(Első szövegváltozat)
A megbízás – noha titokban pontosan erre számított, azzal a lappangó félelemmel együtt, hogy nyugdíjba vonulásával megkockáztatja az ítéletet: többé nincsen szükségük rá – végső soron váratlanul érte, mondhatni készületlenül, mert annak idején, midőn mellőzve minden fölösleges formaságot, egyszerű szavakkal megköszönte „a vadgazdálkodási szakemberek bizalmát", és elfogadta a felhatalmazást, szinte megrettent, mint aki túl könnyedén, majdhogynem akadálytalanul, mindenfajta küzdelem nélkül ér célt, hisz voltaképpen nem csupán „titokban" és nemcsak hogy „számított" erre, de kifejezetten ez állt tervei középpontjában, amikor évekkel ezelőtt először fordult meg a fejében, hogy nyugdíjba megy, amitől mindaddig „ostoba utasítások, szabályozók és rendeletek miatt visszafojtott képességei gáttalan kibontakozásához feltétlen szükséges" valódi szabadságot és valamelyes korlátlanságot remélt. Abban természetesen, mint utóbb maga is megállapította, nem volt semmi meglepő, hogy a választás éppen rá esett, s bár jóleső érzéssel vette volna tudomásul, ha vitán felül álló alkalmasságáról a hatóságot előttük jól ismert alapossága, szívós kitartása és rendíthetetlen munkabírása győzi meg, tudta, ezt elsősorban annak köszönheti, hogy a hozzáértők benne a csapdázás egyedülálló művészét tisztelik, aki – mint keserű iróniával maga Herman is több ízben megjegyezte – amolyan „utolsó mohikánként" őrzi még egy ősi mesterség ragyogó, ám lassan örökre homályba tűnő titkait. A személyes vonatkozásokon túl – persze – a döntést a feladat jellege is indokolta: a szóban forgó remetei erdő (alig egy-két hektárnyi gyertyán és tölgy) évtizedek óta kiesett a figyelem homlokteréből – mindenféle erdészeti tevékenység az ettől öt kilométerre kezdődő hatalmas kiterjedésű vadászterületen összpontosult –, s e megbocsáthatatlan hanyagságnak (vagy Herman szavaival: „a hatóság aggasztó nagyvonalúságának") az lett a következménye, hogy Remete a megbízás elhangzása előtt maga volt az ellenőrizhetetlen s átláthatatlan dzsungel, a járhatatlan ősvadon, „tályog a vidék gondozott testén", ahová egyetlen jóérzésű vadász vagy kiránduló sem tette be a lábát. Az ügy azonban csak akkor fordult igazán komolyra, amikor kiderült, hogy az ebben a sorsára hagyott, elvadult s emiatt szinte már félelmet ébresztő erdőben hihetetlenül elszaporodott dúvadállomány nemcsak a környék tanyásainak okoz gondot, de lassan már a vadászterületet is súlyosan veszélyezteti. Gyors döntés született, és Herman szabad kezet kapott. Nagy lendülettel, mint egy szívós árnyék, látott munkához, napjait kora hajnaltól késő délutánig „a területen" töltötte, bozótot irtott, fát nyesett, sózókat és etetőket épített, megtisztította a hajdani cserkészutakat, vagy ahol szükségesnek látta, újat vágott a sűrűbe, az ősi módszerrel – az erdőbe befelé s az onnan kivezető nyomok leolvasásával –, felbecsülte a haszon- és dúvadállományt, ösztöneire és tapasztalataira egyaránt építve szemügyre vette a váltók és kényszerváltók, az alvó- és pihenőhelyek rendszerét, majd – miután világossá vált előtte, hogy főként kóbor ebekkel és macskákkal, s csupán néhány borzzal és rókával áll majd szemben – megjavította, és szagtalanította tányércsapdáinak, csapóvasainak, kutyafogó csapdáinak addig rendelkezésre álló készletét, és míg a helybeli kovács – Herman pontos és világos útmutatásai alapján – elkészített tíz úgynevezett „berlini hattyúnyakot", melyektől, mint többször megismételte a kovácsnak, „igen sokat vár", ő maga napokra bezárkózott házi műhelyébe, hogy – amennyiben szükség lesz rá – se billenőcsapdában, se cseklyében ne legyen hiány. A szoktatás hosszú időszaka következett, s egy napon, amikor Herman már biztos lehetett benne, hogy a ragadozók nem idegenkednek többé jól álcázott csapdáitól, úgy határozott, másnap „élesre állít". Nem kételkedett a sikerben – jól ismerte már a dúvadak csapáit, figyelembe vette a szélirányt, jól érlelt (halfejből, bélből, aprított körömből és más húshulladékból készített) szagtalanítóval dolgozott, vonszalékot, csalétket és csalfalatot használt, s ahol erre szükség volt, ott terelőt is alkalmazott, főként a kutyafogó csapdáknál – mégis izgatottan s szorongva várta az eredményt, mert úgy vélte, személyében „egy egész szakma áll bírái előtt..." S a rang, mely az effajta mesterségek esetében lassan megkopik és jelentőségét veszti, újból visszanyerte régi fényét. A hatóság ugyanis, mely a Hermannak felajánlott tiszteletdíjas állással inkább saját lelkiismeretét igyekezett megnyugtatni valamelyest, mintsem komoly sikert várt volna ettől, nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy a megbízás óta eltelt két esztendő leforgása alatt Remetéből, a már-már ijesztően buja ősvadonból a táj üde s megnyugtató színfoltja lett, s a szakemberek alig hittek a szemüknek, amikor a kezükbe vették a nyugalmazott vadőrnek a második év végén beadott összesítő jelentését, ám az adatok láttán igazat kellett adjanak Hermannak, aki szerint „a dúvadállomány a minimálisra csökkent, s figyelemre méltó javulás mutatkozik a haszonvadak gyarapodásában is". Fölkereste hát a helyszínen egy rögtönzött küldöttség, hogy kifejezze neki a hatóság elismerését (épp egy dorongcsapdát csinált a sűrűben), de Herman olyan tartózkodóan vagy inkább barátságtalanul viselkedett, hogy jobbnak látták az egészet későbbre halasztani. Amikor pedig egy nyers, meglehetősen hányaveti mondat kíséretében („Nem kell!") postafordultával visszaküldte a vadgazdák és a vadásztársaság szokásos évközi jutalomosztásra szóló meghívóját, a hatóság bölcsen úgy döntött, jobb, ha nem háborgatják, míg ki nem piheni magát, hiszen nyilvánvalóan nincsen másról szó, mint erős kimerültségről, amely ebben a korban – és ilyen tartós megterhelés után! – igazán nem meglepő"... Valójában azonban Hermant az eltelt két esztendő alatt kimúlt kártékony ragadozók végzetesen súlyos tömege ejtette gondolkodóba. Úgy a második év vége felé lepte meg első ízben egy szörnyű álom: ahogy távolról látja a dögaknát... (egy gondosan rendben tartott tisztáson ő maga ásta ki egyébként még annak idején, ide hajította a kutya- és macskatetemeket, s ezen kívül sajátos rendeltetése is volt, bűzlő szagával mintegy „delejes hatást" kellett gyakorolnia az idővel rendkívül óvatossá váló ragadozókra)... majd amint lassan közeledik hozzá, s akkor valami irtózatos mozgást tapasztal... a cuppanás és súrlódás, a puffanás és felszakadás ijesztő, undorító hangjait hallja, s végül... amint látnia kell, ahogy az akna mélyén fekvő roppant tömegű, rothadó, szőrös húshalom, mint a kocsonya, remegni kezd... Abban a pillanatban felriadt, s percekig zihálva, verejtékben úszva, ijedt szemekkel bámult a sötétbe, s attól kezdve képtelen volt szabadulni éjszakánként ettől a hamarosan már napközben is lidércnyomásként ránehezedő rémülettől, egészen addig, míg egy ízben, egy reggeli körútja során, amikor a vadászerkölcs íratlan törvényének megfelelően az éjjel csapdába esett állatokat kellett kiszabadítania és kivégeznie, hirtelen elszállt belőle minden erő, s kénytelen volt hosszú percekig tehetetlenül szemlélni egy már végsőkig elcsigázott, vonagló, mocskos ebet. A csapdában megfogott vad megölésére egyébként számos módszert ismert: kisebb állatok esetében, mint a nyest, a következőképpen járt el: az állat fejét egy bottal leszorította, s a mellkasára lépett; rókánál, borznál, kutyánál, macskánál úgy intézte (feltéve persze, hogy túlélték az éjszakát), hogy a bottal az orrukra ütött, majd az elkábult ragadozó koponyája és hátgerince közé egy határozott mozdulattal belevágta a bicskáját, s ezzel átszakította a gerincvelőt. Abban a pillanatban azonban csődöt mondott minden tudománya, egyszerűen képtelen volt megtenni a döntő – s humánus – mozdulatot; maga is megdöbbent ezen a váratlan tehetetlenségen, csak állt a kínlódó állat mellett, idegesen törölgette verejtékező homlokát, olykor ki-kiköpött oldalt, de érthetetlen gyöngeségén csak nem tudott úrrá lenni. Napok és hetek jöttek ezután, napok és hetek ismeretlen, nehéz kábulatban; kezdett rosszabbul látni, s a füle is zúgott, néha már azt hitte, még egy perc, és megsüketül, s mert valamely belülről támadó ellenséges hatalom arra kényszerítette, hogy minduntalan megfeszítse tagjait, mint az eb meg a macska, ha veszélyben ugrásra kész, esténként, mikor hazakerékpározott, holtfáradtan, sajgó izmokkal, ruhástul zuhant az ágyba. Hiába próbálta azonban megérteni, még csak nem is sejtette, mi történhetett. Arra, hogy higgadtan átgondolja, miféle szerencsétlenség fenyegeti, tökéletesen képtelenné vált, így – hogy legalább ne kelljen tudomást vennie aggasztó állapotáról – elhatározta, kettőzött erőfeszítéssel veti bele magát a munkába. Dorongcsapdákat eszkábált az erdő különböző, erre alkalmas pontjain, ám – miközben leverte a dúcokat, s méretre fűrészelte a fenyőrudakat – nemcsak hogy nem érezte már a régi békét és büszkeséget, de egyenesen balsejtelemtől űzve dolgozott, mint akire hirtelen rásötétedik. És hiába zárkózott be napokra városi lakásába, hogy kopott bútorai, falra erősített agancsai s kitömött madarai között végre megnyugodjon, és hasztalan igyekezett az ájulásig lerészegedni a városszéli kocsmák mocskos hátsó zugaiban, úgy tűnt, már nem segít semmi. Ekkor határozta el, hogy orvoshoz fordul. Előbb a májára panaszkodott, de kiderült, hogy „tökéletesen működik"; majd gyomorfekélyre gyanakodott, ám orvosa megnyugtatta, ilyesmiről szó sincs, emésztési rendszere kitűnő. Végül – már-már a kétségbeesés határán, mert sem a laboratóriumi, sem a szűrővizsgálatok nem tudtak kimutatni semmiféle rendellenességet – egy ízben magabiztosan közölte a rendelőben, hogy „most már halálos biztonsággal érzi, hol a baj", s a szívére mutatott. A doktor – aki mindamellett nem volt gyanúsítható azzal, hogy ne követett volna el minden tőle telhetőt a pontos diagnózisért – ezúttal alig észrevehetően elmosolyodott, de nem gördített akadályt az újabb vizsgálatok elé. Az eredmény azonban lehangoló volt, s amikor a doktor a vizsgálatok után néhány nappal derűsen közölte vele, hogy: „Teljes győzelem! Magának, uram, vasból van a szíve!", Herman elvesztette önuralmát, dühösen rálegyintett a meghökkent doktorra, és hangosan szitkozódva elrohant. Újból bezárkózott hát odahaza, de hasztalan igyekezett üldözőbe venni zaklatott képzeletének csillagszerűen szétfutó képeit, soha nem érte őket utol, s amikor rádöbbent, micsoda féktelen sóvárgás fogja el, ha Remetére gondol, nem tépelődött tovább, felöltözött, felpumpálta a leeresztett bicikligumikat, és lázasan útnak indult. Alkonyodott már, mire megérkezett. Így aztán volt még ugyan némi fény, ő mégis szinte vakon tapogatózott előre a sűrűben, s lélegzetét visszafojtva járta végig a cserkészutakat, szokatlan, hullámzó járással, mert még most is, pedig már nem a régi, heves izgalom fűtötte, lábujjaira nehezedve ment, nehogy a csizma sarka alatt megroppanjon egy ág, s megriassza az estébe húzó erdőt, a lassan vadászni induló ragadozókat. Úgy vélte, fogással nemigen kell számolnia, hiszen a késő novemberi esők az elmúlt időben bizonyára már egészen kimosták csapdáit, s a gyanakvó dúvad az ilyen helyeket messziről elkerüli; s míg – inkább a gazda szemével – körülnézett az etetőknél és a cserkészutakon, a bosszúság s egy nem egészen kellemetlen aggodalom között hányódott, mert látta, hogy a csupán néhány hétre magára hagyott erdőt máris kezdi fölverni a buja gaz, itt-ott törött ágak nehezítik a mozgást, s tányércsapdáinak jó részén kiütött a rozsda. Érezte a legyőzhetetlen, fülledt erőt, amint hirtelen minden irányból rátámad a gondozott utakra és ösvényekre, megroppantja az etetőket, elkorhasztja a láda- s a dorongcsapdákat, s mint egy hatalmas, kígyózó, pokoli inda rátelepszik az egész erdőre, hogy megcsúfolja a görcsös emberi szándékot, mely a saját hősies egyszerűségére igyekszik letompítani mindent, ami bonyolult és kiismerhetetlen... Herman, ahelyett hogy megrettent s megadta volna magát, inkább felszabadult a nyomasztó teher alól, s nagy megkönynyebbüléssel vette tudomásul, hogy mintha máris viszszatért volna belé az élet, s hogy újból erőt önt lelkébe az elszánás, a határozottság s a rend iránti súlyos vonzalom szigorú együttese, így aztán már nem maradt hátra más, mint minél előbb hazajutni, megszárítkozni, átaludni az éjszakát, hogy holnap – feledve e néhány hét szégyenét – frissen lásson munkához. Már indult volna, amikor az ösvénytől úgy négy vagy öt lépésre, egy bozót alatt – az épp előbukkanó hold ezüstös derengésében – szokatlan tömegű s alakú árnyékra lett figyelmes. Óvatosan, nehogy felbukjon a sötétben, közelebb lépett, s felkattintotta a zseblámpáját. A hattyúnyak, mely most kíméletlenül meredt az égre, már egészen kiment a fejéből. A látvány szinte letaglózta... még átfutott rajta, hogy az óra, melynek végén az imént újból meglelte a békét s nyugalmat, az isten kegyetlen és gonosz tréfája lehetett csupán, hogy most annál inkább összeroppantson benne mindent, ami ép... aztán hirtelen kétségbeesetten két kezébe temette az arcát. A hatalmas, dús szőrű kan róka egészen rendkívüli tartásban merevedett meg: farka, ülepe s hátsó lábai a fölázott talajra nehezedtek, s a két függőlegesen álló, összecsapódott kanyarvas, mely a nyakánál fogta meg, s ott roppantotta össze (Herman jól tudta: egy iszonyú pillanat leforgása alatt), szinte fölemelte az állat fölső testét, és úgy tartotta a levegőben; csak vicsorba dermedt feje és halálos-szelíden egymáson pihenő mellső lábai meredtek a sáros földre, lefelé, megadón és legyőzötten. Lassan leeresztette kezeit, szigorú arccal tapadt a csatakos, foszló tetemre, és most már nem bírta visszafojtani, a perzselő forróság, amit nevén nevezni nem volt könnyű, hisz több volt benne az indulat, mint a szelídítő visszarettenés, lecsapott rá, és teljesen védtelenül érte... Ez a fölszakadó, elemi részvét tele volt bűntudattal, de egyúttal valami ijesztő konoksággal is, a félrevezetett ama hajthatatlanságával, mely a tudatlanul elkövetett vétket követi. A kínt, hogy szinte testileg fájt Hermannak e látvány, csakhamar elmosta a hirtelen rátörő, vakító fény, amelytől – mintha szíve dobbant volna meg – egy csapásra belátta, mint egy tájat, egész eddigi életét; nem érzékelte, mert nem is vehette tudomásul most a homály hosszan elfutó veszélyes árkait, csak e kíméletlen ragyogást, csupán e metsző fényt, amint meghozza minden esendő mozdulat ítéletét. Erőt vett magán, szétfeszítette a kanyarvasakat, kiszabadította az állatokat, majd az ölébe vette, s elvitte a dögaknához. A róka tompa puffanással ért a mélybe, s e hangtól képtelen volt megszabadulni, míg elért a városig, majd – mint egy menekülő az ellenséges övezetben – hazakerékpározott a néma utcákon; bezárta maga mögött a kaput s az ajtót, felkapcsolta a konyhában a villanyt, s tűnődve megállt a csupasz körte alatt e megváltó csöndben. A sűrű sötétségbe borult erdőt látta most, mely mint a kikötött hajó vesztegelt az éjszakában, s a fák között el-elsurranó árnyékokat, amint lopakodva, meglapulva, majd nesztelen futással vadászni indul a borz, a róka, a macska s az eb. Másnap felszedte az összes csapdát, betemette a dögaknát, s attól kezdve heteken át csak nappal aludt, éjjelente kijárt az erdőbe, s egyre mélyebb figyelemmel követte a vadászó dúvadak útjait, hol félig beásva magát, a lesgödörből, hol a friss csapák nyomában járva, hol meg a bozótok és sövények közt meglapulva, már december közepe felé, a szállingózó hóesésben. S mire beköszöntött az igazi tél, és eljött karácsony, megértette, hogy életét a legmélyebb tudatlanságban élte le, amikor hagyta magát az orránál fogva vezetni, és hitt benne, hogy isteni rendelésnek engedelmeskedik, midőn a világot kártékonyra és hasznosra osztja fel, hisz valójában mindkettő forrása ugyanaz a megbocsáthatatlan kegyetlenség, melynek mélyén pokoli világosság lapul; mint ahogy arra is csakhamar rádöbbent, hogy nem a sérülékeny béke, nem a „szív ősi parancsai" irányítják az emberi világot, mert mindezek csupán áttetsző hártyaként védik az alattuk meg-megránduló „gyilkos zűrzavar tömegét". A fellobbant részvét odasodorta hát az elesettekhez, de ugyanez a részvét fellázította a hűség ellen is, mely a jog önkényéhez eddig odabilincselte őt, s mert úgy ítélte, az emberi számítás fölött léteznie kell egy magasabb törvénynek, átlépte a határt, amin túl – sejtette – mindörökre magára marad. Mindaddig azonban nem tudta, mitévő legyen, míg egy hajnalban, midőn hazafelé biciklizett a behavazott országúton, s némi büszkeséggel idézte fel egy borz imént látott vadászatát, rá nem döbbent, hogy „már közéjük tartozik". Újból erőt vett rajta a voltaképpen kezdettől fogva csillapíthatatlan bűntudat, s ekkor már tudta: bosszút fog állni. Tisztában volt azzal, hogy gondját senkivel sem oszthatja meg, hisz ki értené azt a gondolatmenetet, mely egy rémálomtól a felismerésig jut (:"Igazságot kell tennem."), s egyébként is belátta: egy vadőr, aki szánalmat érez a kártékony dúvad iránt, érthetetlen. Így aztán úgy tett, mint aki folytatja eddigi működését, amikor a kovácsnál újabb hattyúnyakcsapdákat rendelt, az előzőeknél másfélszer akkora nagyságban, majd pontosan kidolgozott terv szerint munkához látott. Azt a keveset, amire szüksége volt, összecsomagolta, a hátára akasztotta két Mannlicher–Schönhauer típusú fegyverét, bezárta az ajtót s lelakatolta a kaput, majd bevette magát a sűrűbe, és téli szállást ácsolt magának Remete egyik szinte megközelíthetetlen pontján. Megállapodott a gátőrrel, akinek háza az erdőtől hozzávetőleg két kilométerre állt a Körös-parton, hogy hetenként élelmiszert vásárol nála, majd – miután szavát vette, hogy egy szóval sem árulja el senkinek a jelenlétét – megtette a „szükséges biztonsági intézkedést". Az országútról az erdőbe vezető ösvény bejáratát úgynevezett „Selbstschuss"-szal zárta el, amely abból állt, hogy a két fordított zárszerkezetű lőfegyvert mellmagasságban vízszintesen egymásnak irányítva rögzítette az ösvény két oldalán, egy-egy bozótban, majd a ravaszokat egy erős, színtelen damillal összekötötte, így ha ezt a zsinórt a mit sem sejtő, amikor be akar kanyarodni a fák közé, eléri s meghúzza, a Mannlicherek elsülnek, s az áldozat saját magát végzi ki. Ezt a Selbstschuss-t, amit a magyar vadőrök egyébként „önlövés" néven ismernek, eredetileg nagyvadakra, elsősorban medvére használták, de természetesen Hermannak korántsem ilyen célból volt erre szüksége, mint ahogy nem is ezért állított föl minden bevezető ösvény torkolatában egy-egy hatalmas, kitűnően álcázott hattyúnyakot, hanem mert attól tartott, hogy hamarosan lecsapnak rá. Óvatossága azonban egyelőre fölöslegesnek látszott, mert a hatóságok még hosszú hónapokig nem látták az összefüggést a városban történt különös események s a nyugalmazott vadőr eltűnése között, akit a vadgazdálkodás hiába próbált elérni a lakásán, hogy végre átadják neki a megérdemelt jutalmat, Hermannak ugyanis „nyoma veszett", alighanem azért, vélték, mert a téli hónapokra valami vidéki rokonához utazhatott. A lábtörésekről szóló jelentések kezdetben igen szórványosak voltak, így a kórház nem is értesítette az illetékeseket, egészen addig, míg február elején nem jutott el a rendőri szervekig is az akkor már széltében-hosszában tárgyalt mendemonda, hogy valami őrült garázdálkodik a békés polgárok otthonai körül éjjelente, vagy néhány suhanc, akik koruknál fogva képtelenek fölmérni tettük jelentőségét. A nyomozás csakhamar kiderítette, hogy a tettes vagy a tettesek szabályszerű, rendkívül veszélyes vadcsapdát használnak, amit a legmegátalkodottabb furfanggal s kimeríthetetlen ötletességgel helyeznek el a gyanútlanul alvó emberek otthonai elé, kitűnően álcázva, úgy, hogy amint valaki reggel kimegy a házból, elkerülhetetlenül belelépjen. A kétségkívül érthető tanácstalanságnak, mely a bűnüldöző szerveket eleinte jellemezte, csakhamar vége lett, s mert az egyre gyakoribb incidensek már-már félelmet keltettek a városban, külön apparátust hoztak létre „az eset mielőbbi felszámolására". A csoport előbb a súlyos törésekkel és zúzódásokkal kórházba került áldozatok személyén keresztül próbált eljutni az elkövetőhöz, de a károsult tornatanár, az adótisztviselő, a virágbolt-tulajdonos, az erdőmérnök, a fuvaros, a szabó, néhány iskolás gyerek s végül egy hentes között semmiféle összefüggést nem lehetett felfedezni, így a figyelem a csapdák felé fordult. Sem a vadgazdálkodás, sem a vadásztársaság nem vállalta a felelősséget a szokatlan méretű csapdákért, sőt kissé idegesen hárították el, hogy bárminemű kapcsolat is lehetne e hatóságok és a tettesek között. Az azonban – ettől a választól függetlenül is – nyilvánvaló volt, hogy ezek az eszközök, úgymond, házilagos készítmények, így a különleges csoport számba vette az összes ilyen tárgy elkészítésére alkalmas műhelyt s gépet, de eredménytelenül. Időközben az incidensek tovább folytak, s a tettesek (kimondatlanul is bandára gyanakodtak már ekkor) szokatlan ügyességet tanúsítottak, mert dacára a szigorú éjszakai ellenőrzésnek, képtelenek voltak nyakon csípni őket. A csoport február vége felé szinte már kétségbeesetten dolgozott, amikor váratlanul két fontos információhoz is jutott: egyrészt végre megtalálták az embert – egy a város határában élő tanyasi kovácsmestert –, aki elismerte, hogy ő készítette a szóban forgó tárgyakat, s bár pontos választ nem tudott adni, mert nem ismerte közelről a megrendelőt, de véleménye szerint „egész biztos vadász lehetett az illető"; másrészt a helyi újságban megjelentetett felhívásra jelentkezett egy ember, egy Körös-parti gátőr, aki hosszas töprengés után úgy döntött, „nem hallgathat tovább"... Elmondta, hogy már hetekkel ezelőtt rájött: az események hátterében az a nyugalmazott vadőr áll, aki tőle vásárol élelmet hetenként, s kint él a remetei erdőben. Még meg is kérdezte tőle egy ízben, hogy „Én ugyan nem értem, mit vétettek azok az emberek, de ha már muszáj, hogy megtámadja őket, miért teszi nevetségessé magát ezekkel a csapdákkal, hisz így igazából nem tud ártani nekik?", mire a vadőr, állítólag, mintegy elismerve a vádat, csak ennyit mondott: „Ez az egyetlen lehetőségem, hacsak a puszta kezem nem veszem számításba. Más eszköz nincs a birtokomban.", majd ismét megígértette vele, hogy hallgatni fog, s azóta, mint a gátőr többször is hangsúlyozta, elveszítette szem elől. Ezek után persze már gyerekjáték volt eljutni a vadgazdálkodás nyugdíjaslajstromáig, s amikor kiderült, hogy Hermannak már december vége óta nyoma veszett, hirtelen összeállt a kép, s minden világos lett. A lakását természetesen lepecsételték, miután megállapították, hogy hiányzik a két, Herman nevére bejegyzett Mannlicher, majd kiegészítették a speciális csoportot, s nagy erőkkel megszállták a remetei erdő környékét. Herman ekkor már napok óta nem mozdult ki félig földbe ásott, tökéletesen álcázott téli szállásáról, szigorú beosztással, napjában csak egyszer evett, mert amióta a gátőr rájött, hogy Herman „a csapdás", nem bízott meg benne, s mindössze egy hétre elegendő élelme volt. Hogy ne dermedjen meg, összes ruháját felvette, belebújt vastag télikabátjába, s még két plédet is magára terített; arcát kimarta a szél, szakálla nőtt, s egész lénye szinte átalakult az elmúlt két hónap alatt: nyitott szájjal lélegezve, mozdulatlanul s görnyedten üldögélt zsákokból, különféle szövetdarabokból készített fekhelyén, s ha olykor kimerészkedett vackából, vagy a városba indult éjjelente, lopva, nesztelenül, ide-oda villogó szemekkel közlekedett, és a legkisebb gyanús neszre képes volt korát meghazudtoló fürgeséggel beugrani az éppen kínálkozó rejtekhelyre. Az eltelt három nap azonban nem járt ki, nem is óvatosságból, hanem mert úgy érezte, eljött az idő, hogy higgadtan átgondolja az elmúlt hetek történetét. Ennek annál is inkább szükségét érezte, mert az utóbbi időben, különösen a legutóbbi csapdázás óta... mintha megroppant volna benne valami, mintha... váratlanul elhagyta volna az erő, melyből igazságérzete mindeddig táplálkozott, s amikor hírét vette, hogy több gyermeket is csapdába ejtett már, föltámadt benne a gyanú, hogy esetleg „rossz nyomon jár"... Ez idáig abban a hitben működött, hogy ő lesz, „aki megfizet azért, mert félrevezették", s mert ezzel arra kényszerítették, hogy saját kezével pusztítson, mint „a sötétben hadonászó világtalan", ám mostanra már – tépelődése harmadik napján – nem halogathatta tovább: szembe kellett nézzen azzal, hátha tévedett, s ahelyett, hogy visszaállította volna „a hiányzó rendet", netán épp saját maga kezdett teljes szétzilálásához, belülről, mint a szú. Vállaiba éles fájdalom hasított, a sötétség, amelyben ült, hirtelen ijesztővé változott, s már érezte, nem bír többé úrrá lenni kétségbeesetten kergetőző gondolatain, holott éppen erre lett volna szükség: újból rendet teremteni a fejvesztve menekülő szavak zűrzavarában, megállítani ezt a fenyegető omlást, feltartóztatni magában a növekvő gyöngeséget. Befelé fénylő szemekkel meredt maga elé, mozdulatlanul kuporgott a végzetes zuhanásban, s már lemondott arról, hogy higgadtan szembeszállhat e mindent széthasító hatalommal, mint ahogy képtelen körültekintően fölmérni helyzetét, aki egy meredek úton meglódulva már csak a lábával fékez, mert semmiféle futás nem elegendő a lejtő pokoli sebességéhez. Nem volt szükség arra, hogy megfeleljen rá, mert már maga a kérdés egy csapásra tönkrezúzta rendíthetetlenségét, és hasztalan igyekezett volna szavakat találni, hiszen annak lappangó tudata, hogy bűnt követett el, amit „tán maga az isten sem tud majd megbocsátani", csupán csak nyilvánvalóvá lett most, kétségbevonhatatlanná, mint a hosszan visszatartott ítélet. Már nem figyelt a vállaira nehezedő egyre elviselhetetlenebb súlyra sem, mert úgy érezte, most, a bűntudat dermesztő terhe helyett, a ragyogás határtalanul szabad térségébe ért, ahonnan minden jól látható, s tisztán hallani „a szív igazi parancsait"... Könnyű révületben lehunyta a szemét, s már látta önmagát, ahogy kilép az erdő szelíd ösvényein, újból végigjárja a békés hóesésben a régi cserkészutakat, s e felszabadító tágasságban máris mély öröm töltötte el, mert a kegyelem jelét fedezte fel abban, hogy hirtelen mindent új szemmel lát, a vétkes szemével, aki tudja már, hogy mindannak, ami körülveszi, pontosan azonos súlya van... Még csak meg sem lepődött, amikor a közelben egy megafonból felharsant egy rikácsoló hang, sőt, mint aki tökéletesen tisztában van e szavak valódi értelmével („... Az ellenállás... reménytelen... az ellenállás..."), bólogatva felállt, s mert nem tudta, hogy a hajtóvadászat egyik speciális alakulata már végzett is a Selbstschuss és a bevezető ösvényeken elhelyezett csapdák hatástalanításával, tüstént felhajtotta az odú jól álcázott ajtaját, hogy mielőbb figyelmeztethesse üldözőit a rájuk leselkedő veszélyekre, és amellett, hogy feladja magát, egyúttal haladéktalanul felhívja a figyelmet „az általános részvét szükségességére", valamint arra, hogy „az ezzel kapcsolatos közleményt lehetőleg azonnal be kell olvasni a rádióban". A pokrócba csavart, ijesztő formájú, hatalmas alak hirtelen előbukkanása a föld alól, ahogy – mint aki egymaga alig bírja már tartani a leomlani készülő világot – imbolyogva a hátulról ránehezedő súlytól, egyszeriben csak előttük termett, olyan váratlanul érte őket, hogy a félkörben előrehaladó alakulat – meglepetésében – azonnal tüzet nyitott. De Herman, mint egy szétlőhetetlen szörnyeteg, még hosszú ideig nem dőlt a hóra, egészen addig, míg a fegyveresek észbe nem kaptak, hogy a szitává lyuggatott testet már csak a záporozó golyók tartják a levegőben.