Tisztában vagyunk azzal, hogy sorsunk azonnal megpecsételődne, ha bárki a járókelők közül egy semmitmondó pillantáson túl mélyebben nézne a szemünk közé, mégis, beteljesedvén a gyermekkori átok, ezek az oktalan mozdulatok, ez a sok zavart félrenézés, ez a két lehorgasztott fej még azokban is gyanút kelthet, akiknek talán föl sem tűnne másként ez a két siető alak, pedig éppen elég, hogy sápadtságunk amúgy is valami megkülönböztető fényt jelent rajtunk, fényt, amely elárulhat bármelyik percben, mintha még a bőrünk sem lenne képes arra, hogy ellenálljon neki, csupán arra, hogy átengedje és elviselje önmagán ezt a bűntudat kékjével felitatott, gyászos hajnali világosságot, pontosan azt a pokoli fényt, amit kerestünk magunknak, valamennyien. A fiatalember, sorsom riasztó fordulatának e szerencsétlen hőse, mögöttem jön, kezeit, ahelyett hogy szabadon lengetné, mereven szorítja az oldalához – akár egy betört baka, aki a vigyázzállást akkor sem adja föl, ha elhangzott már az ideiglenes „oszolj!", hiszen tudja, e két szó váltakozó pengése a szomorú, kegyetlen, magára hagyott parancsosztó egyetlen öröme; léptei hangtalanok, járása nehézkes, borostás arca azé már, aki képtelen az árnyékból kihajolni. Szótlanok vagyunk, s ez kettőnk természetes állapota, aláaknázott híd gyötrelmes terepszínekkel, maga is a büntetés része: hiszen a legkevésbé egymásnak tudnánk elmondani, mivégre is szakadtunk le arról a menetről, amelynek most minden rezdülése veszély és fenyegetés, amiként azt is nehéz lenne megosztanunk, hogy tudjuk: a városból – noha ezt kellene tennünk – nem jutunk ki, és aligha enyhíthetünk e kényszerű némaságon, mert nemhogy a szavaink, de már a mozdulatunk, a tekintetünk elárulja, kik is vagyunk voltaképpen, mint a tolvajt, aki az alvó gazdát épp nesztelenségével riasztja föl. Hogy a közös hang valóban helyénvaló-e, s hogy van-e egyáltalán mit mondani, nem tudom, mert nem értek semmit, és nem vagyok bizonyos semmiben; akadálytalanul jutottam idáig, anélkül hogy sejthetném hol vagyok most, magyarázatot kellene keresnem, de sehogyan sem sikerül arra: miképpen történhetett meg, hogy érett fejjel hagytam kicsúszni a talpam alól a földet, s mindezt szinte néhány perc alatt, mint afféle összezavarodott tacskó, aki egyetlen pillanatnyi benyomás hatása alatt gyökeresen változtatni akar az életén. Márpedig az igazat megvallva, nem egyszerűen „kicsúszott" a talpam alól, hanem váratlanul beomlott alattam a föld, amikor néhány órával ezelőtt egy visszataszító éjszakai mulatságon – ahová voltaképpen véletlenül, egy kollégám jóvoltából kerültem, aki csupán egy görbe estét ígért – a leplezetlenül kitakart mellű, részegen hentergő fiatal lányok nyomasztó fásultságától lesújtva s szinte megalázottan mindattól, amit az elbutult arcok, a kifejezéstelen tekintetek, a piszkos combok és alsóneműk szegénysége jelent, mély szomorúság fogott el, addig ismeretlen gyökeres aggodalom a lassan elsötétedő világért, amelynek lerombolásához, aláásásához, szétmállasztásához – ismertem be e vakító, bántóan éles fényben – magam is örökösen hozzájárulok, és... nem volt mi oltalmazzon a félelemtől, hogy itt, e szörnyű süllyedésben talán már nem is lehet helye semminek, ami szép, nemes és nincs. Az addig ritkán, de ezúttal erőmön felül fogyasztott szeszektől kissé még el is érzékenyülve, hirtelen ráeszméltem, mint omlik össze egy csapásra körülöttem minden, s nemcsak saját addigi életem veszítette – s nyerte ugyanakkor el – értelmét, de az is, aminek fönntartania kellett volna, így hát kétségbeesve igyekeztem megkapaszkodni valamiben, hogy e megtámadhatatlan bizonyossággal szemben ne legyek olyan egyedül, amikor tekintetem megakadt Bogdanovich törékeny alakján, amint védtelenül és kirekesztve, esetlenül és sóvárogva egy sarok oltalmából figyeli figyelemre méltatlan társait, s mire megértettem, hogy benne – e fényeit vesztett szempárban – mindaz együtt van, ami a világnak fontos és megéri, hogy elveszejtse, akkor már azt is be kellett látnom, hogy abban a pillanatban, visszavonhatatlanul, én is kiestem a világ birtokából, mert rádöbbentem, hogy a puszta megértés, a szenvedélyes azonosulás, a csapásszerűen rám törő részvét éppen elegendő ahhoz, hogy törvénytelen legyek magam is. Most, egy úttesti átkelőhely harmadpontján, míg lábam már nem ösztönös természetességgel, de szigorú szabályossággal közelít a járdához, s fél szemmel Bogdanovichot figyelem, hogy épségben átjuttassam, riadtan ismerem föl, hogy abból az Osztó Kálmánból, aki tegnap még voltam, mára alig maradt valami, csupa valószínűtlenség és csupa szorongás vagyok, hiszen egyszerűen hihetetlennek látszik, hogy itt megyek ebben a hajnali gyászban, ezeken az irányukat vesztett utcákon egy kétségbeejtő fiatalemberrel, és elhiszem, noha elviselni alig tudom, hogy rajta semmi sem segít, amiként képtelenség, bár így történt, az is, hogy úgy érzem, rajtam sem segít már semmi. Mintha vak erő lökne, haladunk, én elöl, mögöttem Bogdanovich
egy addig ismeretlen, gyökeres aggodalom
és aligha van mit mondani, mert e hiábavaló gyaloglásnak valójában nincsen története, s talán épp e „vak erőtől" való kíméletlen függőség tartott idáig sértetlenül, meg a kíváncsiság szokatlan hiánya, hisz lényegében nem tudok semmit sem Bogdanovichról, sem arról, mi történhetett velem, mintha rémálom foglya volnék, amelyből csupán az oldó világosság hiányzik, ám a félelem, hogy felismernek, a félelem, hogy Bogdanovich tökéletesen védtelen, a félelem, hogy ahelyett, hogy settenkednénk és lopakodnánk, a járdák és átkelőhelyek közepén haladunk, azt a sérülékeny látszatot keltve, mintha mi magunk is természetes elemei volnánk e hajnali forgalomnak, a félelem arra ösztönöz, hogy átengedjem magam egy belső védelmi ösztönnek, és megpróbáljak hinni abban, hogy Bogdanovich tudja, hová megyünk, hogy Bogdanovich tudja, hol van vége ennek a történetnek. Szeretnék megfogódzkodni valamiben, szeretném, ha egyszer csak megállhatnánk, és szembefordulva egymással józan, kitisztult tekintettel elnevetnénk magunkat, majd barátságosan elbúcsúzhatnánk, és ki-ki mehetne a dolga után, szeretnék föllélegezni végre, vagy hogy legalább megtaláljam azt a pontot, ahonnan ez az esztelen, céljavesztett menekülés, ez a mozdulatlan történet is értelmes oldalára fordul, de mintha már sohase nyerhetném vissza látásom természetes képességét, mindenfelől a maga elnagyoltságában és slendriánságában is jól szervezett káosz legyőzhetetlen erejét érzem, az áttekinthetőség görcsös hitére, a derűs jövőbe bambulás hülyítő hősiességére alapozott rend pontosan kiszámított hiányát. Újabb átkelőhelyek után csak néhány lépés a virágárusig; nem tudom, miért, Bogdanovich megelőz, akaratlanul is felsértve ezzel hallgatólagos megegyezésünket, önvédelmünk ösztönös technikáját, amit kidolgozni és végrehajtani csak nekem adatott meg, hiszen már csak én ismerem pontosan az átkelőhelyek és az utcai forgalom rendszerét, a kölcsönzött fogalmak mulandó alkalmasságát, mert benne már hosszú ideje béke van, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség békéje, mit sem tud arról, mekkora a kockázat, és... mekkora eszeveszett szeretet munkál bennem, hogy kivezessem innét, mert ő már semmihez sem ragaszkodik, míg én őhozzá ragaszkodom. Több lépésnyire eltávolodik tőlem, s a behajló arcoktól megzavarva csak a vállait látom most, a vállait ugyanazzal a megadással, mint éjjel a szörnyű muri számomra oly fontos pillanatában, ahogy egy verejtékben úszó, támolygó részeg fiú ostoba kötekedése után beállott csendben az ütésre várt („Mit keres ez itt?! Mit keres köztünk egy ilyen szemét?!" – üvöltötte az), s mint akkor, most is összeszorult szívvel ugrásra készen állok, hisz még mélyebben értem, mi ez a végső béke benne, mi ez a támadást szító kihívó gyöngeség e két leeresztett vállban. „Mennyi az őszirózsa?" – kérdi, s a virágárus elé lép. Ha őt nem látom is, a hangját tisztán hallom: sem nyegleség, sem bántó durvaság nincs benne, mégis, a fátyolos hang, a tisztán ejtett „ő" és „ó" miatt a virágárus gyanakvón felnéz a pénzperselyről. „Mennyi az őszirózsa?" ismétli meg Bogdanovich, s idegesen beleszív a cigarettájába. „Mért?" – mordul rá a virágárus összeszorított foggal. Bogdanovich erre – úgy tűnik innen, hátulról – lassan vigyázzba áll, s már tudom, hogy nem tud elmenni. Szorosan mellé állok, s hogy az árus figyelmét magamra vonjam, elmélyülten kotorászni kezdek az őszirózsacsokrok és -koszorúk között, de hiába, mert egy nyilvánvaló jelre („Kopjatok le, csirkefogók!") lassú pillantással két bikanyúzó képű alak lép elő a hátsó ládák mögül, és akkor már húzom és bökdösöm és taszigálom és vonszolom és rángatom, és még éppen idejében, mert Bogdanovich megjegyzésére („Én csak az őszirózsa...") a két fickó már mozdul is. Behúzódunk az első kapualjba, Bogdanovich szótlanul cigarettával kínál. A felcsapódó füstben egy pillanatig rám néz, mintha nem tudná, mit keresek itt mellette, mintha nem is értené egészen, mért taszigálom őt egyik utcáról a másikra, aztán már nem is érdekli, hogy ott vagyok, mégis, nekitámaszkodik a falnak, fejét lehorgasztja, s egész lényéből végtelen fáradtság sugárzik felém. A cigarettafüst lassan kígyózik felfelé, s hogy ne kelljen látnom ezt az ijesztő összeroppanást, kinézek a füstön át a szemközti ház fölött vonuló novemberre, s már sejtem, hogy ennek a napnak sohasem lesz vége, csak az erőm, a szavaim fogynak el, hogy ez a lázálmos kedd semmiben sem különbözik más lázálmos keddektől, hiszen ugyanaz a fizetség ugyanazért az embertelen szerdáért. Ismét én megyek elöl, állandó készenlétben, s egyre kevésbé értem, mi ez a növekvő tömeg körülöttünk, mit keres ilyen kora hajnalban ennyi ember az utcákon, csupa komor, gyanakvó, álmos, beesett arc, csupa olcsó ballonkabát és kikönyökölt pulóver és kopott zakó, csupa hónalj alá szorított bőrtáska és szatyrok tengere, meglapuló, szalvettába csomagolt tízóraival, csupa-csupa szótlan száj, csak a félcipők és a bakancsok és a szandálok csosszanása a járdákon, újabb és újabb mellékutcák és főútvonalak és parkok és terek, és megint újabb és újabb kereszteződések, s mintha csak körbe járnánk, kísértetiesen visszajutunk ugyanoda, ahonnan látszólag elindultunk, mintha lehetetlen volna pontosan meghatározni az irányt e kiszámíthatatlanul tülekvő sokaság mozgásából, pedig abban bíztam, ha szembehaladunk velük, hamarosan elérhetjük a külvárosokat s onnan valamelyik kifelé tartó országutat; de nem, riadtan állapítom meg, hogy még mindig a legsűrűbb és legforgalmasabb pontokon veszteglünk, erőfeszítésem hiábavaló, mert úgy látszik, a látásnak ezzel a baromi megfeszítésével csődöt mondtunk a világban, amellyel szemben a magasba készülő, de félúton megrekedt emberi épületek s bennük az eleven élet alkalmai oly törékeny épségüket veszítik el. Még mindig ez a halottszürke fény, beborult, vagy tán soha többé nem fog már igazán kivilágosodni. Egy kapu előtt a járdán majdnem magammal sodrok egy öregasszonyt: négykézlábra ereszkedve ugat, csipás macskáját igyekszik ekképpen a kapun belülre terelni. Egy atlétatrikós szállítómunkás vaslemezeket hajigál könnyedén egy teherautó platójára. A járda mellett szennyvíz csordogál. Mitévő legyek? Elbizonytalanodom. Hogyan jutunk ki ismét? Össze kell szednem magam. Fáradtság gyötör engem is, fáj a gyomrom, a szám íze keserű, a leheletem büdös, bal lábamon hólyag nőtt, minden lépés egy kínszenvedés, de igyekszem nem tudomást venni róla, hisz nyilván Bogdanovichnak is az. És éhes vagyok, nagyon. Talán egy árnyalattal, de kétségkívül világosabb van, s ez éppen elég ahhoz, hogy helyzetünket – túl az eredeti kínos zavarodottságon – inkább szerencsétlennek ítéljem, mint kilátástalannak, mert mostanra hirtelen... mintha... lefékeződött volna eszeveszett zuhanásunk, amiként úgy tűnik, a bennünket összeroppantani kész erők fenyegető lendülete is lassanként sebességét veszti. Hová? Merre? Húzódjunk megint egy kapu védelmébe? Gyújtsunk cigarettára? Keressük inkább a csatornalejáratokat, mert ha odafönt nem megy, hátha ott...? Van-e még erőm hinni abban, hogy érdemes folytatni ezt az egyre reménytelenebb menetelést? Bogdanovich nem szólal meg, magába roskadtan, csüngő fejjel, nehézkes léptekkel jön mögöttem, s tudom, tökéletesen mindegy neki, hogy „Hová?" és „Merre?", mást tenni, mint formát adni az előttem voltaképpen ismeretlen eredetű nyomorúságának képtelen, pusztán hordozza szerencsétlenségét, anélkül hogy sejtetné, mi az, s nekem egyre inkább le kell gyűrnöm magamban a kísértést, hogy megfejtsem e szerencsétlenség részleteit, hiszen ha megtenném, esetleg azt kockáztatom, hogy együttesünk szoros köteléke váratlanul értelmét veszti, hogy hajnali menetelésünk összetartó ereje tán végképp odavész. Mert az engem hozzá kapcsoló hűség arra a szinte vonatkozás nélküli védtelenségre, arra a belőle sugárzó föloldhatatlan kiszolgáltatottságra épült, amely – hisz jóvátehetetlen – már nem függ semmitől, s ami lehetővé tette a számomra, hogy amikor hirtelen rám sötétedett, abba kapaszkodjam, aki nem bír már megkapaszkodni semmiben. Ám a nehezen élesedő fényben ez az ellenállás egyszer csak... akárha rémálom szűntén... egy csapásra odavan, s döbbenten eszmélek rá
mintha vak erő lökne, haladunk
hogy a körvonalait fokozatosan újraelnyerő dolgok között társam általam egyetlen formába sűrített lénye, meghatározatlan, nyers szentsége egyre tarthatatlanabbá válik, s ehhez a „vonatkozás nélküli védtelenséghez" egyre kevesebb köze van; ahogy visszakapja tegnapi természetes elevenségét körülöttünk minden: az utcák, a házak, a föltehetően a dolguk után igyekvő emberek, a fölöttünk nyíló-csukódó ablakok a kihajló-visszahúzódó álmos fejekkel, az iskolatáskával a hátukon loholó gyerekek, az acsarkodó kutyák egy hentesbolt előtt, amint – ekképpen – visszanyerem én is korábbi józanabb ítélőképességemet, s szinte már restellem agyongyötört kabátomat, koszos cipőimet, a virrasztástól s az erőmön felül fogyasztott alkoholtól begyulladt szemeimet, úgy lesz Bogdanovichból, abból a ködös, zavaros légiességből, aminek az éjszaka csapdájában valóban látszott, valóságos földi lény, egy végtelenül elkeseredett és kiábrándult fiatalember – szerelmi bánat? családi kudarc? valami megbocsátható kihágás? –, akin őszinte jószándékkal természetesen segíteni kell. Vagy... tévednék? Csak a fáradtság kényszerít rá, hogy ilyen egyszerűen ítéljem meg helyzetünket? A kimerültség? Az éhség? A hólyag a bal lábamon? Egy tejbolt mellett haladunk el, már túlmegyünk az ajtaján, amikor lassítok, s szembefordulok Bogdanovichcsal. „Eszünk valamit." Nem felel, nem is néz rám, s odabent is alig nyúl az ételhez, pár falat után félretolja, aztán lehajtja a fejét. „Lehet, hogy alszik." Rántottámat egy perc alatt eltüntetem, s ha már neki nem kell, egyúttal Bogdanovichét is. Meg sem moccan, kezeit az ölébe ejtve ül lehorgasztott fejjel, s már éppen szólnék neki, hogy indulhatunk, amikor a tejivó nappali világosságában egy ujjnyi hosszú, erősen gennyedző sebet fedezek fel a koponyáján, ilyen közelről az ügyetlenül ráfésült, amúgy is gyér haj sem takarhatja el. Azonnal félrekapom a fejem, nehogy fölforduljon a gyomrom, de mégsem elég gyorsan, mert ő éppen akkor néz rám, és mikor megérti mozdulatomból, hogy sebhelyét felfedeztem, olyan hangon förmed rám („A bazári majmokat mustrálgassa, jó?!"), hogy riadtan hátrahúzódom a széken, mintha megütött volna. Nem is ez a – szelíd lényének annyira ellentmondó – otrombán durva, érthetetlenül ellenséges mondat döbbent meg, hanem az arca, amely szinte beletorzul ezekbe a váratlan szavakba: vastag ajkai elfehérednek, ártatlan-kék szemei résnyire húzódnak össze, s az egész arc szinte megnyúlik az indulattól. Mindez csak pillanatokig tart, Bogdanovich máris engesztelőn megérinti a karomat, feláll, s kifelé indul. Míg behúzom magam mögött az ajtót, látom, a pult mögött az eladó s rajtunk kívül az egyetlen vendég, egy pattanásos arcú kamaszlány kakaósbögrével a kézben szúrósan figyel. A főútvonal – végre! – ismerős: az északi vasúti összekötő híd felé vezet, ahonnan aztán a túlsó parton elérhetjük az északkeleti metrót. Onnan már csak tizenöt-húsz perc a külvárosig. De menjek-e egyáltalán egy tapodtat is tovább? Nem lenne helyesebb, ha szó nélkül sarkon fordulnék, s hagynám, csináljon, amit akar, de nélkülem? Miféle közünk van egymáshoz? Miféle
csupán az oldó világosság hiányzik
védelemre szorul? A híd bal oldalán megyünk, a csontunkig hatol a szél. A torkolatnál autók vesztegelnek, pár lépés után már látom, miért: egy villamos akadt el a hídra kanyarodó síneken, orrán halotti koszorút rángat a szél. Az utasok ingerülten hadonásznak-kiabálnak az ablakok mögött, s a villamos körül is egyre türelmetlenebbül követelőző a tülkölés. Bogdanovich ismét cigarettával kínál, rágyújtunk, aztán magam elé szeretném engedni, de ő, mert már tudja, a bizalmam roppant meg, szinte még a szándékban is megelőz, hogy megkíméljen egy túlzottan nyílt mozdulattól. A koszorút leveri a szél, a villamos is nekilódul végre. Fázom. Sarkon kellene fordulnom, de érzem, nincs elég bátorságom hozzá. Sarkon kellene fordulnom, kóboroljon most már egyedül, menjen, amerre lát... csak éppen elszánni nem tudom magam, mert olyan hirtelen hullott le a szememről a hályog, olyan váratlanul józanodtam ki, hogy nem csupán Bogdanovichnak nem lehetne megmagyarázni, miért érzem szükségét az azonnali szakításnak, de pontos szavakat még magamban sem találok, amikkel el tudnám hárítani saját lelkiismeretem minden bizonnyal rögtön feltámadó vádjait, azt főként, hogy kíméletlenül a sorsára hagyom, bármi is az, noha ugyanakkor azon vagyok, hogy mindenképpen így legyen. Részvételünk ebben a mostanra már kissé nevetségesen érzelmes éjszakai történetben, az egymásra találás eme szerencsésen múló bódulatában ez idáig sem volt azonos súlyú, azt hiszem; abban azonban mostantól fogva biztos vagyok, hogy menekülésem már régóta két különböző irányba tart: irányítom az övét, s ugyanakkor szabadulni próbálok tőle... Hogy irányítanám? Úgy tűnik inkább, hogy itt a hídon – alattunk nagy sebességgel épp egy zöld vásznakkal letakart fegyverszállító tehervonat siklik el – már ő vezet engem, hogy elválásunkat, amellyel nyilván tisztában van, elodázza még. Elhessentem a gondolatát, mert már a puszta lehetőségétől is tartok, hogy netán még megosztaná velem homályos története részleteit, amitől már isten mentsen; nem közeledni
lassan vigyázz-ba állI
távolodni igyekszem tőle, mert most, hogy visszanyertem korábbi önmagam, s a földnek újból eme biztonságos oldalán vagyok, Bogdanovich már erőmön felüli lény, akivel együtt lennem kockázat és örökös fenyegetés, hisz nem születtem a kevesek közé, s őszintén szólva már eszem ágában sincs megtudni, ez a fiatalember valóban közéjük tartozik-e, vagy csupán valamely súlyos baklövés áldozata. Hogy miért támadtak neki a mulatságon? Hogy mit akart azokkal az őszirózsákkal? Hogy honnan szerezte a sebet a koponyájára? Meg hogy ki elől, mi elől fut itt velem, egy vadidegennel, aki szinte az apja lehetne? Nem érdekel, és minden erőmmel azon leszek, hogy még az emlékétől is megszabaduljak ennek a gyötrelmes éjszakának, és megpróbálom úgy irányítani további sorsomat, hogy szégyellnem soha ne kelljen magam semmiért. Mert szégyellem magam, és nem merek az emberek szemébe nézni, szinte ég a bőröm az agyongyűrött, mocskos kabát alatt, úgy érzem, mintha meztelen volnék, s minden véletlen pillantás a csontomig hatol és megaláz. Nem vagyok taknyos kölyök, jól tudom, mi sodort néhány óra alatt ilyen mélyre: a gyöngeség, az óvatlanság, a körültekintő figyelem megbocsáthatatlan hiánya, a tekintet tévedése, mely tárgyát épp azzal véti el, hogy minőséget tulajdonít önmagának. Én csak akkor döbbenten rá erre – s ítélhettem meg végre hibátlanul helyzetem –, amikor Bogdanovich eltorzult arccal rám mordult; ebből értettem meg, hogy ha gyűlölettel és undorral nézünk a világra, a világ gyűlöletes és undorító lesz; amennyiben szeretettel és várakozással, úgy kiszámíthatatlan és ellenséges; a legjobb tehát, ha nem nézünk sehogyan. Befejezni a nézdegélést, nem ingadozni, hogy szelíden mosolygó arcot vagy ördögien vigyorgó pofát, simogatásra vagy ütésre emelkedő kezet látunk-e, végérvényesen lebírni az eredendő... kíváncsiságot, a kukucskálásra késztető hősies hajlamot, a legkevesebb, amit tehetünk. Átérünk a hídon, s Bogdanovich egyenesen az aluljáró lépcsőjéhez indul, mintha csak ismerné korábbi szándékomat, s mintha megakadályozhatná ezzel a határozottsággal, hogy eltérjünk tőle. A mozgólépcsőn egy öregasszony az unokájára kiált – a gyerek aprópénzt csúsztatott le a korláton –, mindketten összerezzenünk; bábuként süllyedünk az állomás felé, s mintha mágnes vonzaná tekintetünket, a fölfelé haladókat pásztázzuk kíméletlen közönnyel. Lelépünk a mozgólépcsőről, Bogdanovich még félreállna egy csecsemőt cipelő asszony elől, de a szűkületben, mely elválasztja egymástól a lépcső adagolórendszerét az állomás kiegyensúlyozott metszetétől, ez teljességgel lehetetlen, nincs sem megállás, sem félrehúzódás, megnyugtatón beszabályozott rendben haladunk, egymáshoz préselve engedünk egy megfellebbezhetetlen erőnek, s jóleső érzéssel veszem tudomásul, mint tesz egyre súlyosabbá bennünket a szemből érkező viharos, langyos levegő. Nem érzékeljük a hihetetlen tömeget fölöttünk, meghunyászkodva megyünk e lapos térben. Arcok foszforeszkálnak körülöttünk, mintha belső forrásból táplálkozna a fény. A sínpálya mentén, a keskeny, feszített szerkezetű folyosón szaggatott csoportokba gyűlnek az emberek. Már jelzi a levegő, hogy az alagútban közeledik a metró. Bogdanovich egy oszlopnak támaszkodik
a látásnak ezzel a baromi megfeszítésével
fejét oldalra billenti. Épp döntök végre, hogy nem megyek tovább, felteszem Bogdanovichot a metróra, aztán menjen, s folytassa egyedül, amikor – az első pillanatban még nem is tulajdonítok jelentőséget neki – egy apró mozdulattal ellöki magát, és rááll a „biztonsági sávra". A metró berobban a torkolatnál. Akkor egy szempillantás alatt rádöbbenek, mire készül. Kétségbeesett mozdulattal hátrarántom. Nem néz rám, zavarában nevet. Hosszú ideig nem is tudom elereszteni, görcsösen szorítom a karját. Az állomás már elnyeli a kiáramló tömeget, kiürül lassan a folyosó, a metró eldübörög, amikor lehúzom magam mellé egy padra. Elegem van Bogdanovichból. Meddig mehet ez így? Minél inkább el akarok szakadni tőle, annál inkább rám szorul... Lassan kitisztul előttem az üres folyosó, s észreveszem a két férfit – az egyiken szürke pamutkalap, a másik fedetlen fejű –, akik az előbb nyilván tanúi voltak a jelenetnek, mert most suttogva közel hajolnak egymáshoz, és Bogdanovichot figyelik. Észre kellett volna vennem őket. Már húznám magammal társamat – most még egyszer, utoljára –, de késő: a két fickó elénk áll. Önkéntelenül is hátrább húzódom a padon. „Ez itten maga?!" – kiáltja idegesen az egyik, s egy újságot nyom Bogdanovich orra alá. Az újságban egy fénykép, innen nem látom jól. Mintha nem tartoznék hozzá, kicsúszom a pad széléig, s pár lépéssel odébb megyek, Bogdanovich pedig készségesen a kép fölé hajol. Érzem, itt az alkalom, most eltűnhetnék, felszívódhatnék, véget vethetnék ennek a kínlódásnak, de mégsem tudom megtenni, mégsem hagyhatom éppen most cserben, noha fogalmam sincs, mi az, amitől ezúttal meg kell mentenem. Közelebb megyek, s testemmel a kijárat felé fordulva igyekszem valahogy elrángatni onnan, de lehetetlen: nem mozdul. Az állomás újból megtelik emberekkel. Még egy pillanat, s már gyűrű fog körül bennünket. Kétségbeesett ötletem támad. „Utat. Hatóság." És odaugrom. A két fickó engedelmesen félrehúzódik. Határozottan vonszolom Bogdanovichot a mozgólépcső felé a halottszürke fényben. És a gyűrű szétnyílik mindenütt. Zúg a fejem, csak hangfoszlányokat hallok a hátam mögül. De fölérünk a szabadba, odafönt szitál az eső. Bogdanovich előttem megy, léptei hangtalanok, járása nehézkes, kabátja szárát hátra-hátracsapja a szél. Már igazán megtettem minden tőlem telhetőt, tiszta a lelkiismeretem. A következő utcasarkon...? Vagy egy kapualjban, észrevétlenül..? Vagy inkább majd ott a hentesbolt előtt..? Félek Bogdanovichtól. Jobb így, hogy ő megy elöl. Átvágunk egy piactéren, magunk mögött hagyjuk azt az utcasarkot, azt a kapualjat, azt a hentesboltot, az egyre sűrűbben zuhogó esőben az árusok is menekülnek, ponyvákat terítenek, pakol, aki tud. Megnyugtat, hogy rendőr áll a sarkon, a tér túlsó oldalán. Semmi közöm már Bogdanovichhoz. Megállunk, felém fordul. „Várjon meg itt" – mondja fátyolos hangon. „Jó" – hajtom le a fejemet. Elindul a sarki rendőr felé, és elindulok én is, visszafelé, az ellenkező irányba. Még látom, hogy Bogdanovich a személyi igazolványát nyújtja, aztán – amikor még egyszer hátrafordulok –, amint épp beszállnak egy közelben várakozó riadóautóba. De gondolataim már máshol járnak. Szeretnék otthon lenni, állni a tus alatt, forró levest kanalazni, és ágyba bújni végre, hogy érezzem a friss ágynemű engesztelő hűvösségét. Idegesítően lassú a metró, a villamos, hiába siettetem. Eláll az eső, a házak ereszéről csöpög
befejezni a nézdegélést
a víz. Szomszédom, egy házsártos, kiállhatatlan vénember, észre sem vesz, a kutyáját figyeli, amint az az utca túlsó oldaláról boldogan rácsahol; aztán kétségbeesetten még átkiált valamit neki, de késő: az eb vidáman lobogó fülekkel megpróbál átfutni hozzá a száguldó autók között. Egy busz gázolja halálra. Nem veszek részt a borzongó csődületben, mi dolgom volna itt: vár a tus, a forró leves, a friss ágynemű engesztelő hűvössége.