Vissza

Az én betegségem nem ezé az óriási Földé,
de nincs is a Földétől különszakítva.
Vimalakîrtinirdesa sutra

Valami hasznosat írni

Nem mintha később olyan nem tudom milyen sokat megértettem volna belőle. De akkor ez már nem számított. „Csak megyünk, megyünk a kusza, zavaros életúton,” mondtam, „azt a csudahajót is mi meg fogjuk találni.” Nem válaszolt. Volt nékem arról a hajóról tényleg egy képzetem, olyan hogy messzi országokba vinne, de érdekes énbennem az a messziség mégis Magyarországhoz kötődött, szóval nem a rotterdami kikötőhöz és nem is Angliához, nem Weston-super-Mare-hez, sem semmi helyhez, ahol már jártunk életünkben. Ki se kellett hozzá lépnem a szobámból. Még tényleg az talán a legjobb, ha ki sem nyitja már az ember az ajtót. Nem számított, akkor ott a nyírfaligetben; de valahogy akkor se már, mikor az altatóktól, egyszercsak, annyira megundorodtam. „Nehéz ezt megmagyarázni,” mondtam, „olyannak, aki nem volt már legalább egyszer életében annyira lent, hogy mi volt ez, az indulás képzetét, mibennünk; ahogy ráuntam végül is a depresszióra, minden, az egész zűrzavarra, álmatlanságomra és a gyógyszerekre, és hogy kapaszkodjak Wahlstein Magda után, arra is; az is bolond, aki olyan szekér után fut, amelyik nem akarja fölvenni,” mondtam. Rámnézett, hirtelen, mint akit megütöttek, de aztán, megint csak, szót se szólt. „Én láttam a nagy kikötőket,” folytattam merengve, „Rotterdamot bejártuk Eszterrel meg Roberttal, Gdanskot pedig láttam már 65-ben, Fannyval. S a Hel félsziget homokjában vagy 71-ben aztán a breton sziklákon ülve néztük, mint haladnak a tenger tetején a parányi óceánjáró hajók. De ez most valami más volt,” mondtam, „75-ben, mondom olyasmi, mint hogy veszi a kalapját és marad: úgy veszteg üldögélve szárnyal.” Azt hittem, csak a múltakról beszélek, nem tudtam, hogy prófétálok is, egyúttal, önmagunkról. „Lehetett bennem azért még”, mondtam, „némi maradék bizonytalanság, mert mindenesetre megkérdeztem Jelki Karcsit, belehal-e az ember, ha mondjuk hetekig nem alszik. Mire elnevette magát, szándékosan, ha csak egy pillanatra is, elárulta magát; mert kettős játékot játszott végig az a pszichiáter. És így is hajtom párnámra aztán a fejem az első éjszakán: hogy legkevesebb két hétig most majd virrasztani fogok. S akkor már örültem ennek is, előre, készülve rá hogyan gondolkodom majd erről-arról hajnalig. Hát lett volna miről. Eloltottam a villanyt és nyomban elaludtam. Ugyanez történt a második éjszakán is. Tíz éve lassan ennek. Azóta sem vettem be egyetlen szem altatót sem. A harmadik nap hajnalán (most már vissza ne essek) hirtelen elhatározással eljöttem ide a Lukácsba. Benne volt ebben dr. S. T. régi jótanácsa is, aki a korai kelést nékem többször is javasolta, meg Bull Emmáé is, ki mindig azt mondta, úszni! úszni! S mégis a buddhizmus kellett ahhoz, távoli, roppant hatások szerény gyümölcshöz, hogy elkezdjek végre uszodába járni.”
– Bár csekélységnek lehet-e nevezni – tettem hozzá mosolyogva –, ha mégis az ember kevésbé esik már terhére a környezetének. Úgy siettem ide hosszú évekig aztán, nap mint nap, hajnalonkint, mint templomába a hivő katolikus.
(úszástechnikák)
„Különben kialakult aztán”, mondtam megint, „az úszást illetően is valami módszerem. Oh, bárcsak le tudnám írni egyszer, javukra azoknak, akik a saját lábukra akarnak állni esetleg újra szintén! Ha mondjuk könyvet tudnék írni egyszer ezekről! Tulajdonképp ilyesmivel szerettem volna foglalkozni mindig. Valami hasznosat szerettem volna írni.
Mert mire jó az, az olvasókat még inkább kétségbe ejteni?
Szakkönyveket írni, az életünkről.
S egyáltalán, ezen az egész kétségbeesésen nem túl kellene-e jutni végre mégis?
Nem tudom, erről mi a véleményed.”
Az angyal nevetett.
„Először is”, folytattam kisvártatva, „minden nap úsztam egy óra hosszat. Annak az órának ki kellett lennie; ezen nem lehet alkudozni, elengedhetetlen; s a mindennapon sem. »Nem érünk mi az ilyesmire rá,« mondják majd női olvasóim, a (több?)gyermekes anyák, egyáltalán mindenki, aki nyakig van munkával. »Orvoshoz futkosni bezzeg majd lesz időtök, a beteg gerincetekkel, a megmerevedett nyakcsigolyáitokkal, súlyfürdőzni már rá fogtok érni,« fogom majd válaszolni erre.” Az angyal hallgatott. Neki nem lehetett olyan nagy kunszt előre látni, hogy el fogok maradni én is majd a Lukácsból.
A nagy regény miatt. Azt csak teljes erőbevetéssel lehet megcsinálni. Főleg a vége felé majd, az utolsó átírásban, majd befejezni. Meg más okokból is. Vége lesz ennek az egész sportszerű életmódnak. Akkor már nem lehet tovább egyensúlyozgatni. Vagy a világmegváltás, vagy a jó kondíció. Jönnek majd megint a bélbajok, az az undok puffadás.
„S megvan annak a kerek órának is a maga rendje,” folytattam én, „abban a könyvecskében azt is leírnám.
Az első negyedórában még épp csak úgy ismerkedik az ember a vízzel, egészen lassan úszkálva föl-le, föl-le. Nem helyeslem azok módszerét, ezt kurziválnám, akik dühödt startfejessel őrült sprintelésbe fognak; az ilyenek a dolog lényegéből nem sokat értenek, s másokra sincsenek tekintettel aztán. Ne feledjük, az úszás nem csupán sport, van, aki siklani szeret a vízben, van, aki tempózgatni kényelmesen, kinek ez, kinek az a magától értődő, természetes. Ma, amikor nem tágasan elszórva él már az ember a Földön, mint valamikor, emberősünk idejében, amikor embermilliók úgy laknak egészen szűk terekre összeszorítva, az uszoda, a mostaninál elmélyültebb felfogásban, akár az élet iskolája is lehetne. A benső csendé, a toleranciáé.
Figyeljünk a lélegzetvételünkre! Az ember jól teszi, ha már ebben az első negyedórában is csak minden második tempónál vesz lélegzetet. Csak, mondom, ne feledjük, hogy mindez még csak – próbálkozás. Jó volna kioldanunk magunkból minden görcsöt, feszültséget, azt a bizonyos városi sietősséget. Ami persze aligha fog sikerülni a többiek hallgatólagos segítsége, az egész uszoda összerendezett harmóniája nélkül. Szerencse dolga, kikkel sodor közös medencébe a sors.
Volt már pl. olyan is, aki rámúszott hátulról, és aztán még ő dühöngött menjek arrább.
Uram, mondtam néki rendkívül udvariasan, nem tehetem, mert akkor nekimegyek a korlátnak.
Hogy az előbb még ő úszott volna itt, ebben a sávban.
Akkor hát cseréljünk helyet, uram, s már kanyarodom is két méterrel beljebb.
Ő még utánam szól azért, még jó, hogy nem hozza el a családját is.
Láttam aztán a zuhanyozók előtt; fiatal ember, bőrkabátban; kerekfejű, kefehajú.”
„Önismétlésekbe bocsájtkozol,” mondta az angyal, „könyvedet az ilyen túlságosan személyes panaszok szerintem fellazítanák.” Nevettünk.
„Térjünk hát vissza a módszerre,” mondtam. „A második negyedóra is még meglehetős nehézkesen telik, a maga fokozódó kis erőfeszítéseivel is már azonban, ahogy meg-meggyorsítja tempóit az ember. Idegen vagy még mindig a vízben. Ennek az idegenségnek a leküzdéséhez figyelem és idő kell, semmi más.
Mert egyszercsak valaki megért valamit! Nem én vagyok, aki megértem; akit testünknek szoktunk nevezni, az érti meg. Vagyishogy akkor már a test én vagyok. Sőt nem is úgy van ez, mintha volna ott akkor még külön valaki úszó a vízben; nincs már ott senki, semmi, csak az a bugyborékolás.
Az utolsó negyedórára aztán ez a sem-ez-sem-az tudat is kialszik.
Van egy bizonyos méreg, amely a nap folyamán s amilyen ma az élet részben még éjszaka is testünkben fölhalmozódik; ebben a negyedórában az a méreg elbomlik, semmivé lesz.
»Aztán mégiscsak ki kell jönnöd persze a vízből,« mondom majd olvasómnak, »elmegy az ember zuhanyozni, ácsorog a forró víz alatt; kimegy a városba,télen se fázik. Eszébe sem jut pl. most a kezét zsebrevágnia. Frissen kering a vére. Legyőzhetelennek érzi magát, és kezdődik minden előről.«”
(bizonyos jelentőséget e helytől
elvitatni nem lehet)
Mi történt azután egy nyári reggelen. Véletlenül valahogy későbben értem oda a Lukácsba, mint máskor. Hét vagy nyolc óra körül járhatott. Emlékszem, alig volt egy-két úszó a vízben, az első turnus, a „megszállottaké” addigra már lement. Tündöklő fényben; alig léptem a vízbe, észrevettem, mint száll föl rám a víz mélyéből parányi buborékok milliárdja, bizsergetve bőröm. Fölismertem, hát ez a számtani tó! Nevetni kellett tőle, csak nevetni! és nehogy azt higgyék, bolond vagyok, a vízbe rejtettem arcomat.

Tovább