Amikor az utolsó reggeli autóbuszjárat, melyre nekem hatötvenkettőkor kellett felszállnom a patakhídi megállónál, pontosan hét órakor lerakott bennünket a Helyiérdekű Vasút (eredetileg: „Jedem das seine!") huzatos állomásépülete előtt, s a tőlünk elvárható – kissé nehézkes, de mélyről fakadó – heves odaadással szétrajzottunk a pénztárak, az újságosbódé és az egyelőre némán veszteglő szerelvény háromszögében, hogy a hátralévő másfél percet az indulásig ki-ki a maga vérmérséklete szerint dohányzással, önkéntes újságvásárlással, vagy – mint néhány tapasztalatlan kezdő – azzal töltse, hogy idegesen helyet biztosít magának a vonaton, még nem sejtettem semmit. Ez a nap is, akár a korábbiak, a kiegyensúlyozottság ama nyugalmon túli békéjében kezdődött, mely annak, aki tisztában van a lélek legbensőbb parancsolatával, tudniillik, hogy legyen a biztonság a fegyelem gyümölcse, szükség és jutalom, a kiérdemelt s megítélt kegyelem törékeny állapota; családom legújabb büszkesége, a percre beállítható ébresztőrádió hangja, mely hathuszonnyolckor álmatlan alvásnak vetett véget, a tompa megkönnyebbülés a WC melegében, a tétova tapogatózás a mosdókagylóig, majd a víz figyelmeztető hűvössége, végül a futás a patakhídig, hónom alatt az aktatáskával, melyben ott lapult a feleségem gondos hajnali lendületét őrző tízórai – egy iszonyú, áldásos, angyali gondviselés megannyi bizonyítékaként irányt adott ma is az ébredés okozta keserű zűrzavarnak, támadhatatlan célszerűséggel ruházta föl esetlen mozdulataimban mind a higgadt elszántságot, mind az ostoba ellenkezést, mely utóbbinak természetesen már nyoma sem maradt bennem, mire felpréseltem magam a pontosan érkező autóbuszra, majd megérkezvén, kellemes hangulatban várakozni kezdtem társaim között a hétnullakettes indulásáig. Sem akkor, sem később nem tudtam megmagyarázni, mi késztetett arra, hogy a kalauz indító sípjelének elhangzásakor hátraforduljak egy pillanatra, mielőtt lábam a szerelvény lépcsejére tenném; még leginkább önkéntelen vagy véletlen mozdulatnak lehetne nevezni, ha nem volna ebben valami gyanúsan sietős mentegetőzés, a felelősség elhárításának émelyítő vágya, annak az embernek a dühödt, gyáva s tehetetlen rikácsolása a számonkérésnél, aki saját idétlenségével súlyos balesetet okozott. Az illető két-három lépésnyire állt az újságosbódétól, hátát hanyagul az állomás falának vetve, s tekintetében valami mélázó, szelíd figyelemmel nézett bennünket, amint lökdösődve, s odabent taszigálva egymást a jobb helyekért, valamennyien egyszerre próbáltunk feljutni a vonatra s elhelyezkedni ott a közel háromnegyed órás útra. Lehet, hogy találkoztam már hasonló alakokkal – kopott lódenkabát, hátrafésült haj, kitaposott félcipő –, mindenesetre eddig még mindannyiszor megóvott tőlük alkati hajlandóságom a józan engedelmességre, vagy az a bennem is lassan érlelődő készség, mely lehetővé tette, hogy csak morzsányit ugyan, de elsajátítsak valamennyit a központi instrukciók lefegyverző bölcsességéből; most azonban képtelen voltam a szemem levenni róla, lábam nem mozdult, az ajtó összecsapódott előttem, a szerelvény kíméletlen sebességgel elrobogott, és hamarosan eltűnt a főváros felé vezető sínek kavargó, sejtelmes labirintusában. Akkor nem találtam, de nem is kerestem magyarázatot, mi döbbentett meg ennyire ebben a veszedelmes tekintetben (a ráérős szelídség? a szívós figyelem? a függőség ijesztő hiánya?), mert szinte azonnal pánik fogott el, hiszen tudatában voltam annak, milyen súlyos következményekkel járhat, hogy lekéstem a hétnullakettest: a következő csak hétharminckettőkor indul, s ez azt jelentette, hogy aznap egy bő félórás késéssel érkezem meg munkahelyemre. Növekvő haraggal még egyszer szemügyre vettem az illetőt, aztán elfordítottam a fejem, a legszívesebben a pokolba küldtem volna, majd tanácstalanul sétálni kezdtem le s föl az elnéptelenedett állomáson, s azon töprengtem egyre fokozódó nyugtalansággal, mit mondok majd, ha főnököm szabatos kérdésére („Nos?") választ kell adnom. Az előttem álló gyötrelmes lassúsággal vánszorgó percek – a dolog természetéből következően – egyre nagyobb súllyal nehezedtek rám, így, mire felszállhattam a fél nyolcas vonatra, s az végre elindult velem, a félelem nemcsak azt a szerencsétlent verte ki a fejemből (aki egyébként is jóval azelőtt eltűnt a szemem elől), de egyetlen épkézláb hazugság sem jutott az eszembe, amivel menthetném magam. A sors különös kegye folytán azonban sikerült észrevétlenül elfoglalnom helyemet az irodában, kollégám még meg is nyugtatott, hogy rajta kívül senkinek nem tűnt föl hiányom, így aztán egyenesen kötelezőnek éreztem, hogy megkettőzzem szokott buzgalmamat: a megkívántnál sokkal hamarabb végeztem az egyes okiratokkal, s mindegyre újabb és újabb feladatért szaladtam mit sem sejtő, értetlen főnökömhöz, aki – egy értekezlet miatt – jóval utánam érkezett. Délután öt óráig sikerült hát úgy-ahogy jóvátennem reggeli vétkemet, s amikor főnökünk egy elismerő pillantással hazaengedett, úgy éreztem, nehezen kiharcolt helyemet e nagy gonddal szervezett világban mégsem fenyegeti semmi; annál nagyobb volt megrökönyödésem, amikor tizennyolcnullahétkor megérkezvén, leszálltunk az áramszedő villáit hirtelen leeresztő szerelvényről, s elhűlve vettem észre a reggeli illetőt, ezúttal közvetlenül az újságosbódé előtt, amint tekintetében pontosan ugyanazzal a szívós szenvedélylyel figyelte leszállásunk s szétrajzásunk fegyelmezett rendjében az egymásra következés kétségtelen eleganciáját, melyhez nagymértékben hozzájárult, hogy ma már mindezt felügyelők és korbácspattogás, üvöltözés és egyéb handabandázás nélkül, a lázongás értelmetlenségébe vetett hitből merítve erőt tudtuk – naponta azonos nívón – végbevinni. Ha a reggeli megdöbbenés már nem tört is rám újra, emésztő kíváncsiságomon most sem tudtam úrrá lenni, ezért aztán úgy döntöttem, egy ideig szemmel tartom a fickót, s megpróbálok a végére járni a dolognak, még akkor is, ha ezzel megint csak kockára teszem nehezen visszanyert nyugalmamat. Hogy kíváncsiságot? sokkal inkább a nyomozókutyák ama izgalmát éreztem én is (elhaladva az újságosbódé előtt, majd végigsétálva a peron hosszában), amikor szagot kapva végre nekiindulhatnak egy nyom bűvöletének. Elfoglaltam helyemet az épület túlsó végén nyíló WC-ajtó mellett, s be kellett vallanom, hogy túl ezen a fejtő izgatottságon, görcsös harag szorítja össze gyomromat, mert hiszen már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra: az illető egész lényéből szinte sugárzik a gőg, hogy megcsúfolja az egyöntetűség hibátlan gondolatát, hogy sárba tiporja mindazt a felsőbb jóakaratot, mely egyedül képes értelmet szítani renyhe világunk enélkül hamar kihunyó parazsán. Hatharminckettőkor, midőn a soron következő vonat megérkezett az állomásra, a fickó ellökte magát az újságosbódé kirakatát óvó vasrácstól, majd cigarettára gyújtott, s kilépett a peronról a sínek felé, mint aki vár valakire; ám – rögtön sejtettem – szó sem volt semmi ilyesmiről, mert – mielőtt még valamennyi hazatérő leszállt volna – hátat fordított a tömegnek, kényelmes, lusta léptekkel végigballagott a peronon, elhaladt előttem, lement városunk egyetlen aluljárójába, majd hamarosan felbukkant a felszínen, és elindult a főutcán a posta mellett. Természetesen habozás nélkül a nyomába eredtem, úgy húsz-harminc lépésnyi távolságból követtem a belváros felé, s bár tudtam, hogy egyelőre még csak a sötétben tapogatózom, máris igyekeztem az eddig rendelkezésemre álló – meglehetősen szerény – tapasztalataimat gyorsan összegezni, nem számolva azonban a tévedés kockázatával; így történhetett, hogy azon a napon fokról fokra újabb és újabb helyesbítésre kényszerültem: ha azt hittem, most betér a patakparti borozóba, amiből örömmel konstatálhatom, hogy „persze megrögzött alkoholista", a vele szemben működő halsütő ablaka elé állt, és hűsítőt ivott; amikor az orvosi rendelő elé értünk, s az az érzésem támadt, hogy nyilvánvalóan gyógyíthatatlan betegségben szenved, s most megkeresi orvosát, mert tisztában van a nemrég elhangzott ítélet visszavonhatatlanságával, mégsem képes beletörődni, akkor meg hirtelen lefordult a patakhoz, és olyan jókedvűen pancsolta az arcára a jéghideg vizet, mint egy mániákus tornatanár. Beláttam hát: felesleges találgatással elpocsékolnom a drága időt, ezért elhatároztam, hogy változatlan szívóssággal a nyomában maradok, arra a kedvező pillanatra várva, amikor akaratlanul is leleplezi önmagát. Döntésem már csak azért is helyesnek bizonyult, mert hiszen valójában még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, vajon nem céltalan őgyelgésről van-e szó csupán, ami az efféle alakok esetében igazán nem volna meglepő; nem beszélve arról, hogy az ilyen látszólag mindenre kiterjedő megfigyelések igencsak sovány eredményre szoktak vezetni, minthogy éppen a lényeget hagyják homályban, márpedig nekem – ha már hagytam magam ilyen veszedelmes módon kizökkenteni csöndes napjaim tartást és otthonosságot ígérő fegyelméből – éppen erre a fenyegető szelídségre, erre a felháborító vakmerőségre kell magyarázatot találnom. Ez természetesen (hiszen az ellenkezője a mi lelkiismeretesen megszervezett világunkban éppolyan elképzelhetetlen, mint amilyen nevetséges volna) nem is váratott sokáig magára. A fickó – épp a régi piactéren vágtunk át – hirtelen megtorpant, mintha visszahőkölne valamitől, majd óvatosan, hol sietősre, hol lassabbra fogva lépteit, nekieredt a főtérre vezető szűk utcácskának. Nem lehetett eldönteni, engem vett-e észre, vagy csak úgy váratlanul az eszébe jutott valami, ahogy az már az ilyenféléknél lenni szokott, mindenesetre azonnal növeltem a követési távolságot, persze csak annyira, hogy semmiképpen ne veszíthessem szem elől. Hamarosan egy amolyan lebontásra érett kétszintes házhoz értünk, ő besurrant a kapualjba, én meg előbb vagy tíz lépéssel túlmentem az épületen, majd magam is utánalopakodtam. A kapu egy belső, zárt udvarra nyílott, a felső szint magasságában rozzant, ócska körgang futott végig a sűrű homályban, s olyan rettentő bűz áradt valahonnét, hogy csak nagy erőfeszítéssel sikerült egy helyben maradnom. A hold éppen beúszott az udvar vágta ég sötétjébe, s e gyönge fényben csakhamar felfedeztem a különös tekintetű illetőt, amint még hozzá is méltatlan pózban, félig guggolva, félig oldalt dőlve, egyik kezével az emeleti gang korlátjába kapaszkodva beles egy kivilágított ablakon. Bár szerénységem megakadályoz benne, hogy tévedhetetlennek valljam magam, ezt – azt hiszem – aligha lehetett volna félreérteni. Végül is nem ért meglepetés, ám azért titokban mégiscsak másra, többre számítottam, nem erre az olcsó, szegényes leleplezésre; hiszen mindegy, a szeretőjének, apjának-anyjának, gyermekének vagy barátjának szól-e ez a gusztustalanul gyáva, szűkölő felkínálkozás, a megérdemelten kitagadott eme visszataszító szomja, ebben a szabadsággal kacérkodó pipogya fráterban mégiscsak reméltem valami elismerésre méltó elszántságot, amiként joggal elvárhatja ezt az ember például vágóhidakon még egy tagló előtt leszíjazott lótól is. A fickó hirtelen visszahúzódott az ablak világosságából, majd néhány másodperc múlva a leselkedők sunyi körültekintésével ismét bekukucskált az üvegen. Elfordítottam a fejem, s csalódásomnál csak jóleső megkönnyebbülésem volt mélyebb, mert tudtam: talán egész életemre védelmet szereztem most magamnak minden efféle sóvárgással szemben, amiként azt is megértettem, mi termi ezeket a szerencsétleneket: a pontos helyzetfelismerés botrányos hiánya, amelynek mélyén feltehetően örökölt menthetetlenség lappang. A megszokásra való hajlamom miatt, vagy tán csak egyszerűen szórakozottságból, ácsorogtam még egy ideig az utcában, s amikor nem sokkal egy testes, nyúlszőr kalapos vénember után előbújt végre a kapualjból, és elindult a főtér felé, magam is megmozdultam, s mert az órámra pillantva láttam, még csak tizennyolcötvenegy, gondoltam, nem vesztek semmit, ha egy darabig a nyomában maradok. A városon jeges szél söpört végig, az utcákon alig egy-két siető ember; s én ugyanazzal az enyhe felszabadultsággal léptem be a fickó mögött az önkiszolgáló étterembe, mint amilyet ifjabb éveimben éreztem, midőn könnyű kalandra indultam estelente, mert valami pajkos, bűnbánó izgalomban, ahogy tiltott gyümölcsöt kíván meg az ember, úgy határoztam, ha már itt vagyok, eszem valamit. A helyiség kongott az ürességtől, rajtunk kívül csak az előbb látott nyúlszőr kalapos fogyasztotta nyilván több kínnal, mint élvezettel nyomorúságos vacsoráját egy távoli asztal fölé görnyedve. Láttam, hogy a fogatlan banya, aki kimérte az ételt, kihajol az ételkiosztó nyíláson, s mond valamit a fickónak, így, amikor az leült egy asztalhoz, halkan megkérdeztem: „Tán ismeri?" „Még szép! – mordult rám a vénasszony. – Kowalskinak... vagy jobban mondva Kovalcsiknak hívják." Boldog elégedettség töltött el, míg kikanalaztam az ételt, mert kis családom jutott az eszembe, s szinte már láttam, ahogy körbeülnek majd, s én – nem mellőzve olykor egy-egy apró tréfát, hiszen vidámság nélkül nem lehet meg az ember – elmesélem e nem mindennapos kalandom különös történetét. Persze minek tagadnám, maradtak azért még homályos dolgok: például nehéz lenne tömören megfogalmazni, kiféle-miféle ez az ember, mert ugyan mit mondhatnék? Homok a tengelyzsírban. Arra a kérdésre pedig – bár most már ilyen apróságnak igazán nincs különösebb jelentősége – még kevésbé tudnék megfelelni, hogy ez a Kowalski vagy... Kovalcsik most éppen mit néz...
Lassan már egy hete annak, hogy ebben a gyönyörű, hideg, sejtelmes őszben – autóbusszal érkeztem épp az állomásra, mert aznap sem akartam elmulasztani a reggeli nyüzsgés vidám látványait – először pillantottam meg a szerelvény felé siető, egymást óvó-támogató utazók egyikét, ezt a görnyedt, öreg, megható konokságot árasztó embert, amint hatalmas termetével utat vágott magának a többiek között, majd megváltva jegyét, felszállt a vonatra, s ellentmondást nem tűrő mozdulattal arra kényszerített egy asszonyt, hogy adja át a helyét az ablak mellett. Nem volt nehéz azonnal felismernem, hogy amire oly régóta várok már, az most itt van egy karnyújtásnyira. Bizonyos voltam ugyanis abban, hogy a világnak, mely a szeretet omló hatalmában ég, kell legyen egy eleven, végtelen telítettségű góca, egy csomópont, amely a megváltó sugárzás kiapadhatatlan forrásaként egyúttal minden visszaáramlás korlátlan gyűjtőmedencéje is, hiszen nem volt kétséges előttem, hogy amikor nap mint nap elvegyülök társaim között, s mohón belélegzem a belőlük áramló jóság levegőjét, a szeretet eme gyakran visszatartott ereje árnyék csupán ezeken az arcokon, mely egy működő, ellenállhatatlan, távoli ragyogásra utal. Minthogy hirtelen feltámadó gyanúm azt súgta, ő az az ember, akiben mindezt megtalálom, vagy ha nem, hát bizonyosan ő az, aki majd formát tud adni valamiképp eme évszázados meggyőződésnek, elhatároztam, hogy a nyomába szegődöm, s megpróbálok a közelében maradni, annak a sodró erőnek engedelmeskedve, mely a hívőket Megváltójuk elé, az éjjeli lepkét pedig a sötétben a lámpák fényébe kényszeríti. A rákövetkező három nap boldog izgalmának csak az vetett véget, amikor egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt szem elől veszítettem emberem, s nem csoda, ha hibámat jóvátehetetlennek éreztem, hiszen mindössze a nevét („Szabó") és azt sikerült megtudnom ezalatt, hogy nyugalmazott katonatiszt. Miután ostoba módon mindannyiszor csupán annak az utcának a torkolatáig követtem, ahol feltehetően lakott (valami mindig visszatartott attól, hogy ennél közelebb merészkedjem hozzá), balszerencsémet követően képtelen voltam idejében odatalálni arra a pontra a városban, ahol ismét meglelem. Azt – ismerve eddigi szokásait – egyenesen kizártnak tartottam, hogy azóta nem mozdult ki otthonából, ezért aztán négy napon át tanácstalanul tébláboltam az utcákon, reggelente kimentem az állomásra, órákat sétáltam a belváros szűk sikátoraiban, de időm nagy részét természetesen a szóban forgó utcán le s föl gyalogolva töltöttem, eredménytelenül. A tartós kudarc nyomasztó súlyától megtörten már-már lemondtam arról, hogy valaha is újból rátalálok, amikor a negyedik napon, kora este, megpillantottam összetéveszthetetlen kalapját a régi piactérről nyíló kis utcácskában. Valószínűnek tűnt, hogy hazafelé igyekszik s ezúttal már nem vállalva egy újabb szem elől vesztés kockázatát, habozás nélkül utána eredtem. Arra törekedtem, hogy semmiképp ne hívjam föl magamra a figyelmét, emiatt csak úgy húsz-harminc lépés távolságból mertem követni; így jutottam el a már jól ismert utcában egy kétszintes ház kapujáig, amelyet ő egy gyors mozdulattal belökött, s nyitva hagyott maga után. Talán túlzott, de mindenképpen érthető volt aggodalmam, hogy még ez sem elég, pontosan tudnom kell, hol, az épület mely részén lakik, ezért – bár tisztában voltam vele, akár megérti, akár félreérti tolakodásomat, ha észrevesz, mindenképpen elkerget – vakmerően utánasurrantam a nyitott kapun. A zárt, szelíd udvar csöndjében tisztán hallottam nehéz lépteit a nyilván fából készült, nyikorgó lépcsőkön, majd hamarosan, amint egy kulcs megcsikordul a zárban, akkor kedvezőbb megfigyelőpontot kerestem magamnak, s még az utolsó pillanatban rá is találtam épp csak árnyékszerű alakjára a szinte teljesen sötétbe borult körgang egyik ajtaja előtt. Ajtócsapódás ütötte meg fülemet. Lábujjhegyen, a fal mellé húzódva, visszafojtott lélegzettel fölmentem utána a lépcsőn. A ház meglehetősen vén volt, falait penész, fáit szú támadta már, mégis különös, áradó otthonosságot éreztem magam körül; változatlan óvatossággal, nehogy zajt üssek valamiképp, lassan előreosontam a gangon, s ahogy elhaladtam a néma és sötét lakások előtt, szinte láttam az odabent békésen szunnyadó anyókákat, szinte hallottam az álmaikat őrző faliórák lusta ketyegését, s orromat mintha langyos tésztaszag csapta volna meg... Hirtelen kivilágosodott a szóban forgó ajtó melletti ablak üvege, s tudtam, itt az alkalom, hogy megbizonyosodjam mindarról, ami már első találkozásunk alkalmával is olyannyira lázba hozott. Szívem a torkomban dobogott, amikor elértem végre az ablakig, s mert úgy képzeltem, a legkevésbé akkor lepleződöm le, ha az ablak alsó felén próbálok belesni, leguggoltam, és úgy emeltem fel a fejemet – lassan – a világosságba. Egyetlen tágas helyiség volt, két hatalmas, utcára néző ablakkal a túloldalon, a mennyezetről egy csupasz égő szórta a fényt, az ajtó mellett egy hokedli állt, rajta lavór, mellette vizeskanna, s leszámítva egy óriási, súlyos íróasztalt meg a közelében valami farönköt, mely két olvasólámpával volt élesen megvilágítva, mindössze enynyi volt a berendezés; se szőnyeg, se függöny, se székek, se ágy, csak ez az első pillanatban sivárnak tűnő, mégis nyilvánvalóan felszabadító tágasság. Szerencsémre Szabó éppen háttal állt nekem, félig az íróasztalnak dőlve, így nyugodtan, kockázat nélkül leltárba vehettem mindent. Már vagy egy perc is eltelt, s még mindig nem történt semmi; nem láttam az arcát, így nem tudhattam, alszik-e, vagy éppen néz valamit. Prémes télikabátja, amit még csak ki sem gombolt magán, furcsán meggyűrődött amúgy is görnyedt hátán, mintha púpos volna. Aztán hirtelen megmozdult, megkerülte az asztalt, majd sietve feljegyzett valamit egy darab papírra, s pontosan ugyanoda tért vissza, ahonnan az előbb elindult. Tanácstalanul bámultam befelé, még a legszükségesebb óvatosságról is megfeledkezve, mert ez a hosszú mozdulatlanság, majd ez a hirtelen kapkodás teljesen érthetetlen volt előttem. Lassan azonban rájöttem, hogy az élesen megvilágított farönköt nézi, és időnként újra és újra feljegyez valamit az asztalon heverő papírlapokra. Először úgy gondoltam a talány nyitja, ha megértem, vajon mi lehet ebben a farönkben, mely figyelmének ilyen megfeszítésére kényszeríti; nem is farönk volt voltaképpen, hanem egy fatörzs körülbelül háromnegyed méteres darabja, amely – ezt tisztán láthattam az erős fényben – szinte teljesen elkorhadt már. De végső soron mégiscsak az időnkénti jegyzetelés vezetett félre, egészen addig, míg vagy tíz perc elteltével belém nem hasított a felismerés. Ez alatt az idő alatt ugyanis nem láttam mást, mint három-négy ismétlődő mozdulatot, ahogy megáll a fatörzs előtt, s hosszú ideig feszülten nézi, majd hirtelen megkerüli az asztalt, s felír valamit egy szelet papírra; így ment ez szinte vég nélkül – lehajlás – egy pillanatnyi csend – visszatérés – hosszú várakozás – majd jegyzetelés, és újra és megint elölről, anélkül hogy akár csak egyszer is megváltozna a sorrend, anélkül hogy akár csak egyszer is kizökkentené valami ebből a különös fegyelemből. Ekkor hasított belém, hogy mindeddig egy ostoba félreértés foglya voltam csupán, mert valójában egy leírhatatlan szertartás, ama kényszer tanúja vagyok, mely Szabót világunk rituális kifejezésére sarkallja, voltaképp egy puszta forma végtelenül finom kidolgozására, amikor már majdnem tökéletesen mindegy, mely mozdulatokat választja ki a lehetségesek közül, és melyek azok, amiket végleg elutasít. Nem állíthatom, hogy a dolgot teljes mélységében, azonnal megértettem volna, de úgy éreztem, ezúttal a helyes nyomon vagyok valami rendkívüli felé, az eddiginél is nagyobb izgalomban surrantam hát le a lépcsőn, s bújtam meg odalent az udvar végében, amikor észrevettem, hogy az órájára néz, majd lassan az ajtó felé indul. Megvártam, míg kijön a gangra, lemegy a lépcsőn s kilép a kapun az utcára, majd szívósan a nyomában maradtam, nehogy egy percre is elveszítsem szem elől. Amikor pedig benyitott a főtér mögötti önkiszolgáló étterem ajtaján, úgy döntöttem, csak nyerhetek azzal, ha egy vacsora ürügyén közelebbről is megfigyelhetem. Szabó – ebben a vakító világosságban – annyira lekötötte a figyelmemet, hogy túl későn jutott csak el a tudatomig Rozi néni barátságos kérdése, amikor átnyújtotta az ételt („Moziba vótál, fiam?), így aztán mire válaszolhattam volna, már vissza is fordult a konyha felé, mert egy újonnan érkezett vendéget kellett kiszolgálnia. Nem volt igazán étvágyam, ezért inkább csak a látszat kedvéért nyeltem le olykor néhány falatot, s míg végigpásztáztam Szabó ráncoktól barázdált arcát, s megpróbáltam elkapni hunyorgó pillantását, nagy izgalommal gondoltam az elkövetkező napokra és hetekre, amikor – ha csak szemtanúként is – jelen lehetek mesterem lenyűgöző vállalkozásánál.
A kutatás – előzetes várakozásomnak megfelelően – igen jól halad, elégedetlenségre semmi okom; ami persze nem jelenti azt, hogy már a kezemben lenne a végső megoldás, de az eddigi eredmények alapján bátran kijelenthetem, a siker nem várathat sokáig magára. Amikor évekkel ezelőtt, nem sokkal nyugdíjaztatásom után, egy véletlen folytán tudomást szereztem erről a különös állatról, s előbb inkább csak kedvtelésből, majd egyre nagyobb elmélyüléssel foglalkozni kezdtem a dologgal, meg sem fordult a fejemben, hogy nem napok, hetek vagy hónapok, de évek szívós munkájára lesz szükség, míg eljutok a mindenképpen nagy horderejű felismerésig; lassan azonban világossá vált előttem, hogy e szinte emberfeletti igénybevételt követelő feladat minden bizonnyal felemészti egész hátralevő életemet, s így meg kell szakítanom, mint ahogy meg is szakítottam, minden kapcsolatomat a világgal, el kell érnem, mint ahogy el is értem, hogy régi tiszttársaim ne zaklassanak többé, s végül át kell alakítanom, amiként át is alakítottam életem egész addigi rendszerét, mert csak e szigorú fegyelem révén reménykedhettem nyomozásom kedvező kimenetelében. Vizsgálódásaim korai időszakának bizonytalan és főként módszereiben kiforratlan évei után – ekkor még temetőket, ravatalozókat, falusi templomokat látogattam, s így persze buzgalmamat csak ritkán koronázta siker – rá kellett jönnöm: ahhoz, hogy valaha is célt érjek, ki kell zárnom a megfigyelés eme esetlegességét, véget kell vetnem annak a lehetetlen állapotnak, hogy tevékenységem szinte teljes mértékben a külső körülmények hatalmának függvénye legyen, s így végső soron a szerencsémre bízzam magamat. Hosszú keresés után végre sikerült rátalálnom a legalkalmasabb nyersanyagra: egy falusi ház hátsó kertjében akadtam rá, amelyben mindössze egy magányos állat dolgozott; elszállíttattam lakásomra, s attól kezdve folyamatosan erről a vidékről szereztem be a legkiválóbb faanyagokat. A helyes módszer kialakítása természetesen megkövetelte, hogy lakásomat kizárólag a megfigyelés optimális körülményeire tekintettel rendezzem át, így néhány hét leforgása alatt minden felesleges berendezési tárgyat, széket, asztalt, ágyat, függönyt, szőnyeget viszonylag jutányos áron értékesítettem az ócskapiacon. Meglehetős rövid idő alatt elsajátítottam a legmegfelelőbb korhasztási és rothasztási technikát, ily módon sikerült elérnem a kutatásban nélkülözhetetlen teljes önállóságot és magányt. Hamarosan arra is rájöttem, hogy a rendelkezésemre álló, amúgy is szégyenletesen csekély tudományos irodalom tökéletesen használhatatlan, hiszen e tehetségtelen firkászok teljesen félreértik e rendkívüli jelentőségű álszú percegésének lényegét, ráadásul még abban sem tudnak megállapodni, hogy Anobium punctatumról vagy Anobium pertinaxról van-e szó, ami engem azonban egy csöppet sem keserített el, sőt inkább felszabadultam a már meglévő tudás nyomasztó súlya alól, mert megértettem, hogy az előttem álló rejtély megoldásában kizárólag magamban bízhatom. Az ugyanis már megfigyeléseim első hónapjaiban nyilvánvaló volt számomra, hogy a laikus kereszténységben a „Halálórája" nevet nyert álszú percegő hangja nem a másik nemű állat szerelmi csalogatására szolgál, mint ezek az ostoba találgatásokra épülő rovartani szakkönyvek állítják, hanem e percegés mintegy az univerzum egyik csodájaként túlmutat a fajta s a faj merev közegén; mély meggyőződésemmé vált, hogy a „Halálórája" folyamatosan elárasztja a világot tartalmas jeleivel, s e jelek ismétlődő együttese a legfontosabbról, mozgás és mozdulatlanság, idő és öröklét törékeny határairól, sors és halál finom egyensúlyáról tudósít. A részletek izgalmas bőségének lázában égtem hát, s égek ma is, tökéletesen elszakadva már ettől a jelentés nélküli és hozzám méltatlan világtól, amely a szisztematikus megcsúfolás, a gúnyos otrombaság s a gusztustalan rikácsolás szüntelen záporában már régen elveszítette minden méltóságát. Mert ugyan mit várhatnék még, hisz a néhai polgárok tiszteletreméltó gyülekezete mára koszos csürhévé züllött, s ennek a csürhének már csak arra futja az erejéből, hogy sárba tiporjon mindent, ami valaha nemes volt, mint például nemrégiben, itt az utcában a zöldségszállítók bálján, ahol – mint a házmestertől tudom – „Az elveszett paradicsom" címmel gátlástalan bohózatot adtak elő. Hallásom rendkívül kifinomult, magányom sérthetetlen, lejegyzési módszerem mindeddig kifogástalanul működik, így aztán igazán nem kell tartanom attól, hogy bárki vagy bármi megzavarhat, ha nem számítom azt a mocskos pernahajdert, akit nyilván régi hadtestem ostoba parancsára az utóbbi időben állítottak rám, s aki azóta sem tágít a közelemből, mint egy árnyék a nyomomban van, attól kezdve, hogy észrevett egy hete az állomáson. Arról persze szó nincs, hogy mindez komoly veszélyt jelentene, hisz kétségtelenül csak azért szaglászik utánam, mert azokban a sötét agyakban szöget ütött, hogy mint más nyugdíjba vonult tiszt, én nem veszek részt semmiféle részeg tivornyában a régiekkel, megszakítottam minden kapcsolatomat, s egészen munkámnak élek, attól azonban okkal tartok, hogy apróbb kellemetlenség érhet; éppen elég ugyanis, hogy figyelmem egy kis töredékével állandóan tudomást kell vegyek erről a sötét és sunyi képű alakról, ahogy itt az utcában sétál már negyedik napja, mert megfigyeléseim teljes zavartalanságot követelnek, s megtörténhet, hogy miatta elmulasztok egy számomra oly fontos jelzést, és ki tudja nem követek-e el éppen ezzel valami jóvátehetetlent. Délután hat óra van, s rövid sétám végeztével – nyomomban persze ezzel az álmatag csavargóval – hazatérek, hogy újból munkához lássak. Sikerül elfognom négy-öt tiszta jelzést a fából, amikor váratlanul észreveszem, hogy – ami eddig még nem fordult elő, hiszen a pimaszságnak is van határa! – ez a kis takony már odáig merészkedett, hogy leskelődik az ablakomon. Szokásomhoz híven egy pillanat alatt döntök, s elhatározom, hogy ha egy órán belül nem kotródik el a fenébe, szétverem a fejét. Kilépek a gangra, lemegyek a lépcsőn, s elindulok fölfelé az utcán. A pofa persze a sarkamban lohol. Átmegyek a főtéren, s hirtelen elhatározással úgy döntök, ha már úgyis meg kellett szakítanom a munkát, legalább vacsorázom valamit. Lekanyarodom a folyópartra, s benyitok az önkiszolgáló étterembe, majd egy gőzölgő tányérral a kezemben a lehető legmesszebb ülök le a bejárattól. Nem lep meg, hogy ennek a kis piszoknak milyen vastag bőr van a képén, mert nyilván abban a hitben, hogy nem sejtek semmit, két asztallal odébb ül le, és rücskös orrát szinte belelógatja a levesembe. Eljátszom a gondolattal, miféle nyomorúságos mocsokban élhet, hazudozás, bujkálás, leskelődés, míg egyszer aztán valaki leszúrja egy sötét utcán, persze addig még nyilván többször félholtra verik, mint én fogom hamarosan, ha nem takarodik el tíz percen belül. S mindezt mennyiért? Ötszáz? Ezer? Ezerötszáz? Az étel megkeseredik a számban. Minthogy nem vagyok már fiatal – az erőm megvan ugyan, de a reflexeim sokat romlottak –, a biztonság kedvéért átgondolom, melyik ütésfajtát válasszam, ha majd kilépünk az ajtón, aztán kikanalazom maradék vacsorámat, hátradőlök a széken, s valami sajgó öröm fut át a gerincemen, mert érzem, hogy kutatásom, amiként lehet, hogy életem is, lassan a végéhez közeledik. Odakint, szigorú összefüggésben a fickó rám meredő, alattomos pillantásával, a szürke szarszippantó teherautó dübörög el vidáman, nyilván befejezték mára.
Nem sokkal zárás előtt a sivár, inkább szerelőcsarnokra, mint étteremre emlékeztető önkiszolgálóban három férfi vacsorázott. Az egyik babgulyást evett csülökkel, a másik sima sárgaborsó-főzeléket, a harmadik cimetes tejberizst. Rozi néni, a részeges tálalószakácsné kíváncsian kihajolt az ételkiosztó-ablakon a konyha nehéz forróságából, s alaposan szemügyre vette a három vendéget: kancsal szemeiben sátáni káröröm csillogott.