Eldönteni, hogy mekkorát sújtson, hiszen professzionistának mégsem volt mondható, helyesen választani meg az ütés erejét, nehogy meg kelljen ismételnie, a döntő pillanatban legyőzni majd akár az akaratlan szörnyűség, akár a nevetséges kudarc hirtelen rátörő kísértését, nehezebbnek bizonyult minden másnál, így azután, ahelyett, hogy a fontos részek kidolgozásával, a szóban forgó körülmények mérlegelésével foglalkozott volna, az utolsó s egy tartós, tompa kábulattól amolyan állópercnyire zsugorodó napokban már csak a leginkább célravezető lendületet próbálgatta képzeletben, önkéntelenül s minduntalan visszariadva, noha számolnia kellett azzal, hogy időnként meg-megránduló bal karja és válla valamelyik alkalmi ivócimborájában, ha az – persze – nem sejtheti is, miről van szó, még gyanút kelt. Törődni azonban effélékkel már semmiképpen nem tudott, sőt, ahogy közeledett az egyébként minden különösebb megfontolás nélkül kitűzött s váratlan lerészegedései miatt már két ízben elhalasztott nap éjszakája (mert abból, amit az öreg Csonka, vagy ahogy a suhancokkal, a pincérekkel meg a többi vele egykorú iszákossal neveztette magát, „Béla bátyátok", akinek „negyven négyzetméteres lakásából egy úgynevezett eltartási szerződés leple alatt sikerült figyelemre méltó összeghez jutnia", a Dobban hajtogatott folyton: „Ez a nyolcvanötezer kápé az én koromban akkora pénz, kérlek benneteket tisztelettel, hogy – szégyen, nem szégyen – még éjjel is rajta fekszem", pontosan tudta, nincs miért sietnie, ráér, hiszen mindegy, hogy ma, holnap vagy holnapután), Simon egyre óvatlanabb lett, s így lassan védtelenebb egy törött gerincű őznél: nemcsak hogy nyitástól zárásig a Dobban ült, de amint az öreg Csonka megjelent az ivóban, maga mellett szorított neki helyet, s utolsó fillérjeiből fröccsöt fizetett, ami persze, miután Simon egy szóval sem indokolta meg, csak letette elé, olyan szokatlan volt itt, hogy még „Béla bátyátok is, aki pedig sokat látott", csupán egy szertartásos, katonás, néma biccentéssel tette túl magát a meglepetésen. És mintha épp ez a szinte kihívó védtelenség oltalmazta volna, hiába leplezte le újra és újra önmagát, hiába árulta el, hogy nem tud már elszakadni jövendő áldozatától, nem látók, de vakok közt zuhant – maga is vakon – a közelgő éjszakáig, a hálóként ráhulló súlyos sötétben csupán annyi fénnyel, amennyit a bankók delejes ereje szétsugárzott. E vaksággal azonban főként Csonkát sújtotta a Simont védő s hajtó erő, mert zavarában, hogy valamiképp kifejezze jóindulatát a naponta ismétlődő fröcscsökért, egy csütörtökön, záróra után saját maga hívta meg lakásába őt, s míg az öreg a kocsmákban árult „ócska lőrékkel" szemben saját szerzeményű badacsonyi rizlingje kiválóságairól fecsegett („Most majd megkóstolhatsz valamit, fiam, és elgondolkozol, mi lett ebből a világból..!"), addig a lépcsőházban a kissé színlelt bizonytalansággal mögötte lépkedő Simon – mintha csak gyűrött, barna ballonját fogná össze a mellén – a rövid, ám súlyos vasrudat szorította, egyre görcsösebben. Azt azonban – akkor még – nem tudta meg, „mi lett ebből a világból", mert amint beléptek a konyhába s Csonka hátat fordított neki, hogy két kis pohárkába kitöltse a bort, Simon zajtalanul mögé lépett, és habozás nélkül lesújtott rá. Az ütés – pokoli biztonsággal egyensúlyozva ki kétségbeesett elszántságát és egyidejű összeroppanásának gyengeségét – szinte önmaga határozta meg önmagát, így lett a nagy erővel induló s a pillanat végén lefékeződött szándékból halálosan enyhe csapás. A test – az utolsó néhány szemvillanásban Csonka egyetlen birtoka – kissé megremegett, a szőrös tarkót nyomban elborította a vér, a kezek még megpróbáltak megkapaszkodni a levegőben, a gyomor, a torok, a száj még kínlódva, döbbenten és végtelen szomorúsággal felnyögött („Mi..?! Mit...?!"), s mire elhalt a lerántott poharak és a borosüveg éles csattanásának visszhangja, maga is odazuhant közéjük a konyhakőre, csupán annyi zajjal, amennyit egy szobánkba tévedt menekülő madár szárnya csap, amíg a nyitott ablakon át elér a szabadba. A koponya reccsenése – mert sem a halott Csonkától, sem a kiszámíthatatlanul támadó szánalomtól nem, csak ettől rettegett – mégsem volt olyan kibírhatatlan (talán az ugyanabban a pillanatban a saját tarkójába hasító éles fájdalom nyomta el), így, amikor felfogta, hogy az ott, a szétömlő borral elkeveredett vérben már nem mozdulhat többé, lassan leeresztette mindeddig magasban tartott bal kezét, kihátrált a konyhából, és hátát a bejárati ajtónak vetve kipréselte szétpattanni készülő tüdejéből a levegőt, tán épp azt a keveset, amiben Csonkának az előbb még sikerült volna megkapaszkodnia. A lüktető csöndben megvolt az oka rá, hogy azt higgye, a pénz az öreg ágyában lapul, annál nagyobb volt hát megdöbbenése, amikor kiderült – miután torkában dobogó szívvel átlépett a szörnyű akadályon s egyre türelmetlenebbül, egyre dühödtebben feldúlta a párnát, a paplant s a matracokat az inkább odúra, mint szobára emlékeztető homályos, büdös helyiségben –, hogy tévedett. Forróság öntötte el, a tarkóját kínzó fájdalom nemhogy csillapult volna, de szinte szétrepesztette a fejét, s egy pillanatig úgy érezte, van még remény egy gyors futással – ki a szobából! ki a konyhából! ki az épületből! – a bajt elhárítani. Ám mindez csupán az egyik szekrényig vezette, majdhogy abban sem talált semmit, a másikat dúrta föl, ahol persze a kopott ingek, mellények és alsóneműk közt egy mandzsettatartó dobozkán kívül nem akadt semmire; a kudarctól hirtelen elvesztette a fejét, és nekirontott a helyiségnek: a függönnyel együtt lerángatta a karnist, a padlóra öntötte az asztalfiók apró kacatjait, eltaszította a szekrényeket a faltól, majd kifulladva, ijedten a rombolástól s a zajtól, amit okozott, megtorpant, és visszafojtott lélegzettel fülelni kezdett, nem hall-e lépéseket odakintről. „Ezt nem... Ezt nem szabad..." – intette józanságra önmagát, majd megismételte kétszer is, hogy a mondat figyelmeztető határozottságától – e zűrzavarban – kissé megnyugodjon. Cigarettára gyújtott, megmasszírozta égő szemgolyóit, s csak ekkor döbbent rá, milyen oktalan módon cselekszik; hogyan veszthette el ennyire önuralmát, végül is miért kereste a paplanok, matracok között? tán Csonka szavainak közvetlen értelme, vagy annak csupán egy csonkja irányította ide-oda rángó figyelmét az ágyra? hiszen nagyon is jól tudta – maga a gyilkosság is azért volt elkerülhetetlen –, mert az öreg a pénzétől, éppen ő hajtogatta szüntelenül, sohasem, még az ágyban sem vált volna meg... Könnyű, jóleső, felszabadító ijedtség lepte meg, a fölismert tévedés keltette tiszta megkönnyebbülésé, már nem kapkodott, nem sietett, úgy vélte, ráér, már – szinte – látta is Csonka kidudorodó zsebét, s azt sem érezte lehetetlennek, hogy azonnal, az első mozdulattal rátalál a feltehetően barna papírba göngyölt bankjegyekre — hogy azután ne is legyen hátra más, mint helyesen szabni meg a menekülés ritmusát, pontosan, átgondoltan, józanul, minden szóba jöhető eshetőségre felkészülve meghatározni, mikor és hogyan kell elhagynia a várost. Megállt a konyha küszöbén, félvállal az ajtónak dőlt, és először, amióta leütötte, egy pillantást vetett a mozdulatlan testre; elégedetten állapította meg, milyen hidegvérrel áll itt, mert még önmagát is meglepte most, hogy sem részvét nem támad benne, sem félelem, hogy bármelyik percben tetten érhetik. Nem akart hazudni saját magának: már azt sem érezte olyan borzalmasnak, hogy néhány perccel ezelőtt embert ölt, mert úgy találta – túl a természetes vonzalmon mindenért, ami ép –, hogy csak amíg hihetetlen, addig rettenetes, mihelyt el kell hinni, kibírható. Kissé szégyenkezett is korábbi félelmein, most, hogy Csonka már nem Csonka volt, csupán egy gusztustalan halom, egy kitömött kabát a konyhakövön, egy rakás kívülről-belülről bortól bűzlő szerencsétlenség, amit akkora – olyan mély, olyan átjárhatatlan – szakadék választott el már a hajdani eleventől, hogy ezt Simon lázasan védekező képzelete semmiképpen nem tudta áthidalni, így aztán nem csoda, ha úgy rémlett neki, nem is az élőt, hanem – nyilván – ezt ütötte agyon. Csak most vette észre, hogy annak a dermesztő kábulatnak, melynek az utolsó napokban foglya volt, egyszer s mindenkorra vége, bal karja nem sajgott már, képes volt felfogni, hol van, mi történt és mit kell tennie, eltaposta hát a cigarettát, s óvatosan, nehogy valamelyik üvegcserép átvágja vékony cipőtalpát és fölsértse lábát, odalépett a halotthoz. Előbb a külső zsebeket kutatta át, módszeresen, inkább a körültekintő alaposság, mint a biztos találat kedvéért, majd a belsőket nézte meg. „Nyilván a zakójában van." Kigombolta rajta a kabátot, de igazolványokon, egy pénz-, meg egy cigarettatárcán s néhány gyűrött totó- és lottószelvényen kívül semmi egyébre nem akadt. „A farzsebében lesz." Hátáról a hasára fordította az engedelmes testet, ám csak egy zöld irattárcát talált. „Na, öreg. – motyogta maga elé. – Hova dugtad? A seggedbe?!" Hiába kutatta át azonban újból és újból („Még egyszer! Még egyszer!") a zsebeket, hiába tapogatta végig áldozatát, hiába húzta le még a cipőit is, a pénz nem volt sehol. Akkor már sápadtan állt az erőtlen fényben, odakint, a lépcsőházból közeledő, majd távolodó léptek súlyos döngése hallatszott. Az összemaszatolt, spenótzöld falak mintha megindultak volna felé. Lent nagyot dördült a kapu. „Valami melós. A harmadik műszak. Kéne üvöltenem." Nemcsak arra nem volt képes, hogy belássa, nincs is pénz, csak egy pokoli tévedés, de arra sem, hogy egyáltalán kételkedjen a létezésében – holott csak el kellett volna hinnie, amit már tudott –, ezért aztán az alig-alig engedelmeskedő kezek még átvizsgálták a pénztárcát („Háromszázhúsz meg egy kis apró..."), még felkattintották a cigarettatárcát, hogy végül az irattárcában találják meg, amit Simon – honnan sejthette volna, hogy ezt kellene? – nem is keresett. Nem olvasta, agya mintegy lefényképezte a hivatalos okiratot („Ez csak papíron van... És még csak nem is hazudott... Nem lehet... Nem lehet, hogy... ez... így..."), lassan leengedte a kezét, a papiros kihullott belőle, megborzongott, s a rátörő, szinte diadalmasan lesújtó fáradtságtól megszelídülve visszabotladozott a szoba félhomályába – csak a konyhából szűrődött át ide némi fény –, és leült, épp csak az ágy szélére, mint aki máris úgy ítéli, hogy nincs többé hely, amely még megilletheti. Rossz volt ülni, rossz volt meggörnyedni, rossz volt kiegyenesedni; értelmét vesztette minden: a lélegzés, a viszketés az arcán, a csönd; fölösleges volt itt gubbasztania, amiként fölösleges volt felállnia is, hogy kimenjen, hiszen már három lépés után kiderülne, a kijáratot nem lehet megtalálni, mert sehogysem lehet eldönteni, mi merre van és miért van itt vagy ott, tájékozódni lehetetlen ebben a kilátástalan, egyirányú, pokoli térben, mintha út csupán az előtérből vezetne a konyhán át a szobáig, de visszafelé már semmiképp. Mi egyebet tehetett volna így, ült és várt ölben összekulcsolt kézzel, majd amikor kinézett a konyha most mintha vakító világosságába, s látta, az előbbi cibálástól és forgatástól Csonka olyan, mint egy földre lapuló, ugrásra kész macska (hátán púposra gyűrődött a kabát, kezei előrenyúltak, mint a mancsok, két lábfejét szétvetette, mintha megtámaszkodni próbálna velük a konyhakövön), kiment, és hunyorogva a tarkóját kínzó görcstől és a fénytől, megkísérelte visszaállítani a holttest eredeti helyzetét, maga sem tudta, végül is miért. Ám hiába szabadította ki a mellkas alá fordult karokat, hiába fordította újból a hátára, most meg a rámeredő, ijesztően eltorzult, felhorzsolt arc látványát érezte elviselhetetlennek, amely ellen azonnal s mindenképpen tennie kellett valamit. A hóna alá nyúlt, s a meglepően nehéz testet – hátát az asztallábnak támasztva – megpróbálta felültetni, csakhogy a törzs minduntalan oldalra billent; akkor – mert más ötlete támadt – kivonszolta a csöpp előtérbe, lefektette a fogas alá, és néhány kabáttal takarta le; rájött azonban, hogy „így sem lesz jó", mert a tetem teljesen betölti a szűk helyiséget, és majd („Ha jönnek.") nem lehet kinyitni tőle az ajtót. Visszacipelte hát a konyhán át a szobába, tanácstalanul megállt vele az ágy mellett, végül – úgy érezte már, karjai leszakadnak – a leginkább homályos sarokban álló kopott fotelbe ültette le. Eligazította a karfán a már kissé nehezen mozgó kezeket, kisimította az ölében meggyűrődött kabát ráncait, az egyik lábat átkényszerítette a másikon, akárha keresztbe vetett lábakkal ülne, majd visszament a konyhába, leoltotta a villanyt, s ő maga is leült egy hokedlire. Az eredménnyel azonban nem volt elégedett, hiszen egyszerre tenni eleget a kettős kényszernek: jóvátenni valamiképp, amit tett, és letagadni ugyanakkor, hogy mégis ő tette, igazán nem volt könnyű; arról nem is szólva, hogy mindezek mélyén voltaképpen egy ellenőrizhetetlen, s tárgyát mindig eltévesztő indulat munkált, egy elemi tiltakozásé a tehetetlenség pokla ellen, hisz mostanra egészen fegyvertelenné vált mindazzal szemben, amit már elkövetett. Nem volt mód szabadulni, mert belül volt gúzsba kötve, s a holttest is ekkor zuhant rá végérvényesen; nem bírta letenni, hiába tette le, karjait, pedig már üresen csüngtek le oldalán, ugyanolyan erővel húzta Csonka élettelenül elsúlyosodott teteme, mint amikor még összekapaszkodva kerestek egy helyet ebben az alvilági labirintusban. Ő már visszavonhatatlanul hozzá tartozott, amiként Csonkának sem volt rajta kívül egyebe, a zuhanás, mint a bilincs, kapcsolta őket össze, mint ahogy a letörött ág sem válik meg a belécsimpaszkodó kéztől, mert alattuk – a mélységtől – hullámzik a völgy. „De mitől van itt ilyen förtelmesen büdös?" Felkapcsolta a villanyt, beleszagolt a levegőbe, majd – mert eszébe jutott, hogy főként odabent érezte – csakhamar megtalálta a szobában az ágy alá tolt bádogbilit, mely félig tele volt húggyal. „Legalább én nem így végzem" – suhant át az agyán. Gyorsan kiöntötte a konyhai vízcsap lefolyójába, kiszellőztetni azonban nem mert, nehogy feltűnjön valakinek a nyíló-csukódó ablak odalent, noha a bűz, amit mindeddig észre sem vett, egyre jobban zavarta már: szégyellte magát Csonka miatt, azt szerette volna, hogy az öreg – majd, ha a rendőrök megérkeznek és átvizsgálják a lakást – jó benyomást keltsen, s ezért aztán még az is megfordult a fejében, hogy kitakarít és elmosogatja a szanaszét heverő mocskos edényeket. Éppen csak elég erőt nem érzett magában ehhez, így hát inkább cigarettára gyújtott megint, lekapcsolta a villanyt, és visszaült a hokedlire. Élettelen szemekkel meredt a sötétbe, egy ideig csak gyötrő fejfájására figyelt, majd, amikor rádöbbent, mitől ilyen ismerős itt minden, a bicegő asztal, a hokedli, a ráégett ételmaradék a rozoga sparherten, odakint a fogas a lógó ruhákkal, s az örökké bevetetlen ágy, a fotel, az olcsó szőnyeg odabent, úgy érezte, hogy hetek, hónapok, sőt évek óta, attól kezdve, hogy először csúszott ki alóla a föld, ide készült, ebbe a nyomorúságos ólba, mert – mint menekülő lénye igyekezett menteni törékeny logikáját – azt gondolta, nem véletlen, hogy ilyen akadálytalanul jutott idáig, mintha csak megszabott irányt követett volna. Fel sem merült benne, hogy gyöngesége, restsége vagy az a kín sodorta életének e központi helyszínére, hogy minden, ami ép – tán fokozott aggodalma miatt –, markában folyton összetört, inkább egy ellenséges vagy közömbös istenre gyanakodott, aki pusztán csak alakot ad az önmagát szervező világ könyörtelenségének és befolyásolhatatlanságának, így hát nem is attól rémült meg, hogy most majd az önvád, a lelkiismeret-furdalás vagy az elszörnyedés maró fájdalma fojtja meg, a súlyosan vétő szánalmas nyöszörgése, mert amit tett, helyrehozni képtelen, hanem hogy reménytelen is lett volna minden ellenállás, hisz legyőzni csak azt lehet, ami érthető. Tökéletesen mindegy, zakatolt agyában sebesen, mivel teszel eleget ennek a Megfellebbezhetetlenségnek, akár látszólag véletlenül, hanyagságból elejtett cigarettád parazsától gyullad lángra a házad s égnek benne el, akár magad ölöd meg őket, gyermeked, feleséged, barátod, anyád... Csonka... mindenképpen veszni fog, és oktalan vagy – bár mit is tehetnél egyebet? –, ha magadat vádolod a megtébolyulásig, mert a szörnyűség, mely miattad bárkit ér, gondatlan vagy pokoli szándékoddal szembeállíthatatlan. És most, hogy visszavonhatatlanul befejeződött számára minden, hiszen tévedésből lesújtó bal keze jövőjétől fosztotta meg, már maga sem tudta pontosan, miképp is képzelhette néhány órával ezelőtt, hogy ez a nyolcvanötezer még megmentheti, és egyáltalán: hogyan történhetett meg, hogy gyilkossá lett, éppen ő, aki soha nem emelt kezet senkire, s ha már elkerülhetetlennek látszott, hogy részt vegyen bennük, inkább hagyta megverni magát a kocsmai perpatvarokban, mintsem megüssön bárkit is. „De hát mennyi az idő?" A saját óráját réges-rég elitta már, így nem tehetett mást, be kellett menjen újból a szobába, hogy a Csonkáén nézze meg. Felkapcsolta bent a villanyt, odament az ijesztő pózba dermedt halotthoz, felemelte a kezét, mert nem látta jól a mutatókat („Még tizenegy sincs."), s csak akkor hasított belé, hogy az óra jár, amikor visszatért a konyhaasztalhoz. A félelem, mely egy szempillantás alatt lepte meg, olyan váratlanul, olyan készületlenül érte, hogy már csak a kihalt utcán tért magához, és sehogy sem bírt visszaemlékezni arra, hogyan került oda. „Mindent összefogdostam. Úgyis fel fognak akasztani." Szemerkélt az eső, heves, de langyos áprilisi szél vágott az arcába, s kétoldalról, a kertek és udvarok mélyéről, macskák fájdalmasan síró csecsemőhangjai rémisztgették. Egyik kocsmától gyalogolt a másikig, majd, hogy az utolsót is zárva találta, visszatért a legelsőhöz, és folytatta újból: ment, egész éjjel, körbe-körbe, mint egy veremben, mert csak a járás enyhítette valamelyest nem szűnő félelmét. Hazatérnie amúgy sem volt hová, hisz tudta, elsősorban barátja lakásán fogják majd, ahol közel két hónapja élt, keresni, így aztán csupán akkor feküdt le egy padra a Templomkertben, amikor lábai egészen elfagytak már az átázott tornacipőben. Azonnal mély álomba zuhant, s noha legalább két órát sikerült aludnia, amikor – hunyorogva az ellenséges, hajnali napsütésben – felriadt egy autótülköléstől, úgy érezte, épp csak most hunyta le a szemét. És fázott, rettenetesen, lábait nem is érezte már, fogai vacogtak, s kényes veséi táján enyhe fájdalmat érzett. Fejfájása azonban nem volt már olyan elviselhetetlen, inkább sajgott, anélkül, hogy átsugárzott volna a szemeire. Félt, hogy a plébános, akit látásból ismert, vagy valaki más a paplakból észreveszi, ezért gyorsan kisurrant a kert örökösen nyitva tartott kapuján, elvegyült a munkába igyekvő emberek komor menetében, s még arra is képes volt, hogy visszaintsen a tejesautó vidáman hadonászó sofőrjének, akivel gyakran szopták le magukat a nevét soha meg nem hazudtoló Zöld Takony hátsó asztalainál. Így, ebben a kellemesen langyos napfényben, még ha maga is úgy ítélte, semmi esélye arra, hogy megmenekül, ösztönösen azon töprengett, milyen úton hagyja el a várost. Különös kedvező jelnek tekintette, hogy zsebében megtalálta Csonka pénztárcáját, első dolga volt hát, hogy a legkorábban nyitó piactéri talponállóban néhány stampedli rummal fölmelegítse elgémberedett tagjait. Szerencsére – mert nem tudott volna nekik mit mondani – sem itt, sem a buszpályaudvarra vezető utcákban nem találkozott össze senki ismerőssel, így észrevétlenül szállt föl az első vidékre induló autóbuszra, s elment egészen a végállomásig. A falu, aminek még a nevét sem tudta, csöndes, álmos, aprócska település volt egy völgyben, körötte a dombokat jórészt még köd takarta el. A buszt, amelyről az imént leszállt, vidáman nyüzsgő gyerekcsapat vette körül, majd hogy elindult velük, Simont nagy csönd vette körül. Tétován nézett szét, majd a megállóval átellenben felfedezte a kocsmacégért; úgy döntött, amíg csak be nem rúg teljesen, az ájulásig, nem mozdul és nem gondolkozik. Ám már az első deci rum után – erősebb volt, mint amit a városban mértek – kínozni kezdte, mi lehet most Csonkával, s a lehetőség puszta tényéből, hogy esetleg azóta, amióta magára hagyta, már lefordult a fotelből, egész testét forróság öntötte el. Holott nem akart, mert nem látta értelmét ezzel foglalkozni, minden arra kényszerítette, hogy számba vegye, mi módon menekülhetne meg mégis, ezért aztán képtelen volt ellenállni a kísértésnek, és egyre görcsösebben kapaszkodott abba a feltevésbe, hogy hátha a gyanú nem rá, hanem például azokra terelődik, akikkel Csonka eltartási szerződést kötött, noha – érezte – súlyos érvek szólnak ellene. Az ujjlenyomatait megtalálják, a Dobban is sokan lesznek, akik tanúsíthatják, hogy Csonka ismerte őt, nem is beszélve arról, hogy bárki megláthatta, amikor felkísérte, vagy amikor kirohant a házból. Helyzete hát kilátástalan volt, ezért elhatározta, ettől kezdve nem gondol végre semmire („Csak inni, a rosszullétig..!"), de egyszeriben megint csak azon vette észre magát, hogy már azt forgatja a fejében: meg kell változtatnia a külsejét, és állást vállalni valami távoli helyen, vagy megszökni az országból, és újra kezdeni mindent. Újabb rumért ment a pulthoz, sikerült állnia a kocsmárosné gyanakvó tekintetét, ami egyébként sem neki, hanem valószínűleg az idegennek szólt, de hiába hajtotta fel, érezte, berúgnia semmiképpen nem sikerül. „Hol van itt a borbély?" kérdezte, majd, amikor látta, az asszony nem vesz tudomást róla, hangosabban is megismételte. „A borbély? Itt jobbra, a sarkon – felelte a rossz arcú kocsmárosné, majd cinkosan összenézett az ivó egyetlen vendégével, egy sebes arcú öregemberrel, és hozzátette: – De aztán siessen." „Miért?" – fordult felé Simon kérdő tekintettel. „Mer úgy néz ki, hogy mingyán lefogja a rendőr" – válaszolta az asszony, és vakogva felröhögött. A kettős értelmű mondat szinte letaglózta Simont, minden erejére szüksége volt, hogy kitaláljon valahogy a kocsmából, s még akkor is ott sajgott benne, mint egy váratlan, de mégsem igazán meglepő fenyegetés, amikor megtalálta a borbélyt és belépett az üzletbe. Odabent, a szokatlanul alacsony, friss beázásoktól foltos mennyezet alatt, a vendégeknek szánt faszékek egyikén, szemben a kissé félrebillent tükörrel egy nagydarab, behemót, elhízott ember ült, atlétatrikóban és alsónadrágban. Hatalmas hordóhasa a combjaira nehezedett, s éppen akkor emelt a szájához egy ragyogóra szidolozott trombitát, amikor Simon benyitott a műhelybe; nem fújta meg, de nem is tette le rögtön, s míg ő zavartan dadogott valamit („A hajamat kéne... Egy nyírást szeretnék... ha... lehet..."), csak nézett a jövevényre, majd kifújta a másra szánt levegőt, bosszús arccal leeresztette a hasára a hangszert, és ráripakodott. „Ajtó, az nincs maguknál?!" Simon – még nagyobb zavarban – gyorsan megfordult, s látta, az ajtó tényleg nyitva van, nyilván hanyagul húzta be maga után. Az elvetemedett ajtóval azonban másodszorra is kudarcot vallott, így csak akkor sikerült végre nagy nehezen becsuknia, amikor a vállával egy kissé nekitámaszkodott. „Be vagyok zárva – mondta a borbély. – Ilyenkor nem szokott kuncsaft jönni. Dógoznak a fődeken. – Majd, hogy Simon erre motyogott valamit, és elindult az ajtó felé, megint ráförmedt: – Hova megy? Ha mán itt van, én megnyírhatom. Csak nem szoktak. Ilyenkor." Feltápászkodott a székből, s fújtatva, kissé bizonytalan léptekkel, kezében a trombitával, mely szinte elveszett hatalmas tenyerében, hátrament a műhely végébe, és eltűnt egy csupán függönnyel eltakart ajtónyílásban. Simon első gondolata az volt – nehezen tudta volna megmagyarázni, miért, mégis, ebben az inkább hentesformájú borbélyban többet látott puszta fenyegetésnél –, hogy azonnal elpucol; de aztán, egy kissé higgadtabban, úgy vélte, csak megviselt képzelete játszik vele, így inkább maradt. Elhelyezkedett a tükör előtt a nyilvánvalóan házilag készített borbélyszékben, s míg megpróbálta megérteni, mit és kivel pusmog odabent a borbély a függöny mögött („Mintha nő... A feleség?"), megvizsgálta külsejét a meglehetősen maszatos tükörben. Zsíros, ritka, körben felpördülő haja szinte a vállára nőtt, elöl csapzottan hullott alacsony homlokába, szemei véresek, bőre durva és lukacsos volt, és ritkás, rendetlen szakálla, bajsza sem tudta eltakarni a jobb állán s az orra alatt éktelenkedő gennyesedő horzsolásokat. „Az első zsaru lebuktathatott volna. Persze mindegy. Úgyis felakasztanak." Csak abban a pillanatban tudatosult benne, hogy – egy percre? két percre? – elnyomta az álom, amikor megérezte vállán a borbély mancsait. „Hé, nem szálloda ez itten!" Már nadrágban volt, zoknit, cipőt húzott, de a fehér borbélyköpeny alá nem vett inget. Mellette egy fiatal – arcra fiatal, termetre öreg –, elképesztően nagy fenekű nő állt, s mintha Simon ott se lenne, rikácsolva kérlelni kezdte a borbélyt. „Ne legyél mán ilyen. Legalább egy százast, na." „Azt mondtam, takarodjál" – sziszegte vissza az, mire a nő megvetően végigmérte, dühösen a kijárathoz ment, és becsapta maga után az ajtót. „A büdös kurvája! – morogta maga elé a borbély, míg kilincsre csukta utána az ajtót, majd óvatosan végigsimította a homlokát. – És még egy pattanást is kaptam tőle." Odament Simonhoz, felállította a székből („Vigyázzon mán!"), összeseperte a szanaszét szóródott hajszálakat a linóleumos padlón, letörölte egy nedves ruhával a tükröt, majd kihozott a függöny mögül egy bordázott oldalú vizespoharat meg egy üveg vegyespálinkát, letette a tükör előtti asztalra, és azt mondta: „Na, mostmán lehet. Rend a lelke mindennek, tudja." Simon ismét elhelyezkedett a székben, majd, amikor látta s hallotta, hogy a borbély az ollót csattogtatja a feje fölött, bátortalanul megszólalt. „Mosást is kérnék, ha lehet..." „Nekem mindegy. – felelte a borbély. – De akkor még várni köll. Itt nem gyön csak úgy a falból a forró víz, melegíteni köll." Kitöltött vagy háromujjnyi pálinkát, felhajtotta, és újból eltűnt a függöny mögött. S míg Simon arra várt, hogy visszatérjen, talán attól, hogy a műhely fülledt melegében hosszú idő után először érezte biztonságban magát (jólesett a meleg, a csönd, az arcszeszek, lakkok, a borotvahab jellegzetes illata), talán mert a borbély lénye sugározta szét ezt a biztonságot, rájött, hogy pontosan ugyanaz az izgalom, az engedelmességnek ama tehetetlensége lesz úrrá rajta, mint kisgyermekkorában, amikor először ültették le a borbélynál, s ő, noha végső soron odaadóan, mégis ijedten, sírva, ellenkezve volt kénytelen eltűrni, hogy megfosztják addig érintetlen hajzatától. „Maga hová valósi? Lefogadom, hogy városi ember. Eltanáltam?" – kérdezte a borbély a kedélyesség minden jele nélkül, amikor megjelent egy lábos gőzölgő vízzel, s a borbélyszék mögé tolt, állítható lábakon álló réztál fölé igazította Simon fejét. „Az" – felelte ő, s behunyta a szemét, nehogy a víz majd belecsorogjon. A borbélyból áradó erő közvetlen közelében, most, hogy vastag, érdes kezével a hajába túrt, Simon egészen elernyedt a székben, csak összekulcsolt ujjait szorította az öléhez, és teljesen védtelennek érezte magát. „Ha tudná, hogy gyilkos vagyok, lehet, hogy saját kezűleg akasztana föl a függöny mögött. Senki se venné észre." A borbély, mint egy gőzgép fújtatott a feje mögött, s miután végzett, leöblítette a haját, rácsavart egy törülközőt, és azt mondta: „Törölje meg." Aztán kihúzta a tükör előtti asztal egyik fiókját, néhány ollót vett még elő belőle, egyenként a fény felé tartva csattogtatni kezdte őket, majd végighúzta az egyiken az ujjait. „Na, oszt milyen legyen? Hagyományos, sportos..." „Hagyományos". – kérte Simon. „Én is azt mondanám. Mer a maga haja tönkre van menve. Az a jó ennek, ha rövid, meg ha sokat nyírják." Simon, amíg a borbély egyik kezében a fésűvel, másikban a nyíróollóval nekilátott, úgy érezte, a behemót arra vár, hogy beszédbe elegyedjen vele, ezért aztán, mert kínosnak, sőt veszedelmesnek tűnt volna, ha hallgat, rámutatott az asztalon heverő szerszámokra, és így szólt: „Látom, jóféle, régi borotvái vannak." „De a legjobb márka – intett a borbély a fejével a függönnyel leválasztott helyiség felé, s hangjában sértett büszkeség csengett –, az ott van. Dzsonzon." „Dzsonzon? – csodálkozott Simon. – Az egy csónakmotor, nem?" A borbély kezében megállt az olló, hátralépett, és Simon csak akkor értette meg, hogy baj van, amikor nem tért vissza a székhez. „Maga... gúnyolódik?" – hallotta a háta mögül. „Nem – fordult felé Simon –, én csak..." „Maga gúnyolódik velem." – vágott a szavába a borbély, a hirtelen dühtől egészen elvörösödve. „De hát nem...!" „Maga engem ne akarjon átvágni! Átlátok én az ilyeneken! – torkolta le az, s a kezében tartott ollóval hadonászni kezdett. – Azt hiszi, mer hogy városi, mindent lehet? Tudja maga azt, ki vagyok én?! Tudja maga azt, ki az, hogy borbély?! Na, majd én elmondom magának! – Odament az asztalhoz, pálinkát töltött a poharába, és egy hajtásra kiitta. Kiegyenesedett, összehúzta apró, távol ülő disznószemeit, és elnézett Simon feje fölött. – Magának persze soha nem vót a kezébe a biblia. Mer akkor tudná, hogy mán ott benne vagyunk. A Sámson példabeszédjiben. És azóta végig. Mer ám minélkülünk, tudja, mi lenne magából meg mindenkiből?! Egy tiszta torzonborz, szőrös állat! Mi, borbélyok ugyanaz vagyunk, mint a rendőr. A rendet akarjuk! Letörjük a gőgjit, magának is, mindenkinek! Érti maga ezt?! – Simon ijedten bólintott. – Na, azér. Mer itt nem lesz több Sámson, itt rend lesz. – Az utolsó szavaknál már leeresztette a hangját, s mint aki hirtelen észre tér, egy kissé kényszeredetten megköszörülte a torkát, és megvakarta az üstökét. – Mán meg ne haragudjon, amiér – tette hozzá engesztelőn, visszalépett a székhez, s újból folytatta a munkát a pisszenni sem merő Simon fején. – De minek gúnyolódik. A kuncsaft az kuncsaft, én nem mondom, hogy. De nem köll gúnyolódni. A plébános se meri mán ide tenni a lábát. Mer én megmondtam neki is. Mikor ki akart gúnyolni a templomba. Aszongya, eretnek. Én! Csak valakinek ki kell mondani az igazat. Hogy az ördög az úr. Jobb, ha tudják." Simon egészen megfeszülve ült a székben, nehogy elmozduljon a keze alatt. S jóllehet, tudta, a borbély fejében valami nincsen rendben, vagy teljesen őrült, ez a bömbölő, zavaros igehirdetés mélyen felkavarta. Úgy érezte, hogy ennek a félig vagy teljesen tébolyult borbélynak a szavai hirtelen bevilágítják egész életét, úgy tűnt, hogy éppen ettől az ijesztő találkozástól hull le a szeméről a hályog, és pontosan érti már, csak megfogalmaznia nehéz mindazt, aminek eddig ostoba áldozata volt. Egy szó nélkül, időnként helyeslően bólogatva hallgatta a behemótot (semmiképpen nem merte megkockáztatni, hogy akaratlanul is dühbe hozza megint), s noha egy hirtelen rátörő balsejtő hang azt súgta neki, azonnal fusson innen, nemhogy felállni, megmoccanni sem volt bátorsága. Pedig az olló egyre dühödtebben csattogott a feje körül, a borbély egyre fojtottabb hangon s szinte már összefüggéstelenül szidott valakit... vagy valamit..., így aztán Simon legalább képzeletben igyekezett kimenekülni a műhely ajtaján, s látni önmagát, amint végigszalad a néptelen főutcán, majd elkanyarodik, s hamarosan kiér a faluból. „A borbélyok, a zsaruk, a tanárok, az anyám – gondolta egész testében megfeszülve. – A hentesek, a boltosok, a kocsmárosok. A jegyszedők, a szabók, a papok, a kőművesek. A túlsó oldalon vagyok." Megértette, hogy hiába próbált volna ellenállni, ez a rend mindenképpen ellene van, s a gyilkossággal csak megpecsételte helyzetét, mert azt, akiben nem csillapodik a keserűség, hogy képtelen szabadon uralni – megteremteni, majd felszámolni, hogy újrakezdhesse – önmagát, ez a rend, melyet a visszavonhatatlanság legyőzhetetlen ereje hajt, könyörtelenül felemészti. Észre sem vette, hogy a behemót egyszer csak csöndesen leteszi az ollót, meg sem hallotta, amint eltorzult arccal morog valamit („A nyakot még megborotváljuk... aztán... kész..."), mert ő már egy rétre ért, egy csöpp füves fennsíkra az egyik domb hajlatában, s kimerülten, zúgó aggyal csak ült és sírással küszködött, mint kisgyermekkorában, az első borbély után. Mert, immár nem kételkedett benne, a hatalmas Isten egyetlen léptétől félresodródott kődarabnak látta önmagát egy mérhetetlen hegyi úton, s míg belerémült, hogy hány lépés még, és mekkora hegytető! – nem sejtve, hogy odabent, a függöny mögött a behemót remegő kézzel föltép egy bőrtokot, és meg-megvillanó szemmel már a Dzsonszon iszonyú élét vizsgálgatja a beszűrődő fényben – belül ezt nyögte: „Mi?!... Mit?!"..., és nem is tudta már, hogy ezek voltak „Béla bátyátok" utolsó szavai is.