az sem tõlt ki, tatár korbácsot viselt, tamariskus fa volt az nyele, az két végin fejér csont vagy vékony hosszú nyelû két-három bog az korbácson; az hosszú volt, nohajkának hítták. Téli keztyût ki párduczbõrbõl, ki hiúzbõrbõl, ki rókabõrbõl viselt, az nyári keztyûnek hire helye sem volt, ha valakinél nyári keztyût láttak volna, bolondnak mondták volna. Jut eszemben, egy valaki viselni kezdette vala az nyári keztyût, csúfolni s kaczagni kezdették vala, s szégyenletiben letevé. Bizony az fekete csizmát sem viselte más, hanem az ki gyászlott, az dali csizmát sem viselte más senki, hanem amaz nagy emlékezetû úr Kornis Gáspár.

Mind felsõ alsó rendbéli ember, mihelyt megházasodott, az szakállát meghagyta s holtáig úgy viselte; az egy Béldi Pál szüntelen beretváltatta az szakállát, s hogy controveltálták azt mondotta, mikor tatárok rabja volt, nagy szakálla lévén, az [p 0350] tatár ura ha megharagudott annálfogva hurczolta, akkor tett volt fogadást, ha megszabadúl, soha szaált nem visel, s nem is viselt holtig.

Ha valaki abban az idõben az szaállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottak neki, az kit szégyenlek ki irni. A fejét majd mindnyájan borotváltátták, ha kopocz volt, nem viselt idegen kurva hajat, az it most baroának hínak, mert ha akor eléhoztad volna a baróka nevt, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen. Az kinek haja nem volt, hogy kopocz volt, szép fekete biborból vagy bársonyból való sapkát viselt. Az bajusza az száját némelyiknek egészlen befogta, abban soha semmit el nem vágta, sõt mikor ivutt némelyik, megtõlt a bajusza s beszoppantotta. Nyakravalót soha máskor nem viseltek, hanem mikor utra mentek, aor némelyike szép gyolcsból való nyakravalót kötött fel, az kinek az ét vége kinek skófiummal, kinek arany fonallal, kinek elegyesen, kinek tiszta semellyel meg volt varva, azt függve leeresztette az övig, vagy penig némelykor hátra vetette az vállán az hátára, s ott lebegett; de rendszerént portai selyem török nyakravalót viseltene, az alább rendû emberek penig közönséges portai nyakravalót. Az uraknak, elsõ fõrendenek az pompára való mentéjek hosszú volt, annak nagy hosszú szélyes galléra, hogy majd az háta közepit érte, az karjának felit, elõl is az mellye felõl jócskán leért. Némelyeknek ezen galléron kivûl vagy nuszt volt vagy hiúz vagy rókatorok, vagy valami drága bõr; az két újja úgy fityegett az földig; az mentéje újja kutyafüles volt, bérelve penig attól fogva az hol az kezit az hasadékon kidugta, sohult sem volt, hanem [p 0351] osztán az végin az kutyafül felé, az kutya füllel együtt egy kevés bérlés volt. Mikor ritkán felöltötték, az újján való posztó összeránczolódott, ránczolva állott az karjokon. Abban az idõben híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek elé hoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hogy Pázmánt emlegeted vagy Pázmántot az sz. István király hadi vezérit. Ezen mentéjeken volt szövés, ki egy újj szélyes, ki két újj, ki három, azt oldal-pecsenyének hítták;; mindennek inkább proportionate vitéz kötés az végin, az ki arany, ki ezüst fonalból, ki elegyessen, ki tiszta selyembõl való volt, azt varratták sûrûn azon mentére.

Hosszú mentéket is viseltenek az akkori emberek, melyet boér posztóból, róka bõrrel megbérelve, az nemes emberek veres muszulybol, bárány bõrrel bérelve. Urak, fõ emberek, nemesek nyári mentét is viseltenek, az urak mentéje belõl vagy bársonnyal vagy aranyos matériával vagy velenczei kamukával volt megbérelve, az többinek vagy rásával vagy bagariával. Abban az idõben kétféle skarlát posztó volt, velenczei skarlát, annak tizenhat forinton adták singit, csak úri emberek viseltek olyanból köntöst, az másik török gránát volt, négy forintos volt singe, az olyan posztó többnyire kék, zöld s meczszín (megyszín) volt, ilyet viseltenek fõ emberek, nemes emberek, az olyan tartós posztó volt, három-négy rendbeli dolmány mente is elszakadott addig az angliai posztóból a míg ebbõl egy rendbeli. Volt sálya nevû posztó is, az is az uraknak való volt, köz nemeseknek volt az fajlandis, közönséges landis.

Mind urak, fõ nemesség az köntösököt sinór [p 0352] helyett galanddal szegették bé, az urak ezüst, arany galandban, az nemesek selyem galandban, azután kezdék bogárhátu sujtásos ezüst arany fonalból vagy tiszta selyembõl sinóroztatni köntösöket.

Akkor minden rendbeliek jó hosszan viselték s bõven dolmányokot, mentéjeket, ezért tartott sokáig az egyszeri köntös. Az fejedelem kivált s az fejedelemasszony udvari népit inasit csak arról is megismerték, nem privatus urak cselédi, hogy az országbelieknél leghosszabb köntöst viseltenek. Az dolmányon nem voltak olyan sûrû gombok, azok is egy dolmányon nem voltak többek tizenkét gombnál: az ezüst gombot, mind aranyozva, mind fejéren, abban az idõben igen viselték, az heveder-övnek hire sem volt, hanem szép selyem-övet viseltenek, némelyeknek az végin majcz volt, azüst, aranyos csattal, pikkelyekkel, az végin meg ezüst. Nyárban penig az öreg urak matéria köntösben jártanak, az vagy bibor vagy kanavácz vagy kamuka volt, mert bársonyban az egy fejedelmen kivûl másnak járni szabad nem volt: az ifjú urak penig karban kivágott olyan foszlán horvát módra kivágva, abból kifüggött vagy skófiummal vagy arany fonallal varrot ingeknek az újja. Az ifjú legények penig viseltenek valami gyenge matériából való inget (noha az alatt más gyolcs vagy bulya vászon ing is volt) annak újja, mellye, galléra czifrán meg volt varrva, rojtos kötõvel, másként épen olyan volt mint az ing, csak bõvebb, azt pánczél ingnek hítták.

Bérlett nadrág ritka volt, de azon is az hátulsó varrásán semmi sinór nem volt, rendszerént bõrkapcza volt reá varva talpalló helyett, s némelykor úgy sétáltak török papucsban benne; az czizmája kinek sárga, kinek veres, nem fekete, azon ezüst aranya sarkantyú vagy tiszta ezüst.

[p 0353] Az ifjú legényeknek ugyan, mint az uraknak is hosszu mentéjek volt, rendszerént róka háttal bérelve, de az közönséges viselõ mentéjeknek az alja rendszerént az horgos inokat érte. Nem vala akkorr híre az krepinnek, mert ha valakinek mondottad volna krepin, s deául tudott volna, felnyitotta volna az fülit s azt hallgatta mvolna, hogy zörgetnek, hanem minden czifraság az mentéjeken az vitézkötés, az penig az mint kitõl kitõlt, kinek skófiumból, kinek ezüst arany fonalból, kinek tiszta selyembõl, kinek elegyesen; némely csak egyes volt, némelyik hármas, egymás végiben, de azok már keskenyebbek voltanak s kisebbek, úgy volt az mentéjekre varrva. Viseltek némelykor ezüst vagy ezüst- aranyos gombokat is az mentljeken. Az dolmányok olyan hosszú volt az mint oda fel leírám, s olyan formán volt czifrázva, mint az mentéjek; a dolmánynak az újján mind kutya fül volt, az szép bársonynyal volt bérelve; az nadrágok is tisztességes, sem bõv sem szû nem volt. Salavárit is viseltenek az ifjú legények, mind urfiak, mind nemesek; az nadrág hasítékjáig ért a salavári, ott belõl, nadrágon ezüst vagy selyem sinór lévén rakva két renddel, az sinórok végiben fél újjnyi ezüst vastag tõk, azokat sinóron által vonták a salavári lyukain s úgy kötötték az nadrághoz. A salavárin az hol az lyukak voltak, oda szû formára csinált galanddal vagy sinórral körõl megvarrott posztó volt; az ezüst tõk onnan fityegtenek le.

Némely úrfiak varrott bagariából való telekes bocskort is viseltenek, hajdú módra; igen czifra, szironynyal sõt ezüst fonallal vagy selyemmel czifrázott majcz vagy szíj volt az kivel felkötötték, sõt a telekes bocskor felsõ része is azképen meg volt czifrázva.

[p 0354] Az nagy haj igen ritka volt, sõt soha nem emlékezem, hogy ifju legényt nagy hajjal láttam volna, de hogy azt hátul vagy sinórral vagy pántlikával megkötötték volna, mint a lófarkát, mint most cselekesznek, híre helye sem volt, annál inkább zsacskókban hordozták volna. Ha akkor kötött hajjal vagy zsacskókban kaczagták s csúfolták volna, s azt tudták volna, hogy farsangos, mert abban az idõben láttattak ottan ottan bolond farsangos köntösben járók, hanem az, kinek, ritkán, nagy haja volt, azt szépen lebocsátotta. Kiki inkább leberetváltatta, s úgy üstököt hagytanak magoknak, azt szépen felkötötték s abban gyönyörködtek, mennél nagyobb csomót köthettenek az üstökökön. Ritkán némelyeknek volt abba fûzve vagy kevés pántlika vagy kevés sinór, kivált a gyermekeknek.

HATODIK CZIKKELY.

Az erdélyiek régi nyájasságáról és utazásáról.

Semmi nyájasság ma Erdélyben, ha csak ottan nincsen tubák pixl vagy feif tubák; nem vala ezeknek híre az régi idõben, nem kérik vala akkor elé az portobákos pixist, sõt ha mostani szokás szerént azt mondottad volna s úgy kérted volna hogy tubák pixl, az ki deákul értett volna, azt gondolta s magyarázta volna, hogy tubák szurkot vagy szurkos tubákot kérsz. Nem szíja vala akkor más sem az portúbákot, sem az füst tubákot, kivált gyermek koromban, hanem kocsis, lovász, darabant, azok is ritkán, hanem az hajdúk és az fejedelem németjei s peczér s afféle. Akkor [p 0355] mostani mód szerént egy pipa dohányt úgy kértél volna: fajf tubák,más azt gondolta volna, fáj valamid a tubák miatt. Az 1687. esztendõ elõtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad mind lovad jól lakhatott volna; nem vala hire az vendégfogadónak. Csudálkozva néztünk Kolozsvárott a közép utczában hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tûzhely és írott fazakak elõtt. Vala egy rongyos ház Miriszlónál is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam hogy vendég szállott volna belé; talám még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha megindúltál volna abban az idõben, elõl küldöttél volna az faluban szénát abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sõt az Szászságon bár az magad lovadon ne jártál volna (noha ezt az ország artikulusa limitálta volt, de avval bizony keveset gondoltak), posta lovat eleget adtanak, sõt ha az szegény folnagyok, birák úgy nem viselték magokat, az int az utonjáró kivánta, jól megverték az hátát s rajta sült. Az ugyan bizony nem igen volt jól, de mikor faluban a kiben híres bor termett, akár mint tartotta az szegény folnagy, de az úr megharagította magát, s csak ne haragudjék, két-három hordó borban megalkudott, az szegény folnagy, csak ne haragudjek az úr. Ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szivvel látott, hogy örömiben talám az lelkit is kitette volna érted. Még is, az mi csudálatra méltó dolog, az urak [p 0356] sem voltak pénzesebbek mint most, mert azmiképen most nincsen pénzünk, úgy abban az idõben az urak épen az pénz gyüjtésre semmit sem vigyáztanak, hanem csak az egy böcsületre és emberségre; az paraszt is, sem magyar, sem szász, sem oláh, szegényebb nem volt mint most, sõt bizony sokkal gazdagabbak voltanak, mint most.

Azon kivûl mind az urak, mind nemesség mind parasztság nagy szeretetben éltenek; nem vala akkor annyi úr, hogy az kinek az apja kereket, falazott is, most a fia megharagudnék ha úrnak nem hínád. Gyermek koromban hallottam, hogy egy grófnak Magyarországban meg volt öt-hat száz jobbágya, s azt tartották grófnak, mert Erdélyben, az mint oda fel irám, több gróf nem vala gyermekkoromban gróf Csáki Lászlónál, Erdélyben úrnak azt tartották, az kinek háromszáz, jó fõ embernek, az kinek száz ház jobbágya vagy ad minimum hetven vagy hatvan;most némelyek az kik az úri titulust könnyen felveszik, s ha valaki fel nem adja, megharagusznak, két három jobbágya alig vagyon, az egyik biró, az másik kolcsár, az harmadik szabados, annyival adós az ilyen úr uram, ha megakarnák venni rajta, bizony az dolmánya sem maradna meg. Az mint más munkámban is leírtam, régen az tizenkét tanács úr, gróf és nafyságos urakon kivûl többnek úr nem vala neve, úgy azoknak gyermekin kivûl urfi, kisasszony; sem annyi az asszony nem vala ezeknek az feleségeken kivûl, az mely urakot oda fel leírék, hanem ha annál nagyobb fõ ember volt is, csak úgy mondották: uram, kegyelmed, asszonyom, kegyelmed, mint [p 0357] vagyon asszonyom; gyermekeknek penig kis uram, kisasszonyom, vagy Zsófi asszony, Margit asszony. Tanács úr uram is érte meg az tekintetes, nemzetes titulussal, noha bizony látom, hogy az ifju Rákóczi Gyötgy fejedelem idejében az tanács uraknak rendszerént nemzetes titulusok volt; nagyságos úr is érte meg az tekintetes nagyságos titulussal. De most nézd meg, ha egy alábbvaló fõ embernek is úgy nem irod: az tekéntetes úrnak, vagy az legalábbvaló bárónak: az méltóságos báró urnak, megharagusznak érette; holott régen az egy fejedelmen kivûl Erdélyben méltóságos titulusa senkinek nem volt. Régen az tanács urakon és nagyságos urakon kivûl azért haragusznak vala meg ha úrnak mondják vala: ma nézd meg, egy elévaló városi ember is ha úrnak nem mondod, felhúzza az orrát. Nem híják vala akkor az emberek egymást az úr, az úr, az asszony, az asszony, úgy hogy már majd az testvér-atyafiak is szégyenlik egymást atyafiának híni, hanem az úr s az asszony, az úrfi, az kisasszony. Abban az idõben, ha annál távul valóbb atyafi volt is, annál inkább ha közelebb való atyafiak voltanak, úgy hítták egymást: öcsem, bátyám, sógor, koma; sõt az ki atyafi sem volt, mégis azokat is atyafinak híttak sokat; a kik atyafiak nem voltak penig: uram, kegyelmed, asszonyom, kegyelmed. Sõt olyan szeretet volt, az mint oda fel leirám, hogy az atyafiak elmentek egymáshoz, egy- két hétig elültenek egymásnál, mégis mikor elbúcsúztak, kivált az asszonyok, egymástól, úgy búcsúztanak el sírva: jaj édes néném asszony, édes öcsém asszony, megbocsásson kegyelmed, még nem is beszélgethetnénk egymással. Ha valamely újságot kapott valyamelyik atyafi, azt maga meg nem ette, hanem az atyafiának [p 0358] küldötte. Jut eszembe mikor újság volt csak egy lúdtojás is vagy egy császár madara, tizenõt mélyföldnire elküldötte egyik az másiknak.

Farsángban penig, kivált az székelységen, az atyafiak valamelyik atyafihoz gyûltenek, onnét rendszerént ilyen cursust bocsátottak: most az emberség megindúlt és az embertelenséget felkeresi, s a hol feltalálja emberségre tanítja. És mivel minden idõben vagyon rosz ember, ha rosz emberre tanáltak valahol, avval nem gondoltak, vagy akart vagy nem, jól kellett fõzetni, másként az övébõl az atyafiak bizony jól fõzettek, vagy akart vagy sem, de az gazdának csak jó kedvinek kellett lenni. Ezen kivûl tizen, tizenketten az atyafiak és nemesek egy számban beûltenek, zekében, harisnyában öltöztenek, az szán elõtt hat ökör volt, közöttök két-három csere bor, s úgy ittak s úgy jártak egymáshoz, csuklyát vontak az nyakokban, botot az kezekben, feles czigány hegedûsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsika-szóval, úgy járták az tartományt.

Nem vala inter privatos religionis respectus, az akár catholicus, akár kálvínista, akár unitárius, és ha találtatott magyar, csak emberséges ember volt, egyaránt szerették magokot, együtt vigadtanak; sõt az házasok között is nem vala respectus religionis, ugyanis Bethlen Gergelynek chatolica felesége vala, Apor István catholicus, az felesége kálvinista, Gyulaffi László catholicus, az felesége unitária, Gyerõffi György catholicus, az felesége unitária, Toroczkai Istvány catholicus, az felesége kálvinista, sõt mikor Bethlen Gergely meghala, az feleségivel együtt temeték el, ben az háznál kálvinista predikátor, Csepregi, [p 0359] predikálla, kün az templomban P. Vizkeleti Zsigmond. Nem vala az házasok között is az religióból semmi visszavonás; ha egyik házban szent mise volt, az másikban könyörgés; nézd meg kérlek, ma az religioért is úgy nézik egymást, mint két ellenség. Az más vallású embernek adjon isten szent lelket, hogy jöhessen az igaz hitre; személyiben miért lehessen ellenségem, nem látom, sõt az igaz catholica anyaszentegyház azt tarja hogy mi catholicusok az olyanokhoz legyünk szeretettel.

Nem volt akkor annyi superlát, hanem estve jól lakván, a palotában vagy nagy házban, vagy az micsodás háza volt az gazdának bevittek egy falka szalmát, azon feleségivel együtt ki ki egymás végiben virradtig jo izût aludt.

Épen nem nagyzották akkor az emberek magokat; urfiak, elévaló fõ és nemes emberek, húsvét másod napján az az vízben vetõ hétfûn rendre járták az falut, erõsen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sõt az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudva már az jövendõt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reá mentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna vízben. Hasonlóképpen aprószentek napján vesszõvel úgy jártak az leányokkal, úgy vesszõzték egymást.

Még az nagy emberek is abban gyönyörködtek, mikor az cselédek vígan voltak, sõt sok nagy ember, az kinek elébbvaló szolgái voltanak, azokkal mindjárt ivutt, megrészegedvén, az hegedûsöket behítták s virradtig tánczoltanak; az udvariak gyakorta egymást vendégségben hítták, vígan voltak s ittak, mert az [p 0360] urok még gyönyörködött benne mikor az cselédje víga volt, csak ne verekedett s ne veszekedett, mert azt el nem szenvedték.

Az levélirásban is semmi ceremoniát nem tartottanak, mint most, mert ha alábbvaló embernek is egész árkosra nem írsz, még azt is cópertában nem csinálod, vagy spanyolviaszszal nem pecsételsz, megharagusznak érte; az régi emberek penig, akármely nem embernek írt valaki levelet, egy arkosnak a negyedit egészlen beírta, alig maradott egy kis tiszta papíros, mikor az levelet egyben fogták, az hová titulust írjanak. Mind az országnak, mind az fejedelemnek supplicatiot egy negyedrész papirosat egyben fogván úgy irtanak, sõt láttatott az fejedelemnek olyan supplicatio is, az ki egy arkosnak az nyolczadrészire volt írva, melyben grátiát kértek az fejedelemtõl eggy jobbágynak második lopásáért, melyre így resolvált volt az fejedelem: ha egyszeri gratia, ha kétszeri, akasztófa. Azt penig nem fösvénységbõl cselekedték az régi magyarok, hanem egymáshoz való sinceritásból, mert akkor is megvehettek egy koncz papírosat egy sustákon vagy négy poltrán; kevés papíroson is írtanak cordialiter, most az aranyos szélyû czifra papíroson egymást rágják, ezer hazugságokkal egymást lemocskolják, egymásnak hízelkednek. Ha megláthatnád, mennyi mocskos levelet írnak most egymásra Bécsben, én Bécsben lakván, némely részit láttam: akkor bizony elhinnéd, hogy igazat írok. Az akkori idõben kevés keleti volt az spanyol viasznak, ostyával, közönséges viaszszal, néha csak kenyér béllel is pecsételtenek, senkinek gondolatjában sem ütközött hogy apprehendálja.

Mikor valaki az embereknek az nagyja útra ment [p 0361] ha felesége gyermeke nélkül ment, csak paripán ment, ott konyha-szekér nem volt, hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszas palaczk bor, fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, az mellé fokhagyma, sódor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sõt némelykor, s gyakrabbabn, ezek közül csak az egyik volt; nyárban mihelyen jó fûvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az füre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízût ettek belõle, mint most esznek sokan az allapatrétában. Mert akkor ha csak eléhoztad volna is az allapatréta navét, azt gondolta volna más, hogy Alpatrétot emlegeted. Sõt az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval és evett. Nem vala akkor híre az sézának, mert ha eléhoztad volna hogy séza, azt gondolták volna hogy oláhul szólasz s ez, az az üljle; hanem akkor az urak s az embereknek az eleje, mikor sár nem volt, városhelytt gyalog jártanak. Némelyeknek volt tiz-tizenöt sastollas, forgós szolgái is utánna, azoknak mint egy disznóverõ nagy fa, olyan csomós botok voltanak az hónjok alatt; ha penig sár volt, az városon szerszámos paripán jártanak, s úgy kísérték az említett szolgák gyalog, ha térdig érõ sár volt is. Megvolt némely uraknak tíz, sõt némelyiknek húsz asztali szolgái is; azoknak nagy ezüst s három negyedfél ejteles ezüst pohárból adtak asztalnál innyok. Rendszerént háromszor adták bé az bort asztalhoz az asztali szolgáknak: elsõben mikor el akarták szedni az elsõ fogást, másodszor az második fogás után, harmadszor az gyümölcsre, noha, az mint feljebb is írám, mikor az uraknak jó kedvek érkezett, szintén úgy ivutt egyest velek, mert azok vagy fõ vagy jó nemesemberek [p 0362] gyermekei voltanak. Némelynek megvolt tiz-tizenegy gyalog inasa is, azon kívül tizenöt-tizenhat étekfogója, némelykor több is, azon kívül némelyeknek trombitási, török síposi, hegedûsi, dudási, furulyási, czimbalmosi, énekesi, asztali mulató markalfi avagy az mint hítták, bolondjai, Nem vala abban az idõben annyi emberszólás mint most, hanem az tréfában igen gyönyörködtek asztalnál, azért az hol tréfás, játékos fõ- vagy nemesembereket tudtanak, azt magokhoz hítták asztalnál jól tartották, mentõl nagyobb tréfát tanáltak fel, abban mulatták magokot. Egy szóval, azt írhatom, hogy volt akkor olyan úr vagy úri ember, az kinek volt asztalánál annyi étke s annyi szolgája, mint most az nagy gõg mellett tizenkét, tizenhárom s tizennégy urnak is vagyon; hát ha még láttad volna sokaknak az fizetett sok hajduit, sereg németeit, az kiknek magok strázsát magoknak állottak; nem valának ezek cságos, csígos, nagyságos uramék mindnyájon, hanem uram kegyelmed. Valyon ma hány gróftól, hány bárótól telnék ki az pompa? mert némelyike mikor egyik jószágából az másikban ment, nyolcz, kilencz, sõt tíz társzekerei is mentenek el elõtte, az kiken az egyetmását és az apparátusát vitték; azok mellett az magok fizetett hajdúi, németjei voltanak az késérõk, azok kívül magok mellett volt egy pohárszék-kocsi, az kin az pohárszék egyetmás járt, más konyhakocsi vagy társzekér, az kiben az konyhára való eszköz, tálok, tángyérok, nagy konyhára való réz kondérok, hat, hét, nyolcz ejteles ón palaczkok, pinczetokok.

Mikor az fejedelem udvarlására mentek is, szerszámos paripákon mentenek, senki nem ment hintón; az tanács urak az várnak belsõ piaczára mentenek, az kik [p 0363] penig tanács urak nem voltanak, az vár kapuja elõtt szállott le lováról, akkor az lovász kápával béterítette az nyerget.

Nosza sok titulus, most melyik gyõzné el ezt az vitulust?

HETEDFIK CZIKKELY.

Micsoda szekereken jártak magok régen az erdélyiek.

Az urak lovai akármi szõrûek voltanak, de ha az lovok farkai fejérek voltanak, azt berzsenynyel szépen veresen megfestették, gyakrabban azt, mikor az istálóban voltak, felkötötték, mint most némelyek az hajokat, zsacskóban tartották; mikor az úr valahová ment, kivált paripán, azt kioldozták, hogy az ló farka szép fodroson álljon.

Mikor penig utra indultanak feleségestõl, az böcsületes nemességnek állapotjához képest ki bõrös kocsija volt; mikor közel ment, két lovon járt, mikor távulabb ment, négy lovat fogatott be. Az kocsi vagy csak bakon lógós volt, csak az tengelyre csinált volt; akkor az hintó igen ritka volt, hanem az közönséges fõ embereknek nagy bõrös kocsijok volt, az hátulja mindenkor lógos, némelyiknek az elei is szintén olyan volt mint az hintónak az dereka, csak fedele nem volt, egyéb minden alkalmatossága az egy fedelin kivûl; az mint az hol ide alább az fedeles hintót leírom, tudd meg, hogy épen olyan volt az bõrös kocsi is.

Az hintók mind bõrös magyar hintók voltanak, híre helye sem volt az német hintónak. Vesselényi Pál uram ajándékozott volt Apafi Mihály öreg fejedelemnek egy német hintót, jut eszemben, hogy Szebenben [p 0364] gyermekekûl úgy jártunk nézni mintha csudalátti mentûnk volna, elmenvén az híre, hogy az fejedelemnek német hintaja vagyon. Az magyar hintó is kétféle vala, egyik klétfelé eresztõs, az drágább is volt, az második orsós. Az mely uraknak kétféle hintaja volt, (de az ritka volt) az kétfelé-eresztõsön járt az úr, az orsóson az asszony. Ezek is sokfélék voltak, mert némelyiknek az fedõ bõrök jobbak voltak, úgy hasonlóképpen az belsõ borítékja is külömbféle volt; mert némelyeknek az belsõ borítékja volt virágokra czifrázott szattyán bõrbõl, némelyeknek gordoványból, némelyeknek karmazsinból, némelyeknek jóféle posztóból; az fejedelemnek bársonyból (az fejedelem hintajának az orsói aranyasok voltanak); kül meg volt verve nagyobb részint apró szegekkel, mint az német hintón is vagyon közben közben réz szeggel, belõl is az hol illett. Az mint az fedelit az orsóhoz csinálták, vagy az kétfelé- eresztõsnek az karfáihoz, ott fen körös-környül lefüggõ selyem rojt volt, azt réz szeggel verték le; az orsós hintónakl penig benn az közepin egy koronaforma lefüggõ selyem rojt volt, az közepit czifrán veres és fejér szeggel megverték. Az kétfelé-eresztõs hintónak az fájának az dereka felûl vasban volt foglalva, az kin az hintó fedelit elé s hátra bocsátották, s kivált tavaszszal, mikor szép híves idõ volt, kétfelé eresztették, ugy ültek benne mintha fedele sem lett volna; azokot az fákot is olyan borítékkal borították, mint az hintó belsõ részit, szegekkel meg volt verve, és ugyan olyan rojtos selyemmel prémezett mint az többi része. Az mint az hátulsó ülés volt, az hintó derekában kívül láda volt, ugy az elsõ résziben is, de azt sem kivül, sem belõl meg nem ismerted volna, csak azt tudtad volna, hogy csak az egy hintónak ülésinek elsõ hátúlsó dereke; az [p 0365] ülés helyiben mit tettek, majd meglátod. Azon kívül az hol felültenek az hintóban, ott tágas hely volt, azt ablaknak hítták, egy ember nagy tágason elülhetett benne, annak béfedõ, kül fekete bõrbõl való borítékja, azon belöl volt olyan matériábúl töltött fedél mint az hintó belsõ része, az meg volt tûzve annak az végin körös- környül rojt volt; az az ablak takarója könyöklõfán függött, de az is mint az hintó olyan bõrrel bé volt csinálva, apró réz s fejér szegekkel megverve, selyem rojtos prémmel megprémezve; azon fán volt két lyuk, az lyukon felül vagy két rézgomb vagy két aczélgomb, az melyeket az ablak fája lyuka felé szegeztek, hogy az lyuk ne lássék. Az hintó derekában, az hol az hintóban felültek, kétfelõl volt két csap, az kiben, az mint írám, az ablak borítójának gombos két lyukát n belé tették, s az tartotta, de az ablak borítója csak egyfelõl nyílt ki, mert az más fele hosszu vaswsal az hintó derekához volt kapcsolva. Az felülõ helyen két szélyes bõrön függõ erõs fa volt, de alól is bõr volt rajta, az is azhol az bõrt az fához szorították, szeggel meg volt verve. Ugyan az hintó derekában az ablak-tartó vas- vagy aczél-csaphoz közel volt mintegy arasznyi hosszú és mintegy másfél tenérnyi széles kerekforma erõsen bécsinált fa, az melyet is az hintóval hasonló borítékkal bébprítottak, selyem rojtos prémmel megprémezvén és szeggel megvervén; ahoz tartózkodtanak, mikor az hintóban fel akartanak ülni. Mind az két felülö helynek vagy ablaknak mind az két felében egy-egy kis kilincsen járó, magas, jó hosszu ládácska volt, az két ablakban négy olyan ládácska volt, annak az ajtaja czifrán meg volt verve apró szegekkel. Az hintónak az alsó része ugyan meg volt bérelve és szegekkel [p 0366] verve, de egy része erõs cserefába eresztett csak deszka volt, tudniillik az hol azon kívül sem volt szükség. Az ablak mellett az mely cserefában volt azon deszka foglalva, abban kétfelõl, mind elõl mind hátúl, két-két karika volt, úgy hogy nyolcz karika, ketteje általellenben felyül, az más ketteje alól. Az hintó az mely fákon függött, azok czifra fából és festve voltanak, czifrázott vasakkal megvasazva mind elõl mind hátúl, azonban vaspléhekkel czifrán ónozva, meg volt pléhezve, az bakja penig elõl hátul tágas volt. Az orsós hintón hat gomb volt, vagy rézbõl vagy vasból az tetejin, ketteje elõl, ketteje hátúl, ketteje az közepin; azok penig czifrák voltanak; az kétfelé eresztõsnek penig az tetejin semmi nem volt, hanem ránczos volt, az mint az kávák voltanak benne. Az hintónak az alsó részin, az hol az ember lába állott, táltartó és hordozó hely volt az hintó fenekin; az hintónak penig az fedelirõl mindenfelõl bõr függött; tiszta idõben feltûrték, essõs idõben leeresztették; azon kívül elõl hátúl kétfelõl szélyes csatlója volt az hintónak. Látam igen gyermekkoromban üveges hintót is, de amaz apró üvegbõl ónban foglalva ajtaja volt, mint az másféle apró kerék üvegben ónban foglalt ablak szokott lenni.

Ezt az magyar hintót azért írám le, hogy mégis feledékenységbe ne menjen az magyar hintó micsodás volt, mert az olyan erõs munka volt hogy némelyeknek az gyermeke is megérte véle, nem úgy mint most, hogy az mint veszed az mostani hintót, annyit romlik, hogy gyakrabban többet költesz rája mint az mint vetted, s mégis öt-hat esztendeig elig éred meg véle. Lássuk azért, kedves olvasóm, az régi magyar hintón mint jártanak az régi magyarok.

[p 0367] NYOLCZADIK CZIKKELY.

Miképen rakták meg s miképen jártanak az leírt kocsikon hintókon az régi magyarok.

Legelsõben egy hintó eleiben akkor is rendszerént hat lovat fogtanak, mert némelykor nyolcz lovat is fogtanak; de híre helye sem volt hogy bakról hajtsák az lovakot, hanem az kocsis, még az fejedelemnél is, megnyergelte az nyerges lovat s nyeregbõl hajtotta az négy lovat. A kocsis rendszerént szakállos volt, az hámok szélyes bõrbõl, nagy csattosok voltanak, nem olyanformán mint most; az hámokban rendszerént kötél volt, az kit hám-istrángnak híttak, úgy az tartója is az hámnak kötél volt; az fékek azok is szélyesek voltanak, az szemein alól az lónak nagy szívforma bõr, az ki majd az orráig ért. Az ló-bokrétának híre helye sem vala, hanem az lovaknak az üstököket szíjúval vagy szironynyal felkötötték; az két középsõ és elsõ lovak közt egy vastag pálcza volt, rövid lánczon, peczekkel, azt közpálczának hítták, az féke osztán karika volt, ugy peczkelték osztán el az közpálczát az két-két lóra. Az nagy uraknak pompára veres zöld szironynyal varrott bagaria hámjok volt, azon nagy fejér ónnal megónazott csattok; az kocsis és felejtár ostorának mind az nyelinek az végin, mind az ostornak harmadányira az nyeltõl fogva rojt volt; köntösök az kitõl mint kitõlt olyant viseltenek, hanem az süvegek préme rendszerént rókafark volt. Kivált az közepesse az fõ embereknek mikor utra mentenek télben, az lovak pokróczát, kenderbõl vagy szíjból álló lekötõ szíjúval az ló hátára kötötték, s úgy fogták be az lovakot s úgy mentenek. [p 0368] Már azért mikor utra akart menni valaki, lássuk mint készült utra. Legelsõben is kezdjük el azon fõrendeken, az kik társzekeret nem hordoztak. Minekelõtte tehát megindultak, az hintót így rakták meg: az tálakat tették az hintó fenekin az táltartó helyre (vedd eszedben itt, mint írám le oda fel az magyar hintót), az párnazsákból hátul ülést csináltak, azt, az mint oda fel leírám hogy nagy karikák voltak az hátulján is az hintónak, az ülésben letévén az párnazsákot, az ülésnek az eleit kötéllel békötözték, hogy az párnazsák elé ne csuszszon, az párnazsákra szõnyeget terítettek, az kinek egy része kül állott az hintónak hátulján; az hátok megé az maga szép portai tarka czifra vánkosát tették, az mely erõsön meg volt töltve; az párnazsák mellé hátúl még valami apróságokot raktanak; elõl, ha leánya volt az fõ embernek, az ült, s annak az párnazsákját tették, arra is szõnyeget, az kinek egy része az hintó elein kifüggött, úgy szintén portai vánkost is tettenek, azt is elõl az karikához kötéllel úgy megkötvén mint hátul. És mivel abban az idõben szokás vala hogy utra egy fazék káposztát fõzzenek s valami sültet vittenek, s kivált nyárban mihelyen jó fûvet találtanak, ettenek: az elsõ ülésben való párnazsák alatt rendszerént az frajok pokróczok volt, azon hátul az fazék képoszta. Sültet, fejér czipót hordoztak, palaczkban vagy pinczetokban bort, mert hogy mindenütt jó bort nem kaphattanak, bort és fejér czipót mindenkor hordoztanak magokkal. Az magyar hintónak az hátulsó bakjára nagy öreg, fekete bõrrel borított, ónos szegekkel czifrán megvert ládt tettenek, abban kivált, úr, asszony köntöseit, szoknyáját s egyéb portékáit [p 0369] mind bérakták, mégis az bõrládán felyül sok egyetmás elférhetett. Elõl volt az fejérruhás láda az bakon, de az két bakot gyakorta úgy megrakták, hogy az hintóból sem hátra sem elõl az kocsist nem látták. Az hátúlsó ülésben az úr s az asszony ültenek; ha olyan három-négy esztendõs gyermekek volt, azt közbenvették, ha penig nagyobb volt, kivált leány, az az öreg asszonynyal az elsõ ülésben ült; némelykor hárman is ültek elõl. Az frajok az ablakokban ültenek, néha négy személy is szorult az két ablakban. Az csatlón hátúl az úr felõl állott az csatlós, más felõl, az asszony felõl az inas, annak az nyakában volt az úr mosdó aranyas csészéja, az orczatörûlõvel, fésûvel együtt bõrtokban lóding-módra; azok az orsós hintónak fél kézzel az orsóját tartották, az kétfelé eresztõsnek az karfáját, az melylyekkel nem az hintó felé, hanem az lovok felé állottak arczczal; az hol dõlõ volt, leszállottak s az hintót tartották. Ha az egynék több inas volt, kettõ vagy három, azok az bakon kerestenek magoknak helyt. Az hintó derekában, az ló felõl való ládában hordozták az pohárszék egyetmást, úgy mint abroszt, asztalkeszkenyõt, sótartót s affélét; az hátúlsó hasonló ládában volt az asszonynak olyan aprólékos portékája s egyetmása, az melyre ottan szüksége volt, hogy mindenkor az ládában ne nyuljon. Az ablakban lévõ egyik ládácska volt az cstlósé, abban az hintóhoz való pántokot, sing szegeket s affélét hordozott; az másik volt az kocsisoké, abban hordozták az patkólózacskót, lóvakarót s törlõ szûrt s affélét. Az másik ablakban az két ládában volt az öreg asszony és az frajok egyetmása; azon kívül frajnál egy-egy kosár volt, kiben különb különbféle apróság, varróselyem s afféle, az másik kosárban vajas pogácsa, kalács, [p 0370] töltött tyukfi s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sõt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának, s rendszerént fõtt sódornak is meg kellett lenni. Reggel osztán mikor megindultanak, mindenkor felestökömöztek az hintóban, az frajoknak is adtak az egyszer való felestökömböl; az reggelibõl ha valami megmaradott, azt az kocsisnak és felejtárnak küldötték. Az lovas szolgák az hintó elõtt jártak, az lovász hátúl az vezetékparipát vezette; az hegyes tõr mindenkor az paripán volt. Nem vala akkor annyi nyakban vetõ kard mint most, hanem ha annál nagyobb ember vala is, lódingot viselt, azon lefüggõ elefántcsontból való kis kerék palaczk, porozni való puskaporral teli, annak csattanó fedele, kis réz sípja, az kin az puskapor kijött; az lóding penig tele volt töltés puskaporral, golyóbis az végin; az lódingnak az takaróját vagy majczon vagy bagarián lévõ csattal bécsatolták; az lódingszíj, az kivel nyakban vetették, meg volt vagy skófiummal vagy ezüst vagy arany fonallal varva, ugy az lóding szorítója is; némelykor majcz volt az szíj helyett, az is vagy skófiummal vagy ezüst vagy arany fonallal varva, ugy az lóding szorítója is; némelykor majcz volt az szij helyett, az is vagy skófiummal vagy ezüst vagy aranyfonallal elegyesleg volt szõve; némelykor penig három-négy rend sinóron függött az lóding, de akkor az sinóron ezüst aranyas gombforma volt, az kinek mindenik végin nagyon azüstbõl ugyanazon gombhoz forrasztott rövid síp volt; némelyike nem volt aranyas, csak tiszta ezüst, annak az közepe lyukas volt, ugy vonták az sinórban. Az lódingnak egyik felin rendszerént volt az puskakolcs aczélból megzománczozva, az az lóding alatt réz karikához vagy ezüst karikához [p 0371] volt sinórral vagy szíjjal varva, az is olyan matérián függött mint az lóding, de az lóding szíján vagy majczán helye volt, az hová felakasztották, hogy nem fityegett. Ritka volt akkor az ezüst aranyas kard, senki nem is viselte más, hanem az embereknek az igen nagyja, és azok is rendszerént igen az közönséges kardot viselték. Viseltek ugyan pallost is, de azt rendszerént olyan paripára kötötték, az kin hegyes tõr nem volt; az kardot penig nem az nyakokban vetették, hanem az derekokhoz kötötték. Az kardszíj volt vagy bagariából vagy selyem majczból; kinek tiszta ezüst, kinek ezüst aranyas csatja, az boglári s végin való csat is ezüst volt, kinek penig csak réz vagy aczéll csatja volt. Az kard szíjához volt függve kötve az nagy szablyatarsoly, az szintén olyanformában volt elkészítve mint az lóding, megvarva vagy másképen elkészítve az borítékja, mert az belsõ része bõr volt. Némelyek ki gyöngyházzal, ki czifra csonttal kirakott tölcséres karabélyt is viseltenek, de azt az szolga hordozta; annak rendszerént szélyes pantaléra volt, vagy majczból vagy bõrbõk, az csatt is mint az kardon, az kitõl mint tõlt ki.

Az flintának abban az idõben híre sem vala; vala ugyan az nagy uraknál, de nem olyanforma agyú, mint az mostani flinta, hanem másféle csufos, azt serétes puskának hítták. Akkor leghíresebb puska vala az stucz, az után való volt az tersényi puska, az is vont lyukú volt, azután volt az kõszegi pulyhák, ennek nem volt vontja, s rendszerint az hajdúk viseltenek ilyent. Ezek mind kerekesek voltak, de kivált az stucznak az rántója mellett sneije volt, az kit felnyomván, mihelyt alig nyultak hozzá, mindjárt szaladott; még az pistoly is rendszerint mind kerekes [p 0372] volt. Már az kitõl mint tõlt ki, vagy egy pár stuczot, vagy egy pár tersényi puskát, vagy egy pár pulyhákot hordozott, töltve, felporozva, az hintóban hátúl az ülés mellett kétfelõl; ettõl nem kellett félni, mert ha fel nem tekerték, ércz lévén benne, az is távul az gyujtólyukhoz, magára soha az gyujtólyukra nem ment ha reá nem vonták, soha el nem sült mint az mostani gyilkos flonták miatt mennyi veszedelem s véletlen halál történik. Ilyen két stucz vala az Bátori Gábor fejedelem hintajában, mikor Szilasi és Ladányiék Váradon meglõdözék, de mivel az istentelen inast az pártosok elcsinálták volt, hogy kösse le az hintóban az stuczokot: mikor az fejedelem az stuczokhoz kapott volna, kezében nem veheté, mert már le voltak kötve, s úgy vesze el az fejedelem.

Ennek alkalmatosságával hogy az puskák aléjövének, sneki abban az idõben vadászni járván, vadhoz nem lõtt seréttel, az kinek serétes puskája volt az urak között, soha vadhoz véle nem lõtt, csak maradakhoz. Az vadhoz, akkor stuczból, tersényibõl, pulyhákból, egyes golyóbissal lõnek vala, ha találta, ott maradott, ha nem találta, ritkán ment el sebben, sõt mintegy törvénye vala abban az idõben az vadászoknak, hogy ha annál nagyobb fõ ember volt is, ha vadhoz lõtt s nem lõtte, vagy vért vagy szõrt elé nem hozott, plága-lapoczkát hordozván magokkal, azt jól megcsapták vagy fiatal fát vágtanak le alatta. Azért olyan bõ vala akkor az vad, hogy bár az falutól ne mentél volna igen messze, mégis elég vadat találtál volna; most penig miolta az flinta béjöve és seréttel kezdettek lõni vadhoz, mivel több vad megyen el sebben, az mely osztán haszontalanul döglik meg, mint az ki úgy esik el hogy hasznát vegyed, azért [p 0373] szûkûlt így el az vad. De az agarakban is az régi uraknak nagy gyönyörûségek volt, dicsekedvén egymásnak, kinek mint fogta az agara az szarvas, farkast, õzet, rókát, nyulat; sõt láttam olyan agarat, az ki személye szerint elfogta az hiúzt.

Az mely fõ ember penig hintóval és egy társzekérrel járt vagy kocsival, már annak az hintajában táltartó ritka volt, úgy az hintó derekában elõl hátúl apró láda; hanem az mely egyetmást és tálat az egyes hintón járó az leírt helyekben rakatott, azokot itt az társzekérre vagy konyhakocsira rakták; az bakot sem rakták itt olyan bõvön meg, hanem az bakon csak az eleírt ládák voltanak, ben penig az hintóban az ülésben az párnazsákok; az frajok mégis ha az elsõ ülésben nem fértenek, mindenkor az ablakokban ültenek. Kétfelé eresztõs hintaja az köz és alábbvaló fõ rend embernek ritka volt, mert azt tartották, hogy az olyan hintó csak az urakot és nagy fõ rend embereket illeti; sõt ha az apróbb rend fõ embereknek csak kétfelé eresztõs hintaja lett volna, megnevették volna véle, mint az kit nem illetne. Az felejtár mellett való ló rendszerént ménló volt, gyakrabban az kése-fás is; akkor volt az fõ rendeknek mulatságok, mikor azok nyerítettek s visítottak, sõt némelykor mikor városban bémentenek, valami ismeretlen oláh jobbágyoknak parancsolatjok volt, hogy az hintó mellett kanczán hol elémenjenek, hol hátra maradjanak, hogy az kanczára az ménlovak nyerítsenek, visítsanak. Az mely úrnak, fõ rendnek két hintaja volt, az kétfelé eresztõs az úré volt, az orsós az asszonyé; mikor eggyütt mentenek valahová, az kétfelé-eresztõsben az úr ment s az asszony s az gyermeki, az orsósban az öreg asszony az frajokkal. Ezen hintóknak, az mint mind az [p 0374] hintó fedele drágább bõrbõl, mind az bérlése az hintóknak drágább volt mint az közönséges hintóknak, úgy az szõnyegek is drágábbak voltanak, az portai vánkosok is ezüst, arany és drága selyemmel kötött volt. Noha az ilyennel legalább csak járt egy konyhakocsi és egy társzekér (mert, az mint feljebb írám, az nagyja az embereknek, mikor egyik jószágából ment az masikban, az társzekereket jó idein elküldötte): mégis az hintóülésben az párnazsákok voltanak, s az bakon az ládák; az bakokot penig kiki tisztességes medvebõrökkel takartatta bé. Az mint feljebb is írám hogy ez az ország olyan emberséges ország vala, hogy ezen egy pénz nélkül által mehettél volna, az urak és fõ emberek mindazonáltal magokkal pinczetokokban s nagy ón palaczkokban bort hordoztanak, mivel mindenütt az falukon jó bort nem kaptanak; úgy fejér czipó s gyakran köz czipót is. Mikor penig valamely úr lakodalomban vagy keresztelõben ment, akkor az szekeres lovakra az fent leírt szironyos hámokot rakták, drága szõnyegeket és drága portai vánkosokat az hintóban, az hintó után aranyas szerszámban öltözött paripát, az kin aranya hegyes tõrön kívül aranyas buzogány is volt; ott az nyeregben kápa volt; az hintó elõtt penig hol hat, hol nyolcz, azüst aranyas szerszámban s némelykor köves, gyöngyös szerszámban öltözött uri lovakot vezettenek török boncsosokon; ott kengyel s minden ezüst volt. Az lovak, az mint oda fel írám, tollasok voltanak s bokrétások, az lovakon kin oroszlánbõr (deákul hippopotamusnak hívják és az Nilus vízben termik), azon kívül kin drága marhahajtó, kin drága portai czafrangok, sõt némelyik [p 0375] czafrangok jóféle gyöngyösök is voltanak. Ezek elõtt az vezetékek elõtt az fõ lovászmester járt tollas forgóson, az lovakot étekfogók vezették, rendszerént azok is forgósok voltanak, az lovakon hátúl járt az vice-lovázmester, az is forgóson, az után az hintó elõtt épen két étekfogó, forgóson tollason; rendszerént az vezetékek elõtt mentenek az étekfogók rendre kettõ-kettõ, de azoknak is nagyobb része forgós tollas volt, azok elõtt az fõemberek szolgák, mind inkább forgóson, azok elõtt az török síposok, trombitások, úgy trombitáltak az mint oda fel leírám; ezek elõtt ment az fõ-asztalnok, mindenkor nagy sastollason, elõtte meg két étekfogó; az fõ-asztalnoknak az kezeiben rendszerint vasbuzogány. Ezekben az urakban sem vala gróf, ritkaaz báró; nosza az mennyin vagyunk grófok és bárók, hányunktól telnék ki az az pompa?

KILENCZEDIK CZIKKELY.

Az régi erdélyiek lakadalmiról és házasságiról.

Menjünk már az házasságra és lakadalmára. Mikor valamely ifiu legény meg akart házasodni, elsõbben, mint most is, az leánynak az apját anyját megjáratták alattomban, hogy van-e kedvek leányokat azon ifiú legénynek adni vagy nincsen; ha volt kedvek, napot tettenek, hogy mely nap menjen az ifiú legény leányt nézni. Az rendelt napra az ifiú legény mentõl tisztességesebben lehetett, elment, de kivált az urfiak az oda fel leírt czifra lovakon s öltözetben; rendszerint mindenkor vacsorára ment az leánynézõ; azt ott jó szívvel látták, asztalnál az legényt és az leányt egymás elleniben ültették szemben; erõsen ittak vacsora [p 0376] után éjfélig s tovább is tánczoltanak; az ifiu legénynek az szolgáját is mentõl jobb szívvel lehetett, úgy látták. Megvirradván, az leánynézõ elbúcsúzván, elment. Nem értem, ge hallottam régi emberektõl, hogy régen olyan szokás is volt, az mely most is az székelyek között az közrend közöttt megtartatik, hogy az leánynézés után az leány apja két atyafiát elküldötte az legény házához, azok háztûz-látóknak hívattattak, azokot is az legény cselédestõl jó szívvel látta, megitatta, tánczoltatta; mikor azok visszatértenek, az legény leánykérõket küldött, ha az leányt oda igérték, még megjelentette mikor megyen oda kézfogásra; azon az nap elment. Vacsora elõtt az leányt ebédlõpalotában kihozták, ott lévén az atyafiaiban is soka, ugy az leány atyafiaiban is soka; azután az legény az környûlállóknak térdet hajtott, czifrán, kardoson, lódingoson az leányhoz ment, és mintha kézfogással az következendõ házasságra kötelezték volna magokot, az legény szép gyengén az kezinek elsõ ujjai végével megütötte az leányasszony keze ujjainak végit. De minekelõtte az kézfogásra kivitték volna az leányt, úgy akkor is mikor kérezzék, megkérdette az apja s az anyja, hogy vagyon-e kedve ahoz az legényhez való menetelre az leányoknak; és ha mondotta, hogy vagyon, ugy ígérték oda, vagy ugy vitték ki az kézfogásra. Az kézfogás után az leányt megint bévitték az apja vagy anyja házában, s ott megállott, azután az legény két atyafiától az jegyes-gyûrût béküldötte, azt az leány elvette, akkor az leánynak valamelyik asszony atyafia egy gazdag skófiummal varrott keszkenyõre vagy az kitõl mint tõlt ki, olyan keszkenyõre, mentõl tisztességesebb gyûrût akasztván, az legények ugyanazoktól, [p 0377] kik az leány gyûrûit bévitték volt, kiküldötte, azt az legény elvévén, rendszerént az legény ujolag béküldötte két atyafiait, és az leányt hütre kikérette; akkor megint az apja s az anyja s az atyafiai az leányt kihozták, rendet állottak. Az asztalon tisztességes szõnyeg volt, az asztal eleiben is az fõldre szõnyeget terítettenek, az pap eléállott, háttal az asztal felé, arczczal az nép felé; elément az ifiú legény, az szõnyegre állott, az leányt is elévezette valamelyik asszony atyafia, és az pap ott megesketé õket. Vége lévén az hütlésnek, az leányt megint bévitték. Az szõnyeg, melyen az mátkások állottanak s megesküdtek, az papé volt, azon kivül mind az legény mind az leány apja jól megajándékozta. Azonban asztalt terítettenek, az étket elhozták, az leányt asztalhoz kohozták, megint az legénynyel szemben ültették, vacsorán vígan laktak, vacsora után éjfélig s tovább is tánczoltak.

Reggel felkelvén, az legény, ha nagy ember gyermeke volt, az mátkájának száz aranyat küldött, vagy az kinek mint volt tehetsége, annyit küldött; rendszerént az öreg asszonyt és az leány apjának az cselédeinek az eleit megajándékozta; avval az leány apjától anyjától és az leánytól elbucsúzott; akkor elment. Az mig penig mátkások voltanak, az leány az mátkáját bátyjának hítta, az legény penig az leányt hugának, úgy is írtanak levelet egymásnak.

Nem akarom elmulatni azt is, hogy, noha nem értem, de hallottam az régi emberektõl, hogy mikor valamely leányos házhoz leánynézõ ment, tyúktojást fõztek s az legény eleiben tették, azt három szégyen nélkül kellett megenni. Elsõben azt kellett megtudni, híg-e vagy kemény, mert ha az híg tojást kemény [p 0378] gyanánt, vagy az keményt híg gyanánt bontotta fel, elsõ szégyen volt, másodszor: mikor megsózta s felkeverte, s valami kifolyt az tojásból, második szégyen volt, harmadszor: mikor ette, úgy keverte fel hogy mikor az kenyérrel mártogatta, semmi róla le ne hullott, és az tyúktojáshoz is annyi kenyeret metéllett, hogy megérte vele, s meg is ette az tyúktojást véle, másként harmadik szégyen volt.

Mikor osztán az legény haza ment, ha apja, anyja volt, azokkal beszélett, ha szülõi nem voltak penig, az atyafiaival az dolgot közlötte, az lakodalomnak napot rendeltenek; az mely napot az leány apjának megizentek, azon napra az leány apja lakadalomhoz készûlt. Az ifiu legény hogy azon napra alérjen, elindult, mindenütt azelõtt az hol mentenek, szállást szereztetett, oda bort, vágó-marhát, szénát, zabot, egy szóval mindent szállítatott, hogy mind jövet s mind menet, mind ebéden s mind vacsorán, valamig az leányos házhoz mentenek és onnét vissza az legény házához, bõvön megérjék vele, mert menet jövet mindenkor vígan voltak.

Az legény rendszerént az közelebb való atyafiai közül hívott magának násznagyot, nyoszolyóasszonyt, võfélyt és kisnyoszolyóleányt, vagy ha olyan atyafia közel nem volt, valami nagy urat kért, hogy vállaja fel magára az násznagyságot, úgy az több említett tisztességekre alkalmatos személyeket kért. Az legénynek fõ úri gazdája volt, az ki úton az vice-gazdának az szükséges dolgokról parancsolt; az lakodalom elõtt való nap az lakodalmas házhoz való közelebbik faluban megszállott, ott reggel felestökömöt ettenek, elküldöttek, hogy mikor készen lesznek az leányos háznál, tudósítsák az nász népit; mert az võlegénynyel [p 0379] feles úr, úrfi, asszony, kisasszony ment, kivált az atyafiai, de másféle urak, urfiak stb. azokot az kisérõköt nász népinek hítták. Mikor megizenték, hogy készen vadnak, egész nász népivel megindultak, két úrfiat szerszámos lovon, párducz- vagy tigrisbõrben felöltözvén, daru- vagy kerecsentoll-forgóson elõl küldöttenek; azokat elõlköszöntõknek hítták. Azok elmenvén, az menyasszony fõ-gazdáját az násznagy nevivel köszöntötték, meneteleknek okát megjelentették, az gazda szépen megköszönte és viszontag köszöntette az násznagyot, s megizente, hogy jó szívvel várja s látja. Akkor az gazda vagy egy nagy selleg vagy pohár vagy fazék bort az elõlköszöntõkreköszönt, azt azoknak alõbb meg kellett innya, azután tánczot osztottanak nékik, s hármat tánczoltanak, az táncz után hasonló edény bort köszönt újolag az gazda az elõlköszöntõkre, az ki meg kellett innyok; és mivel három-négy alábbvaló fõ ember gyermekei ifiak voltanak véle, azokot is úgy itatták s tánczoltatták. Azután az öröm-mondók visszamentenek, és az násznagynak az követséget megvitték. Addig az háló-helyig rendszerént az võlegény szerszámos paripán s tollason jött, hanem az lakadalom napján az násznagy mellé ült az hintóban, az võfély penig ugyanazon hintóban elõl ült. Az második hintóban ült az noszolyóasszony és kisnoszolyó azaz kisasszony. Rendszerént a võlegény hatlovas hintót is vitt az menyasszony után; legelõl ment az nász népe, azok elõtt voltanak az török síposok, trombitások, dobbal, azok elõtt ment az ifiu legény nagy sastollas forgókban és párducz- vagy tigrisbõrökben felöltözvén, de az násznépe közül is az ifiak mininkább forgósok voltanak, ki párduczbõrben, ki tigrisbõrben, az lovak is nagyovbb részint aranyas szerszámban, tigris-, [p 0380] párduczbõrökben voltanak. Az nász népe után mentenek az násznagy, võlegény és võfély szolgái, mentõl tisztességesebb köntösben, sok volt azok közül is forgós; azok után mingyárt vitték az násznagy, võlegény és võfély vezetékeit az oda fel írt ló öltözetekben. Az násznagy hintója elõtt ment két forgós tollas, párducz- vagy tigrisbõrben felöltezett ifiu legény, úgy hasonlóképpen az nyoszolyóasszony hintója elõtt hasonló két ifiu legény. Mikor osztán az faluhoz közel érkeztenek az hol az lekodalom volt, az fõ gazda az gyûrût kiküldötte, némelykor az gyûrû helyett két három aranyat is; avval egy bizonyos czélon megállottanak, akkor az võlegény részirõl egynehány paripát külön állítottanak; úgy az leányos háztól is paripákot hoztanak ki, azokkal rendet állottanak; mikor osztán jelt adtanak, az mely czélban az gyûrûvel megállottanak, addig futottak, mert jó távul állottak az gyûrûvel, és az kinek az lova az gyürûhöz legelsöben érkezett, azon az lón ülõ nyerte el az gyürût, s volt dicsõségire s dicséretire is. Az után rendszerént az faluban megszállott az násznépe, ott ujolag öltöztenek, onnét az võlegény ajándékokot küldött az menyasszonynak, mely is állott egész mindenestõl elkészûlt uj köntösbõl s asszonyi egész öltözetbõl. Azonban egy ezüst, rendszerént aranya tángyéron vagy tizes aranyból vagy apró aranyból százig valót vagy többet is ha akart; azt az võfély, szerszámos paripán ülvén, forgóson, felvitte, az menyasszony vendége elõtt az võlegény nevivel az menyasszonynak praesentálta; azt megköszönte az menyasszony nevivel az fõ- gazda. ASz fõ-gazda penig mindenkor valami nagy ur volt, annak nagy hosszú aranyas pálczája, annak osztán sok vice-gazdái voltanak, [p 0381] azoknak mind hosszú, zöld festékkel festett pálczájok, azokról ismerték meg kik az gazdák. Mikor praesentálta az võfély az menyasszonynak az ajándékot,hármat tánczolt, azután migint az több násznépihez ment. Az lakadalomnak penig rendszerént hosszú színt csináltanak, s abban volt; ha télben volt az lakadalom, két három fül fûtõje volt az színnek, hogy meleg legyen, mivel az atyafiakon kívül, mind az võlegény, mind az menyasszony atyafiain kívül sok idegen vendégeket is hívatott mind az leány atyja, mind az võlegény. Mikor osztán az leányos háznál teljességgel készen voltanak, megüzenték az násznagynak, hogy készen vadnak, akkor, az mint oda fel leírám, az násznagy az násznépivel, olyan renddel s olyan pompával megindult az lakadalmas ház felé. És ha olyan helyt volt, hogy az leány atyjának az várában álgyúk, taraczkok vagy szakállasok voltanak, az nász népe eleiben erõsen lõttenek; az nász népe is mindenféle muzsikával valamennyi kitölt s illett, annyival ment. Mikor osztán az szín vagy palota eleiben érkeztenek melyben az lakodalom volt, az hintóbõl leszállottanak, az lovasok penig az lovakról, akkor az násznagy megvárta az noszolyóasszonyt. Legelõl azért ment bé az lakadalmas helyre az násznagy, utánna az võlegény, az után az võfély, azokot egynéhányan késérték, azután ment az nyoszolyóasszony, utána mingyárt az noszolyó-kisasszony, az násznagy, võfély és võlegény; az leány apja vendéginek (azok mind rendet állván) legelsõbben az férfiaknak mind kezeket fogták, azok után az noszolyóasszony és kisnoszolyó szintén ugy kezeket fogták; hasonló renddel fogták másodszor kezeket az asszonyoknak és leányoknak. Az kézfogás elmulván, az násznagy eléállott, és az örömatyát és örömanyát [p 0382] (mert az menyasszony szüléit akkor úgy nevezték) egész házát és vendégit válogatott szép bõv szóval köszöntötte és feláldotta, melyre az örömatyák nevivel az fõ-gazda válogatott szép szókkal megfelelt, és az násznagyot, võlegényt, võfélyt és az egész násznépit feláldotta; azután az násznagy emlékeztette az örömatyát, azelõtt való idõben megígérték volt az võlegénynek leányokot, azért haza kérte az võlegénynek, de azt hosszas bõv szóval; akkor az fõ-gazda valami tisztességes uri tréfát igyekezett az násznagyon, võlegényen ejteni, melyet az násznagy is azonképpen igyekezett visszaadni; azután szép hosszas beszéddel az örömatya s anya képiben az leányt kiadta, azután az egész nász népivel ebédre marasztotta. Azonban eléjött az võfély és noszolyó-asszony és noszolyó-kisasszony, és az menyasszonyt az örömatya vendégi közül elvitte, az võlegény asszonyvendégei elõtt legelõl állította, utána mingyárt állott az noszolyó-asszony, azután penig az noszolyókisasszony; az férfiak között, legelõl állott az võlegény, az võlegény vendégi között azután az násznagy, azután az võfély; az örömatya részirûl legelõl állottanak az érdemesebbek. Már rendet állván, az võlegény részire ment egy pohárnok az nagy ezüstös aranyas korsóval és kendõvel, más penig ment az nagy ezüst és aranyas mosdó medenczével; hzasonlóképen az második pohárnok társával ment az örömatya vendégi eleiben, és legelsõben az leányokot és az asszonyokot megmosdatták. Mert már az asztal azelõtt minden készülettel el volt készítve, ott ezüst sótartók, estve ezüst gyertyatartók, az kiben az gyertyák égtenek, hamu-vevõk, azon kívül az szín oldalán feles gyertyatartó voltanak, azokban osztán estve mind viaszgyertya égett; de [p 0383] ott is bizony sem kést, sem kalánt nem adtanak, az mint oda fel megírám. Az meglévén, az gazdák az vendégeket leültették, külön az võlegény vendégeit, külön az örömatyáét; az võlegény asztalánál fõ helytt ült, az võlegény mellett az menyasszony, de az menyasszony asztalánál egy falatot sem ett, hanem ottan ottan könyvezett és szemeit törlette; az võlegény után mingyárt ült az násznagy, azon alól az võfély, azon alól rendre az érdemesebbek; túl penig az menyasszony után mindjárt az noszolyó asszony, azután az kisnyoszolyókisasszony, és rendreaz több asszonyok. Az örömatya részérõl mind az férfiak mind az asszonyok érdemek szerint ültenek; az fõ-gazda az asztalnak az közepin ült. Mikor osztán leültenek, azután az étket nagy muzsika- szóval béhozták, az mikor elrakták, mindnyájan felállottanak, és az papa az asztalt feláldotta, azután az fõ-gazda az vendégeket kénálni kezdette. Volt penig az színben két muzsikálószék magosan felcsinálva, az egyikban muzsikáltak az võlegény muzsikási, az másikban az örömatyáé. Volt penig az színben egynehány pohárszék, annak némelyik része volt csak tiszta aranyas, virágos, fedéles, azüst kupákból, némelyike fejér, azüstes poharakból, némelyike ezüst sellegekbõl, némelyike másféle hólyagos nagy ezüstös aranyas kupákból, némelyike csupa ezüst poharokból; ezen kívül az pohárszéken állottanak ezüst aranyas vagy csak tiszta ezüst mosdókorsók és mosdó- medenczék. Azon kívül volt segesvári viaszas új kupákból küsebb nagyobból álló pohárszék, volt járai fazékból, hólyagos csuporból, almási csuporból is álló pohárszék, azokban állottak nagy kád vizek, akikben afféle fazakak, csuprok voltanak, mikor azokból ittanak, az vizbõl vették ki s [p 0384] úgy töltettek bort belé. Most utoljára valának ugyan kristály pohárszékek afféle durva velenczei kristályokot is (az mint oda fel leírám), de csak pompára, senki belõle nem ívutt. Ha olyankor volt az lakodalom, mikor az bor édes csípõs volt, új bort ittanak többire.

Voltam olyan lakodalomban is, az melyben az regnans fejedelem jelen volt, ott már nagyobb volt az pompa, melyet oda fel megláthatsz, azhol az fejedelemrõl írék.

Mikor osztán ideje volt, az bort az fõ gazda béadatta az asztalhoz vagy nagy ezüst pohárban vagy veres fazékban, és mivel némely lakodalomban négy-öt fogás étek is megvolt, egy darabig mind ugy ittak rendre egymás után. Az fenálló gazdák az fenn leírt zöld pálczákkal az asztal körül fel s alá jártak, kénálták étellel itallal az vendéget, ett az vendég ha kellett az melyik étekbõl szerette, mert ott senkinek nem gazdálkodtanak. Mikor osztán ideje volt, vagy nagy ezüst pohárt vagy veres fazakat békért az fõgazda, azt harmad- negyed magával elköszöntötte az násznagy egésségiért, azt megiván, azintén ugy az vendégek is harmad-negyed magokkal megitták; azután mást kért bé az fõgazda, azt az võlegény s menyasszony egésségiért köszönte el; az is elkerülvén, kért harmadikat bé, az võfély egésségiért, és mikor mind az noszolyó-asszonyért, noszolyóleányért és az egész võlegény vendégiért ittanak, és mikor ezek elkerûltek, az násznagy, võlegény és võfély felköltenek, és az örömatya háta megé mentenek, egy ejteles ezüst avagy szép viaszas kupát vagy fazekat vittenek teli borral, azt az örömatya háta megett elköszönték az fõ-gazdára az örömatya és örömanya egésségiért, azt fenállva hárman [p 0385] ott megitták, s avval visszamentenek s kiki helyire ült; azt az fõ-gazda megint elköszönté, és mikor azt is az egész vendég megitta, az násznagy megint másod, harmad, negyed magával köszönté el, az micsodás edényben szerette, az fõ-gazda egésségiért; az elkerûlvén, megint mást, hasonlóképpen köszönt az örömatya vendégiért. Ezek elkerûlvén, az fõ gazda egyes pohárt vagy csuport vagy fakupát vagy ezüst pohárt köszönt el különb-különbféle egésségéért. Az fenforgó gazdák azonban szorgalmatosan vígyáztanak, van-e még bor az vendég poharában, ha volt, kénálták hogy: igyanak, lám ezek s amazok megitták; amazok is szorgalmatoson vigyáztanak, hogy az bort ki ne adják, ha valakit rajta kaptanak, az bort visszaadatták s megitatták.

De nehogy csak az urak lakjanak jól, az szolgáknak is gazdájok volt; az eleit külön más helyen leültették, az mint írám, azoknak is külön gazdájok volt, az kik jóltartották, az alábbvaló cselédeket penig számban vették, kinek hány cseléde vagyon, azoknak is külön prebenda osztó gazdájok volt. Számban vévén az vendégeknek minden alsóbb rend szolgáit, ugyan az vendégeknek bizonyos szolgái mentenek az prebendaosztó gazdához, és annak számban adták, hogy az õ uroknak az szállásán hány prebendás szolgái vadnak s hány lova az õ urának; az prebenda-osztó gazda azon szolgáknak czédulát adott, azt vitték az prebenda-osztóhoz, azok annyi prebendát adtanak az mennyi az czédulában írva volt; még az kocsisoknak s lovászoknak is bort adtanak, úgy adtak szénát s abrakot is; de az prebendát bõvön adták, sõt némely ur szállására egész hordó bort vontanak, némelyeknek átalaggal, az kinek mint voltanak cselédi, és úgy az cseléd is az szálláson vígan volt.

[p 0386] Hogy azért az község is étken ne maradjon, az ökröt egészlen megsütötték, megsülvén, abban egy falka kést ütöttenek, az szarvát megaranyazták, az bor csatornán kádakban folyt, egy falka kenyér tekenyõkben ott állott, ott az kinek kellett, ivutt, evett, vígan volt, senki nem tilalmazta.

Mikor osztán asztalnál mínd az võlegény, mind az örömatya s anya vendégi jóllaktanak és az gyümölcset elszedték (az gyümölcs penig volt mind ezüst s nagyobbára aranyas csészékben; ott még láttál volna mindenféle liktáriumokot, portai s velenczei nádmézbõl csinált confecteket, de az étkek között is nagy aranyas pástétomokot is láttál volna), asztaltól felköltenek, az asztalokot az palotából vagy színbõll kihordották, az fõ gazda szép czeremoniákkal, térdhajtásokkal tánczot kezdett osztani. Az elsõ tánczot járták az násznagy az nyoszolyó-asszonynyal, az võlegény az menyasszonynyal, az võfély az nyoszolyó-kisasszonynyal. Mikor ezek hármat tánczoltanak volna, az második táncz volt az örömatya táncza, az ki tánczolt az örömanyával, utána, ha több gyermekei voltanak, még két pár gyermekei, ha azok nem voltanak, az közelébb való két pár atyafiai; azután rendre tánczoltanak. Következett azután az lengyel változó, némelykor az egeres és süveges tánczok, azokot követte az lapoczkás táncz, az lapoczkás táncz után volt még két három táncz. De azonban az menyasszonyt egy külön házban bévitték, ott ujonnan tiszta fejér köntösben felöltöztették, vagy, ha azelõtt fejér köntösben volt, rendszerént zöldben, noha más színben is láttam (mert vedd eszedben, mikor az menyasszonyt kihozták és az võfély az ajándékokot bémutatta, más köntösben volt, mikor asztalhoz kihozták, más rendbéli köntösben hozták [p 0387] ki, mikor elkapták, harmadik rendbéli köntösben öltöztették fel, és így az menyasszony lakadalma napján három rendbéli különb különbféle öltözetben volt), az haját az fonadékból kifonták, azt szélyesen az hátán leeresztették, fényes keskeny pántlikával közben felczifrázván, de azt is hosszan lebocsátván. Azelõtt jóféle gyöngyös, köves korona-koszoru volt az fejiben, de most virágból kötött koszorut tettenek az fejiben, és ugy felöltöztetvén, ujolag az palotára vagy színben kihozták. Kihozvánm, az hegedûsök csakhamar vonni kezdették az menyasszony tánczát; mikor azt el kezdették vonni, az mennyasszonyt osztották az násznagynak, kí is kettõt-hármat kerûlvén véle, kezet fogva oda vitte az hol az menyasszony apja, anyja, atyafiai állottanak, azoktól elbúcsúztatta. Sokszor ugy is usuáltatott, nem akkor bucsúztatta el az násznagy az menyasszonyt hanem harmad napján, mikor az egész nász népe el akart indulni (vedd eszedben itt azt is, hogy az menyasszony lakadalma elsõ napján semit sem tánczolt, elment ugyan az kinek osztatott, de csak sétált). Mikor penig az násznagy bucsuztatta az lakadalom napján az apjától, anyjától az menyasszonyt, az menyasszony akkor az apja s az anyja elõtt térdre esett, és legelsõben az apja és azután anyja lábaihoz borult, és az násznagy az apjától és anyjától elbucsuztatta, megköszöntetvén véle az többi között, hogy atyai s anyaiképen felnevelték s gondját viselték, s most is tisztességesen férjnek adták; avval az menyasszony apjának, anyjának kezeit s némelykor lábait is megcsókolta, az apja s az anyja is az leányokot megcsókolták. Azután az násznagy az menyasszonyt az võfély kezire adta, az võfély egyet került véle, azonban eleiben állottak rendszerint hat [p 0388] forgós ifiú legények, kinek-kinek egy nagy égõ szövétnek az keziben, azok az võfély elõtt, de az võfély után is egynehány pár tánczolt, az võfély után penig mindjárt volt az nyoszolyóasszony, az kis- nyoszolyókisasszony kezit fogván, még három pár tánczot jártanak. Mikor az harmadik tánczot járták volna, jel adatván, az szövétnekes ifiak az ajtó felé kezdettenek nagy hamarsággal, csaknem futva menni, az võfély az menyasszonyt utánok vezette, az võfély s menyasszony után kísérve mentenek az noszolyó-asszony, kezit fogván az noszolyókisasszonynak, az menyasszonyt az võlegény hálóházába bévitték, s az võlegénynek az võfély presentálta, feláldván õket szép áldásokkal, azután az võfély az kardját kivonta, és kardal az menyasszony fejérõl az koszorút lemetszette és az kardja markolatjáig lebocsátotta, mezitelen levén az kard (az azért volt, hogy emlékezzék meg az menyasszony, hogy mivel szüzességinek jegyét az koszorut karddal veszik le, ugy viselje magát az szent házasságban, hogy ha azt megmocsoklja, kard lészen az fején), azután az võfély jó ájszakát vett az uj házasoktól, és az noszolyókisasszonynak kezit fogván, mezitelen karddal, az koszoru az kardban lévén és az szenvedékhordozók elõtte menvén, az lakadalmos helyre visszament. A noszolyó-asszony az menyasszonyt levetkeztette, az võfély penig az noszolyó-kisasszonynyal hármat négyet fordult, azután az kadból az koszorut az földre vetette és azt négygyé vágta, jelentvén, hogy már vége vagyon az menyasszony leányságának; azután egymástól jó éjszakát vettenek. De mind az leánykapás, mind az álomra menés rendszerént hajnal felé volt; ha penig álgyu, taraczk vagy szakállas volt, mikor az menyasszonyt kapták, az võlegényhez erõsen lõttenek.

[p 0389] Megvirradván penig, mikor gondolta az noszolyóasszony, hogy az uj házasok felköltek, bément, az uj menyecskét felöltöztette abban az öltözetben az melyeket oda fel írék hogy az võlegény küldett ajándékban, az fejét penig pártával és igen szép orientalis gyöngyökbõl köves fökötõben csinálták bé. Az régi magyarok az uj asszonyt azért nevezték menyecskének, hogy az jó feleség olyan mint egy kis meny vagy menyecske, az mint hogy az gonosz asszony bizony igen nagy pokol és gehenna. Felöltöztetvén, legelsõben az férjinek megmutatta, azután az apjához és anyjához bévitte, akkor az uj asszony szüléinek kezit megcsókolta. Minekelõtte penig felköltenek, az muzsikások az võlegénynek és menyasszonynak, násznagynak, võfélynek, nyoszolyó-asszonynak, kis-noszolyónak, másoknak is az hová érkeztek, hajnalnótát vontanak.

Már most másod napján nem nevezték tovább võlegénynek és menyasszonynak õket, hanem ujházasoknak, ugy is ittanak egésségekért; az násznagy, võfély, noszolyóasszony, kisnoszolyó- nevek megmaradtanak mindaddig, az mig az új menyecskét haza vitték az férfi házához, és ott is az mig az lakadalom egészen véghez ment.

Ha catholica volt az új asszony, azt másod napján béavatták. Azon az napon penig jó reggel az võfély lóra ült, házról házra eljárta az vendégeket, úgy marasztotta meg arra az napra abédre; az tánczot is az nap nem az gazda, hanem az võfély osztotta; az võfély aztán, akkor gazda lévén készítette az felestökömöt és az mézes bort, az kit csókos pohárnak híttak. Azonban penig míg az felestököm készûlt, már azelõtt az palota vagy szín elõtt egy meghántott (némelykor kettõt is toldottanak essze) fenyõfa fel volt állítva, annak az tetejin [p 0390] fúrás volt, és az fúráson fa általvéve, az kin az ki felhághatott reá, oda fel megnyugudt; az hántott fenyõfát penig faggyúval, hájjal erõsen megkenték; az fa tetejin volt két, három, négy arany, és négy öt sing posztó s egy palaczk bor; arra hogy felhághassanak, sokan próbálták, az urak azért avval mulatták magokot, az mint az felhágást próbálták, de az sok közül csak találtatott az ki felhágott, ott osztán az említett keresztfán megnyugudt, az bort az palaczkból megitta, és az arany és posztó övé volt. Elkészülvén az felestököm, az võfély mint gazda az vendégeket leültette s maga is leült; legelsõben elhozatta melegen az mézes bort (ott ültenek az uj házasok is), abból rendre ittanak, s mikor ittanak, osztán az ital után az férfiak és asszonyok egymást csókolgatták; azután az võfély elhozatta az étket és vigan felestökömöztek; de az felestököm igen sokáig nem tartott, felköltenek, és az míg az ebéd elkészült, tánczoltanak; az ebéd volt estve felé. Az ebéd elõtt mint egy órával az asszonyok elmentenek; és az mikor az ebéd kész volt, akkor már az násznagy volt az gazda és az noszolyóasszony az gazdasszony, az asszonyok megint eljöttenek, és az vendég, az mint leirám, rendre mosdódván, leültenek, az étket elhozták. Az noszolyó-asszony akkor annyi bélest süttetett, az mennyi asztal volt, azokot noszolyó- asszony bélesinek hítták, de egyet külön süttetett, mintegy az võfély számára; azt penig igy készítette: úgy sütötték mint az jóféle bélest, szintén olyan tésztából, de belõl, az hová riskását, õz máját vagy mézes szilvát etc. szoktanak tenni az jóféle bélesben, abban az bélesben egy-egy tanyérnyi vagdalt ruhákot raktanak, és keresztûl kosul sûrûn rézvesszõköt raktanak, felyûl tésztával béborították [p 0391] és többivel együtt ugy sütötték, s ugy vitték az asztalhoz. Az mely võfély tanulatlan volt, neki esett az késivel hogy felbontsa, semmire nem mehetett, gyalázatban maradott, az expertus tanolt võfély elsõben az villájával megnyomogatta felyûl s beszúrogatta, mingyárt esziben vette hogy micsodás béles, osztán szépen az villájával tángyérra kiszedte az részvesszõköt, azután mind az darab ruhákot belõle ugyanazon tángyérra, az noszolyó-asszonynak gazdálkodott véle az többi részit tepsiástól kiadta. Olyankor az noszolyó-asszony neheztelt, hogy kitanálták mesterségit, az võfély penig mindnyájan megdicsérték. Mindenik nap penig kalács elég volt, az gazdasszonyok megkérdették mindenkor, hogy ettenek-e az kalácsban, ha mondották: jól ettenek, azon örvendeztenek, ha penig mondották hogy nem ettenek, azon megszomorodtanak; de még az házi gazdasszonyok is megharagudtak ha az kelácsból az vendég nem evett. Lakodalomban penig nagy uri asszony volt az fõgazdasszony, más fõasszonyok az vice-gazdasszonyok voltanak. Nem vala akkor vajas étek, hanem igaz szalonnás magyar étkek valának; mert mikor az német-Erdélyben béjöve, az mely magyar németnél ebéden volt, rendszerént alcsapta az néemet étek az hasát, ugy hogy alig tudta megállítzani; azért is az kin szorúlás vagy kólika volt, német asztalhoz mentenek és vajas étket ettenek, és megindult az hasok, az mint hogy én magam is egynéhány magyart esmértem az ki azt cselekedte. Ha akkor tekenyõs-békát ettél volna, más egy pohár bort sem ivutt volna veled; ha az mostani világ szerént mondottad volna: silgrod, elcsudálkozott volna, micsoda szij-drótot emlegetsz. Akkor azért vigan lakván és iván, asztaltól felkeltenek, azután éjfélkorig [p 0392] s még tovább is tánczoltanak. Tudom hogy csak egy lakadalomban, az melyben az regnans fejedelem jelen vala, csak az kárpit az kit az asztal feli csináltak vala, öt száz oroszlányos talléros vala, ugy hozták vala Konstanczinápolyból.

Mikor harmad napján az uj házasok az szüléi házától el akartanak menni (már azelõtt két cancellista deákkal vagy két nemesemberrel, valami parafernumot adtanak, legkisebbig felíratván, szekérre rakatták), akkor az menyecske anyja az násznagynak, noszolyó- asszonynak, võfélynek, noszolyókisasszonynak ajándékot küldött, ugy az násznépe közûl az elévalóinak egynéhány arany, ezüst skófiummal, selyemmel varrott keszkenyõköt, az násznagynak selyemmel szõtt, fejér selyemmel szépen megvarrott, szélyes fejér csipkével ujjait megczifrázott inget is küldött. Az leány apja penig, elmenvén az násznépe, akkor harmadnapon az gazdákot vendéglette meg, tudniillik az lakadalomban valókot, s azokor mind megajándékozta, köntösnek való angliai posztóval, aranynyal, tallérral, nuszttal, paripával, kit kit az maga hívatalja s szolgálatjához képest. Vedd eszedben, kedvess olvasóm! hogy én itt, az mennyiben eszemben jutott, az nagy lakadalmakot írám le, de ebbõl eszedben veheted az alább való lakodalmakot is, mert azoknak is csak az volt az fundamentuma, ha az pompa szintén ugy ki nem tõlt is.

Haza vívén az uj feleséget az uj házas ember, ott is harmad napig vígan voltanak, tánczoltak; akkor harmad napon az vendégek elmentenek, az uj házasok ugy éltenek, az mint lehetett, ritkán igen jól csendesen élt, talám többet heregve, morogva, koczódva, hogy több víg napok sem volt talám az lakadalmok napjánál azok közûl is, az kik ilyen pompával házasodtak; az kik még meg nem holtak, élnek ma is, az kik [p 0393] penig megholtak, azoknak a temetésitis majd meglássuk.

Az régi magyarok az keresztelõt is nagy pompával, vendégséggel vitték véghez; szintén ugy, mint az lakadalomban, gazdák voltak, noha az közel sem ment olyan pompával véghez, mint az lakadalom.

Emlékezetes lakadalomról való toldalék, az mely volt Gyalu várában az 1702-dik esztendõben.

Sok pompás emlékezetes lakadalomban voltam, melyeket ha mind le akarnék irni, koncz papirosak kévántatnának. Én idõmben történék egyx hires fejedelmi lakadalom Gyalu várában, mikor az néhai jó emlékezetû Erdélyi Gubernatos gróf Bánffi György, kedves házas- társával, gróf Bethlen Klárával, férjnek adák kedves leányokat, gróf Bánffi Annát, gróf borosjenei Székely Ádámnak, melyet az ilyen raritásokban gyönyörködõ maradváinknak rövideden igy irok le.

Ezen lakadalomban násznagy volt gróf Apor István, ki is meggy-szin bársony dolományban, mentében volt, dolományán, mentéjén köves gombok voltanak, mentéje egészlen nuszt-háttal bérelve, kit is ezer öreg talléron hozatott volt épen Muszkaországból,. Noszolyó-asszony volt amaz áldott jó asszony Haller Györgyné, Kornis Anna, mert az szegény Apor Istvánné, Farkas Zsuzsánna, öreg beteges volt. Kolosvárról indult meg az násznépe; mig penig Gyaluban érkeztenek volna, addig az említett Gubernátor gróf Bánffi György, hét drága szerszámokkal felöltöztetett vezeték paripákot vitetvén maga elõtt, fényes kisérõ sereggel, az erdélyi akkori generalis commendans, gróf Rabutin eleiben ment, minthogy az akkori Leopoldus császár az lakadalomra invitatus lévén, [p 0394] maga képiben gróf Rabutint praeficiálta; ugy is excipiálta az Gubernátor, mint magát az császárt, de az felesége, noha ott volt, nem repraesentálta az császárné személyét, csak ugy ült asztalnál, mint erdélyi generalis commendans felesége. Hosszu szín volt az gyalui vár elõtt csinálva, ugy hogy az Majestas helyén kivül ötven asztal volt benne elkészitve; az szín belõl mindenütt be volt vonva díván szõnyegekkel, az szín felsõ felin, napkelet felõl, külön volt csinálva az Majestas helye, három fok grádicson kellet oda felmenni, az az hely mint három ölnyi hosszára, megannyi szélességire alatt egészlen az padimentumot s az grádicsokat tecczin (testszin) sálya posztóval vonták bé, egy asztal volt benne, az szkófiummal szõtt portai szõnyeggel bé volt teritve, székek is szintén ugy külön csinálva s bársonnyal meg borítva, felyûl az mint az asztal volt, veres bársonynyal volt bévonva, körös körûl fél singnyire az bársony lefüggött, széles aranyas csipkét varván reája. Gróf Rabutin elérkezvén, az mely három portha triumphalis volt az hosszú szín elõtt, ott le szállván az hintóból, az kalap mindenkor az fejiben lévén, nagy pompával az színen belõl való Majestas helyére sok ágyulövés között fölment, és ott az székben leült egyedûl; az felesége alatt maradott az többi uri asszonyokkal együtt. Az násznépe azután érkezett el, felmentenek, võlegénnyel, võfélylyel, noszolyó-kisasszonynyal, mindenütt nagy reverentiát tévén, felmentenek az Majestáshoz, ott állván az elsõ grádics véginél gróf Bethlen Miklós, ott fél térdre állván, az násznagy az véle valókkal köszöntötte az császárt deákul, Rabutin ott ülvén az Majestas székiben, az kalap feltéve akkor is az fejében; [p 0395] gróf Bethlen Miklós felet az köszöntésre. Onnant felkelvén, az mint fél térden állottanak, ismét az földig magokot meghajtván, háttal kellett visszajönniek mind az szín közepiig, ugy hogy az császár képivel szemben estenek, ott legelsõben is az násznagy s az véle valók az Gubernátornak kezit fogták s köszöntötték, onnan mentek az hol Rabutinné állott, s neki is kezit fogták s köszöntötték, onnan mentek az Gubernátornéhoz, annak is külön kezit fogták s köszöntötték. Ezek meglévén, ugy osztán az több vendégeknek, elsõbben az uraknak, azután az asszonyoknak, leányoknak kezeket fogták, az szokás szerint az leányt kikérték. Az meglévén, legelsõbben az császár képe asztalára ezüst aranyas szélyû tálakban felvitték az étket, gróf Pekri Lõrincz lévén az asztalnokja, innya-adója gróf Bethlen Sámuel; egyedül ült az Majestás asztalánál Rabutin, mint az császár, mindenkor az kalap fen lévén az fejiben. Mikor az császár-képe enni kezdett, akkor ültenek az ötven asztalhoz az vendégek. Az Havasalföldi vajda követje is ott lévén, legelõl ült az magyarok között. Nagy csendesség volt asztalnál is, az színben is, csak suttogva beszéltek egymásnak, az császár-képe praesentiájára nézve, az mig megittasodtanak, de azután elég zajgás volt és kiáltozás; eléggé csitolták halgassanak, mert az császár- képe itt vagyon, semmi haszna nem volt, kivált az fenudvarló szolgák megrészegülvén, egybeszidták az császárt. Az császár-képe Rabutin csak hallgatott, egyedül ett, és mikor más étek kellett, akkor intett, s elvitték elõle s mást hoztanak, ugy szintén mikor innya akart, akkor is intett. Egészlen hajnalig, mig az vendégség és táncz tartott, ott kellett ülni egyedül, az mint maga másnap megvallotta, nagy poenitentiául. [p 0396] Hosszan az szinben végig tiz rendbéli pohárszék volt, az legfelsõ az császár számára volt, azon sokféle ivó-edények voltanak, nemcsak urakhoz, hanem fejedelmekhez, királyokhoz illendõk, némelyek tiszta aranyból, némelyek rubintokkal, smaragdokkal, gyémántokkal megrakva, csuda formára tengeri gyöngyházból, csigából csináltattanak, s többek azfélék, az melyet ugy leirni az mint voltak, lehetetlen. Azon kivül volt kilencz pohárszék; az egyiken mind csak aranyas virágos kupák voltak fedelestõl; az másodikon mind csak ezüst aranyas csészék; az harmadikon azüst, de kivûl belõl aranyas pohárok; az negyediken ezüst aranyas kannák; az ötödiken tiszta fehér ezüst sellegek, egy-egy vedresek, hogy mikor teli töltötték borral s beadták nyolcz vendégnek, két legény fogta s ugy tette bé asztalhoz; az hatodikban ugyan fehér ezüst pohárok, négy, két s egy ejtelesek; az hetdikben gömbölyeg-forma egy-egy ejteles ezüst csupa aranyas poharok; a nyolczadik és kilenczedik pohárszékek különb-különbféle fedeles, lábas, lábatlan, fedél nélkül, öreg, apró kristályokból állottanak.

Az válogatott étkek sokaságát le nem írhatni, hanem az mi inkább consideratióra méltóbb, mindenik asztalon különb- különbféle tészte-mûbõl, sokféle színû festékekkel, nagy öreg tálakban lévõ pástétumok voltanak, némelyekben alma-, körtvély-, czitrom, narancsfák, szintén ugy zöld levelekkel, azokon ugy függöttenek az alma, körtvély, czitrom, narancsforma gyümölcsök; az szarvasokot, õzeket szintén ugy kicsinálták, görliczéket, galambakot az fákon, mely rendesen ültenek egymás mellett; Fogaras várát ad vivum kicsinálták belsõ, külsö bástyáival [p 0397] együtt, az német silbak, hátán lévén az puska, ugy állott az vár kapujában, rendre az álgyúk az bástyákon, körül az árkában viz volt, az vizben eleven apró halak ugy firkoltanak. Valahány étek-fogás volt penig, mindannyiszor ujabb-ujabb olyan pastétumokból csinált portékák voltak. Mindazoknak csináló-mestere volt marosszéki Berzenczei Márton, ki Apaffi Mihály öreg regnans fejedelemnek is konyhamestere volt és hozzája fogható nem volt Erdélyben.

Az oda fel említett hét szerszámos vezeték lovakot kétfelõl fogva mind ott tartották az szín elõtt egész hajnalig, mig az lakodalom eloszlott.

Mikor az császár, császárné, József király, királyné, mostani kegyelmes felséges urunk Carolus császár és Eugenius herczeg egésségiért ittanak, mind az gyalui várban az bástyákról, mind az szín elõtt lévén három álgyu elkészítve, erõsen lõttenek, ugy hogy az várban levõ üveg-ablakok is összeromlottanak

Az Gubernátor maga elsõ nap hamuszín bársoly mentében, dolományban volt, mind arany köves gombok az dolományán, mentéjén, az mentéje nuszttal béllett, az süvegiben gyémántos medály, az melyin bal felõl az szivénél más-más gyémántos öreg medály, melyet Leopoldus császár adott volt, mikor Bécsben felment volt. Másnap viola szinû bársony dolományban, mentében, azokon mind virágokra csinált öreg jóféle gyöngybõl csinált gombok, az mentéje hiúzmállal volt bélelve, az medályok akkor is süvegiben és az melyin ott voltanak. Az Gubernátorné elsõ nap hajszín bársoly szoknyában, az aljától fogva fel az derekáig mindenütt köröskörûl öreg jóféle gyöngybõl csinált virágokkal sûrûn megrakva; más nap tiszta [p 0398] arany fonalból szõtt szoknyában, nyakán, mellyin, kezin való köves arany pereczek, nyakszorító, reszketõ-tõk, arany köves, sok jóféle gyöngybõl csinált virágokkal sûrûn megrakott övek, köves medályok annyi volt az testin, magok az ott való vendégek, elévaló német tisztek csudálva nézték. Az több urasszonyokon, kiaszzonyokon is annyi sokféle drága portékák voltanak, azt mondották az német tisztek, hogy merõ királyi lakodalom.

Nagy kádak voltak az színen kivûl, teli mind borral, valakinek kellett, szabadon merítette, ha fogyott, meg ujra teli töltötték, az sokféle oda gyûlt, asztalon kivûl való szolga s egyéb rendbeli emberek még sem tudták consumálni.

Mikor, megittasodván, asztaltól fölkeltenek, majd hajnalig mind táncz volt; azalatt az menyasszonyt bévitték az várban, ott más köntösben öltöztetvén, az régi szép jó szokás szerint, az haját lebocsátván s fénys pántlikákkal megrakván, kihozták az színben. Minekelõtte atz menyasszony-tánczát kezdették vonni, az násznagy az võlegénynyel s võfélylyel együtt, utána az noszolyó- asszony az kis-noszolyóval és az menyasszonynyal felmentenek az Majestási helynek alsó grádicsáig, fél térdre állván mindnyájon, az násznagy megköszönte az császár grátiáját, hogy méltóztatott maga képiben praeficiálni, és felkelvén, ujabban földig magokot meghajtván mindnyájon, háttal jöttenek vissza az szinben, ugy kezdették vonni az menyasszony-tánczát. Akkor az násznagy, kettõt-hármat fordúlván az menyasszonynyal, oda vitte az Gubernátorhoz elsõben, azután az Gubernátornéhoz és elbucsuztatta, úgy adta az võfély kezére, elvitték az hálóhelyre elgyulövés alatt Azután [p 0399] az császár-képe nagy pompával leszállván az majestásról, bément az várban, az hol pompásan felöltöztetett ház volt szállásnak, azután az vendégek is, épen hajnalban szállásokra mentenek.

Más nap nem volt az majestási készület, az szerszámos vezetékek sem voltak kiállítva az szín elõtt, gróf Rabutin sem volt császár-képe, hanem az szinben ült õ is az többi közt a vendégekkel, az asztalnál legfelyûl az fõhelyen, az feleségivel együtt, s akkor volt osztán nagyobb ital s vigasság. Rabutin is igen részeg vala, sokszor kiáltotta asztalnál: Nem vagyok ma császár (franczia nyelven az mint hogy gróf Rabutin franczia nemzet volt); elég patientiám volt tegnap hajnalig, az mit elmulattam, most kipótolom. Ugy eldõltek az asztali vendégek az sok ital miatt, mikor tánczolni kellettt, alig volt egynéhány férfi.

Nem volt abban az lakadalomban sem paszamántos köntösû, sem porozott haju vagy hátul zsacskóban kötött üstökû magyar csak egy is, hanem az német officirek, mind urak, asszonyok, kisasszonyok, urfiak igaz magyar köntösben voltanak öltözve, mind magyar nótát vontanak, mind magyar tánczot tánczoltanak; különben az mennyi paszamántos köntös Erdélyben ma vagyon, az mennyi pántlikában kötött, porozott haj, ha mind egybetennék s megbecsüllenék, csak az Gubernátoron s feleségén levõ köntösöket, drága aranyos, gyöngyös, köves portékájokot s az hét vezetéken lévõ szerszámokot nem adequálnák; hát az több ott való urak, asszonyok magokon lévõ drága egyetmásokot. Az szín és vár között igen magos fenyõfa meghántva tetejiig hét sing angliai posztó, tiz arany s egy ezüst pohár volt feltéve, s megkiáltották: [p 0400] valaki felhághat, maga számára elveheti. Sokan próbálták, jó darabig felmentenek s néha szintén az tetejiig az fának, csak lesuvadtanak róla; utóljára a Gubernátornak lévén egy tréfás Markalfja, Piszli nevû, jó idein alattomban hosszú vastag vasszegeket csináltatván s patkóverõ lévén kezében, azokat rendre úgy verte fel egymás után, s ugy is nehezn hágott; de mikor szintén le akarja volt venni az egyetmásokat az fa tetejirõl. épen leesik vala, az urak is az vár ablakjaiból, az közel állók is nézvén, megijedtenek volt hogy leesik s szörnyû halált hal, kivált az asszonyok jajgatni kezdének mindazáltal az környûlállók biztatni kezdették s az fa alá állottanak, hogy haugyan leesik, megkapják, s úgy szállott le az fáról az egyetmással együtt.

TIZEDIK CZIKKELY.

Az régi erdélyiek temetésirõl.

Mikoron valamely uri ember megholt, azoknak feleségek, ha szintén fél esztendeig el nem temethették is a férjeket, az mely házánál volt akkor mikor megholt az ura, onnét másutt való házában vagy jószágában nem ment; még ott is ki nem ment az udvarra, sõt asztalhoz sem ment ki, mint azelõtt, ebédre, vacsorára, hanem csak ben ült s ott evett. Az mely házban megholt az ura, ode sem ment bé még az temetés után is, sõt az jámbora, az asszonyoknak teljes életiben sem ment abban az házban.

Mikor valamely ur, házán kivûl, kivált valami városon megholt, azt rendszerént harmad-negyed [p 0401] napján koporsóban tették, akkor éneknél s predicatiónál egyéb nem volt, ritkán bucsuztatás, az catholicusoknál háznál mise de Requiem, az más vellásoknál ritkán volt magyar oratio is. Az koporsót belõl vagy bársonynyal vagy materiával vonták bé, az kitül mint tölt ki, magát az halottat rendszerént materia köntösben nyujtóztaták ki, vagy bõrös kapczás nadrágban vagy csak materia vagy szép gyolcs kapczában, az feje alá tettek vagy bársony vánkosokot, vagy, az mint az hintóban leírám, portai drága vánkosokot, az vánkosra az feje mellé szép nusztos süveget. Azelõtt régen penig, az mint feljebb írám, posoni süveget vontanak az fejiben, az keziben valami szép skófiummal varrott keszkenyõt alá bocsátottanak; ha catholicus volt, az keszkenyein felyûl állott az olvasója; az lábára térdig teritették az szemfedelet, az mely volt vagy fátyolból vagy drága patyolatból; körös körül az szemfedelen volt szélyes, igen vékony czérnából szõtt, némelykor ezüst- vagy aranyfonallal elegyített fejér szép portai skárlát szõnyeg, az nyujtóztatópad alatt volt nagy öreg divánszõnyeg; ha catholicus volt, az fejénél két nagy viaszgyertya, úgy szintén az lábánál is. Mikor koporsóban tették, az koporsónak az fenekire némelykor tettek gyalu alól kihullott forgácsot, némelykor hamut, azt szép gyolcs lepedõvel bécsinálták vagy bévarrották, az feje, könyökei, dereka, lábai alá szép fejér matériából vánkosokot csináltak, a koporsóban ugy tették bé osztán az testet, az süveget az feje mellé az koporsóban bétették. Láttam másutt is, de kivált az magunk temetõjiben, a régi posonyi süvegeket, és ha harczon esett el, veres posonyi süvegben temették el [p 0402] az olyat, de az selyem voot s nem volt kivágva együtt is. Egykét drága gyürüt is temettek el az kezin.

Az asszonyokot többire mind fejér szoknáyban, válban, elõruhában öltöztették fel, koporsóját kivûl az nagy rendeknek fejér bársonynyal vagy tafotával, az alábbvalóknak fejér gyolcscsal vonták bé. Az házas férfiak koporsóját, kivált az urakét, fekete vagy setét megyszín bársonynyal, az alábbvalókét fekete bakacsinnal, az ifjú legényekét zöld kamukával vagy tafotával, sõt az nagy urfiakét zöld aranyas matériával, az egész koporsót sürû bokrétákkal, oda varva az koposó fedelihez, megrakták, az koporsó közepire tisztitó-seprû forma tollat bársonyban varrva szegeztenek. Az kisasszonyok koporsójára is fejér selyem metériát, az alábbvalóknak fejér gyolcsot vontanak koporsójára, s az egész koporsó fedelit, oldalát sûrûn virágokkal, koszorukkal megrakták. Az catholicusoknál mindenütt az koporsó tetejin más szín matériából kereszt volt. Az asszonyok ujjaiban felesebb gyürököt temettenek, sõt némelykor medályt, nyakszorítót, még aranylánczot is.

Mikor penig idegen helyett holt meg valaki, és hirtelen az koporsóra való bársony vagy matéria készen nem volt, az koporsóra valami szép portai szõnyeget tettenek. Az fen megírt koporsóbatétel után az társzekér készen volt, az koporsó alá feles tövisfát tettenek, hogy az test ne rázkódjék, az koporsót arra tették, az társzerekeret penig küljen fekete posztóval béterítették, az mig az kerekeit is béfogta, s az földön jó bõvön vondozódva leért. Mikor osztán mindenképen készen voltak, az deákok és papok legelõl mentenek, azután az urak, fõrendek és az község ment, azok után ment az szekér sz testtel; ha felesége [p 0403] volt, az hintóban késérte, de az bõrököt mind lebocsátották; ott voltak az gyermekei, és ha feles asszony atyafi volt jelen, azok is mind hintóban, de az bõrököt lebocsátván, úgy késérték. Az fekete posztónak az szélyit kétfelõl hat legény fogta, hacatholicus volt, ha szövéndeket is vittenek kétfelõl, és így ének-szóvak kikésérvén az városból, az keserveseknek némely rézse akkor visszament, úgy az késérõk is, az testtel az háza felé indultanak, és eleire hirt tévén az olyan faluknak, az mely faluk az megholt úr vallásán voltanak, onnét az papok és deákiok majd az határszélyig az test eleiben jöttenek, énekszónál vitték által az falun majd azon falunak határszélyiig, ott is az hat legény kétfelõl fogta az szekeren való posztó szélyit, mert másként, mikor közönséges uton mentenek, az posztó fel volt csinálva, hogy el ne szakadjon vagy meg ne sárosodjék. Hallottam régi embertektõl, az bevit is megmondották, de az nevit elfelejtettem, hogy az elmult saeculumban (mert azoknak az embereknek az ideiben volt az kik nékem beszélették) egy úr meghal az országgyûlésiben, az felesége véle nem volt, mert otthon maradott volt, semmit nem is tudott az ura halálában mindaddig, valameddig az leírt szekér az ura testivel az kepun bé nem kezdett menni; akkor az asszony az tornáczban állott, s kérdi, micsoda szekér az, mondják, hogy az megholt ura testit viszik, akkor az felesége az asszony hanyattá esik és mindjárt szörnyû halállal meghal. Az fejedelem felbontatván az testit, hát az urán való busultában az szive ketté hasadott volt. Valyon hány asszonnak hasadna meg ma sz szíve Erdélyben ilyen módon az ura halálán? Késérték az testet atyafiak s idegenek is sokan.

[p 0404] Mikor penig akármely falun az testet általvitték, akármely valláson volt, mindenik faluban az test eliben harangoztak, sõt nemcsak abban az székben vagy vármegyében, az hol az megholt test feküdt, sõt más vármegyékben, székekben, valahol az megholtnak jószága volt vagy csak kevés portiója is, valamig eltemették, minden nap kétszer harangoztanak. Ha catholicus volt, minden nap viaszgyertyákot gyujtottak, s az halottas háznál bizonyos zsoltárokot énekeltenek, sõt az test felett gyakorta szent mise is volt de requiem, az más valláson lévõ predicátorok könyörgést, vasárnapokon predicatiot ott tettenek, mikor az faluban az maga religióján levõk voltanak. Mikor osztán az testtel haza érkeztek, ott, ha catholicus volt, ujolag szent mise volt de requiem, énekelve és predicatio, az más vallásuaknál csak predicatio és éenekszónál valamelyik boltban vagy alkalmatos helyre az testet addig bétették, az mig az temetéshez hozzá készülhettek. Mikor osztán az temetéshez hozzá készültenek, napot rendeltenek, az rendelt napra az atyafiait, és ha nagy ember volt, az ország catalogusa szerint az ország rendeit levél által az asszonyokkal együtt elhítták.

Az koporsót penig, az mint leirám, bévonván, az koporsót ezüst, aranyas fejû szegekkel igen gazdagul külyel béverték, és hogy az aranyas fejû szeg jobban kiadja magát, az koporsót fekete bíborral vonták be s azt szegezték az koporsóra az arany fejû szegekkel; azonkivûl az koporsójára mind férfiaknak mind asszonyoknak, szegeztenek tizenkét selyem matéria, képíró által írt czimereket, az holtnak czimerit. Az háznál az hol az temetés volt, szin volt elkészítve, az szin közepin jó magos sályom, hol az testet és keserveseket az nép megláthassa, az fekete posztóval bé volt [p 0405] vonva egészlen, úgy hogy az földet egy darabig bélepte; az szin is belõl fekete posztóval volt bé vonva egészlen, úgy külyel is az ajtaja tájékán imitt-amott azon is feles papíros czimer volt felraggatva; az predikáló szék is fekete posztóval bé volt vonva, azon selyem czimerek voltanak; ha catholicus volt, az oltár eleit és zsámolyát fekete posztóval bévonták, ott is az oltár elõtt selyem czimerek voltanak. Az keservesek mentõl durvább fekete posztóban öltöztenek, az mentéjek bérlése fekete báránybõr volt, fekete szõrsinor körülette, fekete szõrgomb, az övök vagy fekete szõrsinor vagy fekete posztószély, fekete nestes süveg durva posztóból. Az asszonyok kendervászonból burkot csináltanak az fejekre, azt megfeketítették, hamuszín volt, azt az hátokon leeresztették, hogy az földön vonszolódott az farka, azt penig az háta közepin még egy helytt az közepin felakasztották, ott egy darabig hármason függött az burok. Az keserveseknek, kivált feleséginek, leányinak, testvér, közelvaló atyafiainak, egyszer ványolt fekete posztóból palástjok volt. Mikor az temetés közelítette, azelõtt egynehány nappal az fõ- és vice-gazdák eljöttenek (mert az mint oda fel irám, hogy az lakadalomban gazdák voltak s gazdaasszonyok, ugy voltanak az temetésen is), azok mingyárt az temetéshet kezdettenek készülni; ben az ki elfért, az többinek penig künn az faluban szállást rendeltenek, kinek kinek az ajtajára czédulát ragasztottanak (úgy volt az lakadalomban is, hogy kiki az maga szállását megtudja). Elérkezvén penig az temetésre az vendég, kinek-kinek hány cselédje van, számban vették, olyan, az kii fen az torban jelen nem lészen, azután, mint szintén az lakadalomban irám, mikor az prebendáért mentenek, az gazdák [p 0406] azoknak czédulát adtanak, vitték az prebenda-osztóhoz, és ott mindent annyit adtanak, az mennyi az czédolában volt, mert itt is az bora is kinek-kinek kijárt.

Eljövén az temetésnek napja, az elõtt az atyafiak legalább egy nappal, némelyik elõbb is bégyültenek, sokan az temetés elõtt való nap, béérkeztenek az vendégek is. De az urak, fõrendek, nemesek temetésire még az idegen emberek s asszonyok is czifra köntösben nem mentenek, hanem mentõl közönségesebben lehetett, úgy öltöztenek, sõt azféle alkalmatosságra nem csak gyászköntöst, hanem szines posztóból valót külön tartottanak, szederjes, violaszín posztóból valót, azon csak selyem sinor, selyem gombok voltanak, az nagy uraknál is olyan szinû mint az köntös, selyem övet külön tartottanak, az is selyemmel volt gombozva. Az asszonyok is minden czifra köntös nélkûl voltanak, fejeken hosszú fekete fátyol, az nyakban bársony palást, az nyakokon igen apró fekete gyöngy, fekete kláris-öv, az szoknyájok szederjes vagy violaszin posztóból vagy matériából, azon is az olyan fekete selyem csipke vagy galand; egy szóval, megmutatták, hogy halottas, nem lakadalmas házhoz mentenek. Kisasszonyokot, nemes leányokot nem volt szokás temetésre vinni; ha vitték is, szállásokon maradtanak, hanem ha az megholtnak közelvaló atyafiai voltanak. Ha valamely idegen, férfi vagy asszony, czifra köntösben ment volna temetésre, megcsufolták.

Az napján penig az temetésnek, az megholt embernek az özvegye egy külön házban ment, ott sirván, némely atyafiai vigasztalták. Mikor osztán mind egybegyültenek az szinben, az papok s deákok készen voltanak, mind fekete posztóval bévont székeken [p 0407] ültenek, igen ritkák voltak azok szõnyegesek. Akkor ha tanács úr volt, tizenkét számú, ha penig tanács úr nem volt, kinek-kinek állapotához képest, az szin mellé vittenek aranyas, azüst, köves, szerszámos, boncsokos, tollas, bõrökkel az mint oda fel írám, czafrangokkal felöltöztetett uri paripákot, azokot rendre állították az szín mellé, azok ott kapáltak s visítottak; azon kivûl egy jámbor lovat öltöztettek fel földig tiszta fekete bakacsinban, annak csak az szeme látszott ki, azt az szín eleiben állították; már azért azelõtt jó idõvel az ki ezen bakacsinban öltöztetett lóra ült, fejében sisak lefüggve, pánczéllal az nyakán, derekában pánczél-ing, az két karján két karvas, annak az kutyafüle felé pánczél volt, az keziben fekete hosszú nyelû zászló, kard s buzogány, az testnek az feje felé állott, ha ezüst czimer volt, más feketében, azt tartotta az fejinél. Még volt más ember, czifrán felöltözve, pánczélban, sisakban, aranyas karddal, az pánczél is vagy ezüstös vagy aranyas; az volt ezüstös aranyas fegyverben felöltözve, annál nagy aranyas zászló, kinek egy felõl az megholtnak az czimere, más felõl valami szép epitaphium, az is az holtnak fejinél állott, s ott tartotta az nagy aranyas zászlót (mert az testet még hajnalban bevitték az szinben és az leirt sámolyra helyheztették). Igy elkészûlvén, az catholicusok catholicus módon, más kiki a maga vallása szerént, az éneket elkezdette, akkor az catholicusoknál az oltáron és az test körül az gyertyákot meggyujtották és az népnek, kinek-kinek érdeme szerint, az gyertyákot és az czimereket, az embereknek az eleiknek és az papok eleinek matéria czímert adtanak, az többinek papiros czimert. Voltanak az megholtnak dicséretirõl való kinyomtatott versek is chartákon [p 0408] felfüggesztve. Azonban hat feketében való ifiú az test mellett hat szenvedéket tartottanak, az fejinél és lábánál nagy gyertyák égtenek, azután az keservesfogók mentenek az keservesek házában, ottan, az fõ-gazda elrendelte volt, ketten-ketten egy-egy keserves asszonyt fogtanak; az keserves férfiak penig elébb ilyen renddel jöttenek az távulabb való atyafiak, azok után az testvér atyafiak, azután ha vejei voltanak, legutól az maga fiai, vagy, ha ifiu legény teste volt, az apja, vagy ha apja nem volt, az testvér bátyja vagy öccse. De mikor leültek az színben, az koporsónál való székben az közelebb valók ültek, az többi ugyanott hátul az székben. Az asszony keservesek is ilyen rendet tartottanak. Mikor késérték temetni, akkor is így mentenek; mind az keserves férfiak, mind az asszonyok elõtt jött egy-egy gazda mint egy-egy hopmester, iegn szép lassan; az megholtnak fiai voltanak, az apjoknak az fejihez állottanak, és az egész temetés alatt ott állottak talpon, az keserves asszonyok penig nagy sirással, zokogással s jajgatással jöttenek ki, s kivált az felesége s leányi; azokot az gazda az koporsó mellé ültette, s azok koporsóra borulván, ott siratták. Ha koporsóbatételkor jelen voltak felesége és leányi, szintén olyan pompával vitték az keserveseket. Ha férfi temetése volt, az szolgák, feketében mind, az lábánál állottanak végig, ha penig asszony, az frajok gyászban, burokban állottanak az temetés végiig az lábánál, és ott siratták végig, bédugván szemeket. Ezek után az catholikusoknál elkezdõdött az éenekes szent mise de requiem, más vallásuaknál az könyörgés és predicátió, az predicátio után minden [p 0409] az lábánál állottanak végig, ha penig asszony, az frajok gyászban, burokban állottanak az temetés végiig az lábánál és ott siratták végig, bédugván szemeket.

Ezek után az catholikusoknál elkezdõdött az énekes szent mise de requiem, más vallásúaknál az könyörgés és predicátió, az predicátió után minden valláson rendszerént az deák oratió, az oratió után voltak az bucsuztató versek; azokot vagy valami szép szavú két gyermek mondotta, vagy valami jó szavú deák; ott elbucsuztatták feleségitõl, gyermekitõl, atyafiától, barátitól etc. Mikor ezek mind véghezmentenek, az hintókot már az gazdák az szín eleiben állítván, az deákok, papok elõl megindúltanak, azok után voltanak az trombitások és török síposok, egy verset az deákok énekeltenek, más vereset az trombitások és török síposok fúttanak, de azoknak temetésre olyan keserves nótájok volt, hogy még az férfiakot is sírásra indították, az asszonyokot penig épen zokogásra. És mind az deákok énekeltenek, mind ezek fúttak épen az temetõhelyig, ott is mindaddig, valamig az testtel elérkeztek és letették, az keservesek is elérkeztenek és az testet körül ülték.

Ha az temetõhely távul volt, az testet azon szekeren vitték az kit oda fel leíránk, ha penig az temetõhely közel volt, hat vagy nyolcz ember az testet rudaok vitték. Ha az temetõben templom nem volt, ott is szintén úgy mint az háznál, hasonló apparatussal színt csináltanak, és abban volt az isteni szolgálat; ha penig az temetõ templomban volt, ott, kivált az catholicusoknál, nagy czifra castrum doloris volt, azon sok gyertya, symbolumok, czímerek, versekkel írott charták, s abban tették az testet.

Az török síposok és trombitások után mentenek [p 0410] az urak hintai, azután ment az község, az község után vezette két-ét ember az czifrán felöltöztetett paripákot, azután mentenek az férfi keservesek hintai, az férfi keservesek után mentenek lóháton az test elõtt az fen említett két pánczélban öltözött emberek; az kinl az aranyas zás6zló volt és aranyas fegyverben volt maga is, az ment szerzszámos czifra paripán; az kinél az fekete zászló volt, az ment az bakacsínban öltözött lóni. Az ezüst czímert feketében az fejinél gyalog vitték. Az test után mentenek az keserves asszonyok hintai, azután az több uri és fõasszonyok hintai, azok után az asszonyi község. Mikor osztán az temetõben bételepedtenek, szintén úgy volt minden ceremonia, mint fen az háznál lévõ színben. Mikor az egész ceremoniának vége volt, ha fiai voltak és az közelebb való atyafiai fogták az koporsót, noha mások is segéltették, és azok vitték az testet az sírig; mikor osztán az sírban bétették, az pánczélban lévõtõl elvették az fekete zászlót és kardot, azokot esszerontották és az sírban az koporsó mellé bévetették, az ezüst czímert az templom belsõ oldalára felszegezték, úgy hasonlóképpen az aranyas zászlót az templomban nyelinél fogva felfüggesztették; az ott lobogott.

Az asszonyok temetése majd olyanformán volt mint az férfiaké, csakhogy trombitások, síposok nem volt úgy; ha catholica volt, semmi oratio nem volt, az más valláson lévõknél volt magyar oratio; hasonlóképen öltözött lovak sem voltanak.

Mikor haza mentenek az temetésrõl, az özvegy külön házban ment, az nap nem ett, ha csak mások láttára is. Az tornak penig ez volt az rendi: az papoknak és az deákoknak külön fogták más házban az étket, [p 0411] más házban az férfi keserveseknek, másban az asszony keserveseknek, külön házban az uraknak, különben az nemességnek, másban az közrendnek; hasonlóképpen külön az asszonyok; még az szegény koldusoknak is külön helyre fogták az étkeket; de akár melyik asztalnál sem volt több két-két fogás éteknél, az étek után semmi gyümölcs nem volt, egymás egésségiért pohárt nem köszöntek, hanem rendre az kinek mennyi kellett, annyit ivutt, felkeltenek asztaltól, és evvel vége lett az temetésnek.

TIZENEGYEDIK CZIKKELY. Az erdélyi régi tisztességekrõl.

Az regnans fejedelem szabad úr volt, életnek, jószágnak, halálnak ura, s az törvénynek is mint legfõbb igazságtévõ elõtt, elõtte lett vége. Volt egész ország fõgenerálisa, volt váradi generális, az székelyeknek külön volt generálisok; az váradi generális volt az Partiumbelieknek generálisa, az székely generális az székelyeket vezette. Ha az erdélyi fõgenerális elesett, az erdélyi egész vármegyéket az fejérvári fõispán igazgatta harczon; ha az székelyek generálisa elesett, igazgatta az egész székelységet az udvarhelyszéki fõkapitány; az generálisok ha elestek, az egész hadat rendre vezérlették az generálisok, és ha mind az három generális elesett volna, fõvezér akkor volt az fejérvármegyei fõispán. Az fõgenerális után volt az ország fõcancelláriusa, azután az ország kincstartója, és az Statusok praesidense. Volt lugosi és karánsebesi bán is.

Mindenik vármegyében két fõispán volt, az egy Hunyadvármegye és Partiumbelieken kivûl; az egyikért azért volt, hogy egyik gyakrabban az fejedelem [p 0412] mellett vlt, az másik az vármegyét igazgatta, vagy mivel akkor sokat táboroztak, egyik az hadban ment, az másik otthon maradott. Minden vármegyének külön zászlója volt. Azért is volt az vármegyéken az két fõtisztség, hogy az nagy emberek inkább consolálódjanak, és hogy egyik az másik miatt ne épen azt cselekedje az mit akar.

Noha az deák munkámban is leírtam, mindazonáltal hogy maradváinknál nagyobb világosságban légyen az kettõs fõispánság, kik voltanak fõispánok legutól Erdélyben az Rákóczi Ferencz fejedelem felkelésekor, rövideden leírom; mert hogy osztán az említett fejedelem alatt vitézkedõ malecontentus magyaroknak amnistialis gratiájok lõn, azután kezdõdék az egy fõispánság.

Az Rákóczi Ferencz fejedelem felkelésekor tehát fõispánok voltanak: Fejérvármegyében Keresztesi Sámuel és gróf Pekri Lõrincz, Küküllõvármegyében gróf Bethlen Sámuel és báró Apor Péter, Kolosvármegyében gróf Bánffi György gubernátor és gróf Csáky István, Dobokavármegyében az említett gróf Bánffi György gubernátor és Banffi Farkas, Szolnokvármegyében gróf Mikes Mihály és gróf Bethlen Ferencz, Tordavármegyében gróf Apor István és báró Haller István. Ezeknek egyenlõ hatalmok volt.

Az egyes fõispánok voltanak ezek: Hunyadvármegyében fõispán vala az öreg Naláczi István, az Partiumban: Máramarosban vala fõispán gróf Bethlen Miklós, Közép-Szolnokvármegyében báró Boér Ferencz, kõvári fõkapitány vala gróf Teleki Mihály, az öreg Teleki Mihály fia, Fogaras vára és districtusa fõkapitánya vala ugyan Kövesdi Boér Simon.

[p 0413] Az Székelységen penig voltanak fõkepitányok as fõkirálybírák, azok is az sokszor említett Rákóczi Ferencz felköltekor ezek valának: Udvarhely-széken fõkapitány vala gróf Pekri Lõrincz, fõkirálybíró grróf Gyulai Ferencz, Sepsi-, Kezdi-, Orbai, és Miklósvár-székinek fõkapitánya vala gróf Mikes Mihály, fõkirálybírája gróf Kálnoki Sámuel; Csíknak, Gyergyónak fõkapitánya vala gróf Apor István, fõkirálybírája vala gróf Bethlen Sámuel, fõkirálybírálya Henter Benedek, Maros-széki fõkapitány vala gróf Bethlen Sámuel, fõkirálybíró Sárosi János, Aranyas-székben Toroczkai István volt az fõkapitány, és Szilágyi András volt az fõkirálybíró. Az Székelységen is csak az oda fen leírt amnistialis gratia után kezdének lenni csak fõkirálybírák.

Ugyan az Székelységen voltanak vice- kapitányok, vice-királybírák, notáriusok, perceptorok, hadnagyok, vice-hadnagyok, zászlótartók, hadibírák, szállás-osztak etc. Az fõkapitány csak az hadi dolgokot folytatta az vice-kapitánynyal és hadnagyokkal, az fõkirálybírák penig az vicekirálybírákkal és notáriusokkal csak az törvényes dolgokot és egyéb politicumokot.

Mikor az fõkepitány táborban ment, bizonyos embereket, legfeljebb Háromszéken százat (elhiszem az több nemes székekben is proportionaliter) az táborozásból megmenthetett, az kik neki fizettek; hasonlóképen voltanak mentségesi az vice-kapitánynak, hadnagyoknak, vice-hadnagyoknak s zászlótartóknak, és az mintegy hópénz gyanánt volt. Voltanak penig mind lovas mind gyalog hadnagyok, az gyalogokot darabontoknak hítták. Az fõkirálybírónak ha táborban nem ment, mert rendszerint táborban nem ment, hanem [p 0414] akkor, mikor az fõkepitány vagy beteg volt vagy egyéb foglalatossági voltanak, az mely miatt táborban nem mehetett; akkor az fõkirálybírónak voltanak annyi mentségesi, mint táborozásnak idein mikor jelen volt az fõkapitánynak szokott vala lenni; az mennyi mentségese volt penig az fõkirálybírónak mikor táborban nem ment, az fõkepitánynak is, mikor õ is táborban nem ment, csak annyi volt. Az régi szabadság szerént az királybírája avagy az fõ királybíró megdullathatta az fõkapitányt, de az fõkepitány nem dullathatta meg az fõkirálybírót.

Az hadnagyságok bizonyos falukból allottanak; ugyanazon faluk lovasainak avagy lófõ- rendeknek lovashadnagya volt, az gyalogoknak penig avagy darabontoknak gyaloghadnagya és az több tiszti. Az vice- királybírónak, mivel táborban sem tartoztak menni, mentségesek sem volt, ha csak az fõkepitány ex speciali nem engedett, mert szabadságában volt.

Az nemességnek, az elsõ rendbõl állóknak külön hadnagyok, vice-hadnagyok és zászlótartójok, zászlójok is külön volt; de azok az magok zászlóján kivûl strázát állani, portára menni nem tartoztanak, hanem mindenkor az fõkepitány körül voltanak,

TIZENKETTÕDIK CZIKKELY.

Az erdélyi régi esküvésrõl és szitkozódásról, alázatosságról.

Bezzeg régen, mivelhogy nem valának ezek az éktelen, Istent méltó haragra indító káromkodások, még penig híre helyes sem vala: édes hazánkon is vala az Isten áldása. Mert emlékezem rá, gyermekkoromban nem csak egy esztendõben, hanem többen is, nyolcz forinton jár vala egy köböl buza, mégis [p 0415] oly bõv vala az kenyér, hogy bõvebbet nem kívánhattál volna; hozták más országból buzánkért, gabonánkért az sok aranyat, tallért, az kit szemeimmel láttam s mint gyermek játszottam is véle. Az éhség elõtt számtalan nemzetség takarodik vala édes hazánkban, vala sz Isten áldása, mind pénzesedék, mind népesedék vala hazánk; de miolta az éktelen Istenn ellen való káromkodás béjöve, micsoda inségekre s nyomoruságokra jutál, gondold meg ó Erdély országa!

Minden szitkozódások az férfiaknak, uraknak, nemeseknek, alábbvalóó rendnek ez volt: Aha bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány kurva fia, szamár kurva fia. Az asszonyoknak penig ez volt: Aha hamis életû, tûzre való, tûz kénjára való; most penig férfi, asszony, leány, ifjú legény széltiben az adtát, teremtettét, hunczfutot (bezzeg az husz fontot értették volna régen, de mi az az hunczfut, inkább elfutottak volna elõle), ördög szánkázzék az szegény lelkedene stb. még az gyermek is mikor szólani kezd, azokot tanolja legelsõbben meg. Ha az régi uri, fõ, nemes asszonyok valaki azt mondotta volna: az akkori több tisztes asszonyok mintha mással fertelmeskedett volna, úgy tartották volna. Az ilyenekért áldana-e meg Isten, Erdély országa? Sõt még az bizony szót sem mondották sokan az akkori fõ s nemesasszonyok, s az gyermekeknek sem engedték mondani (bizony gyermekkoromban nékem sem engedik vala meg, hogy bizony szót mondjak), sõt más sok olyan úri, fõ, nemesasszonyokot is ismértem sokat, az kik soha bizony szót nem mondottanak, hanem mikor bizonyt kellett volna mondani, így szóllott: Én ugyan nem, az azért [p 0416] nem, elhigyje kegyelmed, úgy vagyon, nincs különben, igazán mondom, s az többi. Most penig, úri asszonyokról nem szólok, de nemesasszonyok, nemes leányok is elegen vadnak, az kik széltiben minden szemérem nélkûl szaporán elmondják: Isten engem úgy segéljen, s úgy esküsznek mint akármely nyíri pajkos katonák. Azért is nincsen Isten áldása országunkon, s nem várhatunk utolsó veszedelemnél egyebet magunkra. Egy oláhot felakasztanak három forintos marháért, az ki Isten ellen káromkodik, csak nevetik s elhalgatják.

Noha az erdélyi alázatosságról eleget írék oda fel, azhol megírám micsoda szeretetben éltenek az atyafiak és tíz íznyig is bátya, öcsém, koma, sógor hítták egymást: itten csak egynéhány példával akarom megvilágosítani az erdélyiek régi nagy alázatosságokot; és noha mint tudom, micsodás méltóságos familiákból valók voltak azok az alázatos urak, de hogy az mostani gõgös kevély világban meg ne csemereljenek azon méltóságos uraknak maradvái, nevet nem adok, melyik méltóságos familiákból voltanak.

Vala egy úr, az ki székelyek generálisa vala, fejérvármegyei fõispán, tanács úr, ország státusinak praesidense; vala penig octavális akkor Gyula- most Károly- Fejérváratt, az mint azon úr praesidens szerszámos paripán megyen már fel az Táblára, csak elében áll egy kézdi- vásárhelyi varga s elkezdi az praesidensnek: Maga, sógor, vétesse elé kegyelmed az törvényemet (Isten tudja, volt-e sógora vagy sem); elkezdi a praesidens: Jere fel, sógor, az én hütömre, elévétetem. Nem hogy szégyenlette volna, sõt örvendezett benne; holott felmenvén az Táblára és praesideálván, mingyárt kiáltja az egész Tábla és sokaság elõtt: Sógor, hová lõl: jere, perelj, az mint megígérém.

[p 0417] Egy úr vala az egész országnak generálisa, tanács úr, fejérvármegyei fõispán, emberi gyarlóságból egy fraja megesék tõle s fiat szûle; meghallván azonban az generális, az testvér atyafiai ezt az illegitimus fiát egész életéig, még az generális testvér atyafiai is, mind öcsének, bátyának hívák. Ezt én magam is gyermekkoromban ismérém.

Ugyan az fentírt székelyek generálisának egy igen közel való atyafia leány méne férjhez egy jobbágyhoz, attól az jobbágytól lõn megint leánya, az is jobbágyhoz méne férjhez; az megöregedvén, valamikor az az említett méltóságos ur közelébb való jószágában ment az hol az az jobbágy asszony lakott, mindenkor magához hívatta, nénjének nevezte: No, néne, mire van szükséged, megkérdette, és soha magától üresen el nem bocsátotta, pénzt mindenkor adott, azonban valami köntösre volt szüksége, mindenkor csináltatott.

Vala egy más méltóságos úr (mostani világ szerint szólván), székelyek fõ generálisa, az fejedelem fõhopmestere, Küküllõ vármegyei fõispán, Csík-, Gyergyó-, Kászonszéknek fõkapitánya, ennek vala egy igen szép kisasszony testvérhuga. Egykor egy magyarországi urfi béjõ nézésére, el is mátkásítja, lakadalmi terminust is tesznek; azonban azon házának alatta (mert annak az falunak is az nevit szántszándékkal elhallgatom) vagyon ma is nagy szénacsináló (székelyesen) tanorokja, az juhait azon úr abban tartotta; volt az juhoknak egy ifju legény pakulárja, estve mikor az juhokot haza hajtotta, elõl jött az juhok elõtt frujaszóval, s abban az tanorokban rekesztette az juhokat, ott is mind frujált. Az kisasszony az ház ablakáról sokszor nézvén s hallgatván [p 0418] az oláh ifju legény frujálását, igen megszereti vala az pakulárt. Abban az kisasszonynak sem az apja (mert még akkor élt), sem az bátyja semmit sem tudtak, az apja penig akkor özvegy ember is volt. Mikor más nap az lakadalomnak kellett volna lenni, sirató estvére oda érkezvén az vendégek, az leányt felöltöztetik, azalatt az kisasszony kimegyen az pakulár ifju legénynyel egy nagy erdõn általmennek. Le akarnak ülni az vendégek, keresik az kisasszonyt mindenütt, sehult sem találják, sem háznál, sem faluban; arról penig senki sem tudott volna gondolkodni, hogy az pakulár legénynyel szökött volna el. Más nap az nász népe elérkezik; nincs mit tenni, jól tartják, menyasszony nélkül visszamennek. Egynéhány esztendõ mulva megyen egy nagy erdõn az testvérbátyja, látja hogy egy oláh feleségestõl juhokot õröz, az oláhnénak hosszu zeke szoknyája, mezítláb; az szolgák közûl senki meg nem isméri, hanem az hintóból az testvérbátyja; akkor oda küldi egyik szolgáját, izeni az oláhnénak, hagyja el azt az oláhot, menjen vissza, bizony ugy tartja mint testvérhugát, soha szemire sem veti cselekedetit; azt izeni vissza az oláhné: azt õ bizony soha el nem hagyja, ha egyszer szerette, halálig szereti. Az oláhtól egy fia maradott az kisasszonynak; felnevekedvén, az testvérbátyja az oláhnénak az udvarában béviszi, és az mint jobbágya volt, manumittálja, armálist impetrál néki az fejedelemtõl, megházasítja, Csíkban lovashadnagynak tészi, jászágot ad néki, Székely István nevet adnak reája. Ezt is az testvérbátyjának az fia teljes életiben bátyjának híta.

Mivel ezen kis historiában, nem hiszem hogy az méltóságos Petki familia offendálódgyék, mivel [p 0419] csak alázatos nyájasságnak kis históriája, Petki Farkas, az ifju, egytestvér vala amaz nagy hírû Petki Istvánnal; ifju legénységében szekérben lovakot fogatott, egynéhány csicsai asszonyokot, leányokot egyben gyûjtött, felülteti az szekérben õket, maga lesz az kocsis, hogy Szeredában vigye az sokadalomban õket; ezt penig nem bujaságból cselekedte, mert akkori idõben jámborabb vlt mind férfi, mind asszony, leány mint most, hanem csak tisztességes tréfábból s maga mulatságából. Egyik asszony fel nem fér az szekérre, eleget könyörög, hadd ülhessen fel õ is, fel nem veszik, mondja nékik: Meglátjátok, bustya nösök, ha én el nem mehetek az sokadalomban szekéren, tü sem mentek el békével. Azonban egy szekérkerékbõl titkon az szeget kiveszi; az több asszonyok kaczagják, hogy amaz egyedül terpenkedik; Petki Farkas mint kocsis megindul sebesen, az ostorral megsujtja az lovakot, az kerék kiesik az szekérbõl, feldõl az szekér az sok asszonyokkal együtt, s mind egybenromlik; kiáltottak, sikoltottak az szekérben ült asszonyok, amaz asszonyok penig kaczagta s csúfolta õket: Lám megmondám, bustya nõsök, ha én nem ülhetek az szekérben, tü sem mentek ma békével az sokadalomban. Petki Farkas más szekeret hozat elé, akkor azt az asszonyt az többivel felülteti az szekérben, maga kocsiskodik darutollas süvegben, ugy viszi bé Szeredában az sokadalomban az asszonyokot, az egész sokadalom sokasága láttára. Most ha valaki olyan urfi, de még egy alávaló nemes ifju legény olyan tisztességes mulatságot indítana, megbolondoznák érte.

Kivált az Székelységen, mikor valamely urfi vagy nemes ifju legény vígan volt s tánczolni akart, [p 0420] leküldött az faluban, az falusi leányokot esszegyûjtette, az házához felvitette, virradtig is tisztességesen eltánczoltanak; még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre helye sem volt.

Az öreg Petki István édesanyja, Lázár Erzsébet, és Apor Lázár nagyatyám anyja, Lázár Borbára, egytestvérek voltanak; történik, hogy Petki István, az az nagy ember, jõ Torjára Apor Lázárhoz, mint atyafiához; Apor Lázár is hosszu asztalhoz készûl, mert sok vendégi voltanak. Mikor leülnek asztalhoz, Apor Lázár egy bocskoros zekés embert asztalhoz jól felültet; azt látván Petki István, magában csak törõdik, mért kellett asztalhoz, kivált olyan elé ültetni az bocskoros zekés embert; igen vígan vadnak ugyan asztalnál, de mikor felköltek asztaltól, nem állhatja Petki István, hanem félen híjja Apor Lázárt és kérdi tõle: Bátyám uram, miért kelle az hitetlen szamár zekés bocskoros embert asztalhoz ültetni, kivált oly elé? Felele Apor Lázár: Azt, öcsém uram, azért, hogy én bocskorban zekében is meg szoktam becsülleni az nemesembert; az, ha megszegényedett, zekében bocskorban van is, igaz õs nemesember, szép értelmes ember; az kik utána ültenek, azok ki tegnapi, ki tegnapelõtti nemesemberek. Akkor mond Petki István: Tanolék ma bátyám uramtól (Apor Lázártól). Sõt teljes életiben mások elõtt emlegette Petki István, mit tanol volt Apor Lázár bátyjától; s nem is emlegette penig csak, hanem meg is tartotta. Adná Isten, hogy ma is vigyáznánk az szegény érdemes régi familiákra; de mint vagyon dolga az régi familiáknak, kérlek, keservesen observáld.

Elvégzem az alázatosságon Erdélynek az 1687 esztendõ elõtt egyûgyûségit. Gondolni talám, ez az [p 0421] utolsó két- három historiácska nevetésre való; de bizony nem nevetésre, hanem nagy oktatásodra vagyon, kedves olvasóm, ha jól meggondolod. Kévánom azért, adjon Isten hazánkban régi alázatosságot, egyûgyûséget, igaz atyafi szeretetet (az melyet bizony nem remélek, az mint folynak az dolgok); mely ha meglészen, akkor Erdély is régi boldogságára s gazdagságára visszatérhet.

TIZENHARMADIK CZIKKELY.

Az catholica religióról.

ūldassék, dícsértessék, felmagasztaltassék örökkön örökké Istennek szent neve, minekutánna in anno 1687 az pogány török igája alól felszabadúla, dicsõségesen visszmene édes hazánk az angyali apostoli szent magyar korona alá: apostoli szent hütünk nem hogy hervadást szenvedett volna, sõt naponkint szebb s meg szebb virágokkal zöldellik. Mindazonáltal szent hütünknek mint volt állapotja az 1687 esztendõ elõtt, leírni méltónak ítélettem.

Ugy vagyon, az mint feljebb írám, hogy az különös személyek között nem vala, az az pápista, kálvinista, lutheránus, unitarius; szép szeretetben éltenek; másként az apostoli szent religió nem keveset szenved vala. Mit szenvedett penig és mint meg volt szorítva, deprimálva, ha én semmit nem írék is, eleget írtak az Approbata és Compilatabéli articulusok.

Ugy vagyon, hogy az kálvinista fejedelmek idejiben is némelykor négy catholicus tanács ur is megvolt, mint az mü értünkre Haller Pál, Haller János, Mikola Sigmond, Mikes Kelemen; voltak catholicus [p 0422] fõtisztek, s voltak Tábla fiai, voltak több tisztek is, de azért volt, hogy nagy familiák megtartották az szent István elsõ királyunkról rájok maradott szent hütöt állhatatosan. Bizony nem is volt az erdélyi vallások között addig olyan gyûlõség, az míg ez az két szó Nostras, Vestras bé enm jött; mert nagyuri, nemes és fõ emberek is, az kik más valláson voltanak is, felesen az kolos-monostori pápista iskolában tanítatták gyermekeket, sõt azt tartották, hogy az catholica iskola merõ második udvar, az mint nékem az azon idõbéli catholicus mester, én idõmben igen öreg páter Kõszegi Sigmond beszélette, mikor Kolosvárott tanoltam, s az neveket is megmondotta. Értem magam is becsületes kálvinista nemesembereket, és azon régi páternek hajdan tanítványi voltanak, s gyakorta látogatták jó szívvel azon öreg pátert mint kedves mestereket, s ajándékozták is, kivált borral.

Megvévén penig in anno 1660 Váradot az török, az mint bizonyoson értettem az akkori emberektõl, az váradi kálvinista predicátorok béjõvén Erdélyben,azok kezdették legelsõben azt az fertelmes két szót Nostras, Vestras, és azok kezdették eltiltani az más vallásu urakot s nemességet, hogy catholica gyermekeket ne tanítassák, mert nékik is vagyon iskolájok.

Már penig Erdélyben csak az én értemre mint volt az catholica religio, lássuk meg; legelsõben kezdem el az papokon. Kivészem az kolosvári, fejérvári, udvarhelyi, gyergyó-szentmiklósi és némely urak mellett való papokot, kivészek az barátok közûl öt-hat barátot, ki az falusi közül öt-hat plebánust, [p 0423] mert ezek mégis az academiákban tanoltanak, vagy az szegény barátok elküldötték az frátereket más országokra, s ott taníttatták. Az catholicus püspöknek nem vala szabad béjönni Erdélyben; Molduvában, Bákóban vala egy minorita barát lengyel püspök. Mert grammaticából, syntaxisból, poesisbõl, ritkán rhetoricából is, az barátok között írtak egy kis casust, avval bémentenek Bákóban, és ott felszenteltették magokot; és így könnyû volt az más vallásoknak terjedni, mikor az catholicus papok egyûgyûek voltanak. Egynéhányan valának ilyenek gyermekkoromban, de nagyobbára igen jó életûek voltanak, ugy hogy többet vittenek véghez jó példaadásokkal, mintsem tudományokkal. Clericusokra avagy kis papokra nem vala több fundátiónk, hanem Olomuczban, Morvaországban fundált volt XIII Gergely pápa két alumnus kis papra; ugyanazon pápa Austriában Bécsben a szent Borbára convictusában más két kis papot fundála Erdélyre; azután amaz nagy emlékezetû nagy magyar cardinál Pázmány Péter még két kis papra fundála ugyan Bécsben az maga nevirûl nevezett collégiumban, fel is tévé fundationalisában, hogy az erdélyiekre kiváltképpen való gondviselés legyen. Ennyi fundátió volt csak Erdélyre clericusok avagy kispapok íránt mind addig, az míg az nagy jó Isten, az ki megengedi ugyan hogy az szent Péter hajója habozzon, se soha meg nem engedi hogy elmerûljön, felgerjeszte némely szent hitekhez buzgó erdélyi lelkeket, ugy hogy ma Isten jóvoltából annyi fundátiót tettek, hogy amazok is megvadnak, mégis Nagy-Szombatban az Veres-collégiumban, ugyanott az szent Albert semináriumában, Kolosvárott az clericusok semináriumában, [p 0425] az mint még most vagyunk Erdélyben, még bõvön vadnak fundálva az clericusok, és nem csak jó példaadásokkal, hanem tudományokkal is meg tudnak akárkinek felelni.

Fundált vala ugyan academiát Kolosvárrá ama dicsõséges örök emlékezetre méltó lengyel király Báthori István, és ugyan Erdélynek dicsõséges fejedelme Báthori Kristóf; fundált vala ugyan az említett szentséges XIII Gergely pápa semináriumot is ugyan Kolosvárrá, az academia mellé; az király penig és az fejedelem fundálták vala az academiát az magok saját örökségekbõl.

Vedd eszedben itt, kedves olvasóm, melyik juristából olvastál valaha ilyen törvényt, noha az magok ártatlanságát már ezer uton megmutatták volt az jesuviták, de ámbár vétettek volna az jesuviták, ámbár méltán proscribáltattak volna, mégis micsoda igazsággal lehetett elvenni az Báthori István jószágát, az mely örököse volt, és tulajdon csak iskolára s az ifjak tanítására adta, aztot mondom, elvenni az iskolától. De azt bizony csak elvévék, és az más vallásu urak egymás között az tulajdon Báthori jószágot feloszták - bár csak az vérnek adták volna vissza - és így mind az academiánknak, mind az iskolánknak, mind az Gergely pápa semináriumának nyaka szakada.

Avval meg nem elégedének, hanem Kolosváratt minden templomainkot elvévék, az piaczi templom tornáczában egynéhány papunkot megölék, ugy egy jesuvitát az Farkas-utczai templomban, az többit esszevagdalták, végtire az papjainkot Kolos-Monostorra csapák; mint menjenek bé csak Kolosvárrá, és ott csak micsodás exercitiumok légyen, [p 0425] arról articulust írának az Approbátában, minden fundátiónkot az iskolától elvevék, megtilták hogy rhetoricánál tovább az catholicusok ne tanítsanak, catholicus, se ur, se fõ, se nemesember gyermekei külsõ iskolában tanolni ne menjenek, annál inkább academiákra. Nosza, szegény catholicusok, tanítsátok az mint lehet.

Kolos-Monostoron tanítának az mint lehete, Várad megvételéig; hogy Váradot megvevé az török, már nem vala bátorságos az töröktõl Kolos-Monostorott lenni. Bébocsáták ugyan az catholicus pátereket Kolosvár várasában, de micsoda inség s nyomorúság alatt, majd meghallod. Az uri, fõ s nemesség fizetéssel tartotta ételit gyermekinek, és kit convictusban, kit Monostoron az falun, kit az Monostorhoz közelebb hostátban szálláson tartottak; de amaz székely földirõl jött szegény deákoknak semmi módjok táplálásokban nem volt, hanem azoknak az páterek mind Monostoron,mind azután hogy Kolosvárban bémentek, egy házat tartottak, azt semináriumnak hítták; azután koldulni mentenek az catholicus urakhoz, fõ emberekhez és nemességhez, az kitõl mint tölt ki, mind buzát, mind pénzt ugy adtanak Isten neviben, s ugy éltenek az szegény deákok, s az nagy sonyoru kenyéren úgy tanoltanak. És attól fogva hogy az fenneb leírt fundatiónkot elvették, mind addig ugy volt, valameddig én Kolsváratt hét esztendeig iskolában jártam és ott tanoltam; mikor az kolosvári iskolából kijöttem, és Nagy-Szombatban mentem tanolni, akkor is ugy hadtam el az 1693 esztendõben. Mert mind addig az míg én Kolosváratt tanoltam, még templomunk sem volt ben Kolosvár várasában; az hol most az convictus temploma vagyon, ott vala [p 0426] egy ház, az is csak köz rend ház vala, abban volt az szent mise; de abban igen kevés ember fért, hanem az szegény catholicusok, ki az ház hijjára ment és az fejit ott ledugta s ugy hallgatta az isteni szolgálatot, némelyek az kapu boltozatja alatt voltanak, azoknak ott székek volt, némelyiket némelykor az nap sütötte, némelykor az essõ verte az udvaron. Hanem egyszer az urak Kolosvárrá gyûlvén, az páterek comoediát csináltanak, és annak irígyeivel hogy az theátrumot oda csinálják, csináltanak egy színt zsendely alá az udvaros, köröskörül az kert mellyéke mellé penig árnyékokcskákot csináltanak. Hogy az comoediának vége lett, az kik máshuvá el nem fértenek, azon szín és árnyékocskák alá állottanak az szegény catholicusok, ugy nem sütötte az nap, és nem verte az essõ õket. De én magam értem, hogy azt is le akarták rontani az más valláson valók, de mivel Isten kegyelmességébõl már Bécs alatt megverték vala az törököt, nem épen annyira mernek vala az catholicusok ellen bátorkodni. Az míg én Kolosváratt voltam mint tanoló, mind ugy volt; az praedicatio volt az mint az misemondó ház grádicsán felmentenek, az grádicstornácz végihez egy pedot tettenek, s az volt az praedicáló szék, hogy mind ben az házban, mind az híjuban, mind az kapu alatt, mind az udvaron az praedicatiot meghallhassák.

Harang sem vala egy is, hanem két jókora csengettyû, az kikkel iskolákban harangoztanak, nem is volt szabad az hol kálvinisták voltanak, az míg az kálvinisták elébb nem harangoztanak, addig harangozni.

Az szent misemondó háznak az piacz felõl való résziben volt két bolt két felõl, az Torda-utcza felõl [p 0427] való boltot tartották segrestyének; az Farkas-utcza felõl való boltban tartották az egyetmást, mert az kolosmonostori templom egyetmását is ott tartották. Az kõfal felé azon háznak volt keresztül egy bolt, azt chórusnak tartották, az orgona ott volt s ott énekeltenek az deákok, körös-körül székek voltanakm, azokban ültenek az mesterek, urfiak és az nemesség fiai, az több résziben az több szegény deákság halgatta az szent misét és praedicátiót. Annak az végiben volt egy más bolt, keresztûl az is, abban az iskolához való egyetmásokot tartották, azon tul volt egy jókora bolt, azt convictusnak hítták, abban tanoltanak, háltanak privatim az urfiak, fõ és nemesemberek gyermekei. Az elõtt volt egy kis tornácz, azon ki az utczára egy ajtó, de azt mindenkor zárva tartották. Azon kivûl volt egy igen kicsiny bolt, abban lakott az mester, azki az grammaticát, syntaxist tanította, és ugyanaz viselt gondot az urfiakra, fõ és nemesember gyermekeire, mert az, az ki az kis iskolát tanította, az convictusban hált. Azon túl volt egy bolt, az melyben az iskolák könyveit s némely egyetmásit tartották. Azon kivûl volt egy ház, abban lakott az az mester, az ki az rhetoricát és poesist tanította; annak háza elõtt volt egy kis fedeletlen utcza; azon tul az város kõfala felé volt faragott fábul elécsinált fedeletlen kert, az mely elkertelte az convictus udvarát az seminárium udvarától; azon kis ajtó volt lakaton, az kin az rhétorok mestere által járhasson az deákokhoz. Akkor penig nem hítták az mestereket ugy hogy: rhétorok mestere, syntaxisták mestere, principisták mestere, hanem nagy mester, középsõ mester, kis mester; s az nagy mester viseli vala gondját az seminarista deákoknak. Az urfiaknak, fõ és nemesember [p 0428] gyermekinek sem vala szabad az semináriumban menni szabadság nélkül, ellenben az seminarista deákoknak sem az convictusban. Az seminárium vala egy középszerû bolt, annak az végiben vala egy igen kicsiny bolt, azokban néygy-öt rendiben, mind egymás felett, volt az deákok ágyok; volt az közepin egy hosszu asztal, annál tanoltanak és annál ettenek. De mivel hogy télben mind el nem fértenek azon két kis boltban, egy része az deákoknak járt hálni az városra az szegény catholicusokhoz, de mihelyen reggel csengettek felkelésre, mindjárt az semináriumban feljöttek, s mind addig ott voltak, az míg estve lefeküvésre imádkoztanak, azután mentek az szállásra. Nyárban penig az seeminárium híjában apró cellácskákot fontanak vesszõbõl, s azokban háltanak. Ezeknek az nagymesteren kivül magok közûl praefectusok volt, emptorok volt, az ki az alamizsnából gyûlt pénzbõl húst és egyéb eledelt vásárlot. Volt egy nagy kétfülü fazakok, azt az emptor vitte valamelyik szegény catholicus emberhez az hússal együtt, azt ott megfõzték, az emptor más két deákkal tíz órakor az semináriumban felvitette. Bezzeg nem volt megterítve az asztal, sem szék akkor az asztal körül. Mikor az étekkel elérkeztenek, az emptor az praefectus elõtt tálokra kezdette osztani, mert öt-hat asztalra kellett az fazék étket osztani; minden asztalnál penig egy-egy öreg deák volt legalább, hogy reá vigyázzon hogy egyik az másik elõl el ne kapja az húst vagy egyéb étket. Az elsõ asztalnál volt elsõ az praefectus, második volt az kántor, harmadik volt az sacristianus, negyedik az emptor, azután az iskolák szerént, az mint hogy az asztalok is az iskolák szerént voltanak, az elsõbbeknek többecskét adtanak. Rendszerént [p 0429] kinek-kinek jó darab kenyeret adtanak; fizetett sütõnéjek volt valamelyik sütõben. Az vacsora olyan volt mint az ebéd. Légelyekben az hátokon hordottak vizet az Szamos vizérõl, az volt italok ha pénzek nem volt; soha másszor bort nem ittanak, hanem sátoros innepekben, mikor az pátereket megcántálták, akkor adattak az páterek két három veder bort nékik az cantálásban; az városon ugyan azon idõben imitt-amott kaptanak egy kis bort. Az mely pénzt cántálásokkal s temetéseken kaptanak, azt el nem volt szabad költeniek, hanem vitték az nagy mesterhez, és mind addig az nagy mesternél állott, az mig az nyári dolog békövetkezett, akkor az nagy mester, kinek-kinek érdeme szerént, az pénzt közöttök felosztatta. Nyári dologra penig kibocsátották, de rendszerént addig másuvá szabad nem volt menniek dolgozni, az míg az páterek szénáját fel nem takarták és gabonájokat bé nem aratták; de az páterek kész pénzzel jól megfizettenek az deákoknak, s az mellett ételle is ugyan jóltartották, azért is az pátereknek igen jó szívvel dolgoztanak. Mikor az páterek dolgát elvégezték, szabad volt másoknak dolgozni, és az mit ugy dologgal kaptak, kivált ki az magát hazul nem segélhette, azt esztendeig való köntösökre tartották; az mely pénzt penig írám hogy az nagy mester felosztott, azt rendszerént tartották papirosra s könyvekre. S ugy tanol vala az szegény catholicus deák az míg én Kolosvártt laktam, tudniillik az 1693 esztendeig egészlen.

Az semináriumon tul, az város falához közel, vala egy rongyos ház, igen nyomoru kis ház vala, egy kálvinista késcsináló lakik vala benne; soha bizony sem pénzét, sem másképen az míg Kolosváratt lakám, nékünk catholicusoknak nem adák.

[p 0430] Már megint visszatérek. Az mint az nagy mester háza elõtt Farkas-utcza felé az említett kert, annak az végiben volt egy szép nyáriház, abban volt zöld táblajáték, az kit most piliárdnak hínak, de ha akkor mondottad volna hogy piliárd, más azt tudta volna, hogy azt mondod, hogy az pili árt; azon az páterek és mesterek játszottanak, néha az urfiak és nemesember gyermekei is. Azon belõl az város kõfala felé volt egy igen szép kis kert, puszpángos czifra táblákkal, az az páter gazda kis kertje volt, noha az urfiaknak, fõ és nemesember gyermekeinek is mulatságokra adott némely táblákot benne, azok is igyekeztenek mentõl szebb virágokra magokot szerzeni, és ugy nyárban mindenféle virágokkal teljes szép kis kert volt. Az kõfal felõl való végin volt egynéhány szilvafa, az alatt volt feles csiga.

Az nyáriháztól fogva az templom kertiig, mely ott ment el az hol az chórust írám, volt deszkás kert, és ugy az mesterek és convistus udvara; mintegy négyszögletû udvar volt, az közepin tekézõ kõ állott (ugy az seminaristák kis udvara közepin is), ott az urfiak, fõ és nemesember gyermekei tekéztenek, az seminaristák az magok köveken, némelykor tekéztek az convictus udvarán az páterek és mesterek is, néemelykor mind az convictorok, mind az seminaristák laptáztanak is az magok udvarokon. Mikor penig essõs isõ volt, akkor az convictoroknak más játékok volt mikor nem tanoltanak, ugymint ostábla, lud, prágány s az többi.

Az kapu az templom mellett az piacz felé vala kétfelé nyíló; azon az mint béjöttek, bal kéz felõl volt egy kis bolt, abban tanították az syntaxist és grammaticát, az szép kis világos bolt vala; az mellett [p 0431] volt egy más bolt, az kiben tanítottak az principistákot és kis gyermekeket, de az olyan sötét vala (mert magam is abban tanoltam két esztendeig), hogy télben, ha csak négy gyertya nem égett felvonó gyertyatartókban az boltnak majd közepin felfüggesztve, ketteje elébb s ketteje hátrébb: sem az mester könyvbõl tanítani, sem az gyermekek tanolni nem láttanak, hanem az gyermekek megvonták egymást, gyertyára pénzt adtanak. Az mellett volt egy konyhaforma, az hol ostyát sütöttenek, vagy mikor valamit tûznél kellett az mestereknek cselekedni, ott cselekedték; azon tul volt egy közép rend faház, ott az rhetoricát és poesist tanították, abban volt ugyan az catechizálás is s az deákok congregatiója, és mikor declamatió volt, ugyan valami comaedia. Az mellett volt egy keskeny udvar, annak kõbõl való kapulábja bolt alatt, ott az tûzre való fát tartották. Az mely boltot írék, az kiben az syntaxist tanították, azon felyül volt egy bolt, abból mentenek egy más kis boltban. Az templom felé az külsö boltban lakott az páter gazda, az másikban az egyetmást tartotta.

Által menvén az utczán, az mint most az jesuviták temploma vagyon, azon mindjárt innen Farkas-utcza felé egy széltiben volt az utcza felõl egy jókora bolt, abban lakott az második páter; annak az végiben volt egy setét bolt, egyetmás tartó, annak az végiben volt egy ház, az refectorium, abban ettenek, vacsoráltanak; abban két asztal volt, az elsõ asztalnál ettenek az páterek, és nagy s középsõ mester, s némely urfiak. Ott rendszerént öt-hat tál étek volt, noha ritkán volt öt, többször hét, borok valamivel több fél ejtelnél; azért az asztalért az urfiak fizettenek száz magyar forintot. Az ezen asztalnál ülõknek [p 0432] jó reggel is kenyerek vagy sajt vagy valami felestököm csak kijárt, ugy hasonlóképpen négy órakor is dél után az osonnya, de akkor bort is adtanak, ugy hogy egyszer legalább ki ki jól ihatott, némelykor kétszer is; ezeknek asztalnál étek után gyümölcsöt is adtanak bé.

Az második asztalnál volt az fizetés nyolczvan magyar forint; ezeknek rendszerént mindenkor volt négy tál étkek, az étek után ha csak almát vagy diót is adtanak, ezeknek borok is kevesebb járt; ezeknek is reggel s négy órakor kenyeret adtanak, bort nem adtak. Innepekben, de kivált sátoros innepekben, annyi étkek, borok volt mindenik asztalnál, hogy meg sem ehették s meg sem ihatták, kivált fársáng farkán, de akkor felestökömre, osonnyára sült kolbász s azféle mindenkor elég volt mind az két asztalhoz valóknak, az felett annyi Agnus DEIt, olvasót, képet s azféle apró szent ajándékocskákot, kivált az convictoroknak (mert az seminaristáknak is adtanak valami keveset) annyit adtanak az páterek és az mesterek, hogy elig gyõzték eljátszodni. Akkor kártyával is szabad volt játszódni, de másszor nem; egy szóval mentõl nagyobb vígasságot lehetett, azt követték el.

Az mint bementenek, itten az kapun, jobb felõl egy faház volt, az páterek és az urfiak inasai laktanak benne, az urfiak inasi tartásokért akkor fizettenek husz magyar forintokot. Azon tul volt az konyháravalóknak egy setét ház, azontul volt az konyha, azon tul az tisztartó-, kolcsár-, szakácsház, azon tul volt egy kis udvar, annak végiben az lovak istálója, azon belõl egy szép virágos kert, kicsiny; az az második páter kis kerti volt, abban [p 0433] volt egy igen szép kis nyáriház deszkából, nyárban gyakorta ettünk szép idõben benne. Ezen az udvaron tartottanak rendszerént tiz-tizenkét õzet az páterek. Itt az piacz felé, az második páter háza megett, az utczára kifüggõ ablaku kis faház volt, abban, mikor felesen voltanak az convictorok, az alább való nemesemberek gyermekei ott voltanak, vagy mikor az convictorok igen kevesen voltanak, az fa szûkiért ebben az házban voltanak; azt kis convictusnak hítták. Annak háta megett megint volt egy faház, az sütõvel együtt, abban az páterek sütõjök lakott, de némelykor az szakács is az sütõvel együtt. Az tanolásra páterekkel, mesterekkel együtt ennyi alkalmatosságunk vala Kolosváratt ben az városban.

Mikor az mezõre laptázni nem jártanak az convictorok, recreatióra mentenek az monostori mostani jesuviták házánál való gyümölcsös zép kertben, ott az pátereknek külön tekézõ helyek volt, az convictoroknak az nagyjának külön, külön az aprajának. Az kertnek az közepiben egy szép nagy öreg nyáriház, mikor rendszerént oda mentünk nyárban, abban az tornáczban ettünk ebédet, vacsorát. Ritka esztendõ volt, hogy három nap májusban recreátiót nem adtanak; azon három nap azon kertben kün is háltunk; akkor étel ital bõvön lévén, vígan voltunk; estve penig tüzes szerszámokot csináltanak az akkori fejedelem németjei; még apró réz álgyuk is voltanak, az pátereké, azokot rakéták által ugy sütögették ki, azokkal mulatták estve tíz óráig magokot. Ez vala minden tanolásunknak, mind alkalmatosságunknak mind folyása, mind mulatsága hét esztendeig, az míg Kolosváratt tanoltam.

Nem vala más semmi egyéb processiót járnunk [p 0434] az városban ben szabad, hanem husvét elõtt való szombaton estve nyolcz órakor resurrectiókor az Vágner házáig, ott egy kút vala, csak épen az kútig. És az míg az császár õ felesége militiája Erdélyben bénem jöve, noha az fejedelem németjei az Venerabilét környül járták, mégis az monstrántiavívõ pátert az más valláson lévõk meghajigálták kõvel, fával, sõt tudom hogy az pater kezit is bottal megütötték. Gyertyaszentelõ-Boldogasszony napján is jártunk egy kis processziót, de csak ben az templom kis udvarán; szent Márk napján búzaszentelni, és az keersztjáró [!] avagy diebus Rogationum kellett mennünk az monostori templomhoz, mert az városból kimenni processióval, hogy azon devotiónkot véghezvigyük, szabad nem volt. Az keresztjáró héten elsõ nap mentünk Fenes felé, az mint az löjtõ bémegyen az Gorbó pataka felé arra az hegyre, ott volt valami elromlott kõoszlopnak az fundamentuma; második nap mentünk Monostorott az páterek házánál lévõ akkor puszta kápolnához; harmadik nap az monostori templomot kerûljük vala meg.

Úr napján sem vala szabad ben Kolosváratt az városban processiót járnunk, hanem akkor is az kolos-monostori templomhoz mentünk, s ott vittük véghez az ájitatosságot.

Mentünk szent Lõrincz napján gyakorta az Fenes mellett Kolosvár felõl való kápolnához is búcsúra, de oda is az monostori templomból indultunk el, és megint oda jövén vissza, ott is végeztük. Mentünk szent Péter és szent Pál napján az bácsi templomhoz is, de mikor oda mentünk, csak az Nádas pataka mellett öltözött fel az páter, az mint az Hóján Monostorról általjõn az út, az keresztzászlókot is ott [p 0435] emelték fel, de akkor az fejedelem németjeiben fegyveresen felesen kísértenek, mert félelmes vala mind az váradi töröktõl, mind az pribékektõl. Visszajövet, az hol menet felöltözött az páter, ott megint levetkezett és az keresztzászlóit is leeresztették.

Abban az idõben, ugy mint szintén most is, Nagy-Boldogasszony napján az monostori templomban nagy búcsú volt, messze földrõl az catholicus mind urak s mind nemesség, község oda takarodtanak; az embereknek az eleit az páterek az monostori házok kertiben való tornáczban ebédre hitták. Fenesrõl penig s Bácsból és Jegenyébõl az szegény egyûgtyû catholicusok keresztzászlóval, processióval jöttenek, mert Isten csudájára, annyi sok különb- különbféle vallások, üldözések között is, noha földesurok is más vallásúak voltanak, mégis ezek az faluk az apostoli római szent hitet álhatatoson megtartották.

Udvarhelyen Udvarhelyszéken is két páter volt, de ott annyival jobban voltanak, hogy ott parochusok avagy plebánusok lévén, ott alkalmatos helyek s templomok is volt, minden devotiót az anyaszentegyháznak szokása egyszersmind esperest is volt; itt volt két mester, egyik syntaxist, grammaticát tanított, az másik principiát és az kis gyermekeket. Itt is az convictusban olyanformán voltanak mint Kolosváratt, az szegény seminaristák is szintén ugy éltenek, csak hogy itt közelebb voltak hazájokhoz s inkább segéltették magokot.

Gyula- akkor most Károlyváratt szintén ugy két páter lakott, parochusok vagy plebánusok is voltanak; az szokott lakóházok volt ben az belsõ kerített városban, majd az város közepin. Akkor, az [p 0436] mint most, az Báthori Kristóftól épített jesuviták temploma vagyon, déli részre, alatt az háznak az dereka és alsó contignatiója kõbõl való volt, az felsõ része sövény, másként alkalmatos lakóhelyek volt, minden appertinentiával. Az templom, az ki készen volt és az kiben az catholicusok jártanak, kivûl az városon az hostátban volt; kisded setétes templom vala, de mind itt, mind Udvarhelyen, mind Kolosmonostorott tisztességes harangjok voltanak. De itt sem vala isteni szolgálatra addig szabad harangozni, az míg elébb az kálvinisták nem harangoztanak. Károlyvárott lakó catholicus igen kevés volt, de körös-körûl, kivált Hunyadvármegyében, feles catholicus volt, az hová az páterek gyakorta excurráltak, némelykor penig az catholicusok Károlyvárban gyûltenek. Hanem mikor az fejedelmek ott laktanak, az udvariak közül akkor elég catholicus volt. Itten hol egy mestre volt, hol kettõ, hol syntaxisig tanítottak, hol csak grammaticáig, az mint az tanulók gyûltenek. Az templomnak czinterime mellett vala egy kõház, azt hítták semináriumnak, de itt is az szegény deákok csak ugy éltenek mint Kolosváratt, másként minden devotiót publice szabad volt véghezvinni.

Azon kívül Gyergyó-Szent-Miklóson és az urak mellett mindenkor, az kolosvári, udvarhelyi és akkor gyula- fejérvári páterekhez hasonló két páter volt, az urak mellett is tudniillik egy, Gyergyó-Szent-Miklóson is egy.

Mindenik religión való papoknak nagy, majd az dereka közepiig lefüggõ galléros mentéje vala; az is ki rókatorokkal az gazdagabbaknál, ki rókanyakkal az alábbvalóknál, meg volt prémezve.

[p 0437] Az ország articulusa és törvénye szerént két klastromnál több szabad nem volt; az volt az református franciscánus barátoké, egyik volt Csík-Somlyón, az másik Maros-széken, Mikházán; de ahoz képest kevés barát volt bennek, nem is taníthattak az egy moralis theologián kivûl se philosophiát, se speculativa theologiát szegénységek miatt, hanem hol egy hol két személyt az fraterek közül, az mint szegénységektõl kitõlt, küldöttenek idegen országokra, Lengyel- és Csehországban philosophiára és speculativa theologiára. És az kolosvári, udvarhelyi, akkor gyula- most károly-fejérvári, és urak mellett lévõ fen említett egy pap, és ezekbõl az két klastromokból excurráltak az páterek az Erdélyben imitt amott elszélyedett szegény catholicusokhoz, és azokban az üldözõ idõkben Isten után így tartották meg az apostoli szent hitet csak az mennyiben megmaradott vala is. Épített vala ezen református szent szerzetnek az méltóságos Hallerház egy klastromot Fejérvármegyében Fejéregyház mellé, és az Gyergyó-szárhelyi Lázár úri ház ugyan Gyergyó-Szárhegy mellé egy klastromot, de ezeket az erdélyi kálvinista fejedelmek megtilták, az melybõl meglátszik, hogy az tulajdon megáéból sem volt szabad az catholicus embernek az maga apostoli szent hitinek szolgálni. És az fejéregyházi klastrom elpusztúla ugyan s ma is pusztán áll, az szárhegyi mind addig pusztán álla, az míg kegyelmes felséges urunknak fegyverit Isten béhozá; s azótától fogva megint azon szent helyen az Istent dícsérik azon szerzetesek.

Sõt emlékezem reája, midõn ezen szeetn Ferencz alázatos fiai, kivált valamely kálvinista faluban [p 0438] vagy más vallásu falukon, városokon, mezõvárosokon mentenek által, csúfolták, huritották, kárnították s káromlották, de ezek az szent szerzetesek jó szívvel voltanak bolondok az Krisztusért.

Emlékezem arra is, mert füllel hallott bizonyságtól hallottam, hitelre méltó embertõl gyermekkoromba, hogy egy becsûletes ezen szent szerzetbõl való páter megyen volt által Maros-Vásárhelyen, egy ifju kufárné (mert az lustos száju gaz asszonyok hurították inkább), kérdi az pátertõl: Barát, van-e gatyád? az szerzetes megszégyenli magát, s azt feleli: Nekem vagyon gatyám, de néked, mint az bestye híres kurvának nincsen orczád. Bezzeg béfalá az lotyó is.

Amaz nagy hírû igaz catholicus nagy ur, báró Kornis Gáspár Szent-Benedek névû falujában megépíteté az templomot: nézd meg, az maga falujában is eltilták az templomtól és kénytelenítették az maga kastélyában imádkozó helyét avagy kápolnát csináltatni.

Az catholicus avagy pápista atyák gyermekeit erõvel elveszik vala az atyjoktól az kálvinista fejedelmek és fejedelemasszonyok, s kálvinista iskolában tanítatják vala. Az sok közûl csaknem az mû értünkre nézz egykét példát. Tudtomra az mélt. Hallerházból soha más vallásu ur nem vala, elragadák Haller Gábort, felküldék Angliában kálvinistává tevék, hogy megjöve nagy tisztességeket adának nékie, de mely szomoru kimenetele lõn, olvasd meg az historiát.

Az méltóságos Jósika familiából sem vala soha, az mennyiben tudom, más vallásu; az Jósika István [p 0439] fiait és Jósika Imrét, Jósika Istvánt, Jósika Dánielt kivéteté az fejedelemasszony erõvel az udvarhelyi catholica iskolából és erõszakoson küldé az enyedi kálvinista iskolában, s erõvel kálvinistát csinála belõlök. Ugyan példa Három-széken az alsó- csernátori Damokos Péter fiai, Damokos István, Damokos Péter, Damokos Gábor; ezeknek az elejek buzgó keresztyén catholicusok valának, ezeket is kivévék az catholica iskolából, s ugy tévék kálvinistákká. Sokat írhatnék az kiket így tettenek catholicus atyák gyermekeit erõvel kálvinistákká, de ezek legyenek elegek, az kik csaknem mind az mi idõnkben történtenek.

Ellenben ha az szegény catholica anyák kálvinista atyától született gyermekeit az egy igaz apostoli idvezítõ római szent hitben akarták nevelni, és imitt amott duggatták, az míg annyira való eszek lett hogy meg tudták gondolni mit hisznek s mi az hit dolga: az fejedelemasszony, Bornemissza Anna, az olyan anyát perrel vesztegette, ha fiscalis falut bírt, az olyat elvette. Példa Gyulai Istvánné, Jankó Ilona, az ki is az fiát hogy catolicusnak nevelhesse, az fiát, Gyulai Lászlót, adá az szegény nagyanyám, öreg Apor Lázárné, Imecs Judit nevelése alá, mert Imecs Judit és az Gyulai László nagyanyja, Imecs Ilona, egytestvérek valának; az szegény nagyanyám az igaz catholica hitben fel is nevelé tizenhárom vagy tizennégy esztendõs koráig; de megadá az anyja is, Gyulai Istvánné, az árát, mert elvévé tõle az emlitett fejedelemasszony Fogarasföldön Ohába nevû faluját. Példa, másodszor, Boér, Istvánné, ugyan Boér Zsófia, az kit hogy az fiait, Boér Sámuelt, Boér Istvánt és Boér Józsefet catholicusoknak nevelé, [p 0440] ugyan az fejedelemasszony minden jószágától meg akará fosztani és ehynéhány esztendeig perlette, noha az per szája ízin nem esék, melyrõl is egy híres magyar poeta egy magyar pasquillust csinált vala, s az többi között ezt írván:
Kegyelmes asszonyunk perit elvesztette,
Kelemen pápa is azt jól segéltette.
Kelemen pápán értette Mikes Kelement, mert ez praesidens vala, és abban az idõben Kornis Gáspárral nagy oszlopi valának az catholica religiónak. De, az mi Isten csudája, az kálvinista fejedelmek alatt is mindenkor rendelt az Isten nagy tekintetû, nagy elméjü catholicus urat, az kik minden igyekezetivel s tehetségivel oltalmazták az apostoli római szent hitet. Ilyenek valának az mult seculumban Béldi Kelemen, az székelyek generálisa, az mint meglátszik az epitaphiuma kövin Károlyváratt az jesuviták templomában, ilyen szókkal: Acerrimus propugnator fidei romano- catholicae. Ilyen vala Petki István, ugyan az székelyek generálisa; ilyen Mikes Kelemen, ugyan az székelyek generálisa, és Kornis Gáspár, marosszéki fõkapitány; ilyen végtire gróf Apor István, az ki végtire egész ország generálisa lett vala. Gróf Apor Istvánnak nagy segétõ társa vala gróf Gyulai László.

Nem vala az catholicusoknak magára személyiben sok panasza az regnans fejedelemre, az öreg Apaffi Mihályra, mert miatta akár, ki is az maga vallásában nyughatott, de vala az feleségire, az ki az egész országot maga akarja vala igazgatni, azért is ugyan egy jeles magyar poeta ilyen pasquillust írt vala felõle:
Asszonyom, szövõdhöz, fonódhoz láss,
Mert nem illet asszony országgubernálás.
[p 0441] Bezzeg erre az asszonyra elég méltó panaszok volt az catholicusoknak, mert hallottam, s még ma is élnek sokan, az kik Apafi Mihályné, Bornemissza Anna udvarában laktanak, hogy azon fejedelemasszony elõtt nagyobb becsületi volt egy kutyának mintsem egy catholicus embernek, azért is, az mint feljebb írám, az catholicus ember gyermekét erõvel tette némelyiket kálvinistává, némelyiket penig csalogatott az kálvinistaságra, hol jószág, hol tisztség igéretivel. Igy csalá bé Kövesdi Boér Zsigmondot az Fogaras vári és districtusi vice-kapitánysággal Fogaras várában. Sem Fogaras városában, sem districtusában szabad nem vala az catholicus papoknak legkisebb isteni szolgálatot is véghezvinni;; mikor az fejedelem Fogarasban volt, ha egy catholicus ember szent misét akart hallani vagy meg akart gyónni, Galaczra az Olton által kellett menni. Ez mind ugy vala az 1688 vagy 1689 esztendeig; abban az esztendõben Apor István maga mellé vett vala egy minorita missionarius, igen szent és alázatos embert, az ki Olaszországból több minorita barátokkal de propaganda fide jött vala Molduvára, avval Fogaras városában Boér István házánál el kezdette mondani az szent misét, melyet megtudván az öreg Teleki Mihály, megizeni Apor Istvánnak, misét ne mondasson, mert bizony megcsapatja az papját. Mivel penig már az német elfoglalta vala az erdélyi praesidiumokat és egész Erdélyt is, azért az catholicusok is bátrabbak valának; azért azt izeni vissza Apor István Teleki Mihálynak, hogy: ha megcsapatja az papját, õ bizony két annyit csapat az õ papján. Én magam is az regnáns fejedelem Apafi Mihály éltiben, sokszor ministráltam, gyermek lévén, ezen missioniarius [p 0442] minorita barátnak az említett Fogaras városában és házában. Azután, áldassék Istennek szent neve, az isteni szolgálat pápista módon Fogaras várában és városában meg nem szûnt hogy szabad nem lett volna.

De még amaz nyomoru kézdi-vásárhelyi vargák is mikor catholica processio keresztzászlóval által akart volna menni mezõvárosokra, által nem bocsátották. Hanem az sokszor említett gróf Apor István bévivén és fundálván az minorita barátokot Vásárhely mellé az Kantában, az 1693 esztendõben, az nagy-szombathi academiában akarván menni, hogy atyámfiaitól elbucsuzzam, jöttem vala bé Kolosvárról Háromszékre, és magam az torjai zászlós keresztprocesszióval menvén, én vivém bé legelsõben az processiót szent Háromság vasárnapját, és azután sok szép isteni szolgálatok ájtatatosságok vadnak az Kantában azon minorita szent Ferencz szerzetinél. Mind azért s mind hogy Isten naponként Erdélyben gyarapítja s tovább is, kívánom, gyarapítsa az apostoli egyedûl idvezítõ római szent hitet, dícsértessék az UR JÉZUS KRISZTUS érette.

Vége.

EGY KIS KÉRDÉS.

Kérdheti valaki: Apor Péter, miért írtál itt le némely dolgokot, az kiket látunk hogy ma is ugy folynak azmint írod, s mi szükség volt aztot leírni?

[p 0443] FELELET:

Nézde meg, negyvenkilencz esztendõtõl fogva az régi erdélyi szokástól, az melyet eszedben vehetsz az fen leírt erdélyi szokásokból, mely messze mentél, erdélyi ember: hitesd el magaddal, az következendõ negyvenkilencz esztendõ az míg elfoly, ha ugy foly az erdélyi dolog az náj módi, uj módi, rosz módi szerint, mint folyt az eltõlt negyvenkilencz esztendõ alatt, azokban az melyek még most folynak, semmit az te maradvád ugy nem folytat azmint csak most is folynak az dolgok; azért Isten tudja, ír-e utánam valaki vagy sem; azért írám le, hogy midõn azok is lassan lassan elmulnak, mégis az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos egyûgyûségiben Erdélynek gazdagságáról, az náj módi mellett való koldusságáról.

Ismét s meg ismét: Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus R. Amen.

Venerare memoriam, imitare pietatem. Gallucius, Part. I. Lib. X.