A véteknek gonoszságáról, s a bûnösnek háládatlanságáról.
Adiuvantes autem exhortamur, ne in vacuum gratiam Dei recipiatis. - Ecce nunc acceptabile, ecce nunc dies salutis.
II. Corinth. VI. 1-2.
Inrünk pedig segítvén, hogy az Isten malasztját hiába ne vegyétek. - Ime most vagyon a kellemetes idõ, íme most az üdvösségnek napja.
M i emberek az Istentõl, legföképen az Istenért teremtettünk, hogy neki buzgón és igazán szolgáljunk tiszta szívünkbõl és lelkünkbõl, hogy végtére az örök boldogságban jutalmunkat vehessük. Errõl emlékeztünk a tegnapi elmélkedésben is. És errõl elmélkedni szüksége vagyon a bûnösnek; mert õ az Istentõl rendelt czéljától gyalázatosan elállott. Azért ha tovább megfontolja istentelen cselekedetét, melylyel az õ Istenét oly háládatlanul megbántotta, megharagította, megvetvén minden véle tett jótéteményeit, szeretetét, melyért mindenek felett kellett volna õtet szeretni s a bûnt utálni, - õ mégis szerette inkább a vétket, testet, ördögöt, mint lelki hóhérit; az Istent pedig mint legkedvesebb atyját gyûlölte, utálta, megvetette; mindezeket így meggondolván, fel meri-e õ a szemeit azután az égre emelni? Tehet-e magának reménységet, hogy valaha üdvözülni fog viselt életére nézve? - Ettõl a reménységtõl, óh bûnös! nem akarlak elijeszteni, elidegeníteni; de gondoljad meg voltaképen, mi legyen a bûn, hogy ezt kerüljed, utáljad és gyûlöljed. Azért errõl légyen az elmélkedésünk.
I.
Mi tehát a bûn? A bûn oly nagy gonoszság, melyet az ember voltaképen soha meg nem foghat. A bûn véghetetlen megbántása az Istennek. Mert a ki ellen az elkövettetik, véghetetlen és mindent tudó Isten, a ki még a szívemnek rejtekét is magamnál jobban látja. Ö mindenütt jelen vagyon. Õ véghetetlen bölcseségû, elõlátó, hatalmas és erõs Istenség, ki mindent cselekszik és mindeneket felül halad. Egy szóval õ a legszentebb, leghatalmasabb és legnagyobb jóságu Isten. És ezt a [p 0013] nagyhatalmú és véghetetlen nagy Istenséget én megbántom, ki magamtól s magam által semmi vagyok és magamtól semmim sincs, ki teremtésem elõtt nem más, hanem egy marok agyag voltam és a terstemnek eloszlása után nem más, hanem csak por és hamu vagyok, - egy haszontalan föld-féreg, kit a lábammal összezúzok. Az is, mint én Istennek alkotmánya, avval a különbséggel, hogy õ más végre, én is más végre alkottattam. Én pedig, legyek bár legnagyobb uraságban és hatalomban is az egész világon, ki vagyok én az Istenhez képest? Oh bizonynyára az a külömbség, mely én közöttem és õ közötte vagyon, véghetetlen. Következendõképpen véghetetlen a bûn is, melyet ellen lkövtk, - gy vég nélkül való mgbántás.
Tudod- mindazonáltal oh bûnös! mi lgyen a vétek? Halljad: Az Istennek megbántása nem más, hanem az õ gyalázatos megvetése, mintha csak az (ember) maga magának fõ ura volna, nem pedig az Isten. Valahányszor vétkeimmel vele ellenkezem, úgy bánok véle, mint kevély szívû megátalkodott Fáraó, kinek az Úr parancsolatára el kellett volna szabadon bocsájtani az õ elválasztott népét. "Ki - úgymond ez - ki az az Úr, kinek szavára és parancsolatjára fejet hajtsak? Én semmi urat nem ismerek és azért az Izrael népét el nem bocsájtom". Exod. V. 1. 2. Ily kevélyen és megvetve szóllott Fáraó király. De mindazonáltal õ csak pogány volt, ki nem ismerte az igaz Istent. Én pedig jól tudom és ismerem, hogy egy igaz Isten vagyon. Tudom, hogy õ maga az én Teremtõm; én pedig az õ alkotmánya. És én, én mint keresztény katholikus, cselekszem-e másképen, mint ez a pogány? Nem vétkezem-e oly bátran, mintha semmi uralkodóm nem volna, ki a vétket tiltaná? Az Isten szól hozzám: hadd el azt a káromkodást, istentelenséget, gonosz szokást és vétkes társalkodást, azt a személyt, kinek kedvéért tisztátalan életet viselsz. Én pedig felelek, ha nem is szóval, de cselekedettel, így felelek: Én ezt az urat nem ismerem; és azt a gonosz szokást el nem hagyom. Az Ur kiált fenszóval: óvjad magad attól a gonosz alkalmatosságtól, mely téged annyi gonoszságra vezetett! Tedd le ezt a gonosz indulatot. Én minderre csal ilyképpen felelek: Én nem ismerem ezt az urat, ki hozzám szól; azért a felvett szokásomat és gonoszságomat el nem hagyom. Az Istennek véghetetlen jósága és a bûnösökhöz mutatott irgalmassága szüntelen kiált hozzád: oh bûnös! add vissza, a mi nem a tied, mert ha ki azt vissza nem adja, a vétket sem hagyhatja el. Hadd el azt a haragot, melylyel felebarátodat gyülölöd és egyezz meg véle. Én pedig csak azt felelem: Én ezt az Urat nem ismerem, - nem akarok semmit visszaadni; én nem engedhetek meg az engemet megbántónak; nem ismerem az Urat, azért a vétket sem akarom elhagyni.
Hogy-hogy? - Nem ismerem-e ezt az Urat, a ki engem teremtett? ki az õ hasonlatosságára alkotott? kinek köszönnöm kell, hogy vagyok és mindeneket, a mivel birok? Igen is, meg [p 0014] meg kell vallanom, hogy úgy viselem õ hozzá magamat, mintha õ se Teremtõm, se Istenem nem volna. Ah bár ismertem volna õtet! kit Istenemnek kellett volna ismernem és soha meg nem bántottam volna õtet! Nem kellene félnem, mint Luczifernek, ki hasonlóképen nem akart az Istennek hatalma alatt lenni, mindenekben Istenhez hasonló akart lenni. De alig adott helyt ezen gonosz gondolatnak, pokolra taszítatott; az õtet követõivel egész a pokolnak fenekére vettetett. Nem vár-e engemet is ilyen zserencsétlenség, ily rettentõ ítélet, ki annyira ellenkezem isteni akaratjával és parancsolatjával? Mindazon által, hogy megismerjük a véteknek gonoszságát, lemélkedjünk csendesen egy kevéssé és gondoljuk meg, mily gyakran történt, hogy ezen isteni ítéletet megérdemlettük?
II.
Igenis, igenis megérdemlettem, hogy az én gonoszságaimért régen már a Lucziferrel az örökkévaló tûzben kínoztassam. Az Istent megbántani nem más, mint õtet megvetni. És a ki õtet megveti, az az õ törvényével nem gondol, parancsolatait megveti, a melyeket köteles vagyok voltaképen megtartani. Kételkedel talán ezen kötelességed felõl. melylyel köteles vagy az Istennek parancsolatait megtartani? Ha kételkedel ezen igazságról, olvassad csak a Szentirást, melyet te, ámbár hideg katholikus vagy is, de még van benned egy kevés ész és ítélet, mint Istennek szavából álló könyvet tagadni nem fogsz, csak olvassad, megtalálod világosan Mózesnek 2. és 3. könyvében 20. részében 2. v. "Én vagyok a te Urad Istened". És ezen szavak után kezdi hirdetni az õ szent törvényeit: "Én vagyok a te Urad". Én vagyok a te Istened ki néked parancsolok. Én vagyok a Te Teremtõd, uralkodód, ki néked tilalmazó törvényeket adok. És ez magamat illet; mert hozzám senki hasonló nincsen és azért köteles vagy, mint szolgám azokat megtartani és mint alattam való s véghetetlen hatalmamtól függõ alkotmányom azokat felvállalni és teljesíteni.
Ezen igéket: En vagyok a te Urad, majd minden parancsolatnak eléje bocsátja az Úr. És midõn minden parancsolatokat egybefoglal, ismét imigyen szól: Tartsátok meg minden parancsolataimat, rendeléseimet és teljesítsétek. Én vagyok az Úr. Az Isten az én uram; hogy lehet tehát, hogy az õ törvényét áthágjam, megvessem? Hogy lehet az, hogy semmibe hajtsam az õ parancsolatait? Sõt egészen elrontani igyekezzem? S igaz ez? Te szólj elõre lelkem ismerete! Meg foglak hallgatni. De nem! Én fogok bõvebben szólani, és mind elbeszélni, a mit a lelkem ismerete szememre hány. Én úgy gondolkodtam, hogy ember lévén, kinek ezen a világon élnem kell, nem volna oly szoros kötelességem az Istennek parancsolatait megtartani. Oh bizonyára efféle gondolat merõ esztelenség volna. Az Isten tehát [p 0015] Ura mindeneknek, minden kivétel nélkül, legyen az világi avagy szerzetes, úr, avagy szolga, öreg, avagy ifjú; mindenik köteles az õ parancsolatait megtartani, és a ki azokat meg nem tartja, az pártütõ, ellenkezõ.
Tudom azt, hogy mihelyest az Istennek parancsolatját általhágom és ellene cselekszem, azonnal pártütõvé leszek, és ahhoz illendõ büntetésre érdemessé teszem magamat. Midõn tehát az én Istenemnek törvényét áthágom, vagyis inkább lábaimmal tapodom, lehet-e az tõlem, hogy én - én Istenemnek alkotmánya, - mint az én fõ királyomnak, ég és föld Urának jobbágya, én mint szolgája ellene feltámadjak, ellene pártot üssek, és ne engedelmeskedjem az én Istenem parancsolatainak?
Oh, el vagyok hitetve, hogy engedelmesnek kell lennem az én Teremtõmnek. És ha most jó szívvel nem engedelmeskedem néki, akaratom ellen is kell néki engedelmeskednem, az örök tûzben. Jól tudom, a mit minden kereszténynek is tudni kell, hogy az Isten és bûn között oly nagy ellenkezés vagyon, hogy csak annak az eltörléseért az õ egyszülött fiát küldötte e világra, és az azért érdemlett örökké tartandó büntetések eltörlését magára vállalta. Oh egek! így kiált fel Villanova-i sz. Tamás, bizonyára a legnagyobb csoda, és legnagyobb álmélkodásra érdemes, hogy Isten a vétekért, melyet õ anyira gyülöl, meghal, hogy azért eleget tegyen. Ezt valóban már egyszer jól megfontoltam, t. i. mi legyen az: Az Isten szenved, az Isten meghal az õ ellenségeiért.
De mit mondok? - Nem, nem fontoltam ezt meg. Nem is gondolkodtam az õ véghetetlen jóságáról, melylyel megváltattam. Mert ugyan, hogy vétkeztem volna, ha én ezt jól meggondoltam volna? Mily intõ már csak ez az egy gondolat: Az Isten fia mindent megtett a mi váltságunkért, a mit megtehetett; - én ellenben részemrõl mindazt teszem, a mi az õ érdemeit és halálát számomra haszontalanná teszi! Õ megfeszíttetett; és én gyönyörûségekben élek. Õ meghal a bûnösökért; és én vétkekben élek.
Egy ilyen gondolatnak, mily igen kellett volna engemet a vétektöl megtartóztatni! Vessed csak egy szemedet a feszületre, és a te hited meg fogja mondani: Ime itten függ az, a ki csupán atyai szeretetébõl éretted, mint szerencsétlen fiáért oly sokat szenvedett! Íme, ki az ember fiai közül legékesebb, miként mutatja éretted szenvedett kínjait s nyomorúságait! Számláld meg a sebeit, melyeket te éretted felvett. Vizsgáld meg az õ megnyitott oldalát, melyen minden vérét éretted kiöntötte egész utolsó cseppig. Azt érdemlette-e mindezekkel, hogy te õtet csúfságosan megveted? Õ nem kíván tõled mást, csakhogy õtet, ki téged szeret, viszont szeressed; te pedig a szeretetért háladatlansággal fizetsz? Oh én szerencsétlen! mindezekrõl én nem [p 0016] gondolkodtam, midõn vétkeztem! Oh mily háládatlan vagyok, midõn vétkeztem! Szent Lélek Úr Isten, világosítsd meg, hogy most magamba szállván, meggondoljam, mit vétettem, és minden vétkeimet megismervén, azokat megsirassam.
Befejezés.
Oh én háládatlan alkotmány! Mondhatom-e bátran, hogy én fia vagyok az én Teremtõmnek és mennyei Szent Atyámnak? és hogy örököse vagyok a mennyországnak? Elfelejtkezhetik-e a gyermek az õ atyjáról? a rab az õ szabadítójáról? a halálra kárhoztatott a neki kegyelmezõrõl? és az õ jótevõjérõl, kinek a hálaadás helyett merõ ellenkezésekkel fizesse? Én, én vagyok ez. De ezután így fogom mondani: én voltam az, s már ezután nem leszek soha oly feledékeny Teremtõmrõl, s Megváltómról. Megtartóztatom azután magamat minden vétkektõl, melyek az Istennek szemei elõtt oly útálatosak. Engedelmeskedni fogok az én törvényadómnak és Felséges Uramnak mindenekben. A Golgotha hegyérõl, a melyen az én Megváltóm érettem az õ Szent Atyjának annyi sok érdemeit feláldozta, és a megfeszíttetett Jézusomnak lábai elõtt egész életemben elkövetett vétkeimet megsiratom és azután új szent életet fogok élni. Ámen.
