BALASSI ÉS A NEOLATIN SZERELMI KÖLTÉSZET

Ha összevetjük Balassi verseit a neolatin forrásokkal, (a forrás itt olyan szöveget jelent, amelyről bizonyítani lehet, hogy Balassai pontosan ezt használta fel verséhez,) azt látjuk, hogy nagyjából három csoportba rendezhetők az átvételek:

1.: fordítás,

2.:bővítés,

3.: motívumátvétel.

A bővítések olyan versek, ahol az eredetinek a fordítása egy tömbben található, de a magyar szöveg jóval hosszabb ennél. A motívumátvételeknél pedig a latin és a magyar szöveg csak hasonlít egymásra, s szinte nem is, vagy csak alig bizonyítható, hogy a latin vers volt az idegennyelvű forrás.

Éles határt húzni nehéz persze, mint mindenütt. A megkülönböztetéshez a Kocziszky-féle humanista versmodell összetevőit használtam fel. Hogy melyek ezek, idézem Kocziszky Évától:

A humanista vers modelljét – tisztán gyakorlati meggondolásokból – négy összetevőre bontjuk. Először is megkülönböztetjük a retorikai versszerkesztés két szintjét: 1. a szövegszervezés mikroszintjét, vagyis a szavak, szókapcsolatok elrendezését, kapcsolódási módját, továbbá ezeknek a versszerkezet egészén belüli helyét; 2. a szövegszervezés makroszintjét, hagyományos retorikai terminussal élve a dispositiót, azaz a nagyobb szövegegységek elrendezését, kapcsolódási módját. E két szerkesztési elv 3. a vers és beszédhelyzettel, valamint 4. a verseléssel együtt alkotja a versmodellt.⁴⁰⁷

Aszerint sorolom be valamelyik csoportba a szövegeket, hogy e négy pontnak mennyiben felelnek meg. A negyedik pontban, a verselésben soha nem egyezik a magyar szöveg a latinnal; ez nem meglepő. Általában az első összetevő megjelenése dönti el, hogy fordításról van-e szó, vagy bővítésről, és a másodiké azt, hogy a magyar szöveg a latinhoz képest bővítés-e vagy csak motívumátvételről van szó. A vershelyzetről, ahol szükséges, később ejtek szót.

A latin szövegeket az alábbi kiadás nyomán, de egységesített helyesírással közlöm: Poetae tres elegantissimi, emendati et aucti, Michaël Marullus. Hieronymus Angerianus. Ioannes Secundus, Parisiis, Apud Dionysium Duvallium, sub Pegaso, in vico Bellovaco, 1582.⁴⁰⁸

1. Fordítások

Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus Epigr. I./ 63. Ad Manilium Rhallum. Non vides verno variata flore Tecta? non postes viola revinctos? Stat coronatis viridis iuventus Mixta puellis. Concinunt Maias pueri kalendas, Concinunt senes bene feriati, Omnis exultat locus, omnis aetas Laeta renidet. Ipse reiectis humero capillis, Candet in palla crocea Cupido, Acer et plena iaculis pharetra, Acer et arcu. Et modo huc circumvolitans, et illuc Nectit optatas iuvenum choreas, Artibus notis alimenta primo Dum parat igni. Nunc puellaris medius catervae Illius flavum caput, illiusque Comit et vultus, oculisque laetum Addit honorem. Mitte vesanos bone Rhalle questus. Iam sat indultum patriae ruinae est. Nunc vocat lusus, positisque curis Blanda voluptas. Quid dies omneis miseri querendo Perdimus dati breve tempus aevi? Sat mala laeti: quoque sorte, coelum hoc Hausimus olim. Huc cadum profer puer Hyle trimum: Cedat et moeror procul, et dolores. Tota nimirum Genio, mihique Fulserit haec lux.

Balassi Bálint Decima secunda Ejusdem generis Az nótája Lucretia énekének 1 Széllyel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal? Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal, Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal. 2 Új rózsakoszorúkban kegyesek, szüzek ifiakkal táncolnak, Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak, Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának. 3 Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját, Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat, Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját. 4 Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól, Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tőlünk távol, Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól! 5 Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket, Kiből azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket? Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet. 6 Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol legyen mitőlünk, Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk, Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nekünk! 7 Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul, Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbul, Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul.

Marullus: Manilius Rhallushoz

1) Nem látod a tavaszi virágoktól tarkálló tetőket? Nem, a violával övezett ajtófélfákat? A friss ifjúság a lányok közé vegyült el. 2) Együtt éneklik a fiúk a május elsejét, együtt a jól ünneplő vének, minden hely ujjong, minden generáció vidáman sugárzik. 3) Maga Cupido homlokából hátravetett hajjal fehérlik sáfrányszín köpenyében, sebes (ő) nyilakkal teli tegzével és sebes íjával is. 4) Szinte ide-oda repdesve összekötözi az ifjak áhított tánckarait, miközben ismert mesterkedéseivel eledelt készít az első tűznek. 5) Most a lánycsapat közepén az ő szőke fejét és arcát csinosítják, s a szemével vidám tisztelgést ad. 6) Jó Rhallusom, küldd el a keserves siralmakat. Elég már ennyi a hazai romoknak. Most hív a játék, hogy letegyük a gondokat, az édes gyönyörűség. 7) Miért vesztegetjük el, szerencsétlenek, minden nap keresésével az adott kor rövid idejét? Elég a rossz sorsból a menekültnek: elfogadtuk ezt az eget egykor. 8) Hozd ide, Hyllus fiú a hároméves kancsót, távozzék a szomorúság és a fájdalom. Igenis ragyogjék teljesen Genius(om)nak és nekem ez a fény.

Rövid kommentár:

A szakirodalomban elég erős a konszenzus e vers megítéléséről:

Az irodalomtörténetírás Balassi „vitézi énekei”-ről szólván együtt szokta emlegetni – s pusztán tematikailag nem jogtalanul – az „Áldott szép Pünkösdnek” kezdetű tavasz-éneket és A végek dicséretét. Műfaji szempontból azonban merőben különböznek: a katona-éneknek semmi köze a tavasz-énekhez, mely csak Balassi sajátos művészetében telítődött meg vitézi elemekkel, akárcsak egyik-másik szerelmi vagy istenes verse.⁴⁰⁹

*

A humanista sablon szerint tavasz-énekeknek szokták ezeket nevezni. Valójában a magyar végvári élet idillikus oldalának művészi rajzai. Éppen ezáltal válnak ki az európai reneszánsz líra szokványos tavasz-énekeiből. Egyéni sajátosságukat tekintve úgy vélem, több joggal sorolhatók a vitézi énekek csoportjába, nem hallgatva el azonban azt sem, hogy mintái valóban a középkori humanista tavasz-énekek voltak.⁴¹⁰

Mármost, ha összevetjük Marullus versét Balassiéval, akkor azt láthatjuk, hogy Balassi tompítja a szöveg hazafias és harci vonatkozásait. Marullus ahhoz a Manilius Rhallushoz intézi szavait, aki ugyanúgy, mint ő, görög menekültként telepszik le Itáliában. A tavaszi-szerelmi nyitókép után rá is tér erre a témára; szerelmi helyzetből tolódik el a vers politikai helyzetűvé. Balassi jó vitéz társáról azonban semmi újat nem tudunk meg, a hazfias, politikai mondanivaló helyett a vidám tavaszi kép dominál.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 74. De Caelia venante. Dum vaga venatur per nostros Caelia saltus, Hanc cernens, subito Delius obstupuit: Cur his errat (ait) campis germana remotis? Et iuga Parthenii linquit amoena soli? Dum sic miratur, vergit sua lumina; Cynthum Lustrat; et hic vero est lumina visa soror. Anne duas, inquit, peperit Latona Dianas? Quae consanguinea est, ista? vel illa mihi? Haec vadit passis, et passis illa capillis; Haec placet insigni pectore, et illa placet. Nusquam tam similes toto sunt orbe Dianae: Una stat effigies, unus utrique decor. Venantes ambae, verum; sed dispare praeda, Iuno ait, haec homines conficit, illa feras.

Balassi Bálint Negyvenegyedik De Julia venante: A Julia vadászatjáról, kit írva küldött volt Juliának Azon nótára De voce ad vocem ex Angeriano 1 Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia egy igen szép cserében, Tündérek egyike vevé őt eszébe, s monda lassú beszédben: Itt ez földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye Mennyben? 2 Hevült vala penig Julia sokáig vadak után jártában, Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét, hűl szép szellőn árnékban, Kit hogy tündér láta, csak reá ámula, így szóla ő magában: 3 Két Diana vagyon talán ez világon? Mely hasonló ez hozzá! Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája, Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája. 4 Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának, Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatossak! Mulatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak. 5 De csak szarvasokat és egyéb vadakat ver és vadász Diana, De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokat Julia, Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója. 6 Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva tart, S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat, kétség között tartóztat, Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó áldozat.

Angerianus: A vadászó Caelia

Midőn szerteszét vadászik erdeinkben Caelia, Delius őt meglátva hirtelen elámult:
– Miért bolyong – mondja, – ezen a távoli vidéken nővérem? És miért hagyja el Parthenium vidékének kedves bérceit?
Midőn így csodálkozik, elfordítja tekintetét, Cynthust szemléli, és ott látja igazából szemével a nővérét.
– Vajon két – úgymond – Dianát szült volna Latona? Melyik a testvérem, ez vagy amaz? Ez kibontott hajjal lépdel, s az is. Nemes keblűnek tetszik ez is, az is. Nincs az egész földkerekségen két ennyire hasonló Diana: egyforma az arcuk, mindkettőnek ugyanaz a dísze.
– Mindketten vadásznak, való igaz, de más-más prédára, – mondja Iuno, – ez embereket gyilkol, az vadakat.

Rövid kommentár:

Jankovits László egymás mellé tette már ezeket a szövegeket a Pompejiben.⁴¹¹ Balassi versében a szokásos fordítói eljárása figyelhető meg: egy kolofónszerű strófával megnöveli az eredetihez képest a szöveget. Ha ezt nem tenné, már a Julia-ciklusban is találhatnánk tisztán tárgyias versket.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 4. De Caelia et Amore. Lassatus cursu, et quaerens requiescere, pulchrae Virginis in gremium candidus ibat Amor. Illa excandescit: tanquam Notus imbribus actus, Tanquam in vesano nigra procella mari. Excutit hunc totis manibus, proclamat, et obstat; Pollueret castos ne sibi flamma sinus. Cur ita trudor? ait deus; admiratur. at illa Illa inquit, non sum Caelia nota tibi? Ut pede qui pressit colubrum, post horret, abitque: Sic miser audito hoc nomine fugit Amor. Et fugiens dixit, fugienti parce, parentem Credideram, non te. tu mihi visa parens.

Balassi Bálint Negyvenkettődik Inventio poetica: Azt írja meg, mint veszett öszve Julia Cupidóval Azon nótára 1 Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta, S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá, 2 S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútíts meg ölemet! Cupido meg így szól: De te mit haragszol? Mire űzsz el engemet? Felelé Julia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet? 3 Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindennek szívével bír, Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vész, sír; Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos ír! 4 Cupido tekinté, s mihent megesmeré, azonnal megfélemlék, Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék, Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akartommal véték! 5 Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék; Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék.

Angerianus: Caelia és Ámor

Futástól⁴¹² kifáradva és pihenést keresve egy szép hajadon ölébe szállt a fényes Amor. Az fellobbant, épp úgy, mint a viharoktól űzött Notus,⁴¹³ épp úgy, mint a háborgó tengeren a fekete orkán. Kilökte onnan őt két kezével, felkiált, és tiltakozik, hogy tiszta ölét ne szennyezze be tüzével.
– Miért taszítasz így el? – mondja az isten, csodálkozik. Ő pedig, ő így szól,
– Nem ismersz meg, hogy Caelia vagyok?
Mint aki lábával kígyóra lépett, s borzad és elszalad, úgy menekült e név hallatán Amor. S futtában mondta,
– Kegyelmezz a menekülőnek, azt hittem, szülőanyám az, nem te. Olyannak látszottál, mint szülőanyám. ⁴¹⁴

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 83. Ad Caeliam. Tu felix cantas molli sub fronde cicada, Ipse queror durae virginis ante fores. Ros tibi dat vitam, mihi vitam fletus; adurit Aestatis non te fervor, aduror amans. Tu quocunque libet volitas, ego carcere claudor: Garrula tu fundis carmina, funus ego. Tu vernis Zephyris, et leni flamine gaudes; At mea succendit fervidus ossa calor. Tu nimis exultas, ego caeco vulneror arcu: Tu dives, sic est sors mea, pauper amo. Hoc tantum similes, similes sumus ambo, querente Voce peris, pereo voce querente miser.

Balassi Bálint Negyvenharmadik A fülemilének szól Azon nótára Altera inventio 1 Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet, De viszont az ellen az én veszett fejem mond keserves verseket, Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett. 2 Mennybeli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas, Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas. 3 Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban, Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök-fűlök lángjában; Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én ez vasban. 4 Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz, Énnekem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz, Kínomot számlálom, Juliát imádom, dolgom nekem mind csak az. 5 Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt, Engemet viszontag örökké való láng olthatatlanképpen fűt, Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt. 6 Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miát, Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát. 7 Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapatod, Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra veszed gondod. 8 Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének, Juta bús elmémben ez ennehány versben rendeltetett kis ének, Kiben állapatja megtetszik mivolta igazán életemnek.

Angerianus: Caeliának

Te boldogan énekelsz tücsök, az árnyas lombok alatt, én a kegyetlen hajadon küszöbe előtt jajgatok. Téged a harmat, engem a sírás éltet: nem éget meg téged a nyár heve, én elégek a szerelemtől. Te szabadon szállsz, amerre tetszik, én börtönbe vagyok zárva. Zümmögő énekedet árasztod te ki, én a halálomat. Te a tavaszi Zephirnek⁴¹⁵ és a langy fuvallatnak örvendesz, de az én csontjaimat felgyújtja a lázas hő. Te nagyon ugrálsz, én megsebesülök a vak íjtól: te gazdag vagy, az én sorsom, hogy szegényen szeretek. Csak abban vagyunk hasonlók, hasonlítunk mi ketten, hogy elpusztulsz, mikor hangoddal kérlelsz, s én szerencsétlen is elpusztulok, mikor hangommal kérlelek.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 85. De seipso dialogus. Cur sic exardes? nascenti afflavit amores Torva Venus; Veneris flammea regna sequor. Quae tibi, dic mater? fletus. pater? impius ardor. Quae nutrix? gemitus. quae domus? urna silens. Quo lacte es pastus? spe cassa, et cortice, et Euro. Quis docuit linguam promere verba? furor. Qua veste obtegeris? corpus patientia corpus Obtegit. hic quaeris quid modo? quaero necem. Quid garris? tetricae pallentia funera mortis. Ut vivis? miseri ut vivere in orbe solent. Num sic semper eris? semper. quae causa doloris Dic tanti? solus causa malignus Amor.

Balassi Bálint Negyvenötödik Dialogus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga szerelméről Az Már szintén az idő nótájára 1 Kérde egy barátom: Így miért gerjedek? Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek, Venus, kis Cupido kiben ejtettenek. 2 Kicsodák szüleid? nekem meg így szóla. Szerelem, siralom hozott ez világra, Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna. 3 Lakóhelyemet is tőlem ő megkérde, Gonddal tele cellámot mutatám, nézze; Eledelemet is kérdé, ha kenyér-e? 4 Mondám, hogy az csak haszontalan reménség, Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség; Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség. 5 Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém? Vajudt tagaimot hogy mivel fedezém? Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém. 6 Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált. Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját. Mint élsz? úgymond. Mondék: Mint Julia-utált. 7 Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké. Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é? Mondám, hogy szerelem, s búmot keserülé. 8 Julia szerelmén való búsultomban Egy jó barátomnak így felelék szómban, Várván Juliától jómat bánatomban.

Angerianus: Dialógus sajátmagáról

– Miért lángolsz így?
– Mikor születtem, szerelmeket adott nekem a szörnyű Venus( Venus lángoló birodalmait követem.⁴¹⁶
– Ki volt, mondd, az anyád?
– A sírás.
– Az apád?
– A kegyetlen izzás.
– Ki volt a dajkád?
– A sóhaj.
– Mi az otthonod?
– A hallgatag urna.
– Miféle tej táplált?
– A híú remény, és a fakéreg, és Eurus.⁴¹⁷
– Ki tanította a nyelvedet a szavak kimondására?
– A harag.
– Miféle ruhát viselsz?
– A testem⁴¹⁸ befedi a testem türelemmel.
– Itt csak mit kívánsz?
– Halált kérek.
– Mit beszélsz?
– A zord halál sápadt temetését.
– Hogy élsz?
– Ahogy a szerencsétlenek élni szoktak a földön.
– Hát így lesz ez mindig?
– Mindig.
– Mi az oka, mondd, ekkora fájdalomnak?
– Egyedül a rosszindulatú Amor az oka.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 165. De Amore. In tabula primus tenerum qui pinxit Amorem, Ingenio, et docta non fuit ille manu. Non puer est, qui Pana potest superare; fretumque Qui domat, et terras, aera quique polos. Non caecum dicam; pungentibus utitur armis. Et quaecunque ferit, num sine luce ferit? Non findit latum pernicibus aethera pennis: Sic numquam a nostro corpore fixus abit. Non mihi nudus erit. spoliat qui membra deorum Quique hominum, numquid veste carebit inops? Dum loquor id, ridens inquit mihi Caelia, Amorem Pingere vis? vultus, aspice, pinge meos.

Balassi Bálint Negyvenhatodik Az Dobó Jakab éneke, az Már szintén az idő vala kinyílásban ellen szerzett ének Azon nótára 1 Bezzeg nagy bolondság volt az balgatagban, Cupidót ki írta gyermekábrázatban, Mert nem gyermek, aki bír mindent világban. 2 Császárok, királok vadnak hatalmában, Bölcsök, jó vitézek járnak udvarában, S vallyon s ki nem égett soha nagy lángjában? 3 Vaknak sem mondhatja őt senki igazán, Aki megkóstolta mérges nyilát magán, Sok szüvet nem lűne vétetlen, vak valván. 4 Látjuk minden szívet mely igazán talál, Kit célul arányoz lűni mérges nyíllal, Hát nem vak, sőt jól lát szeme világával. 5 Szárnyát sem hihetem, kin ő repülhetne, Azon is megtetszik, mert fekszik heverve Régen én szüvemben, csak tüzet rak benne. 6 Nem is mezítelen, ki mindeneket foszt, Nem szűkölködik az, ki ennyi sok jót oszt, Jókkal vagyon közi, nem kedveli a rosszt. 7 Ezt írván, Julia kérde, hogy mit írnék? Szerelem szép képét írom, neki mondék. Monda: Hát engem írj! S reám mosolyodék. 8 Ez ennehány versben feleltem meg annak, Az ki alította nem kis okosságnak, Cupidóra gyermekszemélt hogy írtanak.

Angerianus: Amor

– Tehetségtelen volt, és tanulatlan kezű aki először gyereknek festette a Szerelmet (Amort) a képen. Nem fiú az, aki képes Pánt legyőzni( és aki megszelidíti a tengert és a földet, a levegőt és a sarkokat. Vaknak sem mondanám( szúrófegyvereket használ. És bárhogyan tombol, látás nélkül tombol, netalán? Nem hasítja szélesen az eget gyors tollaival: így a testemből, amelybe szegeződött, sosem távozott el. Szerintem nem volt meztelen. Aki lecsupaszítja az istenek és emberek tagjait, ugyan miféle ruha hiányozhatik annak szükséget szenvedőn?
Miközben erről beszélek, nevetve azt mondja nekem Caelia,
– A Szerelmet (Amort) akarod lefesteni? Figyelj, az én arcomat fesd le!

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 125. De suo amore aeterno. Tempore tecta ruunt Praetoria, tempore vires, Tempore quaesitae debilitantur opes. Tempore vernales flores, argentea et arent Lilia; praefulgens tempore forma fluit. Tempore montani lapides, et tempore virtus Occidit, et regum tempore defit honos. Tempore mutantur cineres in saxa, peritque Tempore fama, perit gloria, nomen abit. Vertitur in senium tellus, et tempore montes Deficiunt, aequor tempore perdit aquas. Tempore fit coelum variabile, tempore Phoebus Luce caret; scriptum tempore marmor obit. Tempore durities, decedit tempore livor. At meus heu nullo tempore cessat amor.

Balassi Bálint Negyvenhetedik Item inventio poetica: Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról Csak búbánat nótájára 1 Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak, Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak, Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak, 2 Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvesznek, Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek, Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lesznek, 3 Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad, Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad, Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy heliben más támad, 4 Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség, Istentül mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég, Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének nincs vége, mert égten ég. 5 Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám, Kiben Juliátul, mint Lázár ujjátul, könnyebbségemet várnám, Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám.

Angerianus: Szerelme örök

Idővel összedőlnek a praetorok házai, idővel az erők, idővel elértéktelenednek a megszerzett kincsek. Idővel elszáradnak a tavaszi virágok, és az ezüstliliomok(⁴¹⁹ idővel elmosódik a ragyogó alak. Idővel a hegynyi kövek, s idővel a virtus elmorzsolódik, és a királyok megbecsülése is alábbhagy idővel. Idővel porrá omlanak a sziklák, elmúlik idővel a hírnév is, elmúlik a dicsőség, a név elszáll. Öregségbe fordul a föld, és idővel eltűnnek a hegyek, e tenger idővel elveszti vizét. Idővel változó lesz az égbolt, idővel elveszti fényét Phoebus(⁴²⁰ idővel elpusztul a márványba vésett szöveg. Idővel a keménység, elmúlik idővel az irigység. Viszont, jaj, sohasem hagy alább az én szerelmem.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 14. De Caelia. Stabat Amor, stabat mea Caelia. uterque favillas In me vertebant, hic face, et illa oculis. Victus eram, victus quum fallax ore rubenti Dixit Amor, iaculis da tua corda meis: Tete redde mihi. dixi, me reddo puellae, Non tibi; tu saeva cuspide regna tenes. Illa meis ornet spoliis sua templa, grauique Illius ante pedes compede vinctus eam. Haec simul ut fudit trepidanti pectore verba, Alligor, atque libens do mea colla iugo. Quis credet fronti? visa est tunc mitis; at illa Illa magis foeta tigride saeva fuit.

Balassi Bálint Negyvennyolcadik Hogy Juliának, s nem az Szerelemnek adta meg magát 1 Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala, Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma: Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta. 2 Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nekem: Add meg, mond, magadat, hatalmomat látod, csak kár, hogy víssz ellenem, Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmersz engem! 3 Nem adom magamot neked, meghidd, mondok, noha mindenekkel bírsz, De ím, ez kegyesnek holtig rabja leszek, mert te csak méreggel írsz Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád híssz. 4 Ez kegyesnek legyen mind fejem s mind lelkem maga kótyavetyéje, Szép szeme láttára csörögjek vasába, legyek kínszenvedője; Csak öröm mondani, hogy magamat kötni látám nagy szerelmére. 5 Vidám Juliának, kinek víg voltának ó, hogy én akkoron hűk! De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg. 6 Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett, És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbül könnyen értelmet vehet: Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójjon mindent.

Angerianus: Caelia

Állt Amor, állt az én Caeliám, mindketten szikrát szórnak rám, ez fáklyájáról, az pedig szemeiből. Le voltam győzve, mikor azt mondja vöröslő orcával a csalárd Amor,
– Add a szívedet az én nyilamnak, add meg magad nekem.
– A lánynak adom magam, – mondtam, – nem neked. Te birodalmakat uralsz vad nyiladdal. Ő díszítse fel zsákmányommal templomát,⁴²¹ az ő lába előtt lépdeljek súlyos bilincsekbe verve.
Alighogy ezek a szavak elhagyták a reszkető keblet, megkötöz (Caelia), és szívesen hajtom iga alá a nyakam. Ki hinné az arcáról? Olyan lágynak látszott akkor( pedig ő, vadabb volt ő az anyatigrisnél is.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 107. Coelo comparat amicam. Septem errant ignes per coeli mobilis axes,1 Septem etiam illa suo in corpore signa tenet. Ostendit gelidos vultus argentea Phoebe, Illa suum intextum de nive pectus habet. Mercurius linguae decoratur dotibus; illa Eloquio dulci saxa fretumque domat. A liquidis veniens Sol praeclarissimus undis Enitet. illa suo quum venit ore nitet. Fortior armato Mars milite surgit, et illa Fortior armato milite surgit atrox. Apparet cum mane Venus, cum vespere; et illa Utroque apparet tempore clara magis. Iuppiter aspiciens, cum terra pacat olympum; Cum coelo, adspiciens, illa serenat humum. Curvatur senio tristis Saturnus; et illa Pulchra satis, tantum moribus extat anus. Quicunque ergo meum non unquam vidit amorem, In caelum attollat lumina, doctus erit.

Balassi Bálint Ötvenharmadik Az hét planétákhoz hasonlítja Juliát Az Csak búbánat nótájára Sibi canit et musis 1 Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek Istentül szerencse adatik fejekre, ezek mind megtetszenek Vidám Juliában, mert ő szép voltában mind heten tündöklenek. 2 Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold, fénlik, mint tiszta ezüst, Julia is fejér, kivel szép tej sem ér, sem gyolcs, kit nem fogott füst, Édes szóval tudós, mint az Mercurius, kitül szívem fűl, mint üst. 3 Mint a szép fényes Nap ez földnek világát hogy csak egyedül adja, Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja bánatomat tisztítja, Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja, ő csak azon imádja. 4 Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével mindent győz, Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel, Julia győz, megkötöz; Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s tömlecöz. 5 Mind reggel s mind estve mely szépen az égben hajnalban Venus feljő, Több szép közt létében mindenkor ékesen mindent jól s helyén ejt ő, Mint tavaszi idő, mely jó, mely gyönyörű, ékes, kedves, illendő. 6 Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól esmer, embereknek jókat ád, Akképpen Julia, ahova fordítja szemét, mindent jóval áld, Csak az igaz boldog, ki kedvébe forog, mennyei jót csak az lát. 7 Mint a vén Saturnus, kedvetlen s haragos természetnek csillaga, Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám, kin szívem vidámsága Azonnal úgy múlik, amint elenyészik felhőben nap világa. 8 Jó és nagy szép voltát áldott Juliának ha ki tudni akarod, Égi planétáknak gondold ő mivoltát, s azonnal megtudhatod, Mert rajta látszanak ereji azoknak, kiről arányozhatod.

Angerianus: Az éghez hasonlítja barátnőjét

Hét tűzgömb kering az ég tengelye körül, ő pedig hét jelet visel a testén. Az ezüstös Phoebe⁴²² hűvös arcát mutatja, őneki hóból gyúrt szíve van. Mercuriust a nyelv(ek) adománya ékesíti( ő édes beszédével megszelidíti a sziklákat és a tengert. A fényességes kelő Nap felragyog tiszta sugaraival. Ő, mikor érkezik, az arca ragyog. A fegyveres katonánál erősebb Mars kel fel, ő is erősebb a fegyveres katonánál, (ha) fellobban dühösen. Venus reggel és este is jelen van, ő mégis mindkét időszakban fényesebben (tisztábban) van jelen. A figyelő Iuppiter a földdel kibékíti az Olympust, ő, ha figyel, az éggel deríti fel a földet. Öregség görbíti a szomorú Saturnust( ő, aki annyira szép, csak erkölcseiben öreganyó. Tehát így mindazok, akik sohasem látták szerelmemet, fordítsák tekintetüket az égre, és megismerik.

2. Bővítések

Joannis Secundi Basiorum liber Basium XIX Mellilegae volucres, quid adhuc thyma cana, rosasque, Et rorem vernae nectareum violae Lingitis? aut florem late spirantis anethi? Omnes ad Dominae labra venite meae. Illa rosas spirant omneis, thymaque omnia sola, Et succum vernae nectareum violae: Inde procul dulces aurae funduntur anethi, Narcissi veris illa madent lachrymis, Oebaliique madent iuvenis fragrante cruore, Qualis uterque liquor; cum cecidisset, erat, Nectareque aetherio medicatus, et aere puro, Impleret foetu versicolore solum. Sed me, iure meo libantem mellea labra, Ingratae socium ne prohibere favis. Non etiam totas avidae distendite423 cellas, Arescant Dominae ne semel ora meae; Basiaque impressans siccis sitientia labris, Garrulus indicii triste feram precium: Heu, non et stimulis compungite molle labellum: Ex oculis stimulos vibrat et illa pareis. Credite, non ullum patietur vulnus inultum:424 Leniter innocuae mella legatis apes.

Tizenötödik Az lengyel ének: Byœ ty wiedzia³a nótájára Ad apes 1 Hallám egy ifjúnak minap éneklését, Egyedül lévén egy kertben törődését, Hol hallgatja vala méheknek zengését. 2 Gyötrődik magában, mert forog eszébe Szép szerelmesének gyönyörű beszéde, Azért énekének így leszen kezdete: 3 Nagy méltán bizony sokszor panaszolkodom, Szerelem hamis voltán ha gondolkodom, Hogy azt szeretteti velem, ki gyilkosom. 4 Nincs semmi hálája jó szolgálatomnak, Szerelmemért csak jó szót is ritkán adnak, Így sem élnem s halnom énnekem nem hadnak. 5 Ó, kegyetlen, miért vagy gonosszal annak, Ki téged mindenkor tart boldogságának? Csak engem tartasz-é gonosz akaródnak? 6 Ezt mondván azonban fordula méhekhez, Hallván zengéseket monda: Ez mit jegyez? Azért nekik szólván lőn beszéde emez: 7 Ő szól: De ti, mézet győtő bolond méhek, Rózsán, violákon itt mit szedegettek? Ha mézet kerestek, azt nem itt lölitek, 8 Hanem az én szerelmesem édes száján S megért cseresnéhez hasonló ajakán, Ott mézet találtok eleget mindnyájan. 9 De meglássátok, hogy az méz-elszedésben Fuláktok ne ejtse őtet szerelemben, Mert higgyétek, viszont lesztek büntetésben. 10 Mert mint szájatoknak hogy vagyon fulákja, Így ő szemének is vagyon nagy hatalma, Megsért szerelmével, mihelyen akarja. 11 Ő tekintetében villámik szerelem, Kivel néha megöl, néha éleszt engem, Örömre, bánatra csak ő én vezérem. 12 Mondok: Ha ki őtet köztetek megsérti, Szerelem nagy kínját viszont az megérzi, Mert bosszúját azzal szokta megállani; 13 Szinte így gyötrődtek, mint szinte enmagam, Ha nem fogadjátok nekem igaz szovam, Azért ám lássátok, én igazat mondtam.

Joannes Secundus: XIX. csók

Mézgyűjtő raj, mit nyalogatjátok még mindig a fakó mézfüveket s a rózsákat és a tavaszi ibolya harmatos nektárját vagy a kapor messze illatozó virágát? Gyűljetek mind Úrnőm ajakára! Ő leheli az összes rózsát, egyedül ő, az összes mézfüvet és a tavaszi ibolya nektáros nedvét, innét áradnak messzire a kapor édes levegői. Ő könnyezi az igazi Nárcisz könnyeit,⁴²⁵ és az oibalosi ifjú⁴²⁶ lángoló vére nedvesíti. Olyan mindkét nedv, amilyen akkor volt, amikor (épp) kiömlött, és az égi nektár gyógyította és a tiszta lég, (s) betöltötte tarka termésével a földet. De engem, akinek joga van érinteni (ezt) a mézízű ajkat, ne akadályozzatok, nem látva szívesen társatokat a lépen. Ne is töltsétek teli egészen kasaitokat, nehogy egyszer Úrnőm szája kiszáradjon, és szomjas csókokat száraz ajakra ne nyomjak, fecsegőként ne vegyem szomorú árát az árulásnak. És jaj, ne szurkáljátok össze fullánkjaitokkal a lágy ajakat, szeméből ő is villámokat szór (ösztökéket vibrál). Higyjétek el, egyetlen sebet sem hagy bosszulatlanul, méhek, szelíden szedjétek a mézet, ártalmatlanul.

Vajon az utóbbi évtizedekből származó állásfoglalásokkal ellentétben visszavehetjük-e Balassi mintái közé Secundust. Az Ad apesből hiányzik a mézrablástól kiszikkadt női száj motívuma, meg persze mások is. Balassi vehette volna máshonnét is a női szájról csemegéző méhek képét. Hogy a szövege mégis talán Secundusból való, azt a „credite” fordítása mutatja, („látjátok”) nem mindenütt van ilyen bizonykodó rész.

Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus Epigr. II./ 4. Ad Neaeram. Suaviolum invitae rapio dum casta Neaera, Imprudens vestris liqui animam in labiis. Exanimusque diu, cum nec per se ipsa rediret, Et mora lethalis quantulacunque foret: Misi cor quaesitum animam. sed cor quoque blandis Captum oculis nunquam deinde mihi rediit. Quod nisi suaviolo flammam quoque casta Neaera Hausissem, quae me sustinet exanimum, Ille dies misero mihi, crede, supremus amanti Luxisset, rapui cum tibi suaviolum.

Balassi Bálint Tizenhetedik Az Bánja az Úristen nótájára Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tőle 1 Csókolván ez minap az én szép szeretőmet, Szerelmes szájában felejtém én lelkemet, Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém, lelkem után szívemet. 2 Ki sok járás után lelkemet megtalálá, Mert szerelmesemnek ajaki között látá; Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét, lelkemnél ott marada. 3 Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül, Ki mindkettő nekem szép szeretőm száján ül, Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok, majd elválom éltemtül. 4 De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül, Ha lélekkel együtt megyen élet emberbül? Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot, okát adom ezentül: 5 Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék, Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték, Ki nagy szerelmemben mégis éltet engem, hogy szinte ki ne múlnék. 6 De ez is, ez engem éltető, édes lélek, Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek, Mint meggyulladt helyből, kifutna testemből, hogy ilyen igen égek. 7 El is megyen penig, ha az én szerelmesem Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem; Nosza táplálója, életem tartója, hosszabbítsad életem! 8 Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében, Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben, Csendes elméjében, gerjed örömében, rólad elmélkedtében. 9 Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége, Nálam tekívöled álom gyönyörűsége, Lelkem könnyebbsége, te vagy reménsége, választott édessége.

Marullus: Neaerához

1) Miközben akaratod ellenére csókocskát rabolok (tőled), tiszta Neaera, oktalanul az ajkak közt feledem a lelkemet. 2) Sokáig (vártam) lélek nélkül, nem tért vissza magától, és a halogatás, bármily csekély is, halálos lehet: 3) Elküldtem a szívemet, hogy megkeresse a lelkem. Ám az édes szemektől megragadott szívem sohasem tért hát vissza hozzám. 4) Hacsak nem kortyoltam a csókkal lángot is, tiszta Neaera, amely engem megtart lélek nélkül, 5) Az a nap ragyogott, hidd el, utoljára nekem szerencsétlen szerelmesnek, amikor csókocskát raboltam tőled.

Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus Epigr. I./ 3. De NeaeraX. Inventa nuper, nervum cum tenderet acrem Obstupuit visa victus Amor domina. Sensit laeta suas vires, oculosque retorsit, Dum fugiat; ventis ocyor ille fugit. Sed dum forte fugit, plenae cecidere pharetrae: Devicti spolium quas tulit illa dei. Induiturque humerum, pariterque hominesque deosque Una ferit: victus errat inermis Amor. Marullus: Neaera A minap az úrnőre találva, hogy hegyes íját feszítette, elámult a látványtól legyőzve Amor. A kedves megérezte erejét, és elfordította szemeit, hogy elmeneküljön( az szélnél sebesebben menekült. De miközben épp szaladt, leesett teli puzdrája, ezt elvette ő, mint a legyőzött isten hadizsákmányát. S feltette vállára, s az embereket és az isteneket egyedül sebesíti, a legyőzött Amor fegyvertelenül kóborol. Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 160. De Caelia, et Cupidine. Vidit Amor dominam, stupuit, cecidere sagittae. Armavit sese Caelia, fugit Amor. Angerianus: Caelia és Cupido Meglátta Amor az úrnőt, elámult, elejtette nyilait. Felfegyverezte magát Caelia, Amor elmenekült.

Balassi Bálint Ötvenegyedik Hogy nyerte el Julia a Cupido nyilát, íját s hol viseli, azt írja meg, könyörögvén az végében itt is az Juliának Az Magam gondolván nótájára 1 Áldott Julia kiballagtába Cupidót talála, Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal veszteni akarta, Látván szép szenét, elveté íjét s ugyan elámula. 2 Kivel csak szívét és mesterségét Juliának adá, Mert szép szemétül hogy ő igen fél, rajta nyilván látta, Nagy szerelemmel villamó szemét azért ráfordítá. 3 Rettene ottan Cupido, s onnat mindjárt elfutamék, Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék, Kiért féltébe csak meg sem tére, minden ott hagyaték. 4 Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé, Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté, S ottan felköté, kivel erősbbé szép személyét tevé. 5 Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon, Szemében nyila, afelett íja vonva haragosson, Kivel szívemet, mint célül tett jelt lövi, hogy kínt valljon. 6 Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál, Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közölb senki nem áll, S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok másnál. 7 Venus módjára, mikor akarja, nekiket vigasztal, Nekiknek penig ad csak szörnyű kínt nyughatatlansággal, Minthogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal. 8 Nagy bánatomat, sok fájdalmamat már mint orvosoljam, Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam, Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell, hogy kínját valljam? 9 Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják, Mert titkon akkor kedvekre sokszor ők azokat látják, Kiktől javokat, boldogságokat reménlik és várják. 10 Nekem peniglen éjjel is lelkem keservesen ohít, Szívembéli tűz ágyamból felűz, házad felé indít, Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít. 11 Azonban az nap ismét feltámad újobb gyötrelmemre, Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy elvetettre. 12 Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan érdemlek, Te háládatlan, a te lángodban, ha tudod, mint égek? Szerelmes lelkem, tégy már jól velem, szolgáljak, míg élek!

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 9. De Caelia, et Amore. Caelia fatur; Amor fatur: sua lumina pandit Caelia, purpureus lumina pandit Amor. Caelia dormit, Amor dormit. stat Caelia sola Solus Amor. ridet Caelia, ridet Amor. Caelia plaudit, Amor plaudit. dat Caelia cantus, Cantat Amor. plorat Caelia, plorat Amor. Caelia plectra manu tractat, sua plectra decorus Tractat Amor. vadit Caelia, vadit Amor. Quodcunque illa facit, facit hic. tamen ordine in uno Hoc variant; saeva est Caelia, mitis Amor.

Balassi Bálint Ötvenedik Juliát hasonlítja a Szerelemhez, mely hasonlatosságot a Julia dicséretén kezd el Az Csak búbánat nótájára 1 Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem, Julia vég kedvem s néha nagy keservem, örömöm és gyötrelmem, Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír velem. 2 Julia az lelkem, mikoron szól nekem, Szerelem beszél velem, Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz engem, Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem. 3 Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága, Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga, Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vígassága. 4 Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi, Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt míveli, Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli. 5 A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája, Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja, Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja, 6 Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel megyen, Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen, Valahova lépik, sok szemek késérik csudálván, jár mely szépen. 7 Midőn néha terül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén, Szerelmével belül veszen akkor körül engemet felgerjesztvén; Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen rá nézvén. 8 Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják, Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják, De nem fogyathatják, noha rágton rágják, mert nőttön nőni látják. 9 Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten neveli De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi Én állapotomat, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi. 10 Dolga mind egyenlő, szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz: Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, engem halálra üldöz, Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem csak ver földhöz.

Angerianus: Caelia és Amor

Caelia beszél( Amor beszél: Caelia kinyitja szemét, bíborszín szemeit nyitja ki Amor. Caelia alszik, Amor alszik. Caelia egyedül van, egyedül van Amor. Nevet Caelia, nevet Amor. Caelia tapsol, Amor tapsol. Caelia énekel, Amor dalol. Jajgat Caelia, jajgat Amor. Caelia lantot vesz kezébe, saját lantját veszi Amor. Lépdel Caelia, lépdel Amor. Bármit is tesz ő, ez azt teszi. Mégis különböznek egy sorban: vad Caelia, szelid Amor.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 81. De Caeliae balneo. Inclyta laudatas peteret quam Caelia Baias, Atque salutiferis membra lavaret aquis: Vidimus electis undantia balnea flammis. Miramur, quid sit tantus, et unde, vapor. Quidam inquit: simul ac visa est hic Caelia nuda, Hac cum rupe latens protinus arsit Amor.

BALASSI Celia/4. Negyedik Kiben az Celia feredésének módját írja meg, annak felette penig termetéről, magaviseléséről és szépségéről is szól 1 Csudálván egy ferdőt, ki felette nagy gőzt magában eresztene, Ferdős okát mondja: Ez, úgymond, nem csuda, mert Celia ül benne, Kinek mezítelen testére szerelem gerjedvén, füsti menne. 2 Mint az kevély páva verőfényen hogyha kiterjeszti sátorát, Mint égen szivárván sok színben horgadván jelent esőre órát, Celia oly frissen, új forma sok színben megyen táncban szaporát. 3 Mint nap szép homállyal fejér felhő által verőfényét terjeszti, Oly gyenge világgal vékony fátyol által haja színét ereszti Celia befedvén, s mellyén tündökölvén drága gyémántkereszti. 4 Támadtakor napnak, mint holdnak, csillagnak hogy enyészik világa, Úgy menyek-szüzeknek, mint az szép füveknek vész szépsége virága, Mihent közikben kél Celia, az kinél égnek nincs szebb csillaga.

Angerianus: Caelia fürdése

Mikor Caelia a híres Baiaet felkereste, és tagjait az egészséghozó vízben fürdette, válogatott lángokban láttunk a hullámzó fürdőt. Csodálkoztunk, mi legyen ez a gőz, és honnét való. Valaki azt mondta: mihelyst feltűnt itt a meztelen Caelia, azzal a sziklával fellángolt rögvest a rejtőzködő Amor.

3. Motívumátvételek

Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus Epigr. IV./ 24. De perfidia puellari. Sylvae Morelli non nisi belluis Mihique, sed iam plus quoque cognitae Mihique lamentisque nostris, Quam patriis catulis ferarum. Et tu dolentis non semel auctior Fletu Remagi, ex quo placitum deis Cnidique reginae potenti Mergere nos Stygio baratro. Vos sol, et aurae, et conscia (pro dolor) Ardoris olim sidera mutui Adeste supremum, ultimisque Si merui date vim querelis. Nam quo aestuantis deinde novissima Servantur oris verba? semel mori Si iam necesse est, quin suprema Cor tumidum satiamus ira? Non sic capaci vis furit ignea Fornace clusa, aut fulmineus vapor Austroque nimbosoque Cauro Aethereas glomerante nubes. Haec haec fides est, hoc meruit meus Ardor? quid ultra spe miseri improba Torquemur? incassumque amantes Quod cupimus meruisse avemus? An quisquam inanem vanius aera Captet dolosis retibus? aut iubar Solare consertis fenestris, Quam meritis animos puellae? Crudele seclum: quas neque amor movet, Precesque, et ipsis de lachrymis virum Ceu rore vocales cicadae, Exhilarant male fida corda! Ergo dum inanis pectore spiritus, Curvaeque qualiscunque sonus lyrae, Chaosque et ultrices sorores Perfidiae memores precabor. Quanquam quid amens heu precor? aut cui? Digna est fatemur quae pereat male. Sed ipse non idcirco dignus Qui precer haec modo tantum amatae. Quin vivat, et nos nunc quoque sentiat Ingrata amicos: et facinus suum Virtute de nostra fideque Colligat, et fateatur ultro. At ipse longae perfidiae memor, Tandem solutus compede dispari, Votumque persolvam potenti Iustitiae, Nemesique sanctae.

Balassi Bálint Tizedik Kiben az szeretője háládatlansága és keménsége felől panaszolkodik Egy Siciliana nótára 1 Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken Szerelmével avagy hívséggel, az házat rak sík jégen, Vagy penig hiában hord vizet rostás edénében, Avagy hogy verőfént akar fogni bolondul kezében. 2 Nem használ minekünk szerelmünk nálok, sem könyörgésünk, Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek velünk; Mely kedves sáskának az harmat, úgy nekik is könyvünk, Sok búnkkal, fáradságunkkal tűlek mi csak kínt érdemlünk. 3 Az felgyulladt tűz sem gerjedhet fűlt kemencében inkább, Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább Szerelem miatt, mert oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb, Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább. 4 Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben, Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében, Örömest szolgálja, jóllehet csak gyötri szüntelen, Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében. 5 Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma, Hogy valaha nekem kegyessen vagy egy szót is szólt volna, De sőt még ingyen szép személét csak látnom sem hatta, Csak azért, hogy szerelmében szívemet több kínnal bántsa. 6 Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez, Háládatlanképpen bűnemben gonoszt fizet s bút szerez, Mosolog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez, Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szintén úgy evez. 7 M'eggyek? már nem tudom, ha látom, hogy én el nem hagyhatom, Noha kínját vallom, de válnom tűle nem kívánhatom, Szeretnem penig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom? Hát m'eggyek? ellene vétsek? Ó, azt sem lehet, mert szánom. 8 Éljen, inkább éljen, vég legyen, valamit mível velem, Hogy lelkem érte jár, lássam már, legyen kegyelmes nekem, Esmérje valaha, hogy soha egyebet szerelmem Nálánál, akin éltem áll, nem követhet, mert ő lelkem. 9 Szerelmére, mint egy szent helyre, elmémet, ím, fordítom, Mint egy áldozatot, magamot abban esmég felgyújtom, Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon; Megszánván, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson!

Marullus: A lányok hűtlensége

1) A Morellus-(hegy) erdei nem csak a vadaknak ismerősek, hanem nekem is, de már szinte jobban, mint nekik, mint a vadállatok ott született (őshonos) kölykeinek. 2) S te, Rimaggio, nemegyszer megáradtál a szenvedő sírásától, melyből a styxi örvénybe tetszett minket meríteni az isteneknek és Cnidos hatalmas úrnőjének.⁴²⁷ 3) Ti, nap és szelek, és, ó, fájdalom, a kölcsönös lángolást egykor jól ismerő csillagok, legyetek jelen a vég idején, és adjatok erőt, ha megérdemlem, az utolsó panaszokhoz. 4) Mert mire szolgálnak ettőlfogva a forró ajkaknak a legutoljára kimondott szavak? ha már egyszer meg kell halni, miért ne lakassuk jól a lángoló szívet a végső haraggal? 5) Nem dühöng így a széles kemencébe zárt tüzes erő, vagy a villámló tűz, mikor az Auster és a felhős Caurus gomolyítja az ég felhőit. 6) Ez, ez a hűség, ezt érdemelte a lángolásom? mit kínlódunk még mi szerencsétlenek, túl a reményen? hiába áhítjuk mi szerelmesek, hogy kiérdemeljük, amire vágyunk? 7) Vajon ki vadászna hiábavalóbban csalóka hálókkal a levegőben az ürességre vagy a napfényre csukott ablakokkal, annál, aki a lányok szívére érdemekkel pályázna? 8) Kegyetlen fajta: őket sem a szerelem nem indítja meg, sem a könyörgések, ők maguk pedig csalfa szívükkel a férfiak könnyeinek örülnek, mint harmatnak a tücskök. 9) Tehát, míg a szívből hiábavaló sóhaj és a görbe lantnak akármiféle hangja (fakad), a káoszt fogom kérni és a hűtlenséget nem felejtő, bosszúálló nővéreket.⁴²⁸ 10) Mégis, jaj, mit kérek én esztelen? vagy kinek? valljuk be, méltó volna rá, hogy csúnyán pusztuljon el. De én magam nem vagyok méltó rá, aki épp az imént kértem ezt a szerelmemre. 11) Éppen hogy éljen inkább, és minket most is érezzen barátjának a kegyetlen: és tettét az erénnyel és a mi hűségünkről egyesítse, és történjék kölcsönös vallomás. 12) Én magam pedig, ki nem feledem a hosszú hűtlenséget, legyek végre szabad az egyenlőtlen bilincsektől, és teljesítsem fogadalmam a hatalmas Iustitiának és a Nemesisnek.

Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus Epigr. II./ 2. Ad Neaeram. Ignitos quoties tuos ocellos In me vita moves, repente qualis Cera defluit impotente flamma, Aut nix vere novo calente sole, Totis artubus effluo: nec ulla Pars nostri subitis vacat favillis. Tum qualis tenerum caput reflectens Succumbit rosa verna, liliumve, Quod dono cupidae datum puellae Furtivis latuit diu papillis, Ad terram genibus feror remissis. Nec mens est mihi, nec color superstes. Et iam nox oculis oberrat atra, Donec vix gelida reflectus unda, Ut quod vulturio iecur resurgit, Assuetis redeam ignibus cremandus. Marullus: Neaerához Tüzes szemeidet ahányszor felém fordítod, életem, hirtelen, mint ahogy a viasz lefolyik a mérhetetlen tűztől, vagy a hó, mikor tavasszal újra felragyog a nap, szétfolyok minden tagommal, egyetlen részem sem marad meg a hirtelen parázstól. Mint ahogy gyenge fejét lehajtva lehajlik a tavaszi rózsa vagy liliom, mely sokáig titkos bimbóban rejtőzött, melyet ajándékba kapott az (arra) vágyó lányka, összecsukló térdeimmel úgy alélok a földre. Nem vagyok magamnál, nem maradt (az arcomban) szín, már fekete éjszaka borul szememre, míg az imént fagyott hullám visszafordul, ahogy a keselyűszaggatta máj újranő, visszatérek, hogy a jól ismert tűz hamvasszon.

Balassi Bálint Negyvenedik Cupidónak való könyörgés, okul előhozván az salamandra példáját, azt, hogy vagy leszen őhozzá jó valaha, vagy sem, de mint az salamandra tűz kívül, ő sem élhet soha az Julia szerelme nélkül Az Csak búbánat nótájára 1 Engemet régolta sokféle kínokba tartó én édes szívem, Hozzád kiált lelkem sírván keservessen, mert gyötrődik sokképpen: Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen! 2 Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt engemet, Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet, Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet! 3 Az sötét étszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak, Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak, Csak nekem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak. 4 Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben, Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben, Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben. 5 Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét, Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét, Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg bennem szerelmét! 6 De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra, tűz kívül nem élhetek, Azonnal elveszek, ha az kívül leszek; többet, tudom, nem élek, Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy nyeljek. 7 Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött könyvein, lásd, úgy olvad, Szemed verőfénye, mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad, De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmessen fogad. 8 Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak tavaszi harmat nélkül, Akképpen örömem, nem lehet víg kedvem nekem is nálad nélkül, Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül! 9 Ó, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz? Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz? Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy adsz? 10 Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen, Lebeknek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen; Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen. 11 Ó, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség! Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménység, kegyetlenség? Szánd meg jó szolgádat, kínvallott rabodat, ki te szerelmedben ég! 12 Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya, Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes lángja, Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja. 13 Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak könyörgék, Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék, Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.

Michael Tarchaniota MARULLUS Constantinopolitanus Epigr. I./ 13. Ad Neaeram. Sic me blanda tui, Neaera, ocelli, Sic candentia colla, sic patens frons, Sic pares minio genae perurunt, Ex quo visa mihi, et simul cupita es: Ut ni me lacrymae rigent perennes, Totus in tenues eam favillas. Sic rursum lacrymae rigant perennes, Ex quo visa mihi, et simul cupita es; Ut ni blanda tui, Neaera, ocelli, Ni candentia colla, ni patens frons, Ni pares minio genae perurant, Totus in riguos eam liquores. O vitam miseram, et cito caducam! Marullus: Neaerához Ahogy engem, édes Neaera, a te szemecskéd, ahogy a fehérlő nyakad, ahogy a nyílt homlokod, ahogy a két pirosló orcád eléget engem, mihelyt meglátlak, egyszerre meg is kívánlak: hogy ne öntözzenek engem örökké a könnyek, finom parázzsá válok egészen. Ahogy újra öntöznek az örökös könnyek, melyeken át megpillantalak, és egyszerre megkívánlak, hogy ne égessenek el engem édes Neaera, a te szemecskéd, a fehérlő nyakad, a nyílt homlokod, a két orcád, könnyözönné válok egészen. Ó, szerencsétlen élet, és nemsoká bevégzem!

Balassi Bálint [Hatvankettődik...] Amatorum carmen Ad notam Csak búbánat De virgine Margareta 1 Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, bikák szarvokkal sértnek, Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok szaggatnak, azmit érnek, Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek. 2 Azminthogy újobban engemet is mostan egy nevendéken szép szűz Két fekete szemmel, mint fényes fegyverrel, már szörnyű halálra űz, Kit hogyha reám vet, gerjeszti szerelmét bennem, ki úgy ég, mint tűz. 3 Mely tűz hogy engemet még hamuvá nem tett, senki nem csudálhatja, Fulgosius amint a nagy csudákról írt, valaki azt meglátja, Holott nagy csudául ír, szarvasbogárrul, s bizonságát is adja, 4 Hogy vadnak bogarak, kik láng között járnak, szárnyon szépen repülnek, S nemcsak meg nem égnek, de ottan elvesznek, mihent lángból kikelnek; Így tűz engemet is éltet, ha emészt is, s nem hagy veszni éltemnek. 5 Mely szerelmes tüzem, hogyha eddig engem nem szárazgatott volna, Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak, mind elcsorgottam volna, De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek, mert tüzemet az oltja, 6 Hogy mind el ne fogynék, de csendesen égnék kevesebb gyötrelemmel, Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével, Ki nekem elég kincs, mert világon jobb sincs, mint édes keserűvel. 7 Igyenesen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt jegyez mert ő termete, S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt beszéde. Kivel mit gondolok, hát ha szegény vagyok is, ha élek kedvemre! 8 Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság bár mind azoké legyen, Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség gyötör szüntelenképpen, Én az kis értékkel, ha tűrök jó kedvvel, hiszem, nincs senki ellen. 9 Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti, Hogy mezítláb járván csak mulatságában szép virágit csipkedi, Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétül égek, örülvén neki; 10 Mert hogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját, S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán terengeti szél haját, Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszoróját, 11 Már ezután azért ez egészségéért sok jó kopia romol, Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelméért vér omol, Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol. 12 Szent Lőrinc nap után az ezerötszázban és az nyolcvankilencben, Remete módjára havasok aljába élvén, szerzék versekben Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy a bölcs deáki nyelvben.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 158. Ad eandem. Quid speculum spectas? vis verum nosse colorem? Quantaque sit vultus gratia viva tui? Adspicias quum mitto tibi saucia corda; Illic te docta cuspide pinxit Amor. Angerianus: Ugyanahhoz Miért nézed a tükröt? Igazán ismerni akarod a színed? Hogy mekkora báj él az arcodon? Sebesült szívemre tekints, amelyet küldök, oda rajzolt le téged tudós nyilával Amor.

Balassi Bálint Harminchetedik Ezt akkor szerzette, mikor az feleségétől elvált; kiben emlékezteti Cupidót arra, amit Venus őáltala fogadott neki, ha feleségétől békével elválik, kire megfelel Cupido, Juliát mutatván s dicsérvén neki 1 Ez világgal bíró, felséges Cupido, emlékezzél meg szódra, Mit fogada anyád énnekem általad, ha az megszabadulna, Ki már megszabadult, tűlem el is vadult, jut eszembe gyakorta. 2 Felele Cupido, úgymond: Nagy búskodó, keserves, régi hívem, Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak ismertem, Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet ígéretem. 3 Amhol szép Julia, anyám helytartója ez föld kerekségében, Szemében nyilamat, horgas kézíjamot adtam szemüldekében, Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében. 4 Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem, Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá helyheztettem, Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát neki tőle megnyertem. 5 Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurius beszédét Őnekie adta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli, kívánja szerencséjét. 6 Cupido így szólván, szememet fordítám, tekinték Juliára. Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz? Hiszen tudod, kicsoda! Ez az, ki kevésért engem örökké sért, lelkem szörnyű kínjára. 7 Felele: Nem csallak, sőt ismeg megáldlak ő édes szerelmével, Hozzád fölgerjesztem, csak veled égetem, hogy örülj személyével, De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután, ne bánts keserűséggel! 8 Minden keménségét, nagy idegenségét, jó kedvre fordította, Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét anyám meglágyította, S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette, kezedbe ismét adta. 9 Ez amaz Julia, kinek ábrázatja, mint címer egy pecsétbe, Szívedben felmetszve, kiben magát nézze, ha képét tükerébe Ő látni akarja, mert ott szebben látja, minemő színe, képe.

Rövid kommentár:

Angerianus nem csak a valóság-fikció szembeállítását kedveli, hanem a tükör is vissza-visszatérő motívum nála. Balassi is ír tükörről, például a 37. ének 9. strófájában. Ez az utolsó strófa Angerianus Quid speculum spectas? kezdetű epigrammájára⁴²⁹ megy vissza. Utoljára Eckhardt kiadása tüntette fel ezt az epigrammát a Balassi-vers forrásaként. Újabban talán azért nem jelzik, mert csak egyetlen strófához kapcsolható szövegről van szó, és nem is olyan szoros fordítás, mint több másik. De a két vers közti megfelelések talán azt bizonyítják, hogy nagyon szabad átdolgozásról van szó, még akkor is, ha a vers a kor költészetének egyik legkedveltebb szellemességét tartalmazza.

Hieronymus ANGERIANUS Neapolitanus Erotopaignion 66. De Caelia. Ferrum flamma domat, silicem domat unda, adamantem Sanguis: at haec ferro durior et silice, Atque adamante; meo non igne, fluente nec unda, Nec misso e venis sanguine se domuit. Angerianus: Caelia A vasat a tűz szelidíti meg, a követ megszelidíti a hullám, a gyémántot a vér, de ő keményebb a vasnál és a kőnél és a gyémántnál is. Sem az én tüzemtől, sem könnyeim árjától, se az ereimből csorgó vértől nem szelidül.

Balassi Bálint Ötvenhetedik Frustra omnibus rationibus incendendae Juliae tentatis ardentissima precatione eam in sui amorem alicere conatur variis ad persuadendum exemplis allatis Ugyan az elébbi nótára 1 Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem, mi haszon nekem élnem, Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem, Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem tész nékem? 2 Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod, De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod, Mondván: Hadd, hadd, úgymond, hiszem veszti nagy gond, kínomat úgy mosolgod. 3 De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségbe mire tartasz? Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz, Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz. 4 Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászók tanítanak, viselnek, Bánással, tartással, szóval, kiáltással, szelídek, kézre jűnek, Az erős kősziklák hevétül az napnak romolnak, repedeznek. 5 Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács ide-s-tova nem hajthat, Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat, A piros márványkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől lyukadhat. 6 Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy lángom, Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom. 7 Vérem hullásánál, ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom, Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kénom, De mind sok írásom, szóm, siralmom, lángom, szolgálatom csak károm. 8 Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre, Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre, Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe! 9 Az mennyei orcát, életem birtokát ha Isten neked adta, Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra? Mennybeliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádban! 10 Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke? Ha az mennybeliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre! Angyali orcádat mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre. 11 Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette, Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette Buzgó szerelmedbe, kiben, mint tömlecbe, sírva ezt éneklette.

Angerianus és a hatodik bejt

A fentieknél is szabadabb contaminatióval jött létre a hatodik török bejt magyar verse. Érzésem szerint ugyanis nemcsak a török szöveg díszített tolmácsolásáról van szó, hanem Angerianus-reminiszcenciákról is. A hatodik török bejt magyar verse nemcsak a török szöveg díszített tolmácsolása, hanem egy Angerianus-vers emléke is érződik benne. Lássuk tehát a szövegeket egymás mellett.⁴³⁰

1. a) Angerianus latin epigrammája: