A mesterségnek vége

(Második szövegváltozat)

Mishima Jukio ellen

Ha Mariettához nem jut el a hír, hogy anyja haldoklik (ami nem lett volna éppen meglepő, hisz mióta elkeveredett onnan s közénk került, az öregasszony természetesen minden kapcsolatot megszakított vele), és nem üzen értünk, hogy kísérjük el abba az isten háta mögötti városkába, talán sohasem hallunk „Herman"-ról, erről a maga nemében kissé ijesztő fickóról, akivel kapcsolatban persze még ma sem egészen bizonyos, létezett-e valójában, vagy alapja csupán alacsonyrendű, szűkölő félelmek megtestesülése volt, s talán maga a történet is, mely annak idején valamennyiünket lázba hozott, mindörökre homályban marad. Akkori társaságunk – három tiszttársam meg Zsuzsanna, Berta és Lucy – nem tudott nemet mondani az izgalmas, édes Mariettának, hisz tél volt, és fojtogató unalom, épp túljutottunk egy kimerítő, erőltetett s beteljesületlen szaturnália kudarcán, melyben néhányunk absence-a ellenére sem volt igazi veszély s valódi kockázat, így mindannyian várakozással telve indultunk útnak, mert abban az ab esse ad posse reményét láttuk, hogy egy már személytelen haldokló kihunyó tekintetének lassan minden határon túllépő sugarába állhatunk. A kívül-belül mocskos szerelvény hajnalban indult, az előttünk álló több mint kétszáz kilométer – a vonat idegesítő lassúsága miatt – elviselhetetlenül hosszúnak ígérkezett, így aztán nem csoda, ha – belefáradva az ablakunkon túl meg-megránduló alföldi ürességbe: síkság, hó, fák és tanyák, mögöttük, e néma idill takarásában persze az eleven förtelemmel – hamarosan elnyomott bennünket az álom, csak Berta és Rudolf zárkóztak be egy rövid időre a folyosó végi mosdóba, hogy fellatikus szerelmükkel megfutamítsák az elképedt kalauzt, aki a jegyeket követelve rájuk nyitotta az ajtót. Gyűröttek és elcsigázottak voltunk, mire leszálltunk a városka állomásán, s a csillogó, ropogó havon elindultunk a főtéri szálloda felé, csak Mariettán nem hagyott nyomot a kimerítő utazás, talán mert a leszállás előtt bekapott néhány enyhe afrodiziákummal töltött aprósüteménytől visszanyerte természetes érzékenységét, vagy talán annak a heves izgalomnak köszönhetően, hogy hamarosan látni fogja s megtapinthatja az ágyat, mélyen szimbolikus vonzalmai forrását és objektumát, amelyben született, s ahol most anyja haldokolt. Bár – mint kényszeredetten közölte – valamennyi szobájuk üres, s a személyünk ellen sem volt semmi kifogása, hiszen láttuk barátnőinkre tapadó zaklatott, sóvárgó tekintetét, a hotelportás mégis érthetetlen ellenállást tanúsított, s úgy tűnt, mindenáron le akar beszélni bennünket arról, hogy megszálljunk a városban. Így már jócskán elmúlt dél, mire elfoglalhattuk szobáinkat az emeleten, s lecsillapítottuk Mariettát, aki szikrázó szemmel követelte, hogy tüstént induljunk a haldoklóhoz, de végül sikerült meggyőznünk őt, hogy az átvirrasztott éjszaka s a fárasztó utazás után neki még inkább szüksége van néhány órányi pihenésre, mint nekünk. Előzetes kérésünkre a portás este hétkor bekopogtatott az Olivérnek kiírt szoba ajtaján, majd, amikor bekukkantott, s látta, odabent Berta és Lucy alszik az ágyban, összefonódva, édesen – megzavarodva elmenekült, s csak percek múltán tért vissza, hogy a másik szobában Rudolf fülébe súgja: „Az igazgató úrnak fontos közlendője lenne a tiszt urak számára." Úgy látszott azonban, a dolog mégsem lehetett olyan fontos, mert míg megvacsoráztunk az ebédlőben, senki nem zaklatott, s még amikor kiléptünk a szálloda ajtaján a jeges szélbe, a portás akkor sem vette magának a fáradságot, hogy megállítson bennünket, csak idegesen rágta a körmét a recepció pultjára könyökölve, és mindössze annyit kiáltott utánunk, hogy legyünk óvatosak, mert a város közvilágítása még nem egészen tökéletes... S valóban, majdhogy orra nem buktunk odakint, és bizony beletelt egy jó félórába is, míg megtettük a síkos járdákon az egyébként alig tízperces utat Marietta szülőházáig. Elfogódottan léptünk be az ajtón, az átható verejtékszagtól megtorpantunk a küszöbön, de tovább nem is jutottunk, mert amikor az öregasszony észrevette Mariettát, összeszedte utolsó erejét, megragadta az ápolónő karját, s rekedten könyörögni kezdett neki, hogy verje ki innen „ezeket a szörnyetegeket! mindent – sikoltott undorodva –, de ezt nem!". Így hát lassan kihátráltunk az izzadságszagból, s a kapuban vártunk Mariettára, akiről tudtuk, nem nyugszik, míg nem érintheti meg az ágy öreg deszkáit, hogy bársonyos tenyerében fogja össze „születése és hamarosan bekövetkező felszabadulása összetartó szálait". Komoran-kérdőn néztük egymást, míg Marietta megérkezett, mert nem tudtuk eldönteni, beavatkozhatunk-e a mulandó látványba, melynek valódi teljességéhez, éreztük, a mi képességünk: a szentségtörés merész lendülete, a bűntett izgató zamata hiányzott. Mielőtt megpillanthattuk volna a fénytől rémülten búcsúzó vénasszonyt, bizonyosak voltunk benne ugyanis, hogy a látványban – csak rajtunk múlik – ott lesz a lehetőség beteljesíteni fogságban tartott képzeletünk mindeddig halott ígéretét, s mert parafílikus kísérleteink épp ezt a lehetetlent célozták, a képzelet korlátlan felszabadulását – Gusztáv szavaival: – az esse pokoli üressége alól, csak nehezen tudtunk lemondani most a megvalósításról, mely azzal kecsegtetett, hogy ezúttal talán sikerül kijutnunk a szabadság határtalan tágasságába, ahonnan – ha csak egy pillanatra is a pusztulás előtt – létezésünk rettenetes szépsége fölmérhető. De a házból kilépő Marietta hirtelen szelídsége, leintő, lágy mozdulata semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a halottas szobába többé nem térhetünk vissza, mert ő végérvényesen távozott, így lehorgasztott fejjel, csüggedten érkeztünk meg a szállodába, s némiképp tanácstalanul helyezkedtünk el a hajnalig nyitva tartó bár egyik koszos asztala körül. Alig tíz percig ülhettünk azonban zavartalanul, amikor az éjszakai pincér egy kitanult paraszt émelyítő eleganciájával Olivér mellé lépett, és halkan közölte, a szállodaigazgató engedélyt kér, hogy asztalunkhoz ülhessen. Mire azonban Olivér elháríthatta volna, az apró termetű, kockabajszú emberke egy székkel a kezében már ott is termett, és elhelyezkedett közte s Zsuzsanna között.

Bocsássanak meg nekem, tiszt urak (kezdte alázatosan) a merészségemért, és külön elnézést a hölgyektől (s most jelentőségteljesen Berta és Lucy felé biccentett), de biztos vagyok benne, nem fognak neheztelni rám, ha sikerül elérnem, hogy végighallgassanak... Nekem, éppen nekem a legkínosabb beszélni erről, hisz végül is tudatában vagyok, elsősorban az igazgató feladata, hogy biztosítsa vendégei teljes nyugalmát s itt töltött napjaik zavartalanságát, ám súlyos és megbocsáthatatlan vétek volna, ha tovább hallgatnék arról a példátlan állapotról, ami csöndes, minden harsogó látványosságtól mentes, de kellemes örömöket kínáló városkánkban az itt szórakozni vágyó vendégeinkre nézve nem éppen veszélytelen... (Megtörölte markában szorongatott zsebkendőjével száraz homlokát, s mire idáig jutott, már csak fél fenékkel ült a széken, mint aki maga is tisztában van azzal, jelenléte mennyire nem kívánatos.) Néhány hete már annak (tapogatta zsebkendőjével még mindig száraz homlokát az igazgató), hogy városunk tiszteletreméltó polgárai... különböző... állat... tetemeket találtak otthonaik küszöbén... főként szarvas, őz és fácán... de talán túlságosan is előreszaladtam, bocsássanak meg... ha kissé szórakozott vagyok... Nos, tehát... valami láncáról elszabadult tébolyodottra gyanakszunk, aki szabadon garázdálkodik itt éjjelente, és csapdában fogott nagyvadak és madaracskák szörnyű tetemével riogatja az ártatlan lakosságot. Elfogni – s ez, sajnos, szokatlan ügyességét bizonyítja – mindeddig nem sikerült, pedig (sóhajtott fel fáradtan az igazgató) elhihetik nekem, az önkéntesnek, hogy mindent elkövettünk már... Ügyünket még az sem tudja előrelendíteni, hogy már tudjuk, ki áll az incidensek hátterében... egy... nyugalmazott vadőr... bizonyos Herman nevezetű... akiről, biztosíthatom önöket, senki nem gondolta volna még egy fél esztendővel ezelőtt, hogy egy szép napon... egyszer csak... meghibban, és ilyen szörnyűségekre adja a fejét... Maguk, tiszt urak, most azt kérdezik tőlem, na, de mi ebben a szörnyűség? s főként, hol itt a veszély? Nos hát (sóhajtott fel ismét az igazgató, megköszörülte a torkát, majd nyugtalanul tépdesni kezdte a bajszát), attól tartunk, hogy Herman... ez a szerencsétlen... nem áll meg itt, s mi mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy ez még csak a kezdet, és valami váratlan dologra készül! Mert... ezek a hullák a házak előtt... csak jelek, figyelmeztetések... de hogy mit forral... azt nem tudhatjuk pontosan... Természetesen (legyintett elcsigázottan az igazgató) most azt várják tőlem, adjak magyarázatot, mi indította Hermant... ellenünk. Mert erről van szó, ehhez már nem férhet kétség... De adósuk kell maradjak a válasszal, mert mi magunk is csak találgatunk... biztosat senki sem tudna mondani. Mindenesetre (s most alig észrevehetően kihúzta magát), ezek után megérthetik, hogy bár magam s szállodám ellen szólok, mégis azt tanácsolom a tiszt uraknak, a legajánlatosabb volna, ha már holnap reggel visszautaznának, mert bevallom, semmiféle felelősséget nem tudok vállalni önökért. És most, ha megbocsátanak...

Alighanem távol esne az igazságtól, ha azt állítanám, hogy megjelenése és szavai – az erőfeszítés miatti kellemetlen érzésen kívül, hogy választékos legyen, noha látszott, a legszívesebben ordított volna – akár egy csöppnyi figyelmet is keltettek bennünk, hisz első hallásra az igazgató zavaros története nyilvánvaló képtelenségnek és meglehetősen nevetségesnek tűnt; ám amikor Olivér gúnyosan megköszönte „az alapos tájékoztatást", mire az igazgató mintegy alátámasztásul felhozta, néznénk meg a konyha melletti helyiségben az eddig összegyűjtött tetemeket, ahol azok – mint megjegyezte – „lejegelve várják a végkifejletet, mert a hivatalos szervek nem engedik sem feldolgozni, sem megsemmisíteni őket", némi kíváncsisággal követtük a fürge emberkét, s meglepetten torpantunk meg, a helyiség szélesre tárt nehéz ajtajának küszöbén. A kövezetet elképesztő mennyiségű, egymásra hajigált szarvas-, őz-, s még ki tudja, miféle tetemek borították s az egész be volt szórva jéggel. „Nos? – rikácsolta mögöttünk az igazgató. – Nos? Hisznek már nekem?!" Ha másban nem is, ez az ostoba közjáték annyiban hasznunkra volt, hogy kissé felélénkültünk a Marietta-ügy s így egész úticélunk gyászos kudarca után; felkértünk némi italt, bezárkóztunk az egyik szobába, majd vad szeretkezések után (ezúttal Gusztávnál volt az ostor) nyugovóra tértünk valamennyien. Reggel, Marietta javaslatára leszóltunk a házi telefonon a hotelportásnak, jöjjön fel, s számoljon be részletesen a városban uralkodó állapotokról, s főként arról, ő maga hogyan vélekedik a csapdás különös tetteiről. Nagy zavarba jött, gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, s kérésünket azzal hárította el, hogy tudomása szerint az igazgató úr tegnap már mindenről beszámolt nekünk, s ehhez neki – mint egyszerű alkalmazottnak – nincs mit hozzátennie. Csak Rudolf ellentmondást nem tűrő parancsára adta be a derekát, s ismerte el kezeit tördelve, hogy a hír, „ami járja, igaz, de hogy mért szakadt ránk ez a csapás, a jóég tudhatja csak..." „No, mégis – biztatta Marietta. – Beszéljen nyugodtan, nem lesz belőle semmi baj." A portás erre – lesütött szemmel, hisz nem mert Mariettára nézni, aki ugyanis még nem öltözött fel, s ragyogó teste, vakító fehérneműje a torkára fagyasztotta volna a szót – dadogni kezdett, egyébként sem beszélt folyékonyan, s mintha csak Marietta lenne a szobában, egyedül hozzá intézte szavait.

Mi, kérem, egyszerű emberek, nem értünk az egészből semmit se. De én félek. És mindenki fél („Ejha!" – buzdította Marietta, s összeráncolta hófehér homlokát.) Azt mondják, ez a Herman valami lázadó, de hiába beszélnek, hogy így meg úgy, hogy hibbant volna, ne higygyen a nagysága az ilyen beszédnek. Tudja az, mit csinál. Nem tetszik neki az egész. („Az egész?" – villantotta rá fénylő szemeit Marietta, s elmosolyodott.) Az egész, ami itt van. Mert, nagysága, itt már mindent szabad. Ebbe a mai világba. („Nocsak!" – biztatta Marietta, jobb lábát felhúzta, lágyan átkulcsolta rajta ujjait, s térdére támasztotta az állát.) Itten, nagysága... már nem szent semmi se. Se istent, se törvényt. Szórják a pénzt, pazarolnak, azt maga el sem bírja képzelni, mi megy itt. És mindenki bagzik, kérem, mint a nyúl. Én templomba járó ember vagyok, én mást nem tudok mondani. („Bagzanak?" – húzta föl gyönyörű szemöldökét Marietta.) Hajjaj. Ha azt nagysága sejtené. Hogy mi folyik nálunk a csukott ajtók mögött. A plébános úr azt mondja, Szodoma és Gomorra. Hát, igaza is van neki. („És ez a Herman. – szólt közbe Rudolf. – Ez kicsoda?") A Herman? Hát, az a csapdás. Állítólag. Előbb csak a dúvadot fogdosta össze („Dúvadot? Az meg mi?" – kuncogott Lucy.) a Városerdőbe, megbízása volt. Aztán most már a haszonvadakat is. És leteszi a küszöbre. Éjjel. Hogy figyelmeztessen. Mert a bűn ellen van az, nagysága. Az emberek jobban rettegnek a csapdáitól, mintha fegyverrel fenyegetőzne. Mert az következik. Hogy összefogdossa őket, mint a kóbor ebeket. Én mást nem tudok mondani. Elmehetek, nagysága? („Na, de maga mit mond?" – állította meg Marietta.) Én? Én semmit. Az egyszerű ember jobb, ha hallgat. De azt beszélik, már meghibbant, és összekeveredett a bomlott agyában, mi a kártékony, és mi a nem. Pedig tudja az, jól tudja, nagysága. A plébános úr is mondja. („Maga látta már?" – kérdezte buja mosollyal Marietta, s közelebb húzta hozzá a székét.) Kit? A csapdást? Hát, még nemigen. De mondják, jól megtermett ember. Meg ravasz, mint a róka. Nem tudnak kifogni rajta. Én mást nem tudok mondani. Most már elmehetek. nagysága?

„Valami érzelgős, ostoba paraszt!" – vetette oda Rudolf, mikor a portás remegő inakkal kisurrant az ajtón. Azonban ő sem tagadta, hogy a történet kedvére van, ezért abban maradtunk, megvárjuk, amíg nem tudunk meg valami bizonyosabbat. A napot – bőséges reggeli után – a városka közfürdőjében töltöttük estig, s mert látva – noha előzőleg megtagadták kérésünket –, hogy Berta és Zsuzsanna, majd a hozzájuk csatlakozó Gusztáv meztelenül amolyan kedvünket szolgáló „vízibalettet" rögtönöznek a medencében, a személyzet sipítozó vénasszonyai kitessékelték a meredt szemű, hájas nyugdíjasokat, s egy órára lehetővé tették, hogy nem csekély ellenszolgáltatás fejében magunkra maradhassunk. Csakhamar Olivér és Lucy is bekapcsolódott az egyre fergetegesebbé váló szertartásba, így a medence szélén leterített háncsszőnyegen már csak mi, voyeur-ök maradtunk a növekvő szédületben, meg néhány alkalmi bámészkodó a bejárat üvegajtajához tapadva, örömtelenül, a gyáva sóvárgás nyomorult foglyaiként. Az este s az éjszaka békésen telt, csak Olivér okozott némi gondot, mert valószínűleg túlszedte magát, s hányni kezdett, de két óra tájban már ő is jobban lett, s Mariettával aludni tért. Harmadik napja voltunk már a városban, s tán végleg megfeledkezünk „Herman"-ról meg valószínűtlen történetéről, ha a reggelinél nem viharzik be karikás szemekkel a szállodaigazgató; odafutott asztalunkhoz, s korábbi nyájasságát levetkezve, elfúló hangon csak ennyit mondott: „Kezdődik!", s minden további magyarázat nélkül otthagyott minket, mint aki izgalmán képtelen úrrá lenni. Percek múltán aztán újból megjelent, s valamivel higgadtabb hangon közölte, hogy „Herman" akcióba lépett: a postamester nagyobbik lányát, egy hentest meg a gimnáziumi tornatanárt súlyos lábtöréssel ma kórházba kellett szállítani, mert reggel, midőn munkába indultak volna, a lakásajtó s az utcai kapu közötti sávban egy alattomosan elhelyezett hatalmas tányércsapdába léptek. „Kezdődik!" – fejezte be az igazgató, s lázas tekintettel, kockabajszát tépdesve végleg elkotródott. Attól kezdve – napi egy liter rizling fejében – a hotelportás reggeli telefonjaiból tájékozódtunk a további fejleményekről, s követtük fokozódó figyelemmel „Herman" egyre rémisztőbb útjait, amint éjszakáról éjszakára újabb és újabb kelepcéket sikerült elhelyeznie az udvarokban s az utcákon, iskolák, középületek s parkok bejáratainál. Többnyire nagy méretű tányércsapdákat s úgynevezett „berlini hattyúnyakot" használt, s a portás jelentéseiből az is kiderült, hogy a külön erre a célra szervezett speciális éjszakai alakulat minden kísérlete ellenére képtelenek tetten érni, mert „Herman" rendkívüli ravaszsággal, csaknem láthatatlanul dolgozott, az események kezdete óta soha senki még csak az árnyékát sem látta, s alakját lassacskán már-már természetfeletti köd kezdte belengeni. Azt a mindvégig bizonyíthatatlan vélekedést, hogy „Herman" létezik, a városban elkövetett tettein kívül arra alapozták, hogy itt-tartózkodásunk negyedik napján végre megtalálták néhány csapdáját a Városerdő sűrűjében, amiket nyilvánvalóan azért nem rejtegetett tovább, mert nem volt szüksége rájuk. Többek között előkerült néhány billenőcsapda, melyek gonosz találékonyságukkal döbbentették meg a városka lakóit. Ez az eredeti rendeltetése szerint apró dúvad ellen használt csapda csak egy egyszerű deszkaládából állt, amelynek belső terében, hosszanti irányban egy tengelyen mozgó lécet helyezett el „Herman", mely úgy működött, mint a gyermekek közkedvelt lógabábéja, azzal a különbséggel, hogy ha a dúvad azon felszaladt, hogy elérje a léc végére helyezett csalifalatot, az átbillent vele, s elöl, a bejáratnál egy felpattanó pöcök segítségével saját súlyával zárta el mindörökre a menekülés útját. Legalább ekkora riadalmat keltett az a néhány cseklye, amely – mint a hotelportás elmagyarázta – egy egyszerű hurokból áll, s a földön fészkelő s a belelépő madarat épp azáltal fogja meg, hogy az szabadulni akar. Mindebben a kifinomult kegyetlenség jelét vélték felfedezni, noha az még előttünk, a csapdázás művészetében járatlanok számára is nyilvánvaló volt, hogy „Herman" minden bizonnyal a szakma megszállottja, s szerkezetei elkészítésénél ősi hagyományokra támaszkodott. S mert az incidensek folytatódtak, és a rémület, ha lehet, csak nőtt az elkövetkezendőkben, már mi is izgatottan vártuk a portás híreit, nem azért, mintha a lassan növekvő pánik átragadt volna ránk, hanem mert az ötödik vagy a hatodik napon valamennyiünkben feltámadt a gyanú, hogy „Herman" s közöttünk valami összefüggés lehet. Napok teltek el a beérkező hírek értelmezésével (időnként az igazgató jóvoltából, aki minden valószínűség szerint a „Herman" elleni küzdelem egyik vezéralakja volt, még néhány tányércsapdát is a kezünkbe vehettünk), mire rádöbbentünk, hogy míg a mi társaságunk – vagy Gusztáv kedvenc kifejezésével: különítményünk – az előre haladó mozgás szörnyetegjeiként az előőrs szerepét játssza a jóság kényszermechanizmusából csak óvatosan felszabaduló világban, addig „Herman" a visszatartó erő, a fékezés megszállottja. S amíg a mi technikánk – szomorú tapasztalataink után megértve, hogy a gondolkozásnak csupán bamba áldozatai s nem kereső héroszai vagyunk – a parafílikus beteljesülésre, a kéj zabolátlan hajszolására, s az elemi képzeletből elveszett éden szüntelen visszaállítására épült, a bűnben találva menedéket, addig Herman szándékosan silány eszközeit a gőg hívta életre, a gőg, mely a gyöngeség ellenállhatatlanságában bízik. Megértettük, hogy amikor mi (ismét csak Gusztávnak sikerült szavakat találni ekkor): brutalizáljuk a dolgokat, épp tökéletességükért sértve fel sérülékeny épségüket, akkor „Herman" ősi beidegződések kényszerétől hajtva monumentalizálja a kártékonyságot. Ezek után érthető, miért fogadtuk el a szállodaigazgató javaslatát, aki egy nap tudatta velünk, hogy a csapdás lefogására számos, úgynevezett „társadalmi-önvédelmi csoport" alakul a városban, s ő, miután tisztában vagyunk már a helyzet tarthatatlanságával, úgy véli, mi magunk is részt vehetnénk a hajtóvadászatban. Így esett, hogy már aznap éjjel kibiztosított szolgálati revolvereinkkel a kézben, mi négyen is ott járőröztünk az utcákon, s bár belőlünk hiányzott az a heves gyűlölet, ami a polgárok arcán tüzelt, kíváncsian forgattuk a fejünket, s megfontoltan lőttünk az itt-ott elsurranó gyanús árnyékok után. Hasztalan: sem nekünk, sem a felháborodott lakosoknak nem sikerült szembetalálkozni a titokzatos csapdással, s mivel akkortól néhány napig felfüggesztette működését, úgy látszott, e mérhetetlen túlerővel szemben beismeri tehetetlenségét, s elmenekül. Mégsem így történt, noha az általa keltett riadalom úgy ért véget, mint egy természeti csapás: anélkül, hogy a polgárok szembeszegülése célt ért volna, „Herman" egy különös akcióval saját maga ítélte úgy, hogy tevékenysége befejeződött. Egy napon, hajnalban, amikor a katolikus bazilikában a süket templomszolga elindult a főoltár felé, hogy a virágok alatt kicserélje a vizet, hirtelen megtorpant, mert a Megfeszített előtt néhány lépésnyire egy ijesztő tárgy hevert a vörös szőnyegen. „Herman" hattyúnyakcsapdája volt, feltehetően: az utolsó. S mert a város ebből megértette: a megpróbáltatásnak vége, a szerkezetet estig nem is mozdították el, hogy a látványosságra tömegesen érkező polgárok egyike se szalassza el az ünnepélyes pillanatot, midőn nyilvánvalóvá lett, hogy egy kísérletnek, egy szakmának, egy ősi mesterségnek mindörökre befellegzett. A kínzó kérdésre, minthogy nem lehetett tudni, az oltárhoz járulóknak, vagy netán a keresztről leszálló Krisztusnak szánta-e a csapdát „Herman", már nem volt válasz, mert a rém, heroikus küzdelmeink örökre fájó, hiányzó ellensúlya valószínűleg még aznap hajnalban elhagyta a várost, s végleg nyoma veszett. A helybéliek nyilván már az emlékétől is megszabadultak, csak mi őrizzük még e kaland varázsos ízét, az izgalmas, édes Marietta kivételével, aki azóta egy véletlen baleset áldozata lett.