Hogy egy elbizonytalanodott kézmozdulattal útjára bocsátotta annak futárrá züllesztett hajdani helyettesét, s a kockás irkából kiszakított papírfecnin nagy nehezen sikerült kibetűznie a kétségbeesett fogalmazási gyötrelmekről árulkodó üzenetet, nyomban látta: szembeszegülni a falutitkár ünnepélyes akaratával nagyjából ugyanolyan botrányos képtelenség volna, mint – mondjuk – táncmulatságot rendezni a haldoklóknak egy elfekvőben, öklendezés közben gondtalanul fütyörészni, vagy pimasz módon másnak a sírgödrébe ugrani; ugyanakkor azonban nemcsak arról volt határozottan meggyőződve, hogy ő aztán
tökéletesen alkalmatlan, hiszen az alatt a több mint harminc esztendő alatt, míg nyugdíjba vonulásáig a helyi elemiben hülyébbnél hülyébb kölköket okítgatott, se a hallása nem javult meg, se a kottaolvasás képességét nem volt szándékában maradéktalanul elsajátítani, de tudta, arra is mérget vehet, hogy ha ellenállás nélkül beletörődik e megbízásba, mindenfelől fenyegetett énjének amúgy is folyton bomlani kész egysége végképp „szétrongyolódik". Két ízben is vissza kellett térjen a bejárati ajtóhoz, mert az elmúlt években kissé szabálytalanul működő emlékezete ezúttal sem tájékoztatta biztosan, vajon nem mulasztotta-e el („...mégis...") elfordítani a kulcsot a zárban, majd – hogy meggyőződött róla, odakintről most már senki emberfia („Legalábbis közvetlenül...") nem lepheti meg – elmosogatta s tisztára törölgetve a helyére rakta a fullajtár után ottmaradt pálinkáspoharat, bement a „kombinátszobába", és fejét két ökle közé szorítva megpróbálta elejét venni annak a heves síráskényszernek, mely – akár az ideges dadogót a dadogás – őt is váratlanul, alattomosan támadta meg, s természetesen „mindenféle gúny" céltáblájává tette. Valójában azért ennél többről volt szó, noha a falubeliek – élükön a feleségével meg a titkárral, aki szinte korlátlan hatalmát annak köszönhette, hogy minduntalan érezhető jelenlétében az ember mintegy mocsárban állt, s megkapaszkodnia egyszerűen nem volt miben – mást nemigen tudtak felhozni ellene, amikor jó néhány esztendővel ezelőtt az asszony „szívós kárálására" kimondatlanul is megfenyegették, hogy bevitetik a Sárgaházba, mint lelkének „ezt a kínzó megnyilatkozását", s mert szabadulni ettől nem tudott, a rettegett ítéletet csupán a közmegegyezés odázta el, abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy „az asszony felügyelete alatt Pálnik igazán jó kezekben van". A mocskolódásnak, a rosszindulatú szóbeszédnek persze nem lett vége, élete a házban, ha lehet, még pokolibbá vált, így azután, e kettős fenyegetettségben – minthogy sem az utcára nem merészkedhetett ki, hiszen, ha észrevették, előle már a kölkök is ijedten iszkoltak el, se felesége szúrós, tetten érésre sóvárgó tekintetét nem tudta elviselni – a lassan inkább amolyan óvóhelyül szolgáló „kombinátszobában" húzódott meg, és megpróbált nem tudomást venni a körülötte burjánzó elhatalmasodott tébolyról, mint maga nevezte, „a nyers, a fékevesztett ostobaságról", aminek, állapította meg még annak idején, mindenki áldozatául esik, ha saját magával nem bír bármi nagyságot szembeállítani. Ez azonban igazán nem volt könnyű, a küzdelem szinte napról napra őrölte fel, hisz már az aszszony, „e rohadt némber" aljas és megalapozatlan vádjainak sűrű szövedékét átszakítani is lehetetlennek bizonyult („Mintha egy veszett kutyának próbáltam volna felolvasni a Hegyi Beszédből..."), nem beszélve arról a szörnyű nyomással szembeni tehetetlenségről, mely minduntalan elfogta, ha arra gondolt, hogy valahol tán épp most ütik rá következetes erőfeszítésére, kihívó, ám érthető különállására a „közveszélyes bolond" jogtalan szégyenbélyegét. Azt suttogták róla, félkegyelmű, holott Pálnik elhatárolta magát mind az idegességtől, mind a megőrüléstől, s ha valamin, hát mindössze az undorán nem bírt úrrá lenni; s noha azzal az állításával, hogy ő „csupán egy keserű, nyugodt ember", inkább csak megelőlegezte magának az elérni kívánt lelkiállapotot, annyi bizonyos, hogy minden ízében normális akart lenni, hogy szerette volna őszinte örömmel („És mihamarabb...!") átadni magát az „ami van, annak úgyis kell lennie" kikezdhetetlen békéjének, hogy nem kívánt mást, mint kiegyensúlyozottan élni „a rendelkezésre álló keretek között", legalább azzal a józansággal, mely – pusztán azért, mert bennük fájón rejtve van – az arra érdemes dolgokat nem akarja nagyszerűségüktől mindenáron megfosztani. Úgy vélte, neki „személy szerint" aligha van más lehetősége, mint hogy újrakezdi az egyszerű mozdulatok és a látszólag semmitmondó cselekedetek begyakorlását – mindenféle kérdésfeltevés, kínzó belefelejtkezés, s értelmének örökös felhánytorgatása nélkül kimenni és bejönni egy ajtón, rendesen felemelni egy vizespoharat, jóízűen kihörpinteni, majd visszatenni a helyére, ülés közben csak ülni, járkálás közben kizárólag járkálni, cigarettázás, evés vagy alvás közben csak cigarettázni, enni vagy aludni –, amiként tudta, csupán akkor remélheti, hogy e mozdulatok és cselekedetek alkalmazásával önkéntelen részvétele a beláthatatlan világban boldog bizonyosság, s nem fölösleges, mert hiábavaló ellenkezés lesz, ha majd sikerül, mint disznót sörtéitől, megtisztítania életét a legutolsó aprócska kérdéstől is, mert hisz véleménye szerint a válaszadásra való képtelenség a kérdezésnek ezzel az örökösen csiklandó ingerével „a ránk mért első s egyben utolsó csapás, a mi valóságos keresztünk". Hogy a benne voltaképpen föl sem merülő ellenállás szélsőséges módja („...aki kedvünk ellenére van, orrba rúgni, ami védtelenné tesz, szétzúzni folyton..."), a lázadás nem adatott meg neki – hiszen Pálnik nem bizonyos részletekbe, hanem „az egészbe" nem tudott belenyugodni: a gyötrelmek végeérhetetlenségét gúnyos elnagyoltsággal fölvázoló napfelkeltékbe, a megválthatatlanságra szüntelen figyelmeztető napnyugtákba, a közöttük ásító reménytelen órák egymásutánjába, az őszbe, mely a szívét, a télbe, mely az értelmét igyekezett kikezdeni –, úgy ítélte, a leghelyesebb, ha abbahagyja ezt a hozzá „méltatlan csaholást", és kiépíti, hogy majd hibátlanul belesimulhasson, az elemi szokások zárt eleganciáját, a maximális függés szinte mértani rendjét, amelynek mozdulatlan középpontjában végre kiérdemli a békét s a nyugalmat. A szigorú összpontosításban, az elszánt lényegre törésben azonban Pálnik minduntalan akadályokba ütközött: a rossz napokon ugyanis – és melyik nem volt az? – gondolatai egyszer csak elkanyarodtak a helyes iránytól, érthetetlenül hosszú ideig vesztegeltek „bizonyos pontokon", s noha kitartó erőfeszítésének gyümölcseként az elmúlt hónapokban sikerült mindössze két effajta kérdésre mérsékelnie figyelme megakadályozhatatlan kalandjait, sőt, három nappal ezelőtt, hogy felesége némi előzmény után gutaütésben kiszenvedett, ez máris egyre csökkent, ilyenkor – pillanatnyi elkeseredésében – hajlamos volt azt hinni, vállalkozása mégiscsak meghaladja az erejét, s az életét, mint kormányos az erős viharba került hajót, semmiképp nem bírja már az elrendelt irányban tartani. Amikor aztán az Istennel kapcsolatos aggodalmai miatt a kudarcnak ez a szorongató érzése egészen elhatalmasodott rajta – mint most is, hogy nyilvánvaló lett, az aszszony halálával megüresedett „felügyelői szerepre" a falutitkár ellenállhatatlan vágyat érez –, olyan nyugtalanság fogta el, egész valóját olyan görcs rántotta össze, amitől – tudta – csak akkor szabadulhat, ha átadja magát egy gyermekkori s azóta sem szűnő szenvedélyének, ha általa mintegy fölfüggeszti, „kikapcsolja" önmagát, hogy eme gyakran órákig is elhúzódó feloldódás és megkönnyebbülés után szinte újjászületve nézhessen szembe az őt már-már összeroppantó „nehézségekkel". Sírásrohama csillapodtával székét közelebb húzta hát ezúttal is hátsó udvari ablakához, felverte s eligazította rajta a nem is kényelmi megfontolások, inkább alacsony termete miatt szükséges díszpárnákat, majd leült, ölébe vette a konzervdobozból készített hamutartót, kissé még remegő kézzel rágyújtott, és lehunyta a szemét, hisz oly régóta nem mozdította már el az ablakpárkányról, és annyiszor nyúlt már innen felé, hogy oda sem kellett nézzen, ujjai most is ösztönös biztonsággal találták meg a készülék nikkelezett kapcsológombját, és siklottak át az állomáskeresőre. VEF 206-osa volt – alig egy esztendeje, hogy félrerakosgatott havi zsebpénzekből, felesége dühös, kezdeti elutasítását legyőzve („Bánom is én!... De oszt, ha bömböltetni mered itt nekem, a fejeden ütöm széjjel!...") megvehette –, s azt ugyan be kellett lássa, hogy – persze számára elérhetetlen áron – „azért van ennél jobb is", a vételt azóta sem bánta meg, mert az már az első próba után rögtön kiderült, hogy a réginél – a hajdani Néprádió macskaszemes ORION-változatánál – ez a típus „minden szempontból többet tud". A hirtelen fölhangzó zene, akár egy találomra felütött könyv értelme az olvasóban, a hiányzó összefüggés miatt különös erővel csapódott szét a szobában, s mielőtt még hangzatai rendbe szerveződhettek volna, Pálnik máris átugrott egy következő állomásra, mert még ha az az állítás rosszindulatú félreértésen alapult is, amivel újabb bizonyítékául férje egyre romló elmeállapotának felesége szapulta őt, s vádolta be a falubelieknél (hogy: „Ennek oszt mindegy, mi szól belőle, csak csavargathassa azt az átkozott gombot!"), az mindenesetre kétségbevonhatatlan, hogy figyelme nem egyszerűen bizonyos műsorokra vagy adókra korlátozódott, hanem kiterjedt a hosszú-, a közép- és a rövidhullám összes állomására, mint afféle eleven vevőkészüléké, akinek határozott meggyőződése, hogy a világnak eme kicsinyke, jelentéktelen, távoli pontján átvonuló valamennyi rádióhullám által ő maga mindenképpen „érintve van". Végső magyarázatot, minden szempontból kielégítő megoldást arra, hogy ma is ugyanazzal a kellemes, bizsergető gerinctáji izgalommal lép kapcsolatba a föld újabb és újabb városaival, ma is ugyanolyan borzongó ámulatot érez a számára gyakran eleve áthidalhatatlan messziségekből érkező érthetetlen, ám semmiképpen nem idegen hangok megszólalásakor, mint kisgyermekként, amikor először lehetett értő tanúja e nyugtalanító varázslatnak, nehéz lett volna találnia, hiszen a csodát Pálnikban semmiféle felvilágosító ismeret nem volt képes – szerinte: emberfölötti – káprázatától megfosztani, s jóllehet eszmélkedése kezdetén több ízben is megpróbált utánanézni különféle ismeretterjesztő kiadványokban, „mi a nyitja" e rejtélyes találmánynak, a rádióhullámok természetéről, az interferencia-füttyről, a frekvenciákról, a kristálydetektorokról szerzett információkat elégtelennek ítélte arra, hogy általuk felérjen a biztos tudás magasáig. Mondhatták róla, hogy csak csavargatja azt az átkozott gombot, ő tudta: világvégi beszorítottságából, szívszorító elszigeteltségéből máris kint van egy tágasságban, ahová nem hallatszik föl a falubeliek nyomorúságos rikácsolása, ahol nem érezni már a ködként rájuk ereszkedő „dögszagot", s ahonnan hűvösen visszatekintve csupán annyi állítható a lenti világról: lehetséges. Ha bejött Bécs, Brüsszel, Párizs vagy London, Pálnik úgy érezte, még lélegeznie is könnyebb, s bár csak az iskolai földrajzra meg a különböző képes magazinokra támaszkodhatott, hiányos ismereteit éledő képzelete azonnal kiegészítette: zsúfolt vagy elhagyatott, félelmes vagy békés városokat látott, színes, hömpölygő forgatagot, gondozott és ijesztően mocskos utcákat, hatalmas parkok, terek, folyók, tavak és hidak egymásutánját, telemázolt falakat, ragyogó fényreklámokat, sötét csatornaoldalakat, arabok, kínaiak, európaiak áttekinthetetlen anarchiáját, férfiakat és nőket a kirakatok előtt és a csillogó vagy büdös éttermek asztalainál, tüntetőket és padon sütkérező öregasszonyokat, s mindezt valami bizalmas közelségből, kivételes helyzete bódító tudatában, mert úgy vélte, amíg hallja e távoli hangokat, e szokatlan csengésű beszédet és muzsikát, szabad, és nincs hatalom, mely ettől a szabadságtól végérvényesen megfoszthatná. Átkapcsolt rövidhullámra, s épp csak belehallgatva az ilyenkor – dél volt – még tisztán fogható műsorokba, szinte percenként előreforgatta az állomáskeresőt a „negyvenkilencesen", majd visszatért egy angolul beszélő, kellemesen mély, határozott férfihanghoz, s mert az előbbi feszítő nyugtalanság már múlóban volt, és némiképp higgadtságát is visszanyerte, eme erőtől öblös hang hátterében megpróbálta átgondolni, mitévő legyen, hisz nehéz volt eldönteni, van-e egyáltalán valami esélye annak, hogy ha visszautasítja a falutitkár ostoba megbízását, nem szítja föl benne ismét a számára nagyon is belátható következményekkel járó régi gyűlöletet. Mert ugyan mi másnak nevezhette volna annak hosszú évekig lappangó s most, hogy természetes szövetségese, „a némber kimúlt", nyilván újból fölizzó indulatát, mint oktalan gyűlöletnek, amire még akkor is nehéz magyarázatot adni, ha tökéletesen érthető, hogy neki, mint maga közölte ezt egyszer Pálnikkal, tisztségénél fogva határozottan képviselnie kell a falubeliek „mindenféle szokatlanságokkal szemben szívósan védekező" akaratát. Ez ugyanis elég gyatra mentegetőzésnek tűnt, hiszen Pálnik, aki személyes ismeretségben nem állt vele (amivel persze csak kevesen dicsekedhettek el, mert igaz ugyan, hogy a személyre szóló, nem kifejezetten közérdekű utasításait és határozatait minden esetben cédulán tudatta az emberekkel, de emellett reggeltől estig fáradhatatlanul járta az utcákat, a kocsmát, a templomkertet, a boltot meg az irodákat „a megoldásra váró problémák" után kutatva), még nagyon is jól emlékezett azokra az időkre, amikor nyugdíjba vonulása után Wegroszta, a helyettesből lett fullajtár naponta többször is rátörte az ajtót az egyre fenyegetőbb hangú s az utólagos belejavításoktól szinte olvashatatlan cédulákkal, ámbár – zavarba ejtő módon – mindig azzal a kéréssel együtt, hogy „mint értelmiségi helyzetű egyúttal javítsa már ki a fogalmazás esetleges hibáit", mert – mint írta – bár ő mindent megtesz, hogy „suhanjanak azok a mondatok", egymaga nem boldogul. Pálnik természetesen, mert e meglepő kérésben bizonyos fokú engedékenység és személyes rokonszenv jelét látta, kezdetben azt hitte, javíthat sorsán, ha három, négy, sőt olykor öt egyszerűbb mondatba osztja a falutitkár tehetetlenül sodródó, már középtájt el-elfulladó, kilométeres szüleményeit, s a toldalékok helyes alkalmazásával rendet vág a már-már menthetetlennek látszó nyelvi zűrzavarban, ám hamarosan rá kellett döbbenjen, hogy várakozása hiábavaló, mert a falutitkár – miközben igyekezett, mint tudatta, „megszívlelni" Pálnik „utánozhatatlan helyreigazításait", és újakat kért – lassan már ott tartott, hogy nyíltan megfenyegeti a Sárgaházzal, „ha nem hagyja abba ezt a rossz közhangulatot keltő sírdogálást, ha nem tér azonnal észhez, és nem viselkedik annak rendje s módja szerint becsületes magyar emberhez méltón". S aztán – egyszeriben – vége lett: Wegroszta, s így voltaképpen a falutitkár szinte az egyik napról a másikra eltűnt az életéből, s minthogy attól kezdve egészen a mai napig nem is kapott több effajta cédulát (noha már három nappal ezelőtt, amikor a megrendült doktor szavai – „Kimondom a mortis-t" – elhangzottak a konyhában a kövezeten fekvő nagydarab asszony hűlő teteme fölött, sejtette, hogy nemsokára bekövetkezik), nem csoda, ha most első ijedtségében úgy érezte, nem csak annak gondolatába kell beletörődnie, hogy részt vesz – mert mit tehetne mást? – a falusiak újabb otromba vállalkozásában, de azzal is számolnia kell, hogy a falutitkár élete végéig újabb és újabb „társadalmi megbízatásokkal" fogja ostromolni. Annyira elmerült e tépelődésben, hogy csak nagy sokára hallotta meg Wegroszta dörömbölését a bejárati ajtón, aki – mint más délutánokon is, ha sok küldeményt kellett kézbesítenie – ezúttal is a részegségtől elbambulva támaszkodott már a falnak s nyújtotta át főnöke megintcsak „sürgős" üzenetét, majd követte bátortalanul, de elszántan Pálnikot a konyhaasztalig, hogy felhajtsa szolgálatainak pálinkában mért ellenértékét. Az üzenet hangvételéből nem lehetett megállapítani a falutitkár távolabbi szándékait, mert rövid és zavaros részvétnyilvánításon kívül, amit – mint sajnálkozva ismerte el – előző céduláján elmulasztott, csupán annyit közölt, hogy
de mire Pálnik kisilabizálta a formátlan betűkkel telerótt aprócska papirost, már maga sem törődött eme távolabbi jövővel, mert – akárha a falutitkár sugalmazta volna – hirtelen rájött, hogy a holnapi temetésre s a gyászra való hivatkozással van még remény elhárítani a titkár lelkesedéstől izzó ajánlatát. A hónaaljánál fogva sikerült kituszkolnia Wegrosztát az utcára, majd – hogy még látta, az néhány bizonytalan lépés után tehetetlenül beleoldalaz a járda mellett futó szennyvízcsatornába – bezárta az ajtót, visszatért a „kombinátszobába", kikapcsolta a most már morzejeleket sugárzó készüléket, s e hirtelen csöndben nagy nyugalom szállta meg, ismét a régi béke, amit – szögezte le némi büszkeséggel – lám, mégsem olyan egyszerű tartósan megzavarni. Elhatározta, hogy még csak nem is jelzi előre kifogásait, ráér akkor, ha távolmaradása miatt megérkezik a titkár újabb cédulája, elfoglalta hát helyét az ablakpárkány mellett, s csak ült a sértetlen csöndben, a várakozás, a tépelődés, az emlékezés s a folyton előrenyomuló gondolkozás felszabadító megfosztottságában, kezeit a karfán nyugtatva, hátával a támlához simulva, lábaival kissé még a levegőben, mert azok a magasra polcolt párnák miatt nem értek le egészen a padlóig. Ült az ülés okozta örömmel, attól tökéletes függésben, de háboríthatatlanul, elesettségében is kissé már az örökkévalóságba úszva át, mégis itt, e salétromos falak között, a kopott bútorokból, a légyszaros mennyezetből, a vetetlen, félrebillent sezlonból áradó sivárságban, ebben az áporodott, zokniszagú helyiségben, amelyre – hogy számára követhetetlenül jó néhány óra röppent el – lassan ráesteledett. Felkelt hát, kiment a konyhába, hogy egyen valamit; konzervet bontott, asztalhoz ült, s hidegen, néhány falat kenyérrel bekanalazta az ételt. Cigarettára gyújtott, elmosogatta a kanalat meg Wegroszta pálinkáspoharát, majd nekitámaszkodva az almazöld kredencnek, nézte, cigarettájáról mint kígyózik a füst lassan felfelé. Aztán, hogy meghallotta a zörgetést, ajtót nyitott a némiképp már kijózanodott fullajtárnak, átvette a kockás papírlapot, betessékelte Wegrosztát a konyhába, majd – miután az „általános gyöngeségről" panaszkodó elcsigázott ember kérdésére („Nem volna inkább egy kevés söre?") megrázta a fejét, s kitöltötte neki a pálinkát – leült az asztalhoz, és megírta válaszlevelét. Azon, hogy
a legszívesebben röhögött volna, mert biztos volt benne: még a falutitkárnak sem lehet az ellen semmi kifogása, ha ő „a közeli gyászesetre és a holnapi temetésre való tekintettel" sajnálattal elhárítja a megtisztelő megbízást. Wegroszta kezébe nyomta az üzenetét, a lelkére kötötte, hogy „de aztán el ne veszítse az úton", majd kikísérte, bezárta utána az ajtót, s úgy vélte, nyugalmát most már nem fenyegetheti semmi. Ismét elmosta a pálinkáspoharat, az asztal alá tolta a széket, a felmosóronggyal eltüntette a fullajtár sáros lábnyomait a kövezetről, aztán visszament a „kombinátszobába", levetkőzött, s rövid rádiózás után hamarosan elnyomta az álom. Az éjszaka békésen telt, hosszú évek óta először aludta át anélkül, hogy felriadt volna, de hajnaltájt, amikor a szomszéd harsány kakasa felébresztette s épp elhatározta, nyolcig ki nem kel az ágyból, dühösen hallotta, hogy odakint megint türelmetlenül dörömböl valaki. „Ki az?!" – szólt ki a csukott ajtón keresztül Pálnik, meztelen lábait emelgetve a hideg kövön. „Megint én! – hangzott Wegroszta vékony hangja. – Csak nyissa mán ki!" S az üzenet ezúttal túltett minden eddigi fenyegetésen, a falutitkár hajthatatlan volt, s ellentmondást nem tűrően közölte, hogy
s mert ebből Pálnik megértette, mi vár rá, ha még ezek után is ellenáll, a kissé zöldes színű Wegrosztának csak ennyit mondott: „hogy rohadnátok meg valamennyien!", s az máris futott a hírrel. A titkár „alávaló levele" egy szempillantás alatt porba döntötte tegnap este még szétzúzhatatlannak érzett reményeit, nyugalma egy csapásra odalett, sehol nem találta a helyét, csak járkált a lakásban ide-oda, mint aki csapdába esett, de hiába vágta be maga után az ajtókat, hiába csapdosott az öklével a levegőbe, tudta, most már nincs más hátra, mint beletörődni, hogy legyőzték, s megpróbálni valahogy mégis elviselni, amint „az ostobaság megünnepli önmagát". Nem csoda, ha ebben az állapotban aztán, talán a tehetetlenség fojtogató szorítása miatt hirtelen rátörő heves, de szerencsére gyorsan múló sírógörcs keltette elerőtlenedésben, egyszer csak azon vette észre magát, hogy – bármennyire is szeretett volna mindörökre megszabadulni tőlük, hiszen e töprengések nemcsak a „normális életvezetés" nagy önfegyelmet igénylő vállalkozásában zavarták meg, de megoldhatatlanságukkal szinte azonnal földre is kényszerítették az embert – már megint az „istenen jár az esze", s képtelen elfojtani magában azt az „idétlen vágyakozást", hogy megkapaszkodjon e mérhetetlenségben. Pálnik ugyanis hosszú vívódás után még évekkel ezelőtt belátta, hogy a személyes isten, a beavatkozó, a teremtő, a sújtó, a megítélő – az itteni pap istene, azé, aki az asszony halála napjáig estig a ház körül ólálkodott, hogy titokban mégis egyházi rangra emelje az eseményt – végképp feloldódott abban a homályban, amelyből újra kikeresni a hit friss aktusára volna szükség; ám a gondolat, hogy mégis, ha van, hol és miképp lehetne, nem hagyta nyugodni, s amikor eleve reménytelennek ítélve ugyan, megkísérelte megfejteni a rádiókészülék rejtélyét, a hullámok természetéről szerzett ismereteitől inspirálva váratlanul ahhoz az igazolhatatlan föltételezéshez jutott, hogy talán az isten a tér egy számunkra megközelíthetetlen, fölfoghatatlan és rendkívüli összefüggése, a tér legritkább, „abszolút ritka" szerkezete, téreset, nekünk semmi. Ám midőn megdöbbenve e lehetőségtől, már-már ott tartott, hogy teljesen összezavarodva azt hitte, ha az állomáskeresőt helyesen állítja be egy szélső hullámsávon, talán foghat „valami jelzést Tőle", erőnek erejével rászorította magát „az azonnali kijózanodásra", mert világosan látta, hogy így hamarosan megőrül, márpedig „a tébolyban nincsen semmiféle isten". Teljesen megszabadulni azonban e különös gondolattól nem tudott, s mint máskor is, ha „életének hajóját e lék" fenyegette, ezúttal is arra kényszerítette magát, hogy hanyatt dőlve a sezlonon figyelmét a menynyezet repedéseire, az ajtókilincsre, a cigaretta hullámzó füstjére összpontosítsa, mert csak így volt képes újból önmagára találni. Rövidesen felkelt, hogy kiszáradt torkát vízzel öblítse le, s már fordult is volna vissza a „kombinátszoba" felé, amikor a faliórára nézett, s látta, indulnia kell. Dühösen kabátot húzott, bezárta maga mögött az ajtót, s elindult a sáros utcán a szemerkélő esőben. Elhatározta, míg elért a Kultúrház húsvörös épületéig, hogy semmiképpen nem engedi felbosszantani magát, de amikor odabent „a leginkább bégetésre emlékeztető" köszönészápor után („Jó reggelt, Tanító Úr!") megpillantotta a leendő kórus szedett-vedett, fásult, kedveszegett tagjait, alig tudta türtőztetni indulatát, hogy közéjük ne hajítson valamit. Mégis eléjük állt azonban, mire azok is mozgolódni kezdtek, majd, hogy tisztázták, mi lesz a műsor az egy óra múlva kezdődő ünnepségen („A titkár a Himnuszt mondta – tájékoztatta az egyik szeplős, kövér asszony. – Mer azt tudjuk."), Pálnik rájuk mordult: „Legalább álljanak egyenesen! Na, halljuk!" Amikor azonban – rövid vita után, mert a kórus ragaszkodott hozzá, hogy „a tanító úr intsen be" – fülét megütötte a nekiveselkedett gajdolás, hadonászva leintette őket, s kétségbeesetten körbenézett a már fellobogózott teremben. A falutitkárt nem látta sehol, így aztán az egyik vészkijárat mellett ácsorgó kultúroshoz fordult: „Mondja meg a főnöküknek, hogy ezzel a hanganyaggal nem tudok mihez kezdeni." „A titkár szerint a kórus jó – jegyezte meg a már ünneplőbe öltözött, terebélyes aszszonyság kipirult arccal s kissé sértett hangon –, de viszont maga szedje össze magát. És... hogy legalább egyszer hallgassa meg őket, hogy aztán tudjon vezényelni." Pálnik rálegyintett, leült egy székre, s csak akkor mozdult meg, amikor egy nagy, meleg kéz fogta meg a vállát. „Na, látja!" – mondta a hájas falutitkár, s szuszogva, zsebkendőjével izzadt homlokát törölgetve felment a már tegnap este elkészült emelvényre. Pálnik körülnézett – a terem már tele volt falubeliekkel –, megkerülte az emelvényt, megállt a kórus előtt, és: beintett. Érezte, hogy az ideges viszolygástól nem fogja tudni visszatartani, de szerencséje volt: az általános meghatottságban senkinek nem tűnt fel, hogy patakokban ömlik a könnye, s csak ül kisírt szemmel a „múltat s jövendőt" elülő zsivajában, amiként fölázott arca sem, midőn a kultúros ismételt figyelmeztetésére vagy jó óra múltán ismét odaállt a kórus elé, hogy az utolsó „lelkesítő", „összegző", „számot vető", „a jövőt már karnyújtásnyira látó" beszéd s a bájos úttörők nagy közönségsikert aratott szavalata után befejezésül még egyszer elvezényelje a másodszor is mély érzelmeket keltő ismert dallamot. Arra hivatkozva, hogy a temetésig már csak egy fél órája van, sikerült egy elégedettségről tanúskodó súlyos vállveregetéssel megúsznia a falutitkárral való társalgást, s észrevétlenül kiosont a zsibongó teremből. Végigment a most már zuhogó esőben az elnéptelenedett utcákon, s már messziről látta, hogy a két sírásó, a temetkezési vállalat emberei meg a hivatalos búcsúztató türelmetlenül, mogorván várják a temetőkapuban. „Kezdhetnénk" – javasolta nyomban, amikor kezet fogott vele, a búcsúztató; Pálnik szótlanul bólintott, majd megkerülve a még mindig egyházi szertartásban reménykedő papot, valamennyien bevonultak a ravatalozóba. A beszéd rövid volt, s a négy ember már vitte is a koporsót a sáros úton. S míg a két sírásó – egymást hibáztatva, hogy vállalták – a fölázott, agyagos földdel kínlódott, Pálnik az aszszonyra gondolt, s eltöprengett, vajon mi lesz belőle. Féregeleség? Különféle sók? S nyilván még... ez, az? Kifizette az embereket, elköszönt a részvéttől szelíd tekintetű búcsúztatótól („Tudja – nézett rá szomorúan az –, akármennyit csinálom, mégsem bírom megszokni..."), s a csöndesedő, szitáló esőben hazafelé indult. A „kombinátszobára" gondolt, a konyha hideg kövére, az almazöld kredencre a fölötte függő csupasz égővel, „az elemi szokások zárt eleganciájára", a kamrában feltornyozott lecsókonzervekre, az ürességre meg a csöndre, amely vár rá, és érezte, hogy a torkát hirtelen erősen elszorítja valami. S amikor a Kultúrház húsvörös épületéhez érve – amint épp át akart vágni a túloldalra – váratlanul vidám sikongatással egy csapat úttörőruhás gyerek futott el mellette (egy pillanatig szinte... közrefogták), e boldog, tiszta hangok, mintha rálőttek volna, egyszeriben... letaglózták, megállt az út közepén, s mit sem tudva a körötte futkosó, nyugtalan csődületről, nem is mozdult el onnan egészen addig, míg a sárral felvert mentőautó az ijedten ácsorgó, suttogva lökdösődő falubeliek sorfala között meg nem érkezett. Akkor megnyugtatásképpen azonnal közölte a vezetőfülkéből kiugró két egyenruhás emberrel, hogy ő „már világosan lát", és semmiféle ellenállást nem fog tanúsítani a későbbiekben sem, csak annyit kér, rádió ne legyen ott, ahová viszik, mert – mint azt már a városba vezető hepehupás úton zötykölődve vánszorgó s a szinte alkonyati homályban belül csak egyetlen csupasz égővel megvilágított autóban hajtogatta a kezével barátságosan a vállára nehezedő mentőorvosnak – megértette végre, hogy a rádiózás, mint később még részletesebben is elmeséli, nem a „szabadság édességével" ajándékozta meg, hiszen – s ezt meg kell bocsássák neki – csak „oldhatatlan magányát" és azt a kínzó érzést próbálta csillapítani általa, hogy őt „soha nem szerette senki".