Vissza

„KOMPLEX MITOLÓGIA,
AKÁR AZ UNIVERZUM

A hindu mitológia komplexitása elől a benne elmélyedni kívánó tudósok többsége szinte visszariadt. Az istenek, félistenek, démonok, bölcsek és hősök történetei átfedik egymást, és oly bonyolult szövedéket alkotnak, amelyből nemcsak hogy szinte lehetetlen akár egyetlen történetet is, különválasztva, elszigetelni, de megérteni is, valamennyit, csak a többiek fényében sikerülhet. Ráunva a nehézségekre, beléjük fáradva, legyőzve, a tudósok az esetek túlnyomó többségében takarodót fújtak, kijelentve, hogy a szövegek, olykori költői szépségeik ellenére is, ostobák és gyermetegek. Pedig hát a tudás más területeinek komplexitása nem szokta meghökkenteni a kutatókat, nem vált ki belőlük méltatlankodást. A mitológia magába foglalja a látható világot s azt is, ami túl van az érzékeken, múltat és jövőt egyaránt. Nem meglepő tehát, ha nem lehet belőle szinopszist készíteni. A hindu mitológia a valóság hű másolata, s arra vállalkozik, hogy egyszerre írja le statikus és dinamikus, nyilvánvaló és rejtett, egyéni és általános, emberi és kozmikus aspektusaiban; végtelenül bonyolult, tökéletesen folyékony és aprólékosan pontos. Milliónyi istene van, valamennyien számos funkciót töltenek be és sokféle különböző nevet viselnek, olykor ezernyinél is többet. Másfelől meg e funkciók közül jónehányat, mindig a körülményeknek megfelelően, más istenek vesznek át. Ezek az istenek egymást egymással nemzik, olyasféleképpen, ahogy a hőség elektromosságot hoz létre, az elektromosság pedig hőt. Olykor-olykor abszorbeálódnak egymásba, helyettesítik egymást, győzedelmeskednek egymás felett vagy imádják egymást. S mindez egymásba kapcsolódik, mint egy precíziós gép fogaskerekei; egyetlen szó, egyetlen név sem helyettesíthető semmi mással, egyetlen szövegben sem. És ugyanúgy, mint ahogyan nem lehetne leírni a Földet s mindazt, ami rajta van, néhány oldalon” stb.
– Ez a lány majd segít – mondta Wang Wei. – Sok mindent tud ám ez a lány.
A nagy Goethe ismét a nagy Eliadéra emelte tekintetét.
– Telefüstöli itt az úr az egész szobát – mondta végül is.
– Szenvedek – mondta Eliade. – Szenvedek.
– El kell repülnie majd Jávára, ez világos – mondta Wang Wei. – Elüldögélhet majd a Borobudur teraszain. De nemcsak oda, Borneóra, Balira is stb. Onnan meg Lanka szigetére! S visszább a régi Indiába. Régen vagyunk, s még egyre régebben leszünk, egy ideig. Megtud ott majd Bea valamit Szun Vu-kungról, amit Hszüan-cang nem tudhatott meg. Van annak a majomnak egy olyan misztériuma is, amelyet a szent szerzetes nem ismert.
S repül Bea tovább majd, egyre északabbra.
És akkor már ott voltak, Wang Wei és C., a Stéhly szobában. C. pillanatra abbahagyta a cinkfehér utáni meddő kotorászást, felegyenesedett.
Léptek jobbra kettőt-hármat, a Stéhly utca felőli ablakig, a gyermekszoba felőli könyvespolchoz, amely földrajzilag úgy kb. megfelel a régi Indiának.
– Micsoda ricsaj van itt az utcán! – mondta Wang Wei. – Csak önmagában ezt kibírni! Na nem baj – s már ugrott volna, fürge öregember, a régi rút irodaszékért, C. alig tudta megelőzni.
Kapta a széket, odavitte a polchoz.
– Magával viszi majd ez a lány, mintegy valami álomban, ezt is oda – mondta Eliadénak Wang Wei, és fejével C.-re mutatott, aki két felemelt karjával, homlokával a freskónak dőlve aludt. – Évszázadokig fog ott szunnyadozni oltalmában C. Egy húron pendülnek ezek több szempontból is, a kurva és az apátúr.
Léptek, közelgő, kopogó léptek künn a folyosón. Az a régi kolostor, éjjel, fönt a hegyekben! Ködök szállnak föl ablakom előtt. És mögöttük jár most a Hold.
– Valamit majd csak megért ott ebből a dologból – mondta Wang Wei.
S most ott állnak mind a ketten a széken, el se férnének rajta ketten, össze is roskadhatna alattuk, inkább csak úgy lebegnek fölötte. Imbolyognak, hajladoznak, erre-arra libbennek. Magasan volt az a könyv, majdnem legfelül, a hármas Panni polcon.
Larousse, World Mythology, Hamlyn, London – New York – Sydney – Toronto, 1973.
India: The Eternal Cycle, Hindu Mythology, J. Herbert; 209. és 237. old.
Jókora nagy könyv, óriási, ott állnak vele már a zongoránál, rátették a zongora fedelére, átmentek vele a gyerekszobába.
– Magam is éppen meg akartam nézni – mondja C., és igyekszik eltüntetni azt a cigarettát; égő cigaretta volt a kezében!
Wang Wei mintha észre se venné.
– Látom, már beszereztél egy szankszrit nyelvkönyvet is.
Morgenroth, Lehrbuch des Sanskrit. VEB Verlag Enzyklopädie Leipzig, 1985.
– További tanulmányok tervei – mondja C. bocsánatkérő mosollyal.
Hanuman”
– Hát igen – mondja Wang Wei –, próbálj meg átmenni Kínából Indiába; muszáj folyton tanulni; hozzánk is átjött onnan Indra.
„A kínaiak s az indiaiak közötti különbség oly nagy, hogy mondták már róluk azt is, az emberi elme két pólusát jelentik. A kínaiak gyakorlatiasabbak, pragmatikusak és közösségi gondolkodásúak, az indiaiak imaginatívak, metafizikusak és transzcendentálisak. Amikor a kínai filozófusok elkezdték fordítani és értelmezni az Avatamsakát, az indiai vallásos géniusz egyik legnagyobb alkotását, a két pólusból új, dinamikus egység született, a Hua-yen filozófia, amely...”
L. The Tao of Physics by Fritjof Capra, New Science Library, Shambhala, Boston, 1985, 99. old. Hát nem a legjobb könyveim, motyogja C.
– A zarándokútnak, egyelőre, nem látni a végét – mondja Wang Wei. – Próbáld megérteni jobban azt a majmot. Nézz a szívébe.
„Hanumán majomisten a Szél fia. Talán e rokonságból származik szinte korlátlan testi ereje. Ha mestere, Ráma úgy kívánja, egyetlen szökkenéssel átugorja az India és Ceylon közötti tengerszorost, s még meg is ismétli ezt a mutatványt egy egész heggyel a kinyújtott karján. Egyszer, amidőn féltestvére, Bhíma ragaszkodott ahhoz, hogy isteni formájában is megpillanthassa, akkorára nőtt, mint egy erdő, oly magasra, mint a Vindhja hegyek, s a Napéval vetekedő ragyogása láttán Bhímának be kellett hunynia a szemét. Azt mondta néki: »Ó te bűntelen, csak akkor vagy képes látni engem, amikor ekkorácska vagyok, de oly nagyra tudok nőni, amekkorára csak akarok.«
Hírnevét azonban nem ereje adta, hanem hatalmas férfiassága és szeplőtlen szűziessége, együtt, amely Ráma mintaszerű szolgájává teszi, tökéletes imádójává.
A vele kapcsolatos mitológiai események többsége annak a Rámának az eposzában található, a Rámájanában, akinek szolgálatára egészen odaszentelte magát. Valami nagy győzelem után Ráma kincseket osztogatott munkatársai között. Hanumánnak csudálatos szépségű gyöngysort ajándékozott. Laksmana, Ráma testvére, emiatt haragra gerjedt: »Hogyan is tudná megbecsülni egy majom azokat a gyöngyöket?« Csak kövesd,« mondta Ráma, »és nézd meg, mit csinál velük.« Nos, mit csinált velük: egyenkint fogai közé vette, szétroppantotta, gondosan megnézte a darabokat és eldobálta őket. Laksmana, méginkább ingerülten, visszajött, hogy testvérének beszám»ljon a dologról. »Kérdezd meg tőle, mért csinálja,« mondta Ráma. Amikor Laksmana föltette neki a kérdést, Hanumán így válaszolt: »Ezek a gyöngyök értéktelenek.« »Miért?«, kérdezte Lasmana, mpst már magánkívül dühében, »tebenned ott a testvérem neve?« »Idenézz!«, mondta Hanumán. Körmeivel föltépte mellét, és megmutatta szívét. Ott állt lángbetűkkel Ráma szent neve.”
C. valahogy olyan nem tudom milyen arcot vághatott, mert Wang úr elnevette magát.
– Akkor már inkább maradsz a régi Kínában? – kérdezte csúfolódva. – Ez a történet olyan túl vallásos neked?
– Hát igen – mondta C.
– Hajolj csak közelebb a laphoz! – mondta Wang úr.
Furcsa, de C. csak akkor vette észre a szöveg illusztrációját. És most már elolvasta a képaláírást is.
„Hanumán, a hűséges majomisten, megmutatja Rámát és Szitát szíve szentélyében.”
Eső, az ősvilági erdő.
Ez most egy keskeny, hosszú völgy volt, és nagyjából egyenes ösvény. Csak elvezettek róla hol erre, hol arra csatakos, összevissza benőtt csapások. Nem mintha azt hihette volna az ember, hogy át kell térnie rájuk, de azért ott voltak, érted. Mellékösvények, hol kapaszkodva, fölfelé az oldalban, hol elrejtve, mély ágak alatt, az aljban.

AZ EGYETLEN XX. SZÁZADI EMBER

De ez még semmi, hanem: az egyetlen magyar! Egy magyar házaspár, na jó, világos. Emlékszem, apám mondta, többször is, amikor, háború után, mint ilyen fél hadiárvát, kivittek a Vöröskereszttel fél évre Svájcba: úgy viselkedjek odakint, rólam fogják majd megítélni, környezetemben, milyenek a magyarok.

BÁZEL, MÜNSTER

Nyárutó volt, 1971-ben. Párizsból jöttünk haza Fannyval, Svájcon keresztül, az volt az első közös nyugati utunk. Éppen a Münstert járjuk körül, Bázelban, ott állunk, nézelődve, apszisánál, amikor arra sétál, szintén a Münstert kerülve, egy apa a fiával. Az apa lehet olyan 62 éves, a fia olyan 32. S a fiú az apának azzal a pesties hanghordozással mondja:
– És akkor idejönnek ezek a magyarok!
Összenéztünk Fannyval, odasúgtam neki:
– Sipirc, rá ne jöjjenek, hogy mi is stb.


ESŐ, AZ ŐSVILÁGI ERDŐ

Míg aztán a mi ösvényünk is ingadozni nem kezdett, föl-le, összevissza. És néha óriási törzsek keresztbe dőlve, előttünk, és volt, hogy az ösvény egészen el is veszett, vízmosásokban kellett mászkálnunk, zuhanva, csúszva, míg rá nem találtunk újra – nemtudommire; csak gondoltam, valamiért, arra kell továbbmennünk, éppen csak sejteni lehetett a fűben, az avarban, a sáron, erre már mások is járhattak, előttünk.
Mintha bizony az okvetlenül annyira megnyugtató volna! Kik voltak azok a mások?
Egyetlen cigarettát sem, egy szálat se, soha többé!

TITKOS KÜLDETÉSBEN

Ma már persze C. tisztán emlékezik. Egyszer, kora hajnalban, a herceg magához hívatta (ezeken a hajnali audienciákon tudták a leginkább megosztani egymással gondolataikat).
– őlj le – mondta C.-nek.
A Virágok Háborújának a kellős közepén már, a Központi Titkos Virágtoronyban.
C. mint földlakó majd ismerni fogja az emberek történeteit is, egyebet sem fog ismerni, lehetne mondani; dehát ezek már akkor is szóbakerültek.
Perspektívák ezek, mondja most a herceg, távlatok, amelyekben gondolkodásuk magának a Földön utakat keres és talál, és nekünk semmi okunk, hogy hitelüket kétségbe vonjuk, hogy ne néma tisztelettel, ne tisztelettel, de némán álljunk mellettük, amikor önmagukról szóló legendáikat szövik-szövögetik; a mi szavunk azonban másféle szó, és másféle kalandokról szólnak a mi regényeink.
Közben kimentek a házból, és Huang Kung-wang kacagva mondta Mu-k'inak:
Ön meg fog érteni engem. Régóta gondolkodom én már erről. Attól tartok, nem adhatok egészen igazat a cs'an mesternek, aki a t'ien-t'ai mester ellenében annyira kötötte az ebet a karóhoz, hogy a sárga virágok nem a prajnâ. Bár természetesen nem is állítom, hogy ők az. Én inkább Goethével tartok ebben, die Dinge auf sich beruhen lassen. Hagyjuk békén a dolgokat. Maguk a cs'anban egy kissé túlságosan is racionalisták.
Mu-k'i nevetett.
Vagy akkor Takuannal – folytatta Kung-wang –, l. „Eine zentrale Lehre, Takuans Brief”, in: Suz., Zen u. die Kultur Japans, i.m. 54. old., „Nem így a bölcsek, akik valamely művészet lényegét megragadták: körbe járnak, és úgy cselekszenek, mint akárki más, de szívük sehol nem reked meg, megőrzi eredendő mozgékonyságát. Nézegetik a virágokat, csudálják szépségüket, de nem rekednek meg ebben sem. A virág azért virágzik, mert virág, a wu-hszin állapotában van. A nézők szíve azonban megtapad a virágokon, és ezért mondjuk, e megtapadás miatt, hogy szívük beszennyeződött.” Ez is a zen.
Lehetne mondani úgy is – sietett segítségükre Lo P'ing –, hogy a virág is ember, és akkor mindjárt kitetszik, hogy eléggé mondvacsinált ellentét az egész.
Rengeteg ilyen történetet hallhat az ember – tódította P'u Szung-ling is –, ha egy kicsit kinyitja a fülét.
Gyermekmeséket – mondta Csu Hszi mogorván.
Nemcsak meséket – mondta Lo P'ing –, a San-hai-kingtől a Tompkins-Birdig, The Secret Life of Plants, számtalan efféle följegyzés gyűlt össze a világirodalomban. Csak nézzen utána! Backster, Evidence of a Primary Perception in Plant Life. Csöppet sem csak mesékben.
C., nagy kúszás-mászás után, megtalálta a cinkfehéret, de sajnos már meglehetősen kevés volt annak a Mellow Bird's Instant Coffee-s üvegnek az alján. Sóhajtva mondta:
– Hát jól van, akkor írnom kell az unokabátyámnak, hozzon Párizsból.
couleur en poudre, garantie pure. Blanc Zinc. SENNELIER PARIS.
– Küldjön vagy hozzon, vagy küldjön is meg hozzon is.
C., amióta a regényén ilyen ütemben dolgozott, egyszerűen képtelen volt leveleket írni.
– Muszáj lesz írnom – sóhajtozik most.
De persze nem ír azonnal. Ha írna, akkor is kézzel írna. A Halda, az csak a regényé. Már ott is ül megint a Halda előtt.
Az írógép előtt, otthon a Stéhlyben C.-nek mondom bizonyos rálátása volt már a dolgokra. Ha persze nem is az egészre. Tudta először is azt, hogy ezt a szakaszát nevezik „kelet-nyugati hadművelet”-nek. És látta bizonyos más mozzanatait is.
Látja pl., hogy kb. ott, ahol ma a dél-budai autóbuszgarázs van, a hegyek alatt, a ki a Dunáig terjedő lapályon egész sor kis összecsapásba bonyolódik Vöröshagyma Szellem és Fokhagymagerezd Félelemmel, Reménységgel és Kétségbeeséssel. Vöröshagyma Szellem és Fokhagymagerezd, ezek az ő beosztottjai. Mint a Jégtörő Mátyásban, Tamási Árontól. Akcióik a kelet-nyugati hadművelet biztosító (szárny)csetepatéi közé tartoznak. Az egész tképp nem nagy ügy, csak neki, C.-nek azért valahogy érdekes. Reménység, Félelem és Kétségbeesés mint három gyanús kereskedelmi utazó (három eléggé sápkóros alak) gépkocsin érkezik a történelemelőtti korba, éjjel. Kiszállnak a kocsiból a lapályon, a bokrok ághegyén véres Hold gurul. Vöröshagyma Szellem és Fokhagymagerezd lesbe állnak, rajtuk ütnek, kergetőznek velük sat. sat.
Meg aztán azt se feledje – teszi hozzá Tung K'i-cs'ang –, hogy ez: kalandregény, megvannak a maga műfaji szabályai. Más a belső evidencia, mint a külső.
Ha C. ismét szerzetesnek áll, a Kettő-Három Játékot sohasem játszhatja vala végig – mondja Wang úr. – Még így sem, vesztesként. Ne tegye fel hát senki sem a kérdést, hogy ugyan miféle szerzetes lett volna C.-ből, ezúttal. A maga nemében C. tökéletes.
Nevettek.
Buddha és Jézus. Még mindig kapaszkodnak fölfelé abban az iszonyú völgyben. Még mindig köhögnek. Most már teljesen sötét van, de a hőség a gerincnek ezen az oldalán semmit sem enyhült.
Mintha csak ismernék már ők is a viccet, „púposnak, fiam, tökéletes vagy.” Csak Eliade maradt benn a házban, abban a kis szobában. Tűnődve nézte a falfestményt, amelyben C. meg Fanny eltűnt. Odaléptek a képhez, s aztán már nem voltak sehol. Egy óriási kép, s nem látszik rajta más, csupán a pőre sziklák, s egy sziklagörgetegben, valami meredek fal alatt Buddha és Jézus, két kicsiny alak. De talán még változni fog ez a kép. Eliade tűnődött, pipázott. Rajta kívül már senki sem volt a házban.
– Az egészet megértenünk sohasem kell – mondta a herceg.
Fekete tusba mártotta ecsetjét, és tökéletes kört rajzolt egy darab papírra.
– Elvégre az egész eszméje mindig föltételez már valami rajta kívül esőt.
– Mi, ami történik, abba beleállunk – folytatta aztán –, de értenünk nem kell: azt nevezik történelemnek; mi nem érthetjük Wegenerék mit akarnak.
Van maguknál, taoistáknál egy furcsa terminus technicus –, mondta Csu Hszi, és Huang Kung-wangra nézett. A Sárkányt megölni, az a Tao birtoklását jelenti. De hiszen a Sárkány, az maga a Tao! Hát akkor hogy értik ezt?
Huang Kung-wang hallgatott.
A herceg fölemelte szemét arról a körről, és a szemembe nézett.
– Mert Wegener a fő – mondta –, az Elzevir herceg, az csupán a szócsöve. Csupán a fityelótya farkincája.
A C. szemébe nézett, részvét nélkül, távoli szeretettel. Ez jellemezte őt minden ő utaiban, ez a mérhetetlen távolságtartás, amely annyira kellemessé, mondhatni boldoggá tette a közelében való életüket.
Ott van például a Csu P'ing Man története a csuangce könyvben – folytatta Csu Hszi. – Csu P'ing Man hszüe tu lung jü Csi Li Ji, tan c'ien kin csi kia, szan nien csi cs'eng er wu szuo jung k'i k'iao. Teljesen érthetetlen.
Csu P'ing Man a sárkányölés művészetét tanulta Csi Li Jinél. Eltékozolta családja egész vagyonát; három év múlva mestere volt művészetének, de nem volt rá alkalom, hol gyakorolnia. Most mit akart ezzel ez a Csuang Ce mondani?

– Mi nem érthetjük, és értenünk nem is kell, mit jelent az: „Wegener Richárdnak majd lesz ám jónéhány dobása.” Mindenesetre kérlek, ébreszd fel Fannyt azonnal, induljatok: délutánra már a Katlan Tűzpokolban kell lennetek.
Ma már, hogy túl is már, részben, annyi mindenen, oly sokféle eseményen, C. a szobájában üldögél és a tao te kinget fordítgatja magának, meg mit tudom én mit nem csinál, regényt ír, ma már a múltak bonyodalmai elég világosan kirajzolódnak azért előtte. Mindez visszanyúlik a legködösebb régiségbe, a Virágok Háborújának az idejére tényleg, amikor a világ jelentős nagy részein a Jácint herceg uralkodott: a Sárkánykirály. Akkor, ott kezdődik el az ő történetük is, C.-é és Fannyé: sorsuk már akkor összekapcsolódott.
A Jácint herceg terveinek jó 50 %-át ellenfelei meghiúsították. De mindegy: azok a tervek úgy voltak körvonalazva, kidekázva, hogy végre sem kell őket hajtani, tképp: ha mindent megteszünk, erőnk szerint, s a dolog mégsem sikerül, akkor is azért voltak azok a tervek. S ami a mi szempontunkból, a regény szempontjából még mondjuk lényeges: azok a tervek, a virághercegéi az egész Föld színére kiterjedtek, vagyis az általunk ma ismerteken túl még két további kontinensre, behálózták, ha szabad így mondanom, az egész világot: és még ma is, biz. értelemben, még az IBUSZ- vagy ORBIS-utazások résztvevői is az ő kémeinek vagy utazó követeinek a nyomában járnak. Már csak mint valami rommezőben, de a Jácint herceg elgondolásai még ma is számtalan részletükben az eredeti helyszíneken v. összefüggésekben tanulmányozhatók.
A megvalósult és a megvalósulatlan tervek, a különböző hajnali audienciák persze így visszatekintve eléggé egybemosódnak.
Akkoriban még mindannyian röpülve jártunk, nem is annyira a gondolat, mint inkább az önfeledtség erejével, s így C.-nek sem sok idejébe telt, először, a Nyugati Tengerpartra elérkeznie; a tengerpartnak arra a szakaszára, először, amelyet Scheveningennek nevez a hollandi nép.
Éjszaka volt. Vihar tombolt a tengeren. Kinyújtott kézzel-lábbal, előrefeszített tenyérrel (így fölfele álltak az ujjai, érted), hátrafeszített (vízszintes) lábfejekkel suhant C. a föl-fölragyogó tajték fölött. Azon a helyen ért partot, amely manapság a Harwich nevezetet viseli. Alig pihent meg egy kicsit, s már repült is tovább; hajnalodott, mire a mai Ely közelében egy kis tóhoz ért.
Ott ült Fanny egy tölgyfa ága közt stb.
Mivel azonban ez itt egy kalandregény, mondhatnám úgy is, krimi, nincs már időnk ilyesmiken hosszasan édelegni, hogyan hozta el Carlo Fannyt Angliából, meg hogy mi hogyan volt régen &c.
– Már ott – mondja a herceg –, a Katlan Tűzpokolban, gondolom majdnem mindent elfeledtek ott, a boldog életet.
– Találni fogtok egy hágót – mondta C.-nek –, s azon túl várnak már az ősvilági erdők. Csakhogy azok se már a boldog időkben. Ott lesztek már a Wegener Ricsi bácsi idejében, és azokban az erdőkben mentek majd tovább.
Átmásztak a kidőlt fatörzseken, három-négy is volt egymás mögött, s egy sárral, vízzel mélyen elárasztott területre jutottak. Cuppogva jártak körbe-körbe a latyakban, zuhogott nyakukba az eső.
– Tudnod kéne, tudnod kéne – hajtogatta Fanny –, tudnod kéne, hogy mit mondott a herceg, hogy merre menjünk.
– Honnan tudnám – mondta C. ingerülten –, úgy nagyjából tudom, valahogy arra.
Valahogy arra, mutatta a tenyere élével, mintha egyúttal széjjel akarná hasítani az eső függönyét is. De arra pont egy domb volt, meredek kupac, mint Fanny, ingerülten, mindjárt megjegyezte. Akkor hát próbáljuk megmászni balfelől, javasolta C. Fannyt az bántotta a leginkább, és mintha C.-re neheztelt volna emiatt is, hogy folyton a szemébe csurog a víz. Ez legyen a legnagyobb bajunk, jegyezte meg C., de ettől nem lett jobb a hangulat. Ez legyen a legnagyobb bajunk, ezt még mind felfoghatnád akár kirándulásnak is.
Szép kis kirándulás, válaszolta Fanny, és hogy a megjegyzéseit C. nyugodtan tartsa meg magának.
– A megjegyzéseidet meg csak tartsd meg nyugodtan magadnak, mindig olyankor tudsz ezekkel a kellemetlen észrevételeiddel előhozakodni, amikor úgyis nyakig van az ember a pácban.
C. nem értette, Fanny miféle megjegyzésre gondol. Esze ágában sincs most veszekedni, mondta, a pácot, azt viszont látja, körös-körül.
Mire Fanny, egyszercsak, kuncogni kezdett.
Mintha még élvezné is a helyzetet.
Amely pedig távolról sem annyira rózsás, mondja C., s javasolja, hogy inkább igyekezzenek, menjenek tovább.
A kétkötetes regény tképp a test, két kötete tképp a nő meg a férfi.
Az lesz, ott odafönt, a Keserű Vám már, a lámpákat ahol imbolyogni láttuk. Annak is lassan két órája már.
Add a kezed, itt kimászunk a sárból; és mentek körbe a dombon.

Tovább