Vissza

HUANG KUNG-WANG, EGY (MÁSIK) TAOISTA FESTŐ.
– Tulajdonképp azonban egy sokkal későbbi festőről kellene itt beszélnünk, Huang Kung-wangról (1269-1354), a Jüan egyik legnagyobb mesteréről, akinek személyében jól megmutatkozik, hogy a kelet-nyugati polaritáson belül mennyire finom párhuzamok is működnek, másfelől; mélyen átalakította a kínai festészet egész addigi szemléletmódját; a Leonardo-párhuzam, ha egyszer felötlött benned vele kapcsolatban, nem megy ki többé a fejedből, és már csak egyre-egyre mélyebb és különösebb lesz, egyre érdekesebb. Nem „hasonló emberi alkatokról” van szó, természetesen, Kínában és Itáliában per def. bajosan jöhetett volna létre „hasonló alkat”, hanem a festői gondolat fejlődésének hasonló fokairól, oly pontról, amelyre Kína a maga „kínaiságában” megint csak korábban ér el a Napnyugatnál: amikor Leonardo megszületik, 1452, Kung-wang már 98 éve halott. Érdemes itt visszaemlékeznünk N.-nek arra a megállapítására, hogy a kínai filozófia és gondolkodás (természetesen nem mint természettudomány) már évszázadokkal Európa előtt elérkezett az einsteini-heisenbergi fokra, anélkül, hogy a galilei-newtoni fázison valaha is keresztülhaladt volna. (Vö. ezzel és egyáltalán a kínai nyelvvel, amit Ottlik a Hajónaplóban a polinéz (?) nyelvről ír, Újhold-Évkönyv m.f., 7. old. Tu Sun mester (558-640) is jóval előbb ír a Fa Csie Kuanban a hua jen „egy az egyben, minden az egyben, egy a mindenben, minden a mindenben” gondolatáról, since Shih Fa and Li are not (!) one, the Shih remains as it is and embraces all.” „Here we see a big jump from the reasoning of the Li-shih Wu-ai (the Non-Obstruction of Li and Shih) to that of Shih-shih Wu-ai (the Non-Obstruction of Shih and Shih.) We have now reached the climax of the Hwa Yen philosophy of the Non-Obstruction of Events against Events a dolog, az eset marad, ahogy van, és mégis magába foglal mindeneket...egyetlen atom, formája semmit sem változik, és mégis magába tudja ölelni a végtelen mindenségeket,” mint Cusanus az anaxagorasi minden a mindenbenről, „Isten úgy van mindenben, hogy minden őbenne van...minden mindenben van tehát, és minden egyes dolog minden egyes dologban,” De docta ignorantia, l. Die Kunst der Vermutung, i.m. 130. old.; persze, az intenzív totalitásnak ez a gondolata is, a „feltevésé” is és a „bizonytalanságé” is, itt is, ott is jóval messzebbre nyúlik vissza, emitt a buddhizmus távolaiba, amott a görögökéibe, emitt a tao te kingig, amott talán Szt. Ágostonig; csak éppen Kínában sokkal hamarább vált mindez aktuálissá, a mindennapi jámborság és művészet éltető elemévé, mondhatni eleve az volt, ha egyszer egy egyszerű rőzseszedőt is szíve mélyéig meg tudott rázni a szútra mondata, amely az európai számára ma is csak „kínaiul van”, úgyhogy csak hagyjuk is meg kínaiul mi is, jing wu szo csu er seng k'i hszin.

*

L. James Cahill, Chinese Painting, i.m. 109. skk. – Mondanom sem kell talán, amikor „az én kis Leonardó”-mat írtam a Cahillt még nem ismertem, Huang Kung-wangról még mit se tudtam; 1980-ban, amikor Eiderdaunban lakunk Kántoréknál, akkor lapozgatok benne először, ebben a Cahillban, egy könyvesboltban, a pultnál állva, de nem maradt már rá, megvásárolni, pénzem; majd Hágából küldi meg, egy-két évre rá, ajándékba Eszter, méghozzá keménykötésben, hiába kötöttem a lelkére, levelemben, hogy bőven jó lesz a paperback is. Hümmögve nézegetjük majd apámmal egy őszön, fönt a Barkóczyban még, napfényes délelőttön, hogy né, ebből a lapok máris kezdenek kijárni, pedig milyen drága könyv, MACMILLAN Ł 12.00 net, meg printed and bound in Switzerland; mivégre kellett feltalálni ezt a ragasztott kötést?

*

Vagyis hát, ez az „érdeklődési kör” throws light on the Chinese situation, and defines the point reached by indigenous Chinese science and technology as Vincean, not Galilean,” N., i.m. vol. 3, 160. old. (l. ezzel kapcsolatban Husserl Galilei-kritikáját); L.-t a tudománytörténészek szeretik a „még csak”, a „még nem” („nem jutott még el odáig”) pozíciójába száműzni (üljön ott, majom a köszörűkövön), azt nem veszik észre (mint amolyan kolonialistáknak, elemi érdekük nem észrevenni), hogy miben volt viszont több és nagyobb Galileinél, a festészet mint a „zárójelbe tett igazság” ereje által, l. ezzel kapcs. Utószó G. Színtanához, K. G., in: Tartóshullám, Budapest 1985, 191. skk., továbbá L., A festészetről (Trattato della pittura), Corvina, ford. Gulyás Dénes, stílusszerk. K. G., 43. old., „És ha a Geométer minden vonalakkal határolt síkot a négyzetre vezet is vissza és minden testet a kockára, s az Aritmetika ugyanezt teszi a maga köb- és négyzetgyökeivel, akkor is, ez a két tudomány mégsem terjed túl a folytonos és nem folytonos mennyiségek kutatásán; azon semmit sem fáradoznak ezek, hogy megértsék a minőséget: a természet műveinek a szépségét, a világ ékességét,” a természet, akárcsak Woland, poliglott, nemcsak a matematika nyelvén beszél, L.-nél még minden egybe volt („retorikus algebra”); ez „vet tehát fényt a kínai szituációra, a kínai tudományosság Leonardo és nem Galilei világában mozog;” így aztán kiderül, hogy az ember akkor is „kínai” volt, amikor L. és G. világát tanulmányozta annyi éven át.
„A Jüan mesterek közül Huang Kung-wangnak volt a későbbi tájképfestészetre a legnagyobb hatása. A kínai írók valamennyien lelkesednek érte. Hogy miért, az képeiből talán nem is látszik mindjárt; első látásra talán nem is olyan hatásosak. Mint Wu Csen, ő is megelégedett mindennapi környezetével. Az Északi Szung tájképfestői képeik egyes elemeit többnyire önmagukban véve is érdekesekké akarták tenni, a Déli Szung tájképfestői vonzókká. A Jüan literátus festői sem erre, sem arra nem éreztek magukban hajlandóságot. Tárgyban is, stílusban is a külsőképp egyszerűt tekintették erénynek, ezen belül akartak létrehozni valami megindítót, kifinomultan izgatót, személyeset,” s éppen ebben az egyszerűségben Huang Kung-wangnál senki sem volt nagyobb. „Képei hűvösek és visszafogottak, a kínaiak számára a tudósi temperamentum tökéletes kifejeződései.” –

csi ta hsziang
t'ien hszia wang
wang er pu hai
an p'ing t'ai
jüe jü ni
kuo k'e csi
tao csi cs'u k'ou
tan hu k'i wu wei
si csi pu kü kien
t'ing csi pu kü wen
jung csi pu kü ki

aki a Nagy Őskép szerint él
az égalatti rátekint
szalad felé s meg nem sebeztetik
már menedéke
a határtalan nyugalom a béke

muzsika édes sütemények
megállítják talán útján a vándort
de szavaim útjának hossza van
szólnak íztelenül unalmasan

nézel reá és nem látsz eleget
fülelsz reá hallani se lehet
csak mész úgy élsz végére sose érsz,


tao te king 35; a 8-9. sorhoz – a kínaiban 7-8. – lásd még: „But the words uttered by Tao, / How insipid and tasteless!” (Wing-tsit Chan), „Der Sinn geht aus dem Munde hervor, / milde und ohne Geschmack,” (Wilhelm); ez a tan, világos színű, gyenge, íztelen, semmilyense a víz (balra, egyszer) és a tűz (jobbra, kétszer) írásjegyeiből tevődik össze, furcsa egybeeséssel már majdnem úgy, mint az a bizonyos „tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév; így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból,” Jel. 3, 15-16., csak ellenkező előjellel persze; dehát, hiába, „a tao nem szereti a túl sokat” (Csuang-ce), „a lények közül némelyek elöl mennek, mások követik őket, némelyek forrót lehellnek, mások hideget, némelyek erősek, mások gyöngék, némelyek összetörnek, mások elesnek; azért a szent (bölcs) elveti a végleteket, a rendkívülit, a túlsokat” (Lao-ce); csak azért lassan a testtel, itt nem egészen ugyanarról van szó, a két esetben; ha pedig mégis volna ilyen véleménykülönbség a kereszténység és a taoizmus között, ha mégis egészen mást mondana itt a két tanítás, akkor is ez egy másik történet megint – mindez messzire vezet.
Ha Kínában eleve is már a leonardói gondolatkörben vagyunk, igazán leonardóivá, ami a festészetet illeti, Huang Kung-wanggal válik a dolog. Térjünk vissza Cahillhoz.
„Technikájában a Szung literátus művészeinek festészeti felfogását folytatja és viszi tovább, olyan irányzatét, amely több szempontból is lényegesen eltér az ortodox festészeti stílusoktól. Az ortodox művész határozott, folyamatos vonalakkal rajzolt, tiszta felületekben használta a tust vagy a festéket. Elvárták tőle, hogy világosan felépítse tervét, mielőtt festeni kezdene, és aztán habozás nélkül kivitelezze; változtatni nem lehet, utólag már ne jusson semmi az eszébe. Huang Kung-wang viszont additív folyamatban építi fel a képet, hígított tussal kezd rajzolni, és fokozatosan halad az egyre sötétebb és szárazabb ecsetvonások felé; újra meg újra végigmegy a felületen, hogy emitt valamelyest megváltoztasson egy formát, megerősítsen amott kissé egy körvonalat; hogy tovább gazdagítsa a dombokon a texturális foltokat és pöttyöket, vagy még néhány fát fessen a partra. A vonal, amely hasonlóképpen épül fel, gazdagabb, szárazabb ecsetvonásokból, lazán elszórva a fakó, nedves aláfestés felett, végül is eléri azt a kvalitást, amelyet a literátus festők kerestek: erőt és karaktert, az ügyesség legcsekélyebb fitogtatása nélkül.”
Csak néztem, nézegettem órákon, napokon, heteken, hónapokon át ezeket a reprodukciókat, a Cahillban azt az egy színest, a Loehrben azokat a szürkével nyomtatottakat, nemigen hittem, hogy lehetne valaha Huang Kung-wanggal személyesen találkozásom; egyiknek az eredetije elveszett, whereabouts unknown, a másik Taipeiben, na érted; addig-addig, hát így szokott ez persze lenni, míg végül is olyan volt már nekem ő maga, mint személyes ismerősöm, s a képek is mintha itt lettek volna előttem a szobában, mondjuk az ágyon. „Rövid értekezésében, a Hszie san-sui küe-ben” úgy írja le festésmódját maga is, amiként leolvasta a képekről (gondolom, is) Cahill, ez élteti, valóban, ez a tapogatózás: „a fáknak mind a négyfelé legyen törzsük-águk, így keressük meg kerek, dús gazdagságukat (feküdj a fák alá, nézz a magasba, nézd milyen sűrűek, milyen nyitottak a formák), ... hua si csi fa, hszien c'ung tan mo k'i, k'o k'ai k'o kiu, cien jung nung mo cse wei sang,


a sziklák festésének módszere az, először halvány tussal kell fölvázolni őket, lehet változtatgatni aztán, lehet javítgatni (megmenteni) őket, fokozatosan kezdj csak dolgozni a sötétebb tussal fölöttük.” Ez a halvány (íztelen, fád, semmilyen) tus, ez a tan mo mégsem valami semmiség, ez adja mintegy az egész kép életerejét, k'ijét; azt mondtuk, tapogatózás, na jó, de valójában ebből nőnek ki a formák, hszien jung tan mo ci, csi k'o kuan cs'u, először használd a halvány tus nagy tömegeit, hogy megláthasd aztán a helyeket.”

*

„csak én vagyok tétlen csüggeteg én még nem kaptam jósjelet, wo tu p'o hszi k'i wei csao,” mondja a tao te king 20; hogy mi az a jósjel, amit (még) nem kapott meg Lao-ce, hát igen, ezt jó volna tudni. Hogy miféle út vezetett a lao-cei „nemtudás”-tól a Huang Kung-wang-i tapogatózó módszerig.
Magnum opusát, öregkori művét, amelynek címe A fu-cs'un-i hegyekben élni, mindenesetre Wu-jung taoista mesternek festi, 1347 és 50 között; tekercskép. „Lassúléptű kivitelezése ellenére is” – írja Max Loehr, i.m. 243. old. – „A fu-ch'un-i hegyek teljesen egyöntetű mű; a maga hosszan kitartott inspirációjában bámulatosan bájos és friss. A Yüan tendenciáknak megfelelően ez a tájkép nem szép motívumok és izgató alakzatok gyűjteménye, hanem közhelyszerű formákból valahogy összeállt [a ford.; is constructed, rather], ezek ismétlődnek azután benne végestelen végig, például a dombok és síkságok textúráiban. Huang Kung-wang számára, rövid értekezése, a Hsieh shan-shui chüeh szerint, „a festmény nem más, mint idea...ami festés közben leginkább számít, az a helyesség princípiuma. - - - Az ilyen mű sikere vagy »természetessége« a teljes rajz valamennyi részletének helyes viszonyain alapszik, a képi logikán. A természetesség ebben a cseppet sem naív, művészileg igen tudatos felfogásban nem naturalizmust jelent, hanem arra a szabadságra és könnyedségre vonatkozik, amellyel a művész kifejezi a maga individualitását, azt, ami számára természetes.”
Az ember olykor a saját sarkába lépve él, kitalálták valahol valakik egyszer, írnék egy ilyen sorozatba valami hosszabb tanulmányt L.-ről. Tulajdonképp eszem ágában sem volt akkoriban L.-lel foglalkozni; dolgoztam a regényemen, a „nagy regény”-en, amelynek kitérőiben olykor persze L.-ről is szó esett, „esszéregény”?, ki akarna olyasmit írni; viszont hát mégis, L.!, és kérdezem Fannytól:
– Most mit csináljak?,
Fanny meg kezdi hajtogatni, hogy dehát L. így, L. úgy, micsoda okkázió, mire én hümmögök, „te soha semmire nem tudsz nemet mondani, csakhogy nem elég rábólintani, a dolgokat aztán meg is kell csinálni.” Ettől meg borsódzott a hátam.
Lehetne mondani persze, hogy az a huangi vacillálás nem egészen abba az irányba lépett, mint a leonardói, a huangi mondjuk inkább természetes, mint természettudományos; de persze „ez sem ilyen egyszerű”, ez is „ennél azért mégiscsak bonyolultabb.”
Különben pedig ez is így van: először mindig, mindenben át kell (át kellene) törnöd valami ellenállást, külsőt is, belsőt is; de azután meg, ha már kezdesz valamihez kvázi érteni, kezdenél valaminek már-már a szakembere lenni, akkor „a világ” azt meg már használni akarja (jó esetben!), és most kell csak igazán vigyáznod: mert ha az imént mondjuk még fejjel rohantál a falnak, most meg már maradsz annak a falnak zuhanva, ottragadsz...pedig a föltámadott, többnyire, máshol jelenik meg, mint ahol megfeszítették (Jung)...a gondolatmenet: más táj, más szereplők...vigyázz, vigyázz, csak szakemberré ne válj.
Másfelől, mondom, éreztem azt is, ez a Leonardo...ezen a témán még nem vagyok túl.
Ezen még nincsen túl senki.
„Vermutlich ist das Wort »Weg ein Urwort der Sprache, das sich dem sinnenden Menschen zuspricht, az »út« szó föltehetőleg ősszava a nyelvnek, és az elmélkedő emberrel közli önmagát.” M. Heidegger, Unterwegs zur Sprache. Neske, 1979. 198. old., „Das Wesen der Sprache”.
Erre „mi van”, megint egy külső fordulat: egyszercsak kiderül (mért akkor derült ki, ez sem világos, kiderülhetett volna már legalább két éve; aludtam, érted), lehetne ilyen ösztöndíjat kérni, „soros”-t, valami munkára: páratlan lehetőség...
Aludtam volna tovább, ha rám nem reccsennek ismerősök:
– Hülye vagy, ha nem kérsz!
Be-wëgen aber heisst: die Gegend mit Wegen versehen. Vielleicht verbirgt sich im Wort »Weg« Tao, das Geheimnis aller Geheimnisse des denkenden Sagens.”»Jó, lehet, hülye vagyok vagy nem vagyok hülye, elvégre hülye voltam világéletemben; viszont hát mégis, „a helyzetem”! alkalmam nyílna esetleg ennyi vagy annyi idei visz. gondtalan szellemi munkára, nem kellene kínlódnom annyit, vállalni folyton azokat a kisebb-nagyobb keresetkiegészítéseket...A CSALÁD!
Egyszercsak eszembejut, na érted, micsoda nagy ötlet, egyszerűen korszakalkotó, s mondom is Fannynak:
– Tudod mit? a Leonardóra kérem,
márminthogy arra a kiadói megbízatásra; mert addig folyton törtem a fejemet, ilyen idegesen, ha kérnék is „soros”-t, mire kérjem? a regényre nem kérhetem, gondoltam, a „nagy regényre”, azon már nyolc esztendeje dolgoztam akkor, s gondoltam, mindjárt kész, két éve ennek, érted, s még egyre azt gépelgetem; hogy ilyen-olyan jó ötlet, mondja Fanny:
– Hogy akkor mégis megírnád?
Persze, az ösztöndíjhoz ilyen kérelmet is kellett írni, az ilyesmi pedig irtóztató nehezemre esett mindig. Akár csak egy útlevélkérő lapot is kitölteni. Elfog azonnal valami érthetetlen szorongás. Megírtam kurtán-furcsán, minden percet sajnáltam a regénytől; mert azt hittem még akkor, más a tanulmány, és más a regény. Érdekes, ha azt írtam, a regényt, ritkán fájt csak a kezem az írógépeléstől; a kérelemírástól viszont, pláne hogy nem idehaza írtam, a jó kis Olympiámon, hanem a c.-s.-ben, este, villanyírógépen, amin pedig könnyebb volna írni, állítólag, menten sajogni kezdett. Két flekket sem írtam; idegeskedve írtam, cigarettáztam közben, szívtam egyiket a másik után, valahogy összecsaptam.
Nézi aztán Fanny, vacsoránál. Azt mondja, ezt itt, az L.-lel, ezt azért kicsit részletezzem, elvégre, ha erre kérem?
, mondom én, az nem úgy van, h. előre tudnám mit akarok írni, az majd maga magát írja, ha írja, ott dől majd el minden a papíron, egy szinopszisnál „nincsen lélekölőbb”, „a betű öl, a lélek megelevenít”; a szinopszis, az betű, „a szöveg” nem, haragudtam is Fannyra, mit fontoskodik. Mégis aztán másnap az utolsó oldalt újraírtam, szerencsére már nem villanyírógépen. Beírtam egy-két fejezetcímet, olyasmiket, mint A leonardói és a Huang Kung-wang-i bizonytalanság, noha szívtam a fogamat, ezt hogyan fogom megcsinálni? Szó esett ui. pont erről a regényben is, Huang-Kung-wang már akkor a regényben is szerepelt, nem fog nekem a kettő a végén összekavarodni?
– Áh – mondja Fanny –, más a regény és más a tanulmány.
No persze, gondolom erre magamban, végül is érdekes lehetne, a különböző művek közötti benső összefüggések, a „világ”. A könyvnek az volna a címe, Huang Kung-wang és az elmaradt leonardói fordulat, és a regény egyik belső fejezetével kezdődne el, Rómában, a Vatikánban. Abban a pillanatban, amikor ráébredek, hogy engemet itt egyes-egyedül Leonardo da Vinci érdekel, amikor lemegyek a Sistinából a múzeumba; ismerjen rá az olvasó, ha mondjuk el találná olvasni mind a kettőt, a tanulmányt is, a regényt is.
„Most ezeken a véget érni nem akaró folyosókon, e tükröző kőpadlón egy fásult korcsolyabajnokként haladtam. Sajgott a lábam, s ezek szerint még mindig nem eléggé; Heinrich, Heinrich, szűntelenül, fejemben zsibbadt fájdalom, s más hangok is; talpon maradni és tovább nézni Rómát nem csekélység. És nemsokára ott állok újból, mint álltam már Bázelban is, gyermekkoromban egyszer, a Leonardo Szt. Jeromosa előtt; s ha látnának most pesti ismerősök” stb. stb., és innen aztán nemsokára már a teóriára rákanyarodnék; Rómára, először, és a görögökre, a szokásos, mekkora kár, hogy Európában nem a görög kultúra folytatódott; s aztán tovább, a perspektíva jönne, a kiterjesztett perspektíva problémája, az a látás, amelyet már Leonardo is keresett, és amelyet aztán a magyar Vajda Lajos megtalált, a világiság megszüntetése kvázi, nyitottság; ezután már a tragédia következik, lezárása a könyvnek, 150 flekknyi volna kb., hogy megint egyszer nem sikerült valami, „rossz karma”, egy legfontosabb fordulat elmaradt, szokás szerint; Európa megint egyszer nem fogta fel az igazi jámborság nyitját, amely a kérdésben rejlik inkább, és nem az esetleges válaszokban.
És amilyen az ember, még az is eszembe jutott, emiatt most már legalább nem fog kötözködni Kompakt, Kompakt Lajos, egy ötvös ismerősöm, eléggé kellemetlen figura; szép napon családostul eltűnt, ő mondott egyszer ilyesmit a közétkeztetésben,
– Még hány bőrt akarsz lehúzni tulajdonképpen erről az L.-ről?,
most meg lehúznék mindjárt megint kettőt a regényben meg abban az értekezésben. Érdekes, amennyire haragudtam Kompaktra a különböző dolgaiért, most élesen belém hasított a fájdalom, nem látom többé sántikálni a Duna-parton.
A dolog világtörténelmi jelentőségét az adja, magáét a dologét is, meg azét is, hogy én ezt mégiscsak észrevettem vagy legalábbis összehoztam: hogy bekövetkezett ill. mégis aztán elmaradt a fordulat Kínában is, meg Európában is, Kínában annyival előbb, amennyivel előrébb járt a fejlődésben egyáltalában; folytatásra itt is, ott is talált is, nem is, hát inkább nem talált, sem itt, sem ott nem tudott kiteljesedni, és ez a lényeg, ezt kell észrevenni – valahol megrekedtünk; és ezért nincs többé helyünk.
Én ezt így elképzeltem, érted, tervezgettem, mi hogyan volna jó, írogattam megint a vázlatokat; megszereztem magamnak a hszie san-sui küét, lefordítottam; mire egyszercsak az az essay belülről összeomlott – felfalta a regény. De ez egy másik történet megint, s nem tartozik ide; az események magukkal sodorták a teóriát.
Hát futottam egy tiszteletkört, mert közben nem is akkor jutott eszembe a dolog; az egésznek az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz a kiadói megbízáshoz.
Én mindig azt hiszem, most fedeztem fel a spanyolviaszkot, s erre többnyire kiderül, már évek óta rágódom rajta magamban.
„Egyike volt a legnagyobb hatású kínai festményeknek, számtalan művész másolta, utánozta. Akárcsak Wu Chen tekercse, ez is azt a tájat ábrázolja, amelyet a művész legjobban ismert, a Fu-ch'un-i hegyeket, Hang-chou-tól nyugatra. A hegyek kevéssé impozáns, inkább csak ilyen földkupacszerű dombok, házakkal a köztük levő völgyekben, pavilonokkal a parton.” („san p'o csung k'o i csi wu se. sui csung k'o csi hsziao t'ing, a hegyoldalakban elhelyezhetsz házakat, kunyhókat, a vízre rajzolhatsz kis csónakokat.”) Csöndes, nyári táj. Lehet, hogy szokott Hangcsó környékén is havazni, de az én fu-cs'un-i hegyeim magyarországi hóesésben állnak.
Grafikus ismerősünk valamelyik télen, már nem tudom mikor vendégséget rendezett, nagy lakomát csapott. De nem a műtermében, otthon, hanem Szávody Annánál, az egyik budai hegyen. Olyan volt tényleg, mint az a bizonyos „nagy vendégség”, sütöttek-főztek rengeteget, a grafikus meg Szávody Anna, ilyen görög ételeket is, mert nagy görögmániások voltak mind a ketten, és nékem külön vegetáriánus ínyencségeket; s fölkértek tartanék vacsora közben vagy előtt (?) valami kis előadást. Akkor beszéltem erről a témáról, Huang Kung-wang és Leonardo da Vinci. Évekkel azelőtt még, hogy írni akartam volna róla.
Odakint erősen havazott, a jól fűtött szobában, terített asztal körül meghitt, bensőséges volt a hangulat. Ha kinyitották olykor, szellőztetni, az ablakot, csak úgy dőlt befelé a mámorítóan tiszta levegő. Az ismerős és ismeretlen arcokat tündöklőknek láttam, jókedvem kerekedett, egészen ihletbe jöttem; mondtam a magamét, erről a keresgélő rajzi modorról, hogyan következett be az emberiség tudatában a nagy fordulat, hogyan csúszott el aztán mégis minden, hogyan ment minden tévútra megint; hogyan kötöttünk ki végül is egy a réginél sokkal alsóbb szintű eltökéltségben v. meghatározottságban, minden összevisszaságunkban is; mutogattam a Cahill, a Loehr reprodukcióit, főleg a Fu-csun-i hegyeket; fölemeltem, körbeadtam őket.
11 óra tájt jöttünk lefelé a sűrű hóesésben a hegyről, a Déli Pályaudvar felé, gyalog. Volt ott egy lány, Cserey Mária, később egész jóba is lettek Fannyval, vidéki lány, együtt jártak le aztán valami dunántúli árvaházba (?), valami felmérés (?) keretében (gyermekfoglalkoztatás?); ez mondta aztán, még sohasem hallott senkit, akinek ennyire fontos volna a bizonytalanság, érdekesnek találja a dolgot.
Elég messzire volt a villamosmegálló, sokáig kellett várni aztán a villamosra. Tény az, hogy vagy akkor, vagy később valamikor eszembe jutott a Rembrandt-regényhez, amelyen dolgoztam ezek szerint már akkor is, egy fejezetcím, A fu-cs'un-i hegyek, sűrű hóesésben; csak, ahogy az már lenni szokott, mégse tudtam, jó ez? Hangcsóban, Délen, hogy van ez ott, a klíma? Itt minden csupa hó volt, már egészen mély volt a hó, s még mindig havazott erősen.
Grafikus barátunk kicsit mérges lett aztán, szót emelt az alla prima mellett. „Cézanne-nal is hogy visszaéltek,” mondta, „az iskolában is ezt tanították, kaszálni a szénnel, hátha kijön valami.” Gyanítottam azért amúgy sem nagyon szeretheti Cézanne-t, a visszaélések nélkül sem. „Na persze,” mondtam, „nem úgy kell érteni,” és mondtam én is szeretem Blake-et (nem tudtam ő szereti-e), meg hogy „Blake-nél is ott volt az a mill-board nyomtatás, »mottled effect«” s egyszercsak megint belelendültem, és miután korábban Kuo Hszit (1029-90 körül) és Cézanne-t már egymással összehoztam, Jean Pierre Dubosc nyomán és talán jogosultabban (l. Cahill, i.m. 167. old.) most Wang Jüan-k'i (1642-1715) és Cézann» közt vontam párhuzamot.
De hiszen ott voltál te is azon a kerti beszélgetésen, amikor összejött az egész társaság; és ismered azt a jelenetet is, az öregurak beszélgetését, Loehr 319. old., „Wang Chien azt mondta egyszer Wang Shih-minnek, »mi ketten! (...) az első helyet át kell engednünk Wang Yüan-ch'inek. Wang Shih-min így válaszolt: »A Yüan négy mestere közül Huang Kung-wang volt az első; szellemét csupán Tung Ch'i-ch'ang értette meg. Ami formáját illeti, még én nem merem feladni. Formáját is, szellemét is elérni, valóban közel járhat ahhoz az unokám« Wang Jüan-k'i, az ő „fantasztikusan eltolódott szemhatáraival”! („fantastically mismatched horizons at the two sides of the picture,” Cahill 167. old.)»„Akárcsak Cézanne, Wang sem győzte hangsúlyozni, hogy művészete a természetben gyökeredzik, és felhívta tanítványai figyelmét a reális tájak tanulmányozásának fontosságára; csak éppen, s ebben is Cézanne-ra hasonlított, nem annyira ábrázoló, mint inkább absztrakt problémák érdekelték – saját szavaival »az üres és a tömör kölcsönhatása« új struktúrák új térben, a fizikai világ intellektuális átrendezése. Nem érdekelte a leíró szín (összeköti Cézanne-nal az egyszerű meleg és hűvös tónusok használata is), sem az individuális fák vagy sziklák jellemzése, nem érdekelték az időjárás, az évszakok, fény és árny effektusai, eltekintve néhány mellékes utalástól,” uo. Egyik festményét, Ni Can modorában, nagyapja, Wang Si-min festménye nyomán készítette, emlékezetből – amely kép viszont Tung K'i-cs'angot imitálva készült. „Mindezek mögött pedig, természetesen, Ni Tsan van mint végső forrás, Huang Kung-wang ifjú barátja (akinek műveit a kínai kritikusok nem győzik magasztalni »íztelenségükért és »enyheségükért«; számunkra, meglehet, aligha érthető, az »íztelenség« miért volna kívánatos tulajdonság, ám amíg nem értjük, Ni Tsant sem érjük el) – végső, ha tovább nem megyünk, és nem kezdjük Ni Tsan stílusának forrásait kutatni. Hogy a stiisztikai utalások ennyi rétegével terhelt képben még maradna hely az eredetiség számára is, valószínűtlennek tetszhet, pedig így van; szó ami szó, a kép hallatlanul eredeti. Nem sok értelme »ortodox«nak nevezni; Wang Yüan-ch'i kompozíciói a legmerészebb dolgok közé tartoznak, amiket csak a kínai festészet valaha létrehozott.”»
De visszatérve, végül, az én „önkritikám”-ra. Ha én a Miért festben, annakidején, egyoldalúan fogtam föl a dolgot, hát még a híres Suzuki!, aki az Essays-ben annyira kilovagolja a kelet-nyugati antitézist, amikor a nyugati (olaj!-, s a temperafestészetről szót sem ejt) festészetet teljesen mint tapogatózót, a keletit teljesen mint „elsőre”-festészetet karakterizálja (egy kalap alá véve a kalligráfiával), hogy azzal a kínai festészet jórésze (és tegyük hozzá, jobbik része) eltűnni látszik a süllyesztőben. Mintha csak a „zen-festészet” volna a távol-keleti festészet. Paul Demiéville vádja Suzukit még jogosabban érhetné, if Paul Demiéville takes Western sinologues to task for having tended to exaggerate the importance of the Zen contribution to Sung painting, he has doubtless good reasons. As early as 1946, however, Bachhofer found out that `there was no such thing as a special Ch'an style'. Even so, a kind of Zen school with its unmistakable iconography and a style derived from the great Sung masters had come into being at least by Yüan times, a school that was to be transferred – along with Sung philosophy, Taoism and Confucian learning, to say nothing of Buddhist metaphysics – to Japan by the Chinese Zen priests seeking refuge there. Max Loehr, i.m. 228. sk. Mint a „szellemi dolgok”-ról íróknak annyiszor, Suzukinak is mintha a festészetre nem volna igazán szeme. A zen festészet legnagyobb alkotásai, Mu-ch'i triptichonja, a Buddha lejön a hegyekből, Liang K'ai, a Mocsaras parton kóborolni bizony nem abban a bizonyos karikaturisztikus zen-stílusban készültek. A Datolyaszilvák, az viszont igazi zen-kép. Gyönyörű. Festményekről van szó, nem stílusokról. A spontaneitás az összetettségen belül működik, világos.
„»Volt Hamiltonnak egy kedves könyve, kiskorában,« ahogy ideértem ehhez a részhez, láttam, ezt most már nem lehet ugyanúgy leírni, át kell most már írni ezt a részt, megvettük közben az új Panni-polcokat, kettőt a gyerekekhez és a már meglevőkhöz két újat nekem, most majd még Fannyhoz kellenek valami polcok, talán Panni szintén:” amit vettünk néki aztán kettőt, kiderült a festés után nem elég, most viszont éppen nem lehet kapni, ergo úgy állnak dobozokban még mindig a Fanny könyvei, két hónappal a festés után is; lett volna közben itt-ott kétszer is, de elkapkodták azonnal, mindenhová azután értünk oda – „vagyis nem hagytuk magunkat egészen legyűrni mégsem, volt erőnk talpraállni azután a borzalmas tél után, az előtt a szörnyű tavasz és nyár előtt (végül is, ilyen az élet); ha nagyon lassan is, de kezdtünk a lakásban ezt-azt megcsinálni, na és így előkerült aztán az a könyv is, Arne Falk-Rnne, A déli tenger hét hulláma, Gondolat Kiadó, »VILÁGJÁRÓK« 123, 1978.»
De a Hamilton történetét már nem kerestem ki belőle, ha másként volna is talán kicsit, mint ahogyan az egyik nagy nyári csónaktúránkon nékünk elmesélte. Tahi fölött, a híd fölött, ahogy már jöttünk hazafelé, lefelé, s a szigeti parton kikötöttünk, ha ez így mondjuk talán nem is lényeges, hogy pontosan hol és mikor; van ott a nagy kanyarulatban, még a kemping fölött néhány külön kis sziget; saját varázsukat érzem néha a helyszíneknek, és amikor már nem lesznek mindezek s nem leszek én sem, én akkor is ott leszek bennük, nemlétükben is, bűneimmel és erényeimmel együtt, és itt lesznek bennem ők is, »sehogyansem« mert mindentől függetlenül mintha saját életüket élnék a helyszínek.»Akkor is, a hegyről lefelé jövet, a Cserey Mária csizmácskái mélyen süppedtek a hóba, ahogy Fanny meg előttünk ment, kikanyarodva már az útra, egy másik lánnyal; s hogy visszanéztem még a házra a kertkapun kilépve, villanyfényen át a sűrű hóesésben, ráeszméltem hirtelen én már jártam egyszer itt. Tudtam ezt persze közben is, egész idő alatt, mialatt beszéltem is, előadás közben; és mégis úgy volt, hogy ráeszméltem akkor. Felkísértem egyszer ide egy lányt. Az a kissé nyitott ajak, sápadt orca, borostyán szem, a seszínű, göndör, erősszálú haj megbabonáztak. Ez is már milyen régen van, e nő azóta gyűlöl, pedig kint él már régóta Göteborgban.
Rekettyék és víz között kikötni, lekuporodni találtunk még épp egy kis helyet. Keskeny, kavicsos sávot. Áradt különben a Duna, sietősen, tisztán, hatalmasan, akkor mesélte el Hamilton azt a történetet a bennszülöttről. És persze nemcsak ezt, volt még egy másik története is, egy rettenetes hajótörésről, mindenki meghalt, de maradjunk egyelőre csak ennél.
Volt tehát bizonyos bennszülött, akinek, bizonyos szituációban, mindegy hogyan, miért, találkoznia kellett volna a szerzővel, ezzel a Falk-Rnnéval, akkortól számított két hétre, szigete partján. Vagyishogy megbeszélték a találkozót, de a bennszülött aztán mégsem jelent meg a mondott helyen és időben. Nem emlékszem már hogyan mesélte Hamilton pontosan, hogyan fejezte ki magát, lényeg a bennszülött valahogy borzasztóan elvont dolognak érezte ezt, mi az, hogy egy hét, hogy tizennégy nap ..., hogy ezeket így számlálja s pont akkor tényleg ott legyen..., volt ez az eset, és azután még valamiért meg is ismétlődött az egész, és megint csak nem volt ott a bennszülött a mondott helyen és időben.
Azt javasolja néki akkor a szerző, legközelebb tördelj magadnak 14 db egyforma pálcikát, minden nap tűzz le egyet a földbe, a kunyhód elé, és a 14.-nél jöjj le a partra, de mondanom sem kell megint hiába: egyiken sütött a Nap, másikon eső esett, harmadikon szél fútt, negyediken felhőszakadás volt, égiháború; hogyan fejezze ki mindezt csupa egyforma pálcikával? – Próbálkozott még valamivel, hosszút törni, rövidet, görbét, egyenest, vastagot, vékonyat, de aztán ráocsúdott, rossz az egész és hiábavaló. Egyszer majd, ha úgy fordul, magától, lemegy a partra, mit méricskélje ő ami történik velünk a Földön, el kell fogadni az egészet úgy ahogy van, egészen az egészet, azt mondja a bennszülött.”
Ha értelmes, mondják, megérti; ebben majdnem mindenki egyetért.
Értelmes, márminthogy abban, amiről szó van éppen.
Mert teszem azt rájöhetsz a nagy szeretet vár akár egy álló napig is, vár egy életen át is, de rájöhetsz félóra múlva is már nincs kire várnod. Szokták mondani itt magadra vagy hagyva egészen, ítéletedben; te tudod, mondják, egész jól hangzik, először.é Csakhogy ez mind nem igaz, nem igaz az egész, mihelyst ketten vagytok a dologban, már nem értheted csak úgy önmagadból, mi a helyzet. – Ami a másikban van velem kapcsolatban, énbennem az nincsen meg, azért ő a másik.
Bár ott a Ryokwan esete, ahogy a paraszt hajnalban a boglyában rátalált, mit csinálsz itt, szerzetes, szentatyám; de ez egy másik történet megint.
Minden olyasmi, hogy én veled kapcsolatban tőled függetlenül is tudom mit csináljak színjáték v. csalás v. árulás v. zsarnokság v. egyszerű ostobaság; a szerelmes, aki szerelmére pont félóra hosszat vár az óra alatt nem is őreá vár, hanem közölni kíván vele valamit, hogy ő mennyire akkurátus v. hogy pontosan ennyire taksálja őt v. hogy elég volt a késéseidből; na persze azt is ki kell valahogy fejezni.

Tovább