Hőség

Félünk

Amikor bemondták a rádióba, hogy a nemzeti egység oda van, már tudtam, én sem tehetek másként, minthogy azonnal szedem a sátorfámat, s egy időre eltűnök szem elől, akárcsak hivatalbeli kartársaim az adóügyön, akik jóval előttem – innen nézve már bölcs előrelátással – megértették, hogy a leghelyesebb, ha a magunkfajta dolgos, becsületes ember amilyen gyorsan csak tud, felszívódik ebben a veszedelmes zűrzavarban, mert hiszen ki tudja, mi vár azokra, akik – kitartó hűségük, szívós akarásuk, tisztességes munkájuk gyümölcseként – egy belvárosi lakás, egy autó s esetleg egy tengerparti nyaraló birtokában lerakták már az alapokat egy kiegyensúlyozott, józan és felelősségteljes élethez, s ahelyett hogy az utcákon szájalva lopnák a napot, jól felfogott érdekük parancsának engedelmeskedve a helyükön maradnak, hiszen tisztában vannak vele: a mindennapi aprómunka nélkül, mely rájuk bízatott, az életben nincsen előrelépés és nincsen boldogulás, semmi. Keserű szívvel pakolgattam apró értékeinket az utolsó este, és elszorult torokkal zártam be másnap hajnalban alig néhány hónappal ezelőtt kiutalt, tágas, világos lakásom ajtaját, hogy főnököm jóakaratú, baráti tanácsát megfogadva a minduntalan el-elpityeredő Konstanciával a jobbomon felkutassam a Wiecierzén a Stocznia Gdañska állítólag évek óta lakatlan épületeit, hátha találunk ott magunknak valami búvóhelyfélét, amíg az illetékesek végre képesek lesznek visszaállítani a rendet, hiszen fiatal házas lévén minden erőmmel azon szerettem volna lenni, hogy kis családomnak egy békés, meleg fészket biztosítsak, egy otthont, amit időnként vidám gyermekkacagás ver fel, ám ehelyett most oda kell dobjak mindent, amit eddig elértem, a törni-zúzni szüntelen kész tömeg kiszámíthatatlan haragjának, és puszta óvatosságból, mint valami gonosztevőnek, bujkálnom kell, nehogy éppen én legyek az ártatlan áldozat, akin a nép irigy dühét kitölti. A sors iróniája, hogy bár jómagunk egyáltalán nem vagyunk gazdagok (se kocsink, se nyaralónk, egyelőre), ezúttal mégis legrosszabb ruháinkba öltöztünk, én egy térdben-könyökben kifényesedett, ócska, barna kockás öltönyt vettem fel, Konstancia meg egy kifakult, siralmas kosztümöt, egyszerűen azért, mert egyáltalán nem lett volna tanácsos rendes ruhában kimerészkedni az utcára, hiszen már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a beszivárgó elemektől felheccelt tömeg újabb meggondolatlan atrocitásra adja a fejét. Szerencsére semmiféle csoportosulással nem találkoztunk, amint egymásba karolva, szótlanul igyekeztünk a D³ugi Targ lassan már pirkadó ege alatt, de ahogy távolodtunk életünk eddigi színterétől, s ahogy közeledtünk jövendő napjaink (napjaink? ki tudja, nem hetekről-hónapokról lesz-e szó?) nyomasztó helyszínéhez, úgy növekedett bennünk egy eltitkolhatatlan nyugtalanság, mely mindig elfogja a magunkfajta embert, ha megszokott, természetes biztonságából egyszer csak kipenderíti egy váratlan balszerencse, és szemeit otthona nyugalmat árasztó világossága után hirtelen határtalan sötétséghez kell szoktatnia. E nyugtalanságot inkább csak mérsékelte, mint feloldotta volna, amikor Konstancia végre döntött („Akkor hát, nem bánom, legyen ez itt..."), és bosszankodva elfordította a fejét, mintha bizony az én tehetetlenségemnek és tanácstalanságomnak lett volna köszönhető, hogy órákig tartó mászkálás után sem tudtunk választani, holott attól a perctől fogva, hogy nagy nehezen rátaláltunk a Wiecierze szomorú, nyomorúságos bérházaira, és egyre idegesebben emeletről emeletre bejártuk valamennyit, csak rajta múlott, melyiket foglaljuk el, hiszen nekem, miután meggyőződtem róla, főnököm értesülése igaz, s a Stocznia Gdañska néhai, nyilván lebontásra ítélt épületeiben valóban nincs egy teremtett lélek sem, már az első lakás tökéletesen megfelelt. Azt hittem, választását, hogy épp ezt a házat s éppen ezt a harmadik emeleti „kétszobás lakást" tartja a legalkalmasabbnak, csupán a rá, sajnos, annyira jellemző nyafogó hisztéria s az magyarázza, hogy minden valószínűség szerint már ő is belefáradt ebbe az értelmetlen mászkálásba, hiszen ideiglenes szállásunk pontosan olyan volt, mint az összes többi – feldúcolt mennyezet, kitörött ablaküvegek, foszló, mocskos tapéta s az itt-ott felszaggatott padlón egy-egy szék, asztal, lámpa, ágy hasznavehetetlen roncsa –, ám amikor a takarítástól holtfáradtan, e ránk szakadt idegenségtől még ijedten, mégis némi elégedettséggel, hogy lám, egyetlen nap alatt is mennyi mindent sikerült elvégeznünk, egymáshoz bújtunk alkalmi fekhelyünkön, egészen elképedtem előrelátásán, mert kiderült, hogy döntése mégsem véletlen: a ház belső, zárt udvara – én is észrevettem, de tekintetem csak átsiklott rajta, anélkül hogy megértettem volna jelentőségét – érthetetlen módon tele van tűzifával („És mi lenne velünk enélkül, ha mégis itt fog érni bennünket a tél?"), ami pedig magát a lakást illeti, a legelszigeteltebb, a legkétségbeejtőbb valamennyi közt, hisz ahhoz, hogy bárki idegen meglepjen itt, át kell másszon három emelet s a fölső folyosó törmelék- és szemétkupacain, keresztül kell vergődjön az előszoba és a konyha töméntelen lim-lomjain, s végül gyanút kell fogjon az éppen nem erről árulkodó első szobában, hogy odabent emberek laknak, mert – mondanom sem kell – csupán a belső helyiségre terjesztettük ki hatalmunkat, s eszünk ágában sem volt bármit is változtatni a lakás többi részében uralkodó lehangoló és riasztó mocskon, merthogy főként ez védhetett meg minket, ha ne adj isten betévedne ide valaki. Mindez persze annyira elképzelhetetlen volt, hogy Konstancia egy ismétlődő neszre-zajra fölriadva már az éjszaka közepén ébresztgetni kezdett, majd, amikor belátta, hogy csak egy oda-odaverődő ablaktábla ijesztette meg, bevallotta, valójában úgy érzi, tökéletesen kijózanodott, s nemcsak fölöslegesnek és értelmetlennek, de „egyszerűen nevetségesnek" tartja, hogy az első ijedtségre ott hagytunk csapot-papot, hiszen, hajtogatta, mégsem gondolhatom komolyan, hogy az a sok derék, megtévesztett ember majd pont bennünket néz úrnak, pusztán azért, mert sikerült rendes lakáshoz jutnunk végre annyi sanyarú hónap után, és nem úgy nézünk ki, mint a motlawai rakpart csavargói... Nem lepett meg túlságosan, hogy Konstancia ennyire nem ért a történelemhez – ami azt illeti, jobb is, ha egy asszony nem üti az orrát ilyesmibe –, az azonban kétségtelenül felbosszantott, hogy egyheti rábeszélés, magyarázat, felvilágosítás után sem bízik az ítélőképességemben, s ahelyett hogy mellém állna, és támogatna e nehéz napokban, örökös sopánkodásával minduntalan kihoz a béketűrésből, pedig ő tudja a legjobban, ha nem teszik próbára folyton a türelmemet, alapjában véve nyugodt ember vagyok. A legszívesebben ráförmedtem volna, hogy akkor eriggyen vissza az anyjához, de aztán mégiscsak győzött bennem a józan ész, s újból elismételtem mindazt, aminek a fele is elég lett volna, hogy bárkit meggyőzzön igazamról. Nem tudom, más hogy van vele, de szerintem az életben a fő az óvatosság. A kisember, mint jómagam is, állandó veszélyben él, akkor is, ha akar valamit, akkor is, ha nem. A tapasztalat azt mutatja, hogy az élet rövid, észre sem vesszük, s már itt az öregség. Ezért aztán jól meg kell gondolni, mit csinál az ember, mert elég egyetlen aprócska tévedés, és minden oda van. Aki itt meg akar állni a lábán, és vinni akarja valamire, annak tudnia kell, mi a dörgés: semmit nem elsietni, és semmit nem elmulasztani. A magamfajta maradjon nyugton, és igyekezzen kivárni a neki kedvező pillanatot. Ha én most, ismételtem el már vagy tizedszer Konstanciának, abban a lakásban várom be, míg a nép igazságos ügyét győzelemre viszi, amit – négyszemközt vagyunk – főnököm jóindulata nélkül sohasem sikerült volna megszereznem, könnyen rám süthetik, hogy aljas módon sápot húztam a régi bűnös rendszerből, így azonban még be lehet bizonyítani, hogy visszautasítottam ezt a jogtalan kedvezményt, és önként kiköltöztem egy szükséglakásba; abban az esetben pedig, ha kiderül, hogy az ismert eseményeket csupán fölbujtó, ellenséges elemek aknamunkája váltotta ki, mint ennek oly sokszor tanúi voltunk már, két legyet ütünk egy csapásra: azon kívül, hogy természetesen azonnal visszahurcolkodunk a minket jogszerűen megillető lakásunkba, nyilvánvalóvá is tehetjük, hogy akkor, amikor annyian megtévedtek, és szembefordultak a renddel, mely nekik is kenyeret adott a kezükbe, mi megőriztük tisztánlátásunkat, és nem keveredtünk bele semmibe. Mindez persze ezúttal sem győzte meg egyszer s mindenkorra Konstanciát, így aztán újból el kellett mondanom, hogy a többi kedves kolléga az adóügyön már jóval előttünk megtette ezt a lépést, éppen azért, mert ők is tudták, hogy nem szabad rövid távon gondolkodni annak, aki nem csupán magáért, de egy családért érez felelősséget. Mi jobb, kérdeztem – ki tudja, hányadszor – Konstanciától, ha még két hétig ülsz odahaza, és megvárod, míg rád törik az ajtót, s a kezedbe nyomják a kilakoltatási végzést, a testi épségről nem is beszélve, vagy pedig ha a józan ész szavára hallgatsz, és úgy intézed, hogy amit megszereztél, azt többé soha ne vehessék el tőled, forduljon a világ akár így, akár úgy. Noha Konstancia erre ismét elpityeredett, szerencsére gyorsan elnyomta az álom, s másnap, amikor felébredtünk, úgy tűnt, mint aki kialudta az egészet. Hosszú idő után először – igaz, csak néhány órára – elállt az eső, napfény és a tenger sós levegője öntötte el a helyiséget, csönd volt körülöttünk, nyugalom és béke, csak kettőnk lassú lélegzetvétele hallatszott; akkor forró testével hozzám simult, szeme ragyogott, s amikor gyönyörünk szédítő zuhanásában visszahanyatlott mellém, csendesen így szólt: „Zbig, ne haragudj! Igazán szégyellem magam... De hát annyi minden történt... Most majd rendet csinálunk itt! Ígérem, hogy többé nem leszek hisztis, aztán lesz, ami lesz. Csak szeress, más nem érdekel..." S megcirógatott, ott, ahol szeretem... Alig hittem a fülemnek! Asszonyok... Ahogy a mondás tartja, kösse föl a gatyát, aki el akar igazodni rajtatok! Egyik percben még áthághatatlan akadály vagytok, a másikban akár a kezesbárányok! Ki érti ezt? Mondanom sem kell talán, hogy persze nem firtattam, mi van e hirtelen fordulat mögött, főleg amiatt, mert gyanítottam, hogy női szeszély az egész, márpedig, ha ez igaz, jobb hallgatni és fohászkodni, tartson minél tovább, mert tudtam, mekkora előny a mi helyzetünk közepette, ha megértjük egymást. Meghallgattuk a magunkkal hozott zsebrádión a híreket – egyelőre még semmi –, majd fontolóra vettük, hogy hogyan tovább. Miután tegnap csak arra futotta, hogy úgy tessék-lássék módon kitakarítsuk a helyiséget, most jött el az ideje annak, hogy higgadtan átgondoljuk, mink van, és mink nincsen. Volt két takarónk, két lábosunk, néhány napra elegendő konzervünk, gyufánk, kanalunk, gyógyszerünk, tűnk-cérnánk meg egy köteg gyertya, néhány pakli cigaretta és egy petróleumfőző... Nem sok, de már az is csoda, hogy mindezt föltűnés nélkül el bírtuk hozni két hátizsákkal. Nem volt azonban megoldva fekhelyünk (két penészes lószőrmatracot találtunk csak első nekifutásra az egyik szomszéd lakásban), nem tudtuk, hogy fogunk mosakodni, és ami a legsürgetőbbnek látszott: tegnap, a nagy idegeskedésben teljesen megfeledkeztünk arról, hogy apró értékeinknek (pénz, ékszer, ilyesmi) valami biztos rejtekhelyet találjunk. Megtanultam már, hogy a nehéz helyzetekben csak a leleményesség segít: elég volt kinézni az ablakon – alatta ott csordogált a kis Radunia –, s máris világossá lett, hol fogunk tisztálkodni; alighogy közöltem ezt Konstanciával, eszembe jutott, hogy ha a házakban nem is, valamelyik udvarban azért még találhatunk ivóvizet, és mit tesz isten, már első próbálkozásunk sikerrel járt: lent a hatalmas tűzifarakások mögött egy kicsit nehezen, de mégis működő kézi kútra leltünk; ami pedig értékeinket, egy év munkájának gyümölcseit illeti, Konstancia már vette is elő a tűt-cérnát, hisz hol lennének azok jobb helyen, mint bevarrva egy nadrágszár vagy egy zakóbelső rejtekébe. S így folyt ez nemcsak ezen a napon, de az elkövetkező hetekben is: bármihez fogtunk, a szerencse mindig kedvezett. A szomszédos lakásokban és házakban tett gyűjtőútjaink eredményeképpen hamarosan volt már mindenünk, ami fontos: ágy is, asztal is, szék is; így aztán – mivel annak még nem jött el az ideje, hogy régi lakásunkba visszatérjünk – egyre ritkábban léptünk ki ideiglenes otthonunkból; nappalaink szobácskánk csinosítgatásával teltek („Bárhogy is van, azért mégsem lakhatunk egy disznóólban!" – mondogatta eltökélten Konstanciám), és sötétedés után is csak néha-néha mozdultunk ki krumplit lopni az Osiek kertjeiből (hol volt már az a világ, amelyben az ilyesmi bűnnek számított?!), vagy egy-egy véletlenül utunkba akadt feketéző jóvoltából feltölteni időnként veszedelmesen megfogyatkozó étel-, petróleum- és cigarettakészletünket, mert nem akartunk mást, csak ülni a csöndben és zavartalanságban a Raduniára néző ablakunk előtt, nézni, amint odalent, a kihalt csatornaparton kóbor macskák osonnak a víz felé, hálát adni a sorsnak, mert megőrzött minket békében és biztonságban, és várni, hogy végre rend legyen megint a világban. Ősz vége volt, a kis Radunia már vagy egy méternyit áradt, a Mot³awáról sem hallatszott a sétahajó magányos kürtjele, egyre élesebben fújt a szél; már Konstancia sem sóhajtozott örökké, mikor bekapcsoltuk hírekre a rádiót – még mindig semmi –, mert úgy éreztük, nem üres az ég, a kegyelmes isten van megint fölöttünk. Különös volt, hogy bár célunkat – visszatérni a mi igazi otthonunkba – sohasem, egy percre sem vesztettük szem elől, mégsem éreztük életünk eme fordulatát puszta sorscsapásnak; a várakozásban minden lelassult körülöttünk, tárgyaink, holmijaink végleges helyükre kerültek, nem volt már – s nem is lehetett volna többé – mit elmozdítani, s nemcsak bicegő asztalunknak s az egyik sarok oltalmába húzott ágyunknak volt szinte sérthetetlen rendje már, de még lépéseink is láthatatlan, ám kényszerítő útvonalat tapostak az ügyesen megjavított padlón. Minek tagadnám, hogy olykor, ha végignéztem szállásunk ránk valló rendjén, önkéntelenül is büszkeséget éreztem, hiszen mi voltunk az eleven példa, hogy az ember minden körülmények között ember tud maradni. Naphosszat ültünk hát az ablak előtt, csöndben, szótlanul, türelmesen, s úgy véltük, nemcsak e rend minden apró részletében ismerhetünk önmagunkra, de szinte még a napszakok ritmusa is védelmünkre van, mert e tartalmas tétlenségben megfigyelvén a virradat komor kékjét, a nappal éles-homályos világosságát s az éjszaka versengő árnyalatait, s mindebben az egymásra következés megmásíthatatlanságának nagyszerű értelmét, az a sok szépség, ami mellett eddig örökké vakon elmentünk, hisz az élet egy nagy rohanás, most feltárulkozott. „Nézd, Konstancia – hívtam föl nejem figyelmét időnként a táj egy szép részletére –, nézd, mert odahaza az ablakból ilyet nem fogsz látni!" „Igen – bólintott elérzékenyülve ő, s a vállamra hajtotta a fejét. – Csak az a kár, hogy nincs itt a fényképezőgépünk." S amire eddig sohasem jutott idő, elnéztem olykor Konstanciát, ahogy tesz-vesz a petróleumfőzőnél, vagy szakadt zakómat varrja az ágyon, és szívemet valami melegség járta át, hiszen csak most értettem meg, mekkora áldás is egy ilyen asszony, aki férjét nemcsak a jóban – ez természetes –, de a rosszban is követi. Persze hogy hibája van neki is, na de hát ki van hiba nélkül? A fontos, hogy az egyetértés meglegyen, márpedig éppen ez az, ami lényegében könnyen megy, ha Konstanciáról van szó, hiszen nemcsak hogy szép és csinos aszszony, aki után bárki bármikor megfordul az utcán, de a szíve is jó, és ez mindennél többet ér. Napjaink ekkor már az állandóság aprócska, de kifogyhatatlan örömeivel ajándékoztak meg, hogy csillapítsák bennünk a nyugtalanság háborgó hullámait; időnként hosszú sétákat tettünk – szürkületkor – a Mot³awa-parton a Martwa Wis³áig, de rendszerint ijedten osontunk haza a Wiecierzére, mert ha távolról is, néha fenyegető morajt hallottunk. Közeledett a tél, s ha tüzelőre nem is volt gondunk (Konstancia még meg is jegyezte egy ízben: „Nézd csak, mintha hétről hétre több lenne itt a fa..."), most már nem halogathattuk tovább, hogy valami fűtőalkalmatosságról is gondoskodjunk. Úgy döntöttünk, hogy ha már eddig meg tudtuk állni, nem kísértjük a sorsot azzal, hogy visszamerészkedünk belvárosi lakásunkba, és a pincéből kicsempésszük ide az olajkályhát (egyébként is nehéz lett volna most olajat szerezni), hanem inkább áldozunk rá valamicskét, s nem kockáztatunk. Kimentünk hát az ócskapiacra, majd hosszas keresgélés és alkudozás után megvásároltunk egy ócska vaskályhát (óvatosságból csak a Wiecierze torkolatáig szállíttattuk, onnan ketten cipeltük fel a házhoz), s aznap már pattogó tűz mellett alkonyodott ránk. Lehullott az első hó, s mi bizakodva néztünk elébe a télnek (a hírekből úgy tűnt, az illetékesek most már nem halogatják tovább, s hamarosan visszaállítják a rendet), amikor egy nap ijesztő dolog történt. A második és a harmadik emelet fordulójában – épp ivóvizet hoztam fel az udvari kútról – majdnem elsodort egy ember.

Én nem

Hórihorgas alak volt. Azt azért nem mondanám, hogy rohant lefelé, mindenesetre ő sem számíthatott rám, mert ahogy elém toppant a fordulóban, a lendülettől már nem tudott megállni, s kikerülnie is csak úgy sikerült, hogy közben végigsúrolta az oldalamat. Mire magamhoz tértem a meglepetéstől – uramisten, ki ez? mit akar? csak nem..? –, már el is tűnt, egy szó nélkül, odalent. Szegény Konstancia, amikor elmondtam neki, mi történt, rögtön a legrosszabbra gondolt. „Jézus Mária! Ez biztosan a Stocznia Gdañska embere! Nagyon megütötted magad?" „Mondom, hogy nem estem el!" – torkoltam le idegesen, de aztán hirtelen megnyugodtam. Végül is... ez a fickó... lehetett akárki, egy csavargó, valami ágrólszakadt, mit tudom én! Miért éppen most jutna a gyáriak eszébe ez a néhány épület? És ha csak véletlenül keveredett ide? Keresett valakit, aki régebben itt lakott, de most látta, hogy nincs itt senki, így aztán többé még a környékre sem jön?... Különben is: miféle jogon háborgathatnának bennünket? Gyorsan bekapcsoltuk a rádiót – na persze, megint semmi –, majd szótlanul enni kezdtünk. Eltelt így egy óra, kettő. Tudtam, hogy tennem kell valamit, ebben az idegfeszültségben sokáig megmaradni nem lehet. A kérdés az volt, hogy mit keresett itt a harmadik emeleten. Konstancia nem hallott semmit, így valószínűnek látszott, hogy nem fedezett fel bennünket. De hogyan és mikor jutott be az épületbe? Arra még gondolni is rossz volt, ha kiderül, hogy míg mi azt hittük, teljes biztonságban és zavartalanságban telnek napjaink, addig valaki minden lépésünkről tudott. Engem személy szerint ez aggasztott leginkább, ám túl sok időm nem volt a töprengésre, mert ha nem akartam, hogy Konstanciából megint kitörjön a sírás, és ezzel aztán véget is érjen házasságunk mind ez ideig legszebb időszaka, valamiképpen meg kellett nyugtatnom. „Nézd, drágám – mondtam neki csendesen, de határozottan. – Nem történt semmi különös. Bevetődött ide egy alak, valószínűleg csavargó. Látta, mi van itt, el is kotródott rögtön. Biztos vagyok benne, hogy sohasem fogjuk többé látni. Egy kicsit meglepődtünk, persze. De ez természetes. Hiszen amióta itt vagyunk, senki nem zaklatott. Elszoktunk attól, hogy itt a környéken embert lássunk, ennyi az egész." „Gondolod?" – nézett rám reménykedve Konstancia. „Hát persze. Feleslegesen aggódsz." A dolog azonban korántsem volt ilyen egyszerű, ezért az elkövetkező napokban, a biztonság kedvéért, folyton az ablak előtt ültem, hogy ne érjen készületlenül, ha a fickó esetleg újból megjelenik. De nem történt semmi, a hórihorgas nem mutatkozott. Életünk lassan visszatért a régi kerékvágásba, ültünk naphosszat a jó melegben, a kályhában barátságosan pattogott a tűz, hallgattuk a híreket (lehetett érezni, hogy nem tart már soká), és tervezgettük a jövőt, ahogy az már fiatal házasoknál megszokott dolog. Most már bizonyosak voltunk benne, hogy sorsunk nemsokára jobbra fordul, talán néhány hét még, és visszatérhetünk igazi otthonunkba, hogy elindulhassunk végre azon az úton, aminek végén egy család megérdemelt boldogsága vár. Így aztán egészen védtelenül ért bennünket, amikor egy este – én éppen a lábamat áztattam, s fel akartam állni, hogy megmelegítsem egyik utolsó konzervünket –, egyszer csak látjuk: a hórihorgas ott áll szobánk küszöbén, mozdulatlanul, összefont karral, fél vállal az ajtótoknak dőlve. A meglepetéstől szóhoz sem jutottunk egy darabig, ő sem mozdult, csak néztük egymást. Szokatlanul nagy, betegesen kidülledt szemeiből valami kérlelhetetlen, hideg fény sugárzott, s a kettő közül a balt, a szemgolyó mellett – főként ettől volt első látásra olyan ijesztő a fizimiskája – egy vastag, vörös ér csúfította el. Még magasabbnak látszott, mint a múltkor; fejét kissé le kellett hajtania. Az első gondolatom... vagy a második, ha őszinte akarok lenni... az volt, hogy rendkívül határozott leszek, nem engedem, akárki legyen is, hogy már rögtön az elején – esetleg – fölényes hangot üssön meg, végül is mi igazán nem vagyunk akárkik, még ha pillanatnyi helyzetünk ellentmondani látszik is ennek; de amikor – magamban az ilyenkor leghatásosabb szavakat keresve – végre elindultam, kezemben törülköző, fél lábam még vizes, mire ő is tett egy lépést felém, a kis szobában hirtelen úgy összezsúfolódtunk, hogy amúgy is alacsony növésű lévén, hatalmas termete s az enyém közti distancia meglepő módon a torkomra forrasztotta a szót. Ráadásul megelőzött. „Már megbocsássanak, de nem volt szívem megzavarni ezt az idillt... Fiatal házasok, nemde?" Azt kellett volna válaszolnom, hogy menjen a fenébe, de elcsukló hangon csak ennyit sikerült kinyögnöm: „Hát, igen..." Erre a fickó leereszkedően elmosolyodott, aztán, mint aki először van vendégségben a háziaknál, hümmögve körbejárt a helyiségben, s megszemlélte a szegényes berendezést. A kályha előtt megállt. „Hogy ég a fa?" Sajnos idegességemben nyeltem egyet. „A fa? Hát... ahogy a fa szokott." Erre Konstancia megrántotta hátulról a zakómat, és gyorsan közbekottyantott: „Jól az, nagyon jól ég, lehet is érezni, ugye..." A fickó elégedetten bólogatott. „Jó meleg van." Aztán leült az ágyra, hátát a falnak vetette, cigarettát húzott elő a zsebéből, és megkínált. „Jó meleg van – ismételte meg, majd lehalkított hangon hozzátette: – „De lesz még melegebb is, elhiheti." Mit mondjak erre? Szerencsére Konstancia feltalálta magát. De hát üljön át inkább ide a székre, ez kényelmesebb." „Nem, nem, köszönöm" – hárította el a fickó, s hatalmas lapátkezével olyan mozdulatot tett, ami különös eleganciájával végképp nem illett ide. Nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan csinálja. Mindenesetre összeszedtem magam. „Aztán... tulajdonképpen... mi járatban... vagyis hogy minek... köszönhetjük..?" „A hétszázát! Majdnem kiment a fejemből!" – ült föl erre hirtelen, s elkezdett a zsebében kotorászni. („Tudtam! – hasított belém. – Tudtam! Most jön a papír...") Nagy megkönynyebbülésünkre azonban csak egy lapos üveget húzott elő. „Van ez a kis almapálinkám. Gondoltam, megihatnánk együtt." – s már nyújtotta is felénk. „Hát, én nem is tudom... – ellenkezett Konstancia. – Mi nem nagyon szoktunk... Esetleg a férjem egy keveset..." Egyre idegesebb lettem, mert azért mégiscsak sok, hogy beállít ide, leveti magát az ágyra, faggatózik, mintha isten tudja, kik volnánk... Mondja meg, mit akar, aztán menjen innen isten hírével! De hiába keresgettem, csak nem találtam a szavakat, így aztán – egyelőre! – jobbnak láttam, ha nem ellenkezem vele. „Egy kortyocskát, esetleg..." – mondtam bizonytalanul, odaszorítottam az üveget a számhoz, de persze nem ittam bele. A fickó szerencsére nem vette észre, ő maga jó alaposan meghúzta, s elégedetten hátradőlt. „Hallották, mekkora tűz volt az Osieken?" „Nem, hát, mi nem nagyon... járunk el, tudja... – böktem ki. – Otthonülők vagyunk." „Pedig szép tűz volt – folytatta a hórihorgas, s megszívta az orrát. – De azért pancsermunka." Összenéztünk Konstanciával. Hülye ez? Mit akar örökké a tűzzel? Mi az, hogy pancsermunka? Kínos csend lett. Hiába erőltettem az agyamat, semmi nem jutott az eszembe. Végül megint csak ő törte meg a csöndet. „Aztán mit szólnak az eseményekhez? Győzünk vagy elbukunk?" Na, tessék. Idejön politizálni. Menne már a fenébe. Ráadásul megint nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél. „Az nem kétséges" – feleltem határozottan. „Nem kétséges, mi?" „Hát, a győzelem" – válaszoltam még határozottabban. A fickó nyugtalan lett, furcsán sandított rám. Aztán hirtelen elborult a tekintete. „Mindegy. De elbukni is szépen fogunk. Én garantálom. Ezen dolgozom hónapok óta." Majd, mint aki gyorsan meggondolja magát, más témára tért. „Látom, maguk jól megvannak itt." Összenéztünk Konstanciával. „Igen, a körülményekhez képest. Maga a gyárból van?" A hórihorgas értetlenül rázta a fejét. „Miféle gyárból?" No most, gondoltam, gyorsan elterelem a figyelmét. „Nem tudom, maga hogy van vele, de szerintem a történelem kerekét nem lehet viszszafordítani." Ügyes fogás volt, gondolkodóba esett. Tehát: nem! Nem a gyárból! Akkor meg?! Most már tényleg elmehet a fenébe. Csak nem fogok megijedni egy effajta csavargótól?! Éreztem, hogy lassan visszatér belém az élet. „Ideig-óráig meg lehet állítani – folytattam szenvedélyesen. – De visszaforgatni? Ugyan kérem! Sokan megpróbálták, senkinek sem sikerült. Maga szerint nem?" Hát, bizony, ezzel aztán átbillent a mérleg! Láttam rajta, most már érti, hogy nem akárkivel áll szemben. Nem is szólt egy szót sem, csak kiitta az üveget, aztán felkelt az ágyról, s elkezdett föl-alá sétálgatni a szobában. Konstancia nyugtalanul követte a tekintetével. Biztatóan megpaskolgattam a kezét. „Na – szólalt meg nehézkesen a hórihorgas, s elindult az ajtóhoz –, köszönöm a szíves vendéglátást. Ami pedig a tűzifát illeti, használják csak nyugodtan. És még valamit: bármit hallanak, bárki próbálná megzavarni magukat, ne hallgassanak senkire, és maradjanak nyugodtan a városban. Megértettük egymást?" S ezzel kilépett a szobából. Megütközve néztünk egymásra. Akármilyen nyugtalanító alak is volt – mindvégig azt a benyomást keltette az emberben, hogy amíg itt van, bármi megtörténhet –, annyi bizonyosnak látszott, hogy nem a Stocznia Gdañska embere, így hát ebből a szempontból túl voltunk a nehezén. De az a tény, hogy – ezek szerint – a tűzifa az övé, kínos függőségbe hozott bennünket, amitől a legjobb volna, tanakodtunk, azonnal megszabadulni. De hogyan? Távozása után egy órával – mérlegelve a legkisebb jelentőségű részletet is – arra jutottunk, hogy egészen biztosan nem normális, sőt, Konstancia szerint „nagyon úgy néz ki, mint aki készül valamire", márpedig nekünk egy ilyen alakkal – mondanom sem kell – nem lehet kapcsolatunk. Egy kimerült és begőzölt szabadságharcos! Más se hiányzik! Konstancia egyenesen azt javasolta, hogy amilyen hamar csak lehet, költözzünk máshová, ne várjuk be, amíg a fejünkre hozza a bajt. Nekem azonban az volt a véleményem, hogy egy ilyen fontos döntést, tél előtt – itt hagyni ideiglenes szállásunkat, felszámolni ezt a szobácskát, ami szinte már egyet jelentett nehezen kiharcolt nyugalmunkkal és biztonságunkkal – mégsem alapozhatunk puszta előérzetekre és ösztönös benyomásokra, még akkor sem, ha néhány jel – s főként ez a rengeteg fa az udvaron – szinte kétségbevonhatatlanná teszi, hogy a hórihorgassal kapcsolatban derűs végkifejletre semmiképpen nem számíthatunk. Végül aztán abban maradtunk, hogy az első adandó alkalommal megpróbálunk a nyomába eredni, és mindenképpen kiderítjük, ki fia-borja, és mire kell felkészülnünk. Arra riadtam föl, hogy Konstancia simogatja az arcomat. „Ébredj, Zbig, ébredj!" „Mi az? Valami baj van?" – ültem fel ijedten. „Most ment el. A Radunia kis hídja felé." Egy pillanat alatt kiment a szememből az álom. „Mi?! Itt lakik?! Ő is...?! Jézusom!" „Itt bizony! – bólogatott Konstancia. – És erre nem is gondoltunk!" „Várj, felöltözöm." Már hajnalodott, de a lépcsőházban meg a folyosón még alig láttunk valamit. Bármilyen kísérteties volt is azonban a fény, izgatottságunkon nem tudtunk úrrá lenni. A nyomozást a földszinten kezdtük, s lakásról lakásra bejártuk az egész épületet, még a padlásra is felnéztünk, ám egyetlen áruló nyomra sem sikerült rátalálni, noha most már bizonyos volt, hogy rejtekhelye itt van valahol. Enélkül azonban – tudtuk! – nem léphetünk tovább: meg kellett keresnünk azt a titkos pontot, amelyből a hórihorgas fölénye megsebezhető. Természetesen nem lehettünk biztosak abban, hogy jó irányban kutatunk, ám valami azt súgta nekem, hogy ha az odúját megleljük, már nem járunk messze a céltól. „A pince! – mondta akkor Konstancia. – A pincéről egész megfeledkeztünk! Az nem jelent semmit, hogy mi nem tudunk róla. Nem is kerestük még. Egy ilyen házban kell legyen pince is. Gyere, nézzük meg!" És Konstanciának valóban igaza lett, az épület túlsó oldalán megtaláltuk a pincelejáratot, de csalódtunk: nagy menynyiségű gázolajon kívül (lehetett vagy száz hordó is odalent) nem sikerült nyomra jutnunk. Persze ez a töméntelen olaj önmagában igen meglepő volt, s valószínűnek látszott, hogy összefügg a hórihorgassal. Úgy éreztük, már kétségtelenül többet tudunk, csak épp még nem értjük azt, amit tudunk. Így van ez az élet más területén is, az ember kezében ott az egész gombolyag, csak nem tudja kibogozni. Elbizonytalanodtunk. Szótlanul, lehajtott fejjel tértünk vissza szállásunkra, s bár nem voltunk még éhesek – tán nyolc óra sem volt –, nekiláttunk a reggelinek. „És mi van akkor – jutott az eszembe hirtelen –, ha nem ebben, hanem valamelyik szomszédos épületben lakik?..." „Á, nem – hűtött le Konstancia. – És a farakások? És az olaj?" „Lehet az puszta óvatosságból is." „Nem hiszem – rázta meg a fejét Konstancia. – De azért megnézhetjük." Én sem bíztam túlságosan benne, hogy elképzelésem igazolódik, annál nagyobb volt hát meglepetésünk, amikor rögtön mellettünk, egy első emeleti lakásban rátaláltunk búvóhelyére. Az előszoba s a konyha itt sem árult el semmit, nyilván ugyanaz az elővigyázatosság vezette, mint bennünket annak idején; de a belső szobában fel volt seperve a padló, az egyik sarokban vaságy, a másikban egy hokedlin lavór állt mocskos vízzel, s az összegyűrt takarók elárulták, hogy nemrég még aludt itt valaki. Közvetlenül az ablak előtt, egy asztalon papírok, füzetek, könyvek hevertek nagy összevisszaságban, s oldalt egy vastag templomi gyertya állt, nyilván főként éjjelente tartózkodott itt. Szóltam Konstanciának, álljon az ablakhoz, nehogy egyszer csak meglepjen bennünket, aztán nekikezdtem az iratok tanulmányozásának. Ám nagyon nehezen jutottam előre: a papírokon s a füzetekben – amennyire én ezt meg tudtam ítélni – fizikai számításokat találtam, számok, képletek s számomra érthetetlen ábrák zűrzavarát. Legalább ennyire meghökkentem, amikor megnéztem könyveit, mert a borítókon ilyen címeket láttam:

Az önkéntes tűzoltó kézikönyve

Tűzvédelmi alapismeretek

Tengerpartunk időjárási viszonyai

Meteorológia I–II.

Tűz és víz – Hasznos tudnivalók légoltalmi alakulatok számára

vagy ilyesféléket. Mi az ördög ez? Bevallom, bosszankodtam, mert éreztem, itt a megoldás, talán éppen ez itt a kezemben, mégsem értek az egészből egy mukkot sem. Konstancia ekkor odalépett hozzám, s tanácstalanul a kezembe nyomott egy papírdarabot. „Nézd, mit találtam a padlón." Fölül egy mondat át volt húzva („Évek óta riszálok egy képzelt színpadon, és nem tudjátok, mint ahogy sohasem fogjátok megérteni, hogy ez a színpad mocskos takonyból van."), alatta pedig ez állt nagy, nyomtatott – girbe-gurba – betűkkel: „A történelemben csinálni valamit annyi, mint dagonyázni a takonyban." „Te érted?" – nézett rám értetlenül Konstancia. „Nem én. De nézd meg ezeket!" – mutattam a füzetekre meg a könyvekre. Ám neki sem sikerült kisilabizálnia belőlük semmit, így aztán már csak véletlenszerűen turkáltunk a papírok között, amikor egyszer csak egy kemény fedelű füzet került a kezünkbe. Az első oldalon mindössze enynyi állt: LÁNGBAN ÁLLNI, s alatta apró betűkkel: „Utolsó felvonás". „Á! – mondta megkönnyebbülten Konstancia. – Ez valami író szerintem." „Nem, nem – ráztam meg a fejem, s belelapoztam a füzetbe. – Itt is csupa szám meg képlet... Ez meg itt... nézd... mintha valaminek a térképe volna..." Konstancia összeráncolta a szemöldökét. „Nem a város térképe ez? – mutatott az egyik vázlatra. – Ez itt egészen olyan, mint a G³owne Miasto... Ez meg...! A Stare Przedmieœcie! Mit akarhat ezekkel? És mik ezek a... nyilak itt? Meg... nézd... itt..?" Hirtelen – mint egy igazi regényben – fény gyulladt ki az agyamban. Ismertem ezeket a jeleket. „Szélirányjelzések, azt hiszem." A füzet végén megtaláltuk a város teljes térképvázlatát is, itt-ott, körben, elszórva pirossal bekarikázott ikszekkel, s amikor eljutottunk ennek a – most már biztos voltam benne: – őrült irománynak a végére (ahol néhány összeadás, valamint egy leltárszerű följegyzés állt „Olaj, petróleum" címmel), már tudtam, vagy legalábbis sejteni véltem, miről van szó. „Konstancia! – mondtam szigorú hangon. – Ne nyúlj semmihez! Gyerünk innen! Azonnal!" Szinte futottunk. Ő azért, mert nem értett semmit, én meg azért, mert értettem. „Feketéző? – kérdezte otthon Konstancia. Hallgattam. – Mondd már!... Valami titkos ügynök?" „Micsoda egy ostoba liba vagy te, Konstancia!" – csúszott ki véletlenül a számon. „Miért mondasz nekem ilyeneket? – görbült le erre a szája. – Én nem csináltam semmit." „Hát még mindig nem érted?" – förmedtem rá, pedig igazából nem is rá haragudtam. Egyszerűen – nem tagadom – egy kicsit meg voltam ijedve. „Nem..." – mondta erre ő, s elpityeredett. – „Hát nem érted, mit akart például azzal mondani, hogy lesz itt még melegebb is?... Meg az a rengeteg fa... meg az olaj... meg a térképek... meg a..." „Mit? Ne kínozz már legalább!" „Fel akarja gyújtani a várost." Sokáig ültünk szótlanul az asztalnál. Bennem kavargott minden. Próbáltam elhitetni magammal hogy tévedek. Gyorsan bekapcsoltam a rádiót. A hírekig úgy látszik, volt még néhány perc, katonazenét sugároztak. „Miért mondta, hogy maradjunk itt, akármi lesz is?" – szólalt meg Konstancia. Sápadt volt. „Mi sem tetszünk neki, azt hiszem. Minket vádol." „De hát szóltunk mi hozzá egy rossz szót?! Még székkel is megkínáltam, emlékszel?" Ennek az mindegy. A lényeg, hogy rendes emberek vagyunk." Nem vagyok egy beképzelt fráter, tudom én, hol a helyem, és tudom, hogy ne avatkozzam a nagyok dolgába, de most egyre világosabban éreztem, itt az idő, meg kell mutassam, ki is vagyok valójában. Mert ez már több, mint elég. Soha nem akartam én hős lenni, de most megértettem, hogy nincs más választásom. Muszáj. „Konstancia – szólaltam meg a helyzethez illő komolysággal. – Most megcsinálhatjuk a szerencsénket." „Jaj, Zbiegniew, csak nehogy belekeveredj valamibe." Oda sem figyeltem erre a sápítozásra. „Szedd össze a két hátizsákba azt, ami belefér. És egyáltalán: szedjük össze a sátorfánkat. Ezt jelentenünk kell." És mi lesz a lakásunkkal? Te mondtad, hogy..." „Lesz másik. Ne félj. Ha én majd, ezek után, azt mondom az illetékeseknek, hogy kell egy ötszobás, akkor ötszobás lesz. Világos?" „Ötszobás?! – rémüldözött Konstancia. – Jaj, Zbiegniew, én félek." „Én nem – fojtottam belé a szót. – Indulhatunk?" Készen voltunk egy perc alatt, s amikor kiléptünk a kapun, és megláttam ezt a sokat tűrt, szerencsétlen, végveszély előtti várost, hirtelen nagy forróság tört rám, belülről érezvén azt a hőséget, amit a hórihorgas szánt neki. Nem mondom, az idegességtől a torkomban dobogott a szívem, a fülem zúgott, és kiszáradt a szám; de tudtam, már csak néhány perc, és túl leszek rajta. Csupán azt sajnáltam – és sajnálom azóta is –, hogy a hórihorgas akkor nem volt odahaza, s nem láthatta koszos kis odúja ablakából, amint – tán kissé emberi gyöngeségből, mindegy ez most – akaratlanul is kihúzom magam, mert akkor fölírhatta volna valamelyik mocskos füzetébe: ügyünk Zbiegniew miatt elveszett. Hiszen lehet – én legalábbis nem tagadom –, hogy Zbiegniew egy porszem, de sokan vagyunk, és sok porszemből – rá egy kis eső – lesz a föld.