ZRÍNYI: ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA PARS TERTIA
[p 0001]
VR Isten, embernek elméje mint fordul6,
Ninch állandó
tanách ember okosságbol,
Ha mit el végezis õ
gondolattyábol,
Ottan meg fordul Isten akarattyábul.
Szulimán Egerre veté gondolattyát,
Hogy annak el ki dõnche
erõs bastyáját;
De hamar az Isten térité tanáchát,
Hamar meg forditá Szigetre haragját.
Im meg mondám okát
az õ haragjának,
Midõn már meg parancholt volna hadának,
Hogy uttyokat Eger vár felé tartanák,
Es viselnék
gondgyát Dunán való hidnak.
Bosznai fõ Bassa
Musztafa azonban
Erkezék, szép haddal Chászár
taborában,
Hires vitéz vala ez Horvát országban,
Mert
erõvel bé mene Krupa várában.
Meg esmeré Chászár
ennek emberségét,
Mindgyárt néki adá Arszlán
vezérségét,
Megis hagyá mindgyárt vegye el életét
Részeges Arszlánnak, mert látá sok vétkét.
[p 0002] Job let volna néked Arszlán vesztég lenned,
Urad hire nelkûl nemis chelekednek
Semmit, hogy sem
bolondúl hadat kezdened,
S-hamis hirrel Uradnak fûlét
tõltened.
De Arszlán nem meré meg várni Musztafát,
Mindgyárt Budán hagyá minden partékáját,
Es nyomozny
kezdé Chászár nagy táborát;
De ugy-is meg találá maga
halálát.
Chàszár Mehmet Guilirgi Bassának adá
Bosznát, hogy siessen oda parancholá,
Es hogy arra
szorgalmatos gondgya volna,
Valami kárt keresztyén ot ne
chinálna.
Két ezer lovaszal Mehmet meg indula,
Nem
sok nap mulva érkezék Sziklos alá,
Ottan az szép
mezõn taborát szállitá,
Maga szép Sátorát ottan fel
vonyatá,
Siklosi Szkender Bék hozzá mene gyorsan,
Mehmetnek kõszõne, s-igy szolla okossan:
Uram
tetczik nékem ez chudálatossan,
Nem veszed eszedben
hon szálotál mostan
Vagy azt tudodé légy békeséges
helyen,
Ellenség nelkûl való szép Tõrõk
fõldõn?
Nem vagyunk immár Drinápoli mezõben,
De Kaur
kardgyának ki tettetet helyén.
[p 0003] Az keresztény
várak nem oly mesze vannak,
Hidgyed, Sziget-várban éh
farkasok laknak,
Chak nem éyel nappal ezt az mezõt
jarják,
Még az Hóstádban-is mieink nem laknak,
Te
jûvetelednek már régen hire van,
Itten szállásodis
Pór elõt nylván van,
Mellyet ha meg hallot Szigeti okos
Bán,
Fejemet kõtõm én, hogy régen lesben van.
Uram
nem maradhat az Tõrõk miatta,
Ha hova vagyonis
némellyiknek uttya,
Katona, uagy Hajdu azonnal el kapia,
Vagy fejét veszi, testét itten hadgya:
Hidgyed,
hóstádban-is meg nem maradhatunk,
Onnanis lábunknál fogua
vonyattatunk,
Még az várban-is nem igen bizuást vagyunk,
Annyira félelme miát meg kábultunk.
Az szent Mahometért,
kérlek Uram téged,
Magadat te itten ne
szerenchéltessed;
Hanem inkáb én tanátsomat
kõvessed,
Es az keritésben táborodat vigyed,
Az
lovak az hostádban ott kin lehetnek,
Az vitézek penig
várban ben férhetnek:
Keueseb kár lészen ha lovak el
vesznek,
Hogy sem ennyi sok, és jo Tõrõk vitézek.
[p 0004] Kûlemben Uram magadnak veszélyt keresz,
De
még én fejemreis haragot szeresz,
Ennek tanáchodnak hire
én rajtam lesz,
Azért lásd mit chinálsz, kerlek, hogy
el ne vesz.
Mehmet az keresztényt nem esmeri vala,
Mert õ nevelkedék mindenkor udvarban,
Es õ hiszen vala
bolond Alkoránban.
Egy tõrõk hogy meg õl négy
keresztént harczban.
Azért az Szkendernek nem sokat
hisz vala,
Mosolyogva magában ily választ ada:
Kõszõnõm tanáchodat Szkender Alboda,
De meg
bochásd, táborom helyét nem váltya,
Gyalázatos hirrel
Bosznában indulnék,
Ha én itt ez éyel maradni nem
mernék,
Es az semmi elõt oly igen rettegnék,
Hogy
helytis magamnak itten ne találnék:
De az lágy
fõlyhõkis engemet biztatnak,
Mert lá hogy chak immár
essõben állanak,
Nem lesz modgya ez éyel kichin
chatának;
Nem hogy lenne járása derekas hadnak.
De az
mely Zrinirõl beszéllesz énnékem,
Még nagy
Sztambolbanis jõtt hire fûlemben,
Ur Isten, ha nékem
lenne oly szerenchém,
Hogy ez mezõn véle meg
esmerkedhetném:
[p 0005] Mert hallottam az õ
nyughatatlanságát,
Kiért az hatalmas Chászáris
haragiát,
Reá forditani akarja szablyáiát;
De más okok
tartoztatták meg boszuját.
De õ is rá kerûl valaha az
tõrben,
Mint sokat chavargó Róka kelepczében;
En penig
ez éjel lészek szerenchétlen,
Mert nem látom õtet
s-fekszem dichéretlen.
Szkender, ha akarod, ketten eggyût
hállyunk,
Meleg káué mellet ag szót kováchollyunk,
Osztán mi virattig mind bizuást aludgyunk,
Mert tudom
bizonnyal Kaurt mi nem látunk.
Szkender igy felele: bátor
itt maradok
Ejfélig, Uram, kõrûletted udvarlok,
Es az
után osztán várban be ballagok,
Néked nyugodalmas
éczakát kiuánok.
Igy beszélnek ketten, azoban egy
legény
Aranyas bõr-zofiát fõldre le teritvén,
Két
szép bársony vánkost az zofra mellé tén,
Szerechen
tésztával sátort meg fûstõluén.
Vánkosokra
ketten ottan le ûlének,
Egy más kõzt sok dologrol
beszélgetének,
Kayét kichin finchanbol hõrpõgetének,
Osztán az után vachorátis evének:
[p 0006] De az
étel után egy szép Tõrõk gyermek
Ura hagyásábol az
házba be lépék,
Szép gyõngy házos tassán kezében
tûndõklik,
Fejét be tekerte gyenge patyolat vég;
Az
eggyik vállárol szép bársony kaftánnyát
Lé
bochátá, kezdé igazgatni kobzát,
Ablak felé ûle
õszve hajtvan lábát,
Igy kobza szavával nyitá hangos
torkát:
Miert panaszkodgyam szerenche ellned?
Ha
bõvited mindennap en õrõmemet,
Mem szakadsz el
tûlem az mint vagyon hired,
Hogy alhatatlanságban van
minden kedued.
Kikeletkor áldasz az szép zõld
erdõvel,
Szerelmes fûlemile éneklésével,
Eghi
madaraknak sok kûlõmbségével,
Viz lassu
zugással, szél lengedezéssel:
Nem irigyled nékem
az én egyesemet,
Inkáb hozzá segécz szeressen
engemet;
Soha el nem vészed az en vig keduemet,
Neveled
oránként gyõnyõrûségemet.
Adsz nyáron
nyugovást és szép chendezséget,
Szép Ciprus
arnyékokat hûvõs szeleket,
Gyõnge tûvel varrot
szép Sátor ernyõket,
Szomjuság-meg-olto ió szagos
vizeket:
[p 0007] Öszszel sok gyûmõlchel
Citrommal turunchal,
Ajándékosz bõven szép
pomagránáttal,
Erdõn vadat nem hadsz, mert nékem azokkal
Bõven kedueskedel, és jó madarakkal:
De télen az mikor
minden panaszkodik,
Akkor az én szûvem inkäb
gyõnyõrkõdik,
Erõs fergetegen szûvem nem aggódik,
Mert szép lángos tûznél testem melegedik:
Es vagyon
Chászáromnál nagy tisztességem,
Mindenek kõzõt
vagyon nagy bõchûletem,
El nem fogyhat soha az én sok
értékem,
Van jo lovam, éles szablyám, szép
szerelmem:
De kõtve vagy szerenche az en lábomhoz.
Mert el futtál volna eddig gonoszomhoz,
Ha volnál
szabadon, de rám gonoszt nem hosz,
Mert kõtue vagy
szerenche az én lábomhoz.
Igy szolla az gyermek, de nagy
Szigethi Bán,
Mehmet jûvetelét póroktol meg halván,
Nem
kérkedik világgal, más gondokban van,
Jo vitézeket
mindgyárt õszve hivatván:
Nyolcz száz lovast
válogat, ezer gyalogot,
Ezekkel gondollya visz végben nagy
dolgot,
Jo vitéz, lovára magais fõl ugrot,
Maga szép
szólgaihoz osztán igy szollot:
[p 0008] Vitézek nem
szûkség néktek sokat szollyak,
Es hogy én
tinéktek bátorságot adgyak,
Mindenitek ollyan egy
országos hadnak
Tudna parancholni, s-szûvet adni
másnak.
Emlekezzetek meg sok vitézségtekrõl,
Nagy
erõs probátokrol, szép hiretekrõl,
Chelekedgyék minden
mostis oly serényûl,
Az mint eddig chelekedtetek
vitézûl.
A hon az pogánynép ûl bizvást Siklosnál,
Boszna felé indult huszon hat zászlóval,
Nem fél
keresztyéntûl beszélli fõl szóval,
Hogy Siklosi
mezõn mi szégyenûnkre hál.
Azért én vitezim minden
szót fogadgyon,
Senkit az nagy bátorság el ne ragadgyon,
Minden Hadnagyátol, és én tõlem várjon,
Hogy talán
kõzûnkben zurzavart ne hozzon.
Es noha Mehmetnek van
tudatlan népe,
Es véres kardot nem látot Bassa szeme;
De mi ugy gondollyuk, mind ha leg iob lenne,
Minket bizodalom
mert rajta vesztene.
No már én jó szolgaim bátran
indullyunk,
Urunk I E S U S nevét háromszor
kiálchuk,
Az pogány ebektûl mi semmit ne tarchunk,
Mert
Isten mi vezérûnk, s-kemény paysunk.
[p 0009] Igy
indulának-el kõrõsztény vitézek
Eggyût Zrini Groffal
szép zászlós seregek,
Dél után az óra már ûtõt
kettõt meg,
Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek:
De Siklosig ez éyel nem mehetének,
Hajnal hasadásban nem
meszi érének,
Ahón az Tõrõkõk táborban hevernek,
De menni akarnak, mert immár nyergelnek.
Egy mély, és
hoszu võlgy fekszik tábor mellet,
Chak nem az vár éri
eggyik szélsõ végét,
Az masig peniglen arra, merre
Sziget,
Fekszik, és tart éppen egy fertály mérfõldet.
Szigeti Kapitány minden hadaival,
Az võlgyen fel mene
okos rend-tartással,
Az vigyázo hallik bástyárol mint
szollal;
De az keresztyének vannak halgatással:
Võlgynek masik részén szász lovas maradot,
Ezek,
mihent derékassan meg virradot,
Chendeszen ballagván
muttaták magokat,
Tõrõk tábora felé tarták útokat.
Jól meg láták õket az Tõrõk seregek,
De azt vélik
vala hogy Péchi vitézek,
Es hogy az Bassához
késérõûl jõnnek,
Azért õk ezektûl semmit nem
félének:
[p 0010] De gyorsan szûvõkbõl az
kétség ki-esék,
Mert kard miát ottan sok Tõrõk le
esék,
Sokat ez kichin choport ottan nem késék,
Ök
visza száguldva nyomra sietének.
Rikoltás, kiáltás
esék az táborban,
Azt tudnád az õrdõgõk ugatnak
pokolban,
Fel rõzzent az Bassa nem késik sátorban,
Jo louára ugrék fegyveres pánczérban:
Ihon már vitézek
(igy szol Tõrõkõknek)
Kit ohajtva vártunk, ezeknek
ebeknek
Vérekben meg festhettyûk vitéz kezûnket,
Ihon
már az ûdõ legyetek emberek.
Hiszem tolvaj kurvák mit
chináltak rajtunk,
Ide mertek jõnny, hon az mi dondárunk,
Majdan jutalmokat érdemre meg adgyuk,
Chak gyorsan utánnok
lovakon szágodgyunk.
Ezeket meg mondvan maga ki-robbana,
Kezében põrõgvén egy szép tollas chida,
Utánna az
dondár futhat kinek lova,
Chak az Bassa fia nem igen
szágulda.
Öt száz lovast tartot magánal meg
Rézmán,
Ez volt neve fiának s-jára lassabban,
Volt
okossabis ez noha iffiantan,
Kelle veszni szegénnek
más bolondságán.
[p 0011] Meddig Mehmet azokat héában
ûzé,
Addig vitéz Zrini az lesbûl ki-jõue,
Es
Bassa táboráig bizuást el mene,
Mert senki nem
áhatot ottan ellene:
Vitezéket mind eggyût choportban
tartá,
Tõrõk táboron kapdosni nem bochátá,
Lassan Tõrõk után rendel ballagtata, Siklostul,
tabortul õket kiszoritá.
Rézmán eszbe vette
keresztény donndárát,
Ot átkozni kezdé Attya
bolondságát,
Zrinire embertûl térité zászloját,
Attyának izené nehéz állopattyát:
Leg elsõben
Rézmán Frank Andrást lovárol
Chidával le-veré, s-ki
rántá torkábul
Lelke ki ment elõb, õ meleg testebûl,
Hogy sem maga fõldre eset lágy nyergébûl.
Chillag
Gyõrgy Zászlóval mellete ál vala,
Rézmán nagy
chidájához erõssen chapa,
Kemény Somfa chidát által
nem vághatá,
Magátolis az chapást nem taszithatá:
Gyõrgynek mellyén pánczér, de az sem tarthatá,
Mert
erõs Résmán szûvén által tas443zitá,
Dárdájával
eggyût életét kirántá,
Esék le zászlóstul
Chillag Gyõrgy hanyattá:
[p 0012] Chak hamar Solymosit
az után leveré,
Tholnaj Dõmõto02rt szablyával meg
õlé,
Vitéz Sárkány Gyõrgynek ottan fejét vévé,
Jffiu Jurchichnak életét elvévé.
Rézmán igy viselé
magát szablyájával;
De Farkasich Péter erõs
pallosával,
Nem chelekedik kevesebbet Rézmánnal,
Mert
miatta meg hal; Aga Mehmet Butal,
Juszup Oda Bassát az
fõldre terité,
Kurtot egy chapással az fõldre
leveré,
Te is ártatlanul meg holtál mellette
Jazichi
Ahmet, mert kemény seb leveté.
Iszonyu vér-ontást
nem számlálhatom meg,
Kit ketten mivelnek Farkasich,
Rézmán Bék,
Mint az eleven tûz valamerre mennek,
Mindenût holt testek halomban hevernek.
Mindennek vagyon
már szemén ellensége.
Tõrõk, és Kereszteny
õszue uan keverve,
Halók jaigatása, élõk
serénysége,
Nagy porral keuereg eggyût magas égbe.
Meszirõl meg látá Horvát országhi Bán,
Mint banik
népével meg dûhõdõt Rézmán,
Lovát sarkantyuval meg
inditá bátrán,
Az hon immár népe chak nem futásban van.
[p 0013] Igy mond: hová futtok ti vitéz emberek?
Nézzétek kichodák, kik tikteket ûznek;
Tehát ennyi
Keresztényt egy Tõrõk gyermek
Meg futamtat mezõben?
Siklos várában-é ti akartok futni, It akarjátoké Uratokat
hadni?
De az ki engemet fog bátrán kõvetni,
Neki
gyõzedelmet majd fogok mutatni.
Igy szolla s-nem tõbbet,
Rézmánra szágulda,
Annak ismeg kezében van kemény
dárda,
Mikor az io Zrinihez kõzellyeb juta,
Nagy erõvel
merészséggel reá hajtá.
Kemény vasas Pays az
hajtást meg tartá,
De az vasa payst ugyan által
járá;
De belõl pánczéron által nem jarhatá,
Zrini
éles pallossal Rézmánhoz chapá:
Meg nem tartá aztot
az aczélos pánczér,
Kiomlék Rézmánnak vállábul piros
vér;
Mind az által az vitéz Tõrõk meg nem tér,
Hanem
kardal ismég Zrinihez chapni mér.
Azonban Mehmetis
meszirõl érkezék,
Láttya miben vagyon az Fia Rézmán
Bék,
Hogy ha nem érkezik hamar az segitség,
Ezennel
egy fia éltének lészen vég.
[p 0014] Mint magas
hegyekbõl le-szállot kû-szikla,
Kinek lohun nem lehet
nagy tartalékja,
Nagy sebességgel dûl, s állo fákat
rontya,
Bont, tõr, merre gõrdûl, es semmi sem tartya:
Ugy Mehmet fiának látván veszedelmét,
Valakit hon
talál el vészi életét,
Öl, vág, ront, és szaggat az
ki menetelét,
Tartoztatni akarja õ sietését.
De
mikor oda jûn fiát halva lattya,
Gondold meg szûvének
vagyoné bánattya:
Mint az fene Tigris kõlkét halni
láttya,
Háloját vadásznak s-magátis szagattya.
Igy
mond io Zrininek: avagy te engemet
Fiam mellé tészesz,
s-el viszed fejemet,
Avagy én ezentûl ki ontom véredet,
S.eleuenen meg rágom kemény szûvedet.
Eggyût illyen
szokkal az nagy Grofhoz chapá,
Mellyért kemény sisakja
ketté szakada,
Es ha Basa kardgya meg nem fordul vala,
Az let volna Zrininek végsõ orája.
Az Isten Angyala az
chapást meg tartá,
Az Mehmet kezében szablyát meg
forditá,
Gyorsan az kõlchõnért kõlchõnt meg
fordita,
Mert kardgyával eggyût job kezét el chapá:
[p 0015] Lovastul kemény fõldre Mehmet le esék,
Vitéz
Zrini utánna gyorsan le ugrék,
Mehmet roszul torlod meg
fiad veszését,
Ezentõl késérni fogod fiad lelkét:
De ne fély meg nem halsz nagy dichéret nélkûl,
Mert
lá meg õlettél Zrini kezétûl,
Igy mondván ki bochátá
lelkét testébûl,
Mert eel válék feje kegyetlen
mellyétûl.
Mehmet Basa halálán meg ijedének,
Az
egész seregbéli Tõrõk vitézek,
Már Zászlóstul
eggyût futni készûlének,
Mikor õket meg tartá Péchi
Olaj Bék;
Tõrõkõknek hangos torokkkal igy szolla:
El veszet ama jo vitéz Mehmet Bassa,
Mi penig
szaladunk, ez lesz meg torlása
Ö vitéz verének
serege futása.
Mely világ szegletin ti akartok élni,
Michodás emberek elejben menni?
Holt Uratok mellõl ha
fogtok szaladni,
Es testét fiával akarjátok hadni.
Ah
ne lásson az ég soha illyen dolgot,
Hogy illyen kár
után Tõrõk adgyon hátat;
De ti futastokban-is nem
látok hasznot,
Hanem hogy vérûnkel fessûk Kaur
kardot.
[p 0016] Egy reménsége van meg gyõzetteknek,
Hogy semmi gyõzõdelmet ne reménlyenek,
Nem jobbé
tisztességgel halni embernek?
Hogy sem szemén élny
szégyennel mindennek.
En én, ha az ti gyõzhetetlen
szûvetek
Annyit mér, az mennyit mivelhet kezetek,
En
lészek dichéretre vivõ vezertõk,
Avagy meg maradando
hirrel halok meg.
Igy mondván, ragadá erõs kemény
dárdát,
Le taszitá lórul halva Marko Szilát,
Az után
Tót Bencét, es egy gyalog vajdát,
Cherej Pálnakis meg
sérté az vállát.
Nem tarthattya magát lovon Cherei
Pál,
Akarattya nelkûl az kemény fõldre szál,
Ibraim
Olaj Bég mar feje fõlõt ál,
Kõnyõrgeni kezde sebes
Cherei Pál:
Vitéz ember ne bánch, mert jó rabod vagyok,
Elég ezûst arany pénzt magamért adok,
En Zrini
Miklosnak fõ embere vagyok,
Nem sokaig vasat te nálad
viselek.
Kegyetlenûl Íbrahim meg mosolyodék,
Monda,
nem gyõnyõrkõdõm az te pénzednek,
Had othon fiaidnak,
es gyermekidnek,
Anélkûl nem szûkõs tárházam, ha
élek:
[p 0017] Tûlem kegyelmet kérsz, Zrini el
bontotta,
Mert kérését Rézmánnak meg nem hallotta,
Az
vitéz Bassátis az fõldõn le vágta,
Azért Zrini õl
meg téged ravasz roka.
Pál végsõ oráján igen meg
busula,
Kegyetlen Olai Bégnek fõldrûl igy szolla:
Am
legyen ez nékem leg utólso óra,
De te életed életemnek
lesz árra.
Nem sokáig kérkedny fogsz halálommal,
Nem meszi vár tegedis kegyetlen halál,
Egy erõs kéz
miát lelked pokolban szál;
Engem penig menyország vár
kivánsággal.
Nevet kegyetlen Bég, akkor hozzá vága,
Mikor Pál még tõbetis szolny akara,
Az éles
szablyával gégéjét el chapá,
Eletét és szavát
egyszer s-mind szakasztá:
Eggyût az chapással
esztet mondgya vala,
Az en jõvendõmet chak ió Isten
tudgya,
Haly meg te azonban, s-mondgyad menyors4543zágban,
Ibrahim Olai Bég hogy mégyen pokolban,
Más felõl
Farkasich mint sivo oroszlány
Pogány Tõrõk testet
magas halomban hány,
Meg holt õ miatta Durlik Aga, Rézmán,
Bassa Kihájais fekszik fõldet rágván.
[p 0018]
Adatik õ néki tágos, és szeles útt,
Mert minden
elõtte, az merre lehet fútt,
Nem kûlõmben mikor ki
lõvik az Algyút,
Chinál széles nyilást, az mig
helyére jút:
Chak te magad nem futsz nagy Oriás Rahmat,
Farkasichra bátran hozod nagy botodat,
Régen el hadta az
maga lovát,
Gyalog, mint egy Torony, hordozza nagy bottyát.
Heában Farkasich meg várnod ezt kardal,
Nem árthatsz
õ néki kemény pallosoddal,
Es, hogy ha el nem ejted
esztet puskáddal,
Vagy maga terhéuel le ver, vagy nagy
bottal.
Ottan leg elõszõr puskához ragada,
Az vitez
Farkasich Rahmatra iránza;
Nem ijede Rahmat, de nagy batran
monda,
Félénk eb meszirõl látni akarsz halva.
Bár
Pattantyust oltalmadra hoz magadnak,
Nem arthatsz te aval
ennek az Rahmatnak:
Bár tûzzel ály ellen én
buzogányomnak,
De étke lész ebeknek, és az hollóknak.
Ottan az Farkasich nagy mellyében lõve,
De magas Orias
evel el nem dûle,
Bottal Farkasichnak az fejét meg ûté,
Fél holton lova mellé fõldre terite:
[p 0019] Magátis
Farkasichra esni bochátá,
Mert seb miát lábon továb
nem álhatá,
Atkozodván magábul lelkét bochátá,
Mely
testet éltében oly kevélyen tarta.
Ninch már tattalékja
Zrini seregének,
Mert futnak elõte az Tõrõk vitézek;
De ihon jûn gyalog kegyetlen Olaj Bég,
Nem akar el futny,
de akar halny még:
Sisaknak chak az fele vagyon fejében,
Az tõbbi mind el tõrõt sok ûtkõzetben,
Szablája el
tõrõt chak fele kezében,
Maga lustos porban, és
keresztény vérben:
Száz lik van paisán, száz kopia
darabok,
Most már kõrnyûl vették az egész gyalogok;
De mint kûsziklának nem ártanak habok,
Ugy semmit nem
tehetnek Bégnek gyalogok:
De mihent Zrini Miklos esztet meg
látá,
Lovon gyorsasággal oda szágultata,
Vitéz
Olaj Béget bántany nem atta,
Mert nagy vitézségét magais
chudalta.
Igy szolla Zrini: ad meg vitéz magadat,
Eléggé mutattad mar vitéz voltodat,
Kiért nem kívánom
énis halálodat,
Vagyok Zrini ne szegyenld meg adásodat.
[p 0020] Ottan kard darabját az Bég el hajtá,
Zrini
nevére szûvét mert meg lagyitá,
Az io Groffnak
térdéhez ily szoval futa:
Uram te nevedre Bég magát meg
adta,
Hidgyed hogy senkinek én másnak magamat
Meg nem
attam volna, míg birnám karomat,
Mert vitéz Olaj Bégnek
mondom magamat,
En szép péchen tartom mostan
lakásomat.
Ez után az nagy Bán trombitát fujata,
Maga
szép seregét mind õszve hivatá,
Mert az szép
napis már lovait el hajtá,
Oceanum Tengerben mert be
usztata
Bassa táborában magaét szállitá,
Szorgos Istrasait kõrûle jártatá,
Ott hált azon
éjel: mi volt másod napra,
Azt bizom negyedik rész
Historiámra.
PARS QVARIA
[p 0001] FUt
fárad az ember és kap ez vilagon,
Véli hogy állando
boldogságot adgyon,
Nem hiszi tõvébûl szerenche
szakadgyon,
Markában kis édesért száz ûrmet adgyon;
Kit gyakran szerenchétlenség meszi kerûl,
Valaha
õ rájs nagy usurával dûl:
Mentûl nagyob hegyen forgó
szerenche ûl,
Annal nagyob kárral es sebességgel
dûl.
Örûl az szerenche ember esésében,
Azért
õ el veszi, teszi chak nem égben,
Hogy
gyõnyõrkõdhessék nagyob esésében,
Mint
Juhász kûsziklán kûnek gõrgésében.
En
tinéktek példát meszirõl nem adok,
Noha mennyi hajam
van, annyit adhatok:
Mehmet Bassa esetét jol
hallottátok,
Ült magassan s-bizot, de lá le-hanyatlot,
Boldog az ki ióban el nem bizza magát,
De kész
szûvel várja szerenche forgását,
Mind jón mind
gonoszon álhatatlanságát,
Lattyuk szerenchének sok
féle játékját,
[p 0002] Ihon most Zrininek io
szerenchéje van,
De még õ rajtais ennek hatalma van,
Ma
az Tõrõkõkõn nagy gyõzõdelme van,
Holnap vitéz
fejét meg láttyuk karó-fán.
Örûlsz Zrini Miklos,
Tõrõkõt meg veréd,
Nem sokaig talán nagy árron meg
vennéd,
Hogy ne láttad volna az Bassát Mehmetet,
Mert
halált, és romlást chak ez hoz tenéked:
De nékem nem
szabad illyeneket szolnom,
Mert az õ szent lelke
Istennél van tudom,
Hogy Sziget-várában meg hal, tudta
tudom,
Azérr el nem bizta magát én gondolom:
Mert
álhatatlan szerenche ajándékját,
Nem más szûvel
vette mint egy piros almát,
Az kit bánat nelkûl mindgyart
visza adhat,
Avagy ha nem ádis tudgya hogy meg rothad.
De talán Historiákbul mi ki léptûnk,
Es Sziget
veszésérõl el feletkõztûnk
Ugy tetczik terhûnket
aval kõnnyebéttyûk
Ha arrul szolhatunk kiben van sok
részûnk.
Szerenche én velemis gyakorta mulatt,
Mind
édesset, keser20t mutat egyéránt,
Mulásson bár
velem, annyit nem tréfálhat
Hogy iól ne ésmérjem
álhatatlan voltát.
[p 0003] Azonban az szép nap õ
szép harmattyával,
Vidámetá világot ékes voltával,
Az éjelt el ûzé szép pirosságaval,
Mindennek fényt
ada sok kûlõmb látattal.
Sok hangas tombita akkor meg
rivada,
Sok harag szavu dob tombolva robbana,
Ki ki immár
fõl ûlt jo vitéz louára,
Az gyalog rendben ál vitézek
modgyara:
Fõl ûlt már Zrinijs ál az sereg elõt,
Sisakján szép Struz-tol vér haragos szellõt,
Mellyét fõdõzi vas, es ád néki erõt,
Kezében nagy
dárda, s igy szol sereg elõt:
Kit vártunk
Istentûl, és szûbûl kivántunk,
Ihon jo vitézek
most meg adta látnunk,
Ihon ellenségûnkõn jár az mi
lábunk,
Láttyátok Istennek irgalma van rajtunk;
Vegyûk ezt õ tûle nagy háládo szûvel,
Szolgallyunkis õ néki minden erõnkel,
Most az mit
chelekednûnk hagyot ezekkel,
Meg engedi talán nagyob
ellenséggel.
Mi holt társainkatis itten ne hadgyuk,
De
érdemek szeerint mi temetést adgyunk,
Mert ez lesz
nekik utólsó ajándékunk,
Illyen jo tétûnkért
Istentûl áldatunk.
[p 0004] Cherei Pál testét ottan
lóra tévék,
Osztán az tõbbitis fõldrûl mind fel
véuék,
Két huszan voltanak meg holt vitéz testek,
Ezeket fõl vévék Keresztény vitézek.
Vitéz
Farkasichot tévék Lecticában,
Mert meg nem holt vala
iszonyu chapásban;
De õ chak alig élt mert feje
chontyában,
Ninch talán egy-is ki uolna ép voltában.
Az
seregek kõzõt ezek hordoztatnak,
Rokoni s-társai
kõrûlõttõk vannak,
Szép vitéz szokkal sebeseket
biztattyák,
Kõtõzik sebeit szánnyák, és ohajtyák:
De mind ezek elõt megyen két szâz lovas6,
Mindenik
fegyveres, és mindenik tollas6,
Fénlik mindeniknél
pánczér, sisak, s karvas6,
Mindeniknek hátàn egy
haragos Farkas6:
Nem volt egyknekis kopiája az harczon,
Mert inkáb hordozot karabint oldalon,
Most kopjat kezében
tart, és kopja vason,
Mindeniken Tõrõk fei rá ûtve
vagyon.
Két száz gyalog osztán ezeket kõveti,
Minden maga rabját mellete vezeti,
Van keche mindenen deli
tekinteti,
Vélnéd lába fõldet hogy nemis illeti:
[p 0005] Hat Tõrõk Agának hat lovas az fejét,
Hordozván
nagy kopján gyalog után léptet,
Ezek után viszik az
Rézmán fegyverét,
Bassa Kihájáét, es Mehmet
Bassáét:
Három Párducz-bûrõs hadnagy megy az
után,
Azt az három fejet viszik magas kopján,
Jûn
Pechi Olai Bék maga ezek után;
Látod hogy haraggal ûl
mostis ló hátán:
Osztán tizen három Tõr20k
Zászló mégyen,
Esztet tizen három viszi gyalog
legény,
Osztán az dondáris jûn redelt seregben,
Lobognak az Zászlok vannak nagy õrõmben:
Husz nagy
nyaku teve megyen sereg után,
Az Basa sátorát
hordozzák az hátán.
Van negyven õszveris, es bial két
hatvan,
Ez mind nyereség volt az Siklosi pusztán.
Mikor Sziget várhoz kõzel érkezének,
Akkor mind meg
álnak az rendelt seregek,
Eggyût hálát aduán az élõ
Istennek,
Háromszor szent nevét hangal kiálták meg.
Zrini vitéz, lovárul ottan le szálla,
Az fõ
Hadnagyokkal szent házban ballaga,
Ott az nagy Istennek
sok hálákat ada,
Mert eztet Istennek õ tulajdonitá.
[p 0006] Az Szentegyház elõt gyalog puska ropog,
Az
bástyán sok ágyu iszonyuan durog,
Fûst kiáltás
eggyût magas égben forog,
Talán az égbenis hallyák ezt
Angyalok.
Az Szentegyház elõt egy dévan szõnyegre,
Az vitéz holt testek rendel vannak téve,
Meg láta io Zrini
az mikor ki jûve,
Igy szolla õ nékik õ keserûlt
szûve:
Minchodás áldással dichérjelek tiktek,
O,
keresztény módra meg holt vitéz testek,
Mi edes
hazánkért el fogyot éltetek,
Minket dichõsitet ti vitéz
véretek:
Szûbûl kivánhatom kõztetek fekûnném,
Ti
szerenchéteket hogy ne irigyleném,
Mert ûltõk
Istennek ti mostan job kezén
Légyen hát veletek Isten
mind õrõkkén:
Talán az az Isten kinél vigattok
mast,
Hoszáb útat hagyot nékem, és probálást,
Hiszem nem sokaig ez testem unalmast
It hagyom, s meg
láttyuk menyországban egymást.
Igy io Zrini holt
szolgaitul buchuzék,
Hadnagyival egyût az várban bé
lépék,
Ottan elejben fia Gyõrgy viteték,
Melynek az
Attyátul ily szép szó adaték:
[p 0007] Tanuly Fiam
tûlem Isteni félelmet,
Tanuly fáratságot, s-kemény
vitézséget,
Mert kel tenékedis kõvetned engemet,
Sokat
járnod, s-fáradnod, veritékezned:
Azonban nagy asztalok
meg vettetének
Zrini Groffal vitézek ott le ûlének
Vitéz Olaj Bégetis abbul bõchûllenék:
Zrini Vitézeket
mind io szûvel tartya,
Kire kõszõn jó bort aranyas
kupába,
Dichérvén viselte hogy iól magát harczban,
Kit
szoval apolgat meg ajándékozván;
De mihent io bor fejeket
melegété,
Ki ki gondolattyát mindent félre téve,
Némely
Horvát Dávorit nagy torkal kezdé,
Némely hajdu tánczot
fegyverrel szõkdõse:
Ki dichéri lovát, ki erõs
fegyverét,
Ki társát, ki magát, ki nyert nyereségét,
Minnyájan peniglen Urok Vitézségét,
Fõn szoval
kiáltyák, és dicherik õtet:
Chak maga Olaj Bék szomoru
szûvel ûl,
Bánatos gondokban feje chak nem õszûl,
Sok vitéz szok kõzõt chak az õ szûve hûl,
Néha nagy bánattyában chak el nem merûl,
[p 0008] Ily
nagy szomoruságát Zrini hogy látá,
Vitéz Ibraimot ily
szoval szolletá:
Lágyich meg bánatod vitéz ne
bánkodgyál,
Mostan te mi velûnk bátran egyél, igyál:
Az mely Isten téged most rabságra adot,
Módot
szabadulásodban magánál hagyot,
Ninchen
szomoruságodra néked okod,
Hogy most az szerenche
veled igy mulatot:
Mindent chelekettél ki tûled lehetet,
Isten akarattyát mássá nem tehetted,
Nem ugy mint
rabomat tartlak én tégedet,
De mint magátul jût vitéz
vendégemet.
Felel Bék Zrininek, s szemében bátran néz:
O nagy hirû, nagyob vitézségû vitéz,
Mely, meg
gyõzettettekre kegyelemmel nész,
Örûlõk ide hozot
szerenche szélvész;
Miért szégyenleném nálad
rabságomat,
Ha te rõszketteted Tõrõk birodalmat,
Ha te meg chorbitod mi fényes hódunkat,
Azoknak leg nagyob
része vagyok én hát?
Vitézségemmelis soha nem
kérkedem,
Mert gyedûl vitéz mindenhato Isten,
Chak
alázatossan Nagyságodat kérem
Hogy illyen raboddal jo
kegyelmet tégyen.
[p 0009] Hat mása ezûsstet
váltságomért adok,
Urnak való lovat néked hatot hozok,
Ved tûlem jo neven kit jo szûvel adok,
Ertékemet ennél
mert tõbbet nem tudok.
Nem kel nékem pénzed (igy felelt
Zrini Bán)
Aranyam, ezûstem mert ennékem tõb van,
Hanem Tõrõkõk kõzt egy vitéz szolgám van
Annak
szabadulását én szûvem kiván.
Az szolgámat
hijak Radován Vajdának,
Vitézségen kivûl semmie ninch
annak,
Hidgyed de hallottam, es az õ sarczának,
Nem
tesz száma annyit, mint ajánlásodnak;
Esztet
szabadéch meg, osztán menté tészlek:
Itten meg
chokolá Bék kezét Zrininek,
Mert engedet az Ur méltó
kérésének,
Erte rabok minnyájan lének kezessek.
Azonban az gyors hir szárnyára fel kele,
Sebessebben
szélnél, s-madárnál rõpûle,
Hir, melynél ninch
gonoszb, s-mely hamaréb nõne,
Az mely futásában nagyob
erõt venne.
Valamerre mégyen az Basa veszését,
Ezer trombitával hirdeti el vesztét,
Nem nyugovék mig nem
tõlté Chászár fûlét,
Ama nagy Chászárét Szultán
Szulimánét,
[p 0010] Szokása szerintis hamissan
hirdeté,
Hogy Tõrõk várakat Tõrõk mind el veszté,
Es hogy Guilirgi Bassát meg verte,
Harczrol egy sem
szaladot mind meg õlette.
Chászár ily rosz hirben
igen meg ûtkõzõt,
Mert halván ezeket ugyan
feleitkõzõt,
De tétteti magát hogy õ nem féleinlet,
Es az Bassak elõt mutat bátor szûvet.
Nem hiszi
Bassának derekas veszését,
Itéluén Mehmetnek
mondhatatlan eszét;
De hamar ki veté szûvébûl
kétségét,
Mert sebes Iszlán hozá bizonyos hirét.
Harczrol chak aligglan Siklostul szaladot,
Hozot magávalis
derék bizonyságot,
Mert hegyes kopja-vas hátában maradot,
Fején két seb; Iszlán Chászárnak igy szollot:
Uram, ki Oceanum Tenger vizével
Határoztatod nevedet s-az
egekkel;
Kiuánnám hogy hozzád jûhetnék jób hirrel,
Hogy sem az kit kel hoznom kételenséggel:
Tajeléri
Mehmet az te Vitéz Basád,
Akarván probálni
ûdõtlenûl probát,
Siklosnál meg ßzállitotta volt
táborát,
El veszté azt, vitéz Fiátis, és magát.
[p 0011] Az Zrini kardgya ezt mind meg emésztette,
Nem
vélem kõzûlûnk sok el kerûlhette;
De vég
Várakbanis oly ijedést vete,
Chak nem pusztán vagyon
némely kõrûlette:
En magam chak alig, és futva
szalattam,
Bizonyal az Bassát, s-fiát halva láttam,
Péchi Olai Béget Kaur kézben hattam,
Mindent meg emésztet
az Kaur kard Uram.
Chászár õszve hivá mindgyárt
Vezéreket,
Mihent bizonyossan érte ily hireket,
Mond
nekik mi máshun nezûnk ellenséget,
Addig az Horvát Bán
nézd miként rond minket:
Mindnyájan chufságra bizony
méltok volnánk
Ha ezt mi Zrininek mostan el halgatnánk,
Most kezûnkben vagyon mi bûntetõ pálczánk,
Hadgyunk
békét artatlan Eger-várának.
O, mely nagy bûntetést
fogok rajtad venny!
Miképpen fogtok véretekkel fizetny?
Te
leg elõszõr vakmerõ Horvát Zrini
Fejeddel Tajelérit
fogod fizetni.
Azért én Bassáim mindgyárt az hadakat,
Visza hiuassátok az kik sebes Dunát,
En
parancholatombol által usztatták
Mindgyárt visza
Zászlokat hozzám forditsák,
[p 0012] Szokolovich
Mehmetnek meg parancholá,
Ez leg fõeb s-keduesseb
vezére vala,
Hogy Kadileschernek ezer juhat adná,
Ö
Isten neuében Sasoknak osztatná
Ezer juhat vágata
puszta mezõben,
Kadilescher s-eggyet sem hagya
bõrében,
Ez vala Szultánnál igen bõchûletben,
Mert
vala õ fõ Pap, es Ersek hitekben,
Szálla sok Sas
fõldre, s-az barmot el lepé,
Rút horgas orrokkal azt
szaggatny kezdé
Szántalan sok holló kákog minden felé,
Toluaj kánya, lopo Héja van keuerue.
De chudát en
tinéktek mondok ezennel,
Ihon jûn egy nagy Sas haragos
kõrméuel,
Hasomlit õrdõgõt feketeségéuel,
Bialt nagyságával, s-rettenetességgel;
Háromszor
kerûlé szárnyon az juhokat,
Szárnyát mozgatuán mint
Gállya vitorlyát,
Végre alá forditá sebes sugárát,
El kergeté ûze mind az madarakat.
Mikor már egy sem
volt, akkor õ lé szálla,
Az sok dõg kõzõtt
kegyetlenûl sétála;
De õ chak egyiketis meg nem
kostolá,
De egy sõtét fõlyhõben el tûnik vala.
[p 0013] Kadilescher ezen igen meg ijedet,
Tudgya
jõvendõje ennek nem jo lehet,
Igy szollitá meg
Szokolovich Mehmetet,
Hajch meg Uram, hajch meg szomra te
fûledet.
Noha néked nékem sokat nem kel szolnom,
Mert eszt az jõvendõt által érted tudom;
Menésûnket Szigetre en nem jauallom,
Mert madarak által
Isten tiltya látom.
Látád Saskesellõ mint ûzé
aprókat,
De még az sem bántá az nyuzot juhokat,
Bizony
ez jelenti az Chászár haragját,
Mi ránk, hogy meg nem
veheti Sziget várát.
Üzny fog bennûnket erõvel
ostromnak,
Fogunk futny elõtte mint hollok Sasnak,
Magának sem mondhatok jot az Chászárnak,
Mert el
veszténk kõdben rõpûlését Sasnak.
Mikor
Eger-várra hamaliát hántunk,
Ugy mutatta valamint kivántuk
magunk,
Eger-várban ûlny fog az mi Chászárunk,
Magunkis szerenchéssen mindnyájan járunk.
Mind ezeken
sem ijet az nagy Szuliman,
Mutat bátor ortzát Mehmetnek
sátorban,
Szûvében nem tudom ha mint szájával van,
De bal jõuendõket neuet meg gugoluán.
[p 0014] Mi ugy
chelekedgyûnk (monda az Mehmetnek)
Mint tudunk leg jobban,
s-mint vitéz emberek,
Tõbbit akarattyára hadgyuk
Istennek,
Ehtelen madarak minket nem ijesztnek:
De mi
számunkra job jõvendõ nem lehet,
Tuddé vitéz Szolgám
Szokolovich Mehmet,
Miert az sok madár az dõgbe nem évet,
Vár keresztény testbûl mert hamar job étket.
Holnap
ha Isten egésségûnket adgya,
Légyen készen
mindennek nyeregben lova,
Indullyon Istennek szeretõ
tábora,
Vagyon Mahometnek mi réank nagy gondgya.
El
nyugvék az szép nap chendeszszen azonban,
Es nem igen
sokára lén éjfél tájban
Illyen nagy tõrténet esék
az sátorban,
Két fene ló meg szabadult egy sátorban;
Ki futának sátorbul nagy harczolással,
Sátor
kõteleket szaggatnak rugással,
Tipornak már mindent
nehéz vas lábokkal,
Az egész tábort fõl futnak
gyorsassággal:
Kinek fejét nyomják fekve, kinek
hasát,
Rá szaggattyák dõntik kire az sátorát,
Ki
jaigat, ki fegyvert kap, biztattya társát,
Mindnyáian
gondollyák Kaur chalárdságát.
[p 0015] Nem tudom
mellyiktûl egy szozat ki jõve,
Ha most Bán Zrini
Miklos jelen lehetne,
Hitemre minnyájunkat õszve keverne,
Az Isten ne adgya hogy Zrini it lenne.
Iszkender
Talismán hallá Zrini nevét,
Nem hallá szomszédnak az
tõbbi beszédét,
Véli bizonyosnak Zrini rajtunk vagyon,
Fut buijk mindenût nem tarthattya szûvét,
Kiált,
Tõrõk barát Zrini rajtunk vagyon,
Láttam szemeimmel
bár minden szaladgyon;
Fut az ki ezt hallya kevés ki
maradgyon,
Az ki bátorsággal szablyához ragadgyon:
Fõl zõndûlt az tábor minden felõl futnak,
Nemellyek
egy más kõzt igen vagdalkoznak,
Esmeretlen népek ha
õszue találnak,
Ki ki maga társát alittya Kaurnak.
Az ki Káurt kiált ottan fejét vészik,
Mert bizonnyal
Káurnak õtet itélik,
Rettentõ kiáltással tábor meg
telik,
Embert, lovat, sátort magok kõzt keuerik.
Már
Murtazán Basa ki ment az taborbul,
Hogy meg nézze
lássa tõrtént ez mi okbul,
Vannak harmincz százan
ezek mind louasul,
Ki kûldetnek Szokolovich Bassátul.
[p 0016] De már Aigas Basa, Circasok Hadnagya
Mivel
rend rajta volt tábort kõrûl járja,
Volt tizen három
száz az õ io lovassa.
Mikor sõtétségben
Murtazant meg látá,
Véli hogy ez légyen az Káur
choportya,
Keués bátor szoval vitézit biztattya,
Az maga
choportyát Tõrõkre indittya,
Nem kérdez, némis szol
chak haraggal vágia.
Nagy erõs dárdával sokat földre
vere,
Mert neki mindenik ez esmeretlennye;
De nem álhat
Aigasnak senki ellene,
Erõs õ magais, s-van vitéz
serege.
Szalad az Murtazán visza mind nepestûl,
Szalad nagy serege nagy dicheretlenûl,
Aigas az Murtazánt
el éri népestûl,
Nézi véli légyen Hadnagy Káur
kõzûl.
Buzogánnyal Murtazánt erõssen ûté,
Akarattya ellen az fõldre teritté;
De nem bántya, tûle
hogy nyelvet vehetne,
Kõtõzue egy tûzhõz sietve
viteté.
Ily zõndûlést halván az Szulimán
Chászár,
Szántalan louassal az tábor kõzõt jár,
Vagyon kõrûlette sok io Puskás Janchár,
Nézi honnan
lehet kõztõk ily Zurzavar.
[p 0017] Zrintûl õ nem
fél mert tudgya bizonnyal,
Madár sem jûhetne ily hamar
szárnyával:
Azért mindent biztat az kit futva talál,
Végre chõndeszedvén egy kis tûznél meg ál.
Hát ihon
Murtazánt hozza Aigas Basa,
Hogy meg nézné tûznél ki
légyen akarja,
Szerenchére talált ottan az Chászárra,
Meszirõl esmervén Chászárt, néki szolla:
Im
hatalmas Chászár Zrinit hozom néked,
Egy bot
ûtésemnek eztet kõszõnheted;
De Murtazán kiált,
hát ne bánch engemet,
Tõrõk vagyok énis esmérlek
tégedet,
Aigas Murtazánnak nézi bátran szemét,
Mond,
bizony nem érdemled az Tõrõk nevet:
Ily szokkal oldozá
meg kõzõtõt kezét,
Nem meri Murtazán fel emelny
szemét,
Ot Aigás Chászárnak mint járt meg
beszéllé,
Murtazán mint futot, es miként kõtõzé,
Az Tõrõkõkbenis hogy sokat le vere,
Mert nem tudgyák
vala az jelt, s-nem esméré.
Vitéz Aigás nagy
tisztességben marada,
De Murtazán mivel szégyennel
szalada,
Az Vitézek elõt vala gyalázatban,
Chászár
visza tére chendesûlt táborban.
[p 0018] Tõrõk
három ezer el veszté életét,
Mert Aigas ezeret vága
Murtazanét,
Ki maga futásban szakasztotta fejét,
Kinek
puska szaggatta mellyét és fejét,
Elég nagy gondgya volt
az Vitéz Basaknak,
Es még magánakis az okos Chászának,
Hogy az fõl zõndûlt népet meg chillapitsák
Am
nehezen késõre meg chillappéták.