Vissza
VISSZAFELÉ AZÉRT MÁR
NEM EGÉSZEN UGYANAZ
Így is mentünk el Velencéből aztán, az Accademia nélkül. L. Paracelsus, Sämmtliche Werke Bd. XII, Astronomia Magna oder die ganze Philosophia sagax der großen u. kleinen Welt, 1537/38, R. Oldenburg, München u. Berlin, 1929, 24. old. Láthattunk persze utunkon szép festményt eleget, főleg Firenzében, amely Velencének a kerek ellentéte éppen, Velence női, Firenze viszont férfi szellem (mert Firenzében itt a tiszta ész uralkodott, mondom Fannynak, de ez csak az első megközelítés, és szeretném az egészet részletesen kifejteni, mondani Leonardo da Vincit, az önmagába visszaforduló narcisztikus noli me tangerét, csakhogy Fanny akkor már nem figyel rám, látom gyümölcsökről ábrándozik megint); Assisiról és Arezzóról (A FRESKÓK!) most nem is beszélve, sem Ravennáról, a mozaikokról, kiautóbuszoztunk még Classéba is, s ha lehet Toszkána és újra Velence közt fokozás még, hát lehetséges volt mindhárom helyen; már nagyon is valószerűtlen terekbe jutottunk, és éreztem hovatovább ideje tényleg hazatérnünk.
Csak az az Accademia mégsem akart kimenni a fejemből. Hogy hátha meg lehetne nézni visszafelé jövet valahogyan még.
Mert azt hinné az ember, különben, be lehet majd pótolni még mindig úgyis ezt meg azt, hogy szinte mindent, hogy azért, mert most itt vagyunk, most már örökre itt is maradunk a gyönyörű Itáliában, hát tényleg azt hiszi, vagy, legalábbis, hogy vissza fogunk mi térni ide újra meg újra, érted, megnézzük amit most kihagytunk, elmegyünk elsősorban talán Veronába mégis. – Mert Veronát én akkor szándékosan kerültem el.
Pedig mindenki mondta Verona nagyszerű, de bennem megvolt ez, hogy nem és nem, Veronába nem megyünk. Meg kell tervezni persze valahogy az utat, és mindent megtekinteni nem lehet, ez világos, de bennem élt még ezen kívül is valami konok idegenkedés Veronával szemben. Próbáltam később rájönni, mért?, hogy talán a veronai kolbász miatt?, pedig akkor régóta már és pont még nem is voltam vegetáriánus, Wahlstein előtt: úgy képzeltem romlott lehet, hogy zöld, penészes, mint vannak ezek a különféle zöldek, veronai zöld, schweinfurti zöld, erősen mérgezők, amiket nem is használtam egyébiránt soha, impermanensek. S akkor ez összefügghet azzal, hogy mindig is érzékeny volt a gyomrom, fiatalkoromban könnyen lettem rosszul, émelyegtem, bizonyos híres majonézeket pl. gyakran (hazafele menet) kiokádtam, a dohányzástól megfájdul a fejem, de általában is hamar s gyakorta hánytam (és mindig hamar túl is jutottam rajta aztán) és mai napig könnyen kapok hasmenést; csak a szigorú okadatolástól azért óvakodni kell, egyetlen pszichológiai megfejtésnek oly igen megörülni nem szabad, lehet, hogy bejárható másfelől is, ellenkező irányban vagy mit tudom én hogyan-merre a kör. Mert mi másra mint valami másra vallana az az ideges nyugtalanság, amelyet bennem Rómeó és Júlia gondolata kelt?; és bejöhetnek oldalt is a dolgok, kiindulhat oldalról is valami onnan – van itt valami téri dolog mint Fanny szokta mondani, egy olyan téri dolog, nem tudom megmagyarázni.
Hogy hogy van ez, de én aztán rájöttem arra.
Utunk tervezgetésekor, ahogyan nézi ugye a térképen az ember, amikor néztem a pádua-milánói vasútvonalról fölmenni Veronába hogy hogyan kellene, akkor, a rajzolat miatt mondtam ki végképp, na, ide nem megyünk; és évek múltán, amikor fölidézem magamban nem is magát a percet a gyermekszobában, a zongorán, kiterítve a térkép, hanem a ravennai vasútállomást ahogy ott leszállunk, ottani pillanatnyi elábrándozásomat, hirtelen eszembe jut, hát persze, hiszen ez ugyanaz, mint a 61-estől fölmenni a Barkóczyba. – Mily üdítő lesz aztán, szabadulás ebből az egészből, amikor végre tisztelgő látogatást tesz Solzinger Anne-Marie-val (Anne-Claire-rel) a Stéhlyben, akkor jöttek meg Itáliából, sokkal a mi utunk után már, évek szaladtak el közben megint, s meséli Solzinger hogyan állt föl az Arénában előadás előtt hirtelen az egész közönség, és egyszercsak kigyúlt sok tízezernyi gyertya, akkor derült ki volt mindenkinek egy a zsebében, teatrális volt, de valóban megható, nevet Solzinger, ezek az olaszok!, és, lám milyen az ember, erről eszembe jut, nem jutok el én már a szép Itáliába soha többé; csakhogy, ha mindez így kijön, pratityasamutpâda: jüan k'i fa,
si-er jin jüan,
mért gondoltam akkor már akkor ott, Ravennában, a vasútállomáson, ez fontos volna, bepótolni majd még Veronát, nem volt bennem ezek szerint semmi előítélet, meg elmenni Borgo di San Sepolcróba is, ahová viszont kezdettől fogva vágytam; ... ha hisszük is előttünk még az élet, bölcsen tudtam közben ki tudja mit hoz a jövő, meg kéne nézni még, hacsak lehet, holnap az Accademiát.
„A formula bonyolult voltának és metafizikai homályának már az indiaiak, a legrégebbi buddhisták tudatában voltak. Egykor, így meséli a Mahânidâna-Sutta (Dîgha II, 55. old. – ezek szerint az Adorján-Holman féle Dîgha eleve csak az egyik kötet lett volna?, erre ekkor jövök rá tképp, a Beckh II. olvasása közben, 97. old.; jókora nagy könyv volt persze így is, elvileg lehetett volna egybekötve a két kötet, sem azelőtt, sem azóta nem volt a Dîghával találkozásom; Holmant a b.-nál sokkal jobban érdekelték a vasutak, a vasút története, állomásépületek stb., ameddig figyeltem Holman életútját mindig ez ment vele, először forró nagy barátkozás, aztán az összeveszés, elhidegülés, s a barátai, akiket addig lényegében ingyen kezelt, nézhettek más fogorvos után), így szólt Ânanda a Buddhához, azt mondta néki, a pratîtyasamutpâda formulája őnéki, Ânandának most már könnyen érthető és világos. A feltételes keletkezés. A Mester azonban így válaszolt: »Ne mondd ezt, Ânanda, ne mondd ezt. Mélységes és kusza ama pratîtyasamutpâda, mélységes kinyilatkoztatás rejtezik benne. Oltramare, La Formule bouddhique des douze causes, Genčve 1909. Éppen mert az emberiség ezt a normát (dhamma) nem ismeri fel, nem érti meg, azért süllyed ez az emberiség, szenvedésbe gabalyodva, alacsony létformákba le, és az újjászületések körét át nem lépheti.«”
– Na, megyünk? – kérdezte Fanny. A vonat sikkantott és eldübörgött. Kora délelőtt volt, sütötte a Nap az állomásépületet. Még szállást kellett kerítenünk; és aztán előttünk a ravennai mozaikok! – Na, megyünk? – Várj egy kicsit – mondtam, leraktam kofferjainkat a kavicsra, bementem a váróterembe, ott ült a kisablak mögött egy elég csinos pénztároskisasszony.
Mikor megy vonat Velencébe reggel, a legkorábban. „Előrehajolt egy kicsit, felém, hajzat, sötét; összevissza göndörödő sötétbarna fürtök, mit hogy csinos, egy nagyon is szép kis nő, tülökorrú.” Így szerepelt ez a mondat már a legelső fogalmazványban is, így írtam le azóta újra meg újra, ezzel a „tülökorrú”-val nem tudtam mit kezdeni, sem jobban azért valahogy megvilágítani, sem kikeveredni belőle: micsoda képtelenség, hogyan lehetne szép egy tülökorrú nő. Mondjuk egy ötven éves hivatalnok valami Gogol-novellában, aki olyan, mint egy holdlakó, az lehet tülökorrú, de nem egy ilyen szemrevaló olasz lány. „Ez a »tülökorrú« talán riasztóan hangzik,” próbáltam magyarázkodni aztán, „e szóra bizony nem valami holdbéli szépségre gondol az ember, dehát ez inkább csak amolyan nyelvi előítélet, ha láttad volna akkor, ott a ravennai állomáson, 1975-ben, hát mindjárt láttad volna, h. dehogyisnem az. Amit állítok, tudom, ellenőrizhetetlen; mert nincsen arra mód, hogy arra a helyre, abba a pillanatba még egyszer visszamenjünk. Holdbéli szépség volt, de még mennyire! Arányokról van mindig szó, világos, más-más arányokról minden egyes esetben, expresszióról.” Gondoltam írhatnék arról itt, hogy Fanny szerint minden nő szép, valamiként, ezen sokszor elvitatkozgattunk és nevetgéltünk is sokat ezen, „ha így fogod föl,” mondom neki, „akkor a szépség az égvilágon semmit sem jelent, ez a fajta laissez-passer nem hogy nem nagyvonalú, ezzel a szépséget még a szépektől is megtagadod,” bírálgatni ilyenkor a kereszténységet óvatosan és Nietzschét s Benvenuto Cellinit nyakló nélkül dicsőíteni kezdtem; de láttam aztán nem megyek ezzel sem semmire. Itt nem a Fanny-féle ált. jóindulatról van szó, a pénztároskisasszonnyal kapcsolatban, a pénztároskisasszony valóban szép volt, szép és titokzatos. Gondoltam írnám „kis tülökorrú”, „kis tülökorral”, de ez meg már a hülyeség teteje volna, s az írói gyakorlat hiánya persze; a pillanatnyi valóságtól nem tudok elszakadni, noha az, tudjuk jól, kifejezhetetlen; és szükségképpen a művészet többé-kevésbé bevált és elfogadott sémákkal dolgozik, olyankor sem szemléletiséggel, amikor pedig arra hivatkozik, ezt az eljárást nevezik ikonográfiának. Vagy pláne hogy ikonológiának! A buddhizmusban az ötös a szent szám, mondta a főszerkesztő némi éllel. Különben is össze-vissza kevertem addigra már ezt a dolgot a holdbeliséggel, egyáltalán a Holddal, pozitíve, negatíve, fiktív Gogollal és kékes fényzuhatagokkal, akár egy alvajáró, ebből is most már fölébredni – veszélyes. Írjam egyszerűen, „egy elég csinos nő”?, s hogy: „így távolról még emlékeztetett is valakire, egy másik 28 év körüli nőre, akit Pesten szoktam nézegetni, itt meg ott, hogy hívják nem tudom”?; ha a Holdat ki nem hagyom, hogyan érjem el akkor, hogy minderről óhatatlanul ne Mond Paula jusson a németül tudó eszébe, holott Paulának éppen hogy eléggé kicsi és finom az orra?, az ilyenek különben barna kötött ruhában járnak, vagy keményített fehér blúzban, sötétkék szoknyában, az ilyen tülökorrú szépségek, vannak tképp elég sokan, ha jobban körülnéz az ember; áh, nem kell ez a rész, ki kell hagyni úgy ahogy van, kihúzni az egészet! gondoltam újra meg újra, de nem sikerült kihagynom; „»egyáltalán nincs ilyen reggeli vonat« mondta a szép kisasszony, »sohasem», egész jól tudott angolul, mint mondjuk nem okvetlenül a szép, de a nagyon csinos olasz nők szerintem általában, »csak éppen holnap, ekkor meg ekkor, kivételesen mégis megy egy, és azzal tizenegyre Velencé»en vannak,» mondta és rámmosolygott kedvesen.”
Még akkoriban mondom én javában altatókon éltem, de ennek a vonatnak most végtelenül megörültem, azért nem lesz az olyan nagy dolog, fölkelni kora hajnalban; „the internal part of this scheme showed, it may be said, a certain primitive apprecation of the sensory and motor aspects of the human nervous system, but the beginning and end of it are little more than a series of non-sequiturs which demand the eye of religious faith for their acceptance,” Needham i.m., vol. 2, 399. old., szóval szinte hogy egy mennyei különvonat, nekünk. – Megcsókoltam volna legszívesebben azt a bájos, furcsa lányt.
Láttuk az összes mozaikokat; és olyan hosszú, gyönyörű, nehéz nap volt, Fanny estére annyira kifáradt, hogy a Theoderik síremlékét megnéznünk azért már nem sikerült, pedig ott van csak tíz percnyire a vasútállomástól, s a szállásunk is ott volt, sivár kis szállodában, szemben a vasútállomással. (Egész Ravenna olyan volt nekem, azzal a mély lapállyal, úgy értem maga a város „mint olyan”, mondjuk csak egy érzés melyre utólag visszanézel, a mozaikok sajnos persze nem, hogy na ez már majdnem Magyarország, mintha volna mondjuk Székesfehérvár, csak teljesen a laposon, a laposnál is laposabbon, bennem is így már összekeveredtek a dolgok. Mondtam ezt egyszer egy hazánkfiának, s egészen fel volt háborodva. Hogy: „mit beszélsz te itt összevissza”. „Én nem úgy értettem”, kellett mentegetőznöm, „ezek csak ilyen hangulati dolgok.”) Én mondtam ugyan Fannynak, hogy ha már itt vagyunk, a Theoderikot azért meg kéne néznünk, Ravennába aztán egészen biztosan nem jutunk el soha többé.
De Fanny siránkozott dühösen, hogy neki mennyire fáj a lába.
Mert sohasem veszel olyan cipőt, hogy lehetne benne rendesen gyalogolni. Firenzében is ezt a vastag fatalpú szandált vetted megint, olyan, mint egy tank, merő önfejűségből, vehettél volna pedig valami könnyű lábbelit.
Bámulatosak voltak azok a firenzei sarusok, a Ponte Vecchiónál! Én egy egészen vékony talpú sarut vettem magamnak, könnyű, egy szinte semmi, csak úgy repülök benne, érted, ma is toldozgatja-foldozgatja még tavaszonkint a G. téri suszter.
– Na, egy nyarat még kibír – mondja már harmadízben.
Annyira szép, szemet is szúr a lányoknak mindig, s ha kérdezik, hol vettem:
– Hát Firenzében – válaszolom nevetve.
Jézusom, a G. tér! Mennyit hallgattam ott a Kompakt Lajos magyarázkodásait, egyik lábamról a másikra állva, hogy mi hogy van, szerinte; az ország szempontjából szinte hogy kárbaveszett idő.
Ennyire viszonylagos, sajnos! a megértés és morál; dolgozhattam volna már otthon, azalatt; vagy udvaroltam volna inkább száz Lamprecht Annamáriának.
Nem véletlenül gondolok persze a lányokra erről a térről. Ide kísértem el mindig a Jaksból Pelsőczy Andort, leselkedni valami lányka után. Ő (?) volt akkor a Pelsőczy soros szerelme. Hogy leselkedhetnék utánuk magam is, arra akkor még gondolni se mertem. Még el is képzeltem magamnak: fehér a bőre, világosbarna a szeme, egyenes(!) az orra, eléggé ilyen dús a haja, világosbarna az is, sötétszőke, fehér inget, kék szoknyát visel, ilyen ugrálós mellecskéi vannak, vagy esetleg elég nagy mellei, de rugalmasak, mindenképpen, ilyen kis mitesszerek is vannak talán az arcán, de azoktól csak még bájosabb. Csak sajnos sohasem került a szemünk elé. Van ott egy hatalmas szürke bérház, ilyen árkádokkal alul, az árkádok mögött már ott zúg a tenger, a G. tér ha nem is Ravenna, de valami más város ott a közelben.
Akárcsak a Hold, a véletlen is, ez a nem véletlen meg szinte pláne olyasmi, amivel nemigen tud mit kezdeni az ember. Olvastam egyszer egy napilapban valahol valakinek a csodálatos megmeneküléséről. Az újságíró persze tudta, hogy csoda nincsen, így hát nem írhatta le azt sem, hogy a „csodával határos módon”. Ha nincs csoda, nem is lehet vele semmi határos. Csak hát, igaz, szerencse sincs (hát tényleg nincs is többnyire), s így megmaradt a véletlennél, a „véletlennel határos módon stb.”, írta, ami így persze azért eléggé furcsa volt.
– De mikor ma tényleg annyit gyalogoltunk – mondja Fanny és szinte sír –, és a mozaikok!, Ravennában itt, hát nem látod, Carlino, hogy ez olyan, mint maga a mennyország, éppen hogy e belső terekben megnyílnak a mennyek; kívülről pedig tégla csupán mint gabonahombár, mint Toruñban a középkori magtárak, és miért kell neked mindig mindent látnod, még a Theoderiket is, ami pedig nem is volt betervezve.
– Hát menj el egyedül – mondja Fanny.
Na érted. – Erre már nem volt semmi kedvem, csak nem hagyom itt egyedül a szállodában.
Nem mintha lett volna bármi félelmetes a szürke kis épületben, csak azért annyira idegen hely, a Hitchcockokban éppen az ilyenekben szoktak a gyilkosságok esni. – Székesfehérvár, gondoltam még elaluvóban is, hátrahajtva fejem a műbőr ülésen, van a támla és azon így a vászon, fehér huzat, főleg pont Classe, az egykori kikötő, ahonnan réges-rég visszahúzódott a tenger, ki tudja visszajön-e még, hát egyelőre nem hiszem; visszahúzódott, nem is tudom hová, hogy hol van most.
Belső terek! – Pont Classe volt talán a legszebb. San Apollinaris in Classe. (Mért nem a San Vitale? Hát persze hogy az szebb, hát az a legszebb. – De nincs ilyen különbség. Csak a természet miatt, világos. Azért, hogy a San Apollinaris a legszebb.) S lehet így emlékezni, félig álomban, szenderegve, erre meg arra, mit tudom én mire, a kis Apollinaris bácsira az apszisban odafent a báránykáival, arra az időre, amikor együtt élt még az ember...„együtt laktunk a madarakkal és az állatokkal, egy törzs voltunk a tízezer dologgal”. Mintha mennénk öten, Fanny, Apollinaris, egy róka, egy gázlómadár meg én valami nádason keresztül a Theoderik síremléke felé. Látszik is már a monolith kőkupola a nádbugák fölött. A kerekek kattogása egyre halkabb. Kis állomások maradnak el, Lepsény meg ilyesmik.
Lovasok járják a nádas túloldalát.
Ezt inkább csak úgy tudom, vagy érzem talán magamban testüket, roppant testüket a lovaknak, egyébként távolacska tőlünk. Csak jöjjenek ki jó korán, mondta a holdbéli szép kisasszony, mert ez ám tényleg afféle különjárat, ha nem is épp különvonat, és azt ő sem tudja egészen pontosan van-e Isten, sem megmondani pontosan az a vonat mikor indul. – Ma sem tudom egyébként hogyan volt „külön”, miféle értelemben.
Firenzéből jöttünk.
Már ahogy közeledtünk az urbs felé, csattogva nagy kék gáztartályok, másegyéb ilyen tiritarka ipari telepítések, kis hidak a mélyben alant, elővárosok közt, úgy éreztem hatalmas állat hever, lihegve, ott elöl a dombok mögött. Afelé rohanunk így. Róma énnékem nagy volt és rettenetes.
Persze hát ott volt a San Clemente, mélybeli csobogással, ott az Egeria ásványvízzel a Pantheon; de az egész úgy ahogy volt, lesújtott. Kétségbeejtett.
A San Pietro – szép napon rájöttek nincsen Isten, és rémületükben építettek egy ekkora templomot. Élvezettel mesélem Fannynak majd azt az anekdotát Stummból. Nem volt ám buta gyerek ez a Stumm. Mayer vagy Müller, nem tudom már, német szobrász, múlt század eleje, Rómában még sohase járt. Mennek most a Szent Péter felé, batáron. Még nem látszik, még mindig nincsenek ott, de Mayer egyszercsak fölugrik és azt kiáltja, „Uraim, ott vagyunk mindjárt am Sankt Peter, és ez iszonyatos!” Róma az, amivel számolni kell, akárhogy vesszük is örök, úgy, mint Budapest pl. nyilván nem az; de én egyre ellenségesebbé v. legalábbis ellenszenvezőbbé váltam vele szemben.
Még első nap egészen jó volt. Alig pakoltunk le Donna Carroccinál, rohantunk a Sistinába. Nem is annyira az Utolsó ítéletet, hanem a mennyezetfreskókat mindig annyira szerettem volna látni.
Addig járom a folyosókat találok is egy panaszkönyvet, sajnálhatom most, hogy nem tudok latinul. – Mert kaptam néha ilyen dührohamokat. Fro.-ban is pl. 71-ben püfölöm így tenyérrel tengernek fövenyét, és Fannynak kiabálva mondom:
– Gaz franciák!
Nyilván az arroganciájukért.
Már úgy jöttem ki a Szentpéterből is, na ez egy pályaudvar.
– Egyszerűen túl nagy az egész – mondtam Fannynak.
World power mysteries.
Mindazonáltal akkor még ott álltunk megrendülten megint a freskók alatt, és gondoltam megint az életünk egyik legnagyobb élménye ez. Az a szüntelen egyhelyben toporgó fájdalmas okoskodás! Csak az az ordibáló őr megint fölháborított aztán. Az amerikaiakra rászólni persze nem mer, írtam végül is németül, eszébe se jutna, pedig hát ki van írva mindenütt NO FLASH világosan.
(Miféle oltárkép különben is ez az Utolsó ítélet, a pokol torkával közvetlenül az Oltáriszentség helye fölött); az a három kis kambodzsai vagy vietnámi apáca, édesek voltak, egyszerűen csak ezt lehet mondani, ültek a kövezeten, tény, hogy az Utolsó ítéletnek háttal, s valami boldogan nevetgélve mutogatták egymásnak ujjacskáikkal, virágszerű kezeikkel a mennyezetfreskók részleteit. S az őrt úgy látszik meg viszont ez háborította fel.
Nyilván maszkulin düh, írtam, hát ilyen aránytévesztésekbe eshet Nyugaton az ember: ő akar rendet tenni ott, olyasmikbe üti az orrát, amikhez semmi köze sincsen. Azt már nem írtam be, szerencsére, hogy ez az őr mut. mutandis ugyanaz, mint az a hatalmas kövér pap, aki meg a San Pietro oszlopai alól nem volt kinyargalni rest, a lépcsőkig egészen. Dehát nem apácák voltak ott, ott ültek a lányok, kirohant valami ott üldögélő farmeros, ilyen ujjatlan trikós amerikai lányok csupasz karjára, vállára, nyakára mutogatni, vészes rikoltozással, ez sem valami sok Freudot olvashatott, gondoltam laposan. De mit gondoltam volna, érted. De van itt még valami más is. Azok után, amit a fehér ember szerte a világon csinált, örülhetnének, hogy vannak még egyáltalában Ázsiában katolikusok, írtam; fonák dolog fordított távcsövön nézni a világot: tanítsák ki az őreiket. – Vendégkönyv volt persze, nem panaszkönyv.
Szégyelltem aztán magamat, hogy beírtam, hogy ilyen „bátor” voltam, érted; ha „hallgatok”, szégyelltem volna magam akkor is.
Csak az az egy hét, nyolc nap eltelt ám hamar, Rómára végképp túl kevés, s én egészen meg voltam szeppenve, érted, mi az, hogy valaki „nem szereti Rómát”. Na és mi van akkor, mondhatta volna Kompakt, aki a maga módján levonta mindebből a konzekvenciákat (mint a protestáns Fanny Mendelssohn-Bartholdyt is szívenütötte, amikor a zsidók kvázi szertartásos megaláztatásairól értesült a középkori s tán még későbbi Rómában is, már nem emlékszem pontosan h. mik voltak azok, valami meztelen versenyfutás v. ilyesmi); csakhogy Kompakt, akinek ezzel kapcsolatban mindenben igaza volt, a maga módján megint csak elfogult. Fölmerül ezzel kapcsolatban óhatatlanul a kérdés, hogy micsoda a valóság, hogy van-e olyan egyáltalán, hogy valóság. Különben is, hol vagyunk már attól, hogy konzekvenciák.
A Szent Lépcsővel kapcsolatban, ha vesszük, az már kész kacaj volt.
Rekkenő hőség volt, déli kettő, az az óra különben is, szerintem, amikor a világon a Sátán uralkodik, az illető földterületen, kettőtől háromig, unalom; sehol egy árnyék, álltunk Fannyval valahol a Lateránban, minden csupa kő, zárva minden. Valami ókeresztény bazilikát akartunk megnézni a közelben, meg kellett várni a nyitását, hazamenni Donna Carroccihoz majd visszajönni nem érdemes, nem tudtunk mit csinálni. Egyszerre látom egész kis csődület megy befelé távolabb valami kapun; és mondom Fannynak ironikusan, nézzük meg, ott mit osztanak.
Három ilyen lépcsőház volt tképpen, a középső, és jobbról-balról két ugyanolyan; ezen a középsőn térdepelve ment fölfelé rengeteg ember, a két szélső üres; a falakon meg mindenféle táblák. Akár itt nálunk a nyolckerben, a tanácsnál. Hogy mettől-meddig, és hogyan, ilyesmik. Vagyis hát:
hogy ez az a lépcső, amelyen az Úr Jézus ment föl-le, föl-le, hétszer vagy hányszor, az elítéltetése napján. Aztán egy császárnő azt hiszem elvitette Bizáncba. És kezdtek rájönni aztán, fokozatosan, és ez volt az, amiről szóltak a táblák, hogy ha valaki fölkapaszkodik így térden ezen a lépcsőn, ebben az ünnepkörben, azon a napon, abban az évszakban etc., az ennyi meg ennyi év búcsút jelent a purgatóriumból, hol ennyit, hol annyit, a körülmények szerint, mikor hogy. Honnét sikerült megtudni mindig a pontos adatokat nem tudom, álmok nyilatkoztatták ki azt hiszem őket a mindenkori illetőknek. Kiírva szép hivatalosan, mint tényleg hogy melyik osztályon mikor van ügyfélfogadás: tájékoztatva vagy rendesen, érted. De ez még semmi; hanem az olaszok még csaltak is.
Ilyen őrök álltak ott, érted, felvigyázók. De elég volt félreforduljanak kicsit, tereferélni kezdjenek satöbbi, hát máris itt is, ott is felemelkedtek elég sokan a furcsa búcsújárók közül, és ilyen guggolóállásban iramlottak amennyit tudtak fölfelé, ügyelve azért föltűnő se legyen, ne legyen túl sok, érted.
Hogy vajon néki beszámíttatik-e, kérdezte Fanny tőlem, amennyit ő cipekedik a szatyrokkal a Stéhlyben? Én pedig azt mondtam neki:
– Tudod, hogy nem vagyok valami nagy protestáns – mondtam Fannynak –, de azért ilyenkor az ember mégiscsak megérti a Luthert; mégiscsak jó, hogy volt ez a reformáció! Most ezek – mondom –, vagy hisznek benne, hogy az Isten ezt a hegymászást vagy mit jónéven veszi, elfogadja, vagy nem. Na dehát kit akarnak becsapni?
– Na persze – mondom –, ez a Dél, ezt nyilván így kellene nézni, humorral.
Erre eljövök mégegyszer, érted, az utolsó napon, most már egyedül, Fanny már ajándékok után futkosott, hogy itt majd azért helyükre kerülnek bennem a római dolgok. Mert már azok a híres nagy kutak sem tetszettek akkor, sesemmi. És hát egészen összetörtem, hidegen hagytak most már a nagyszerű freskók, a mennyezetiek is! Kínlódva símítottam végig homlokomat. Mint egy márványszobor; valami nő. Alszom most, álmodom, de lesz-e ebből valaha ébredésem? Firenzére gondoltam, érted. Mindannyian ismerjük, mi európaiak, a tehetetlenségnek, a magába zárkózó mozdulatlan lidércnyomásnak ezeket a gesztusait, a sorsnak, ennek a rettenetes szobrásznak a nyomasztó alkotásait.
Nincsen Isten.
Annyira el voltam kedvetlenedve, fejem lehorgadt; és ahogy körülnézek legközelebb, látom a kápolnából ki is jöttem közben. Elindultam csak úgy vaktában, baktattam az irdatlan hosszú folyosókon találomra, bárcsak itt volna Fanny, hogy a lábamra lépne.
Mert ezt szokta csinálni mindig. Vette magának a Ponte Vecchiónál azt a dromedár szörnyűséget, és ahogy állok gyanútlan a jó kis sarumban odajön hozzám boldogan, hogy mit akarok mondani; és annyira akarja, majd a nyakamba borul, bumm, rálép a lábamra. Sem Cynthia R., sem Lamprecht Annamária, sem W. Magda, sem P. Claudia nem léptek rá a lábamra soha, Bull Emmáról nem is beszélve. Ha Mond Paula rálépett volna, nem bántam volna, egyszer legalább. A lábamra léptél megint, kiáltom, és akkor már ő is kiabál, nem akartam, nem akartam. Bull Emma Klára.
Néptelen tér, déli kettő. Akkor már órák óta csatangoltunk, Firenzében egyszerűen nem lehetett eleget bolyongani, és eltévedtünk végül a hatalmas napsütésben. Utóbb már tudom az Ospedale degli Innocenti mögött; ilyenkor mindenki elkotródik aludni. Csak egy idősebb nő állt az árnyékban egy fal alatt. Visszaszaladt épp hozzám Fanny akkor is, hogy milyen utca az ott, büszkén hogy talált egy utcatáblát, nem is azt persze, amit kerestünk, és letaposta persze a lábamat, s mert annyira fájt csak a levegőbe ugrottam némán, igazán nem viselkedtem kisszerűen, „er tat einen Luftsprung,” A Vadölő, Fenimore Cooper, egész magasra!; Fanny, rémületében, hangosan jajveszékelt, mire az idősebb nő, mint kiderült gyászruhás, sikoltással megindul rohanni felénk, povera Signorina!, azt hitte verem a feleségem, egész kis dráma mindjárt.
Most ezeken a végetérni nem akaró folyosókon, e tükröző kőpadlón egy fásult korcsolyabajnokként haladtam. Sajgott a lábam, s ezek szerint még mindig nem eléggé, kell, hogy sajogjon, és kell, hogy rá is lépjenek. Te édes angyalom, segíts, Fannyra gondolok. Talpon maradni és tovább nézni Rómát nem csekélység. Heinrich, Heinrich, szüntelenül, fejemben zsibbadt kis fájdalom, s más hangok is. És nemsokára ott állok újból, mint álltam már sokáig az első napon a Leonardo da Vinci Szt. Jeromosa előtt; s ha látnának most pesti ismerősök, mondanák, gondolom, nicsak, a Karátson, már megint nem jó neki csak a Leonardo, s nevetnének, magukban. – De nincsenek itt pesti ismerősök. Csak ez a kiterjedt nyugatnémet család, eloszolva előttem, utánam a termek során, anya és lányai meg az udvarlók, feltehetőleg, szólongatva a családfőt folytonosan. Miért nem hagyják békén azt a Henriket. – Boldog vagyok.
A San Miniato kőküszöbére gondolok, annak a szegélyvonalára, amelynek sehogysem akaródzik egyenes vonalnak lennie. Hanem parányi törésekkel az egész végig erre-arra fordul, hintázik, hajladozik. Mintha az a hajdani kőfaragó az egyenes vonalat nem is ismerte volna. Eszébe nem jutna mondjuk, hogy kifeszíthetne egy zsinórt, azt a követ annak a mentén faragni. Úgy kellett néki azt a vonalat a maga váltakozásaiban foltról foltra kitapogatnia, mint botjával verdesi szegény vak ember az út peremét, vagy kérdéseket tett fel a filozófia végig a filozófiatörténet során: és látnivalóan nem az egyenes vonalat kereste.
Mily jellemző már csak ez is, hogy én csak így tudok okoskodni erről: hogy nem nyílegyenes. Mindenképpen az a határérték, limes; eredeti intentio vagy végső conclusio, sőt nyilván mind a kettő. Holott hát van oly állapot, a természetben s a tudatban egyaránt, amely az egyenest alig-alig ismeri, annyira ismeri csupán h. vonalnak vonal az is, egy a kimeríthetetlenül sokféle lehetőség közül. Mi, túlságosan éberek vagyunk csupán, mi jólidomítottak, akikben az egyenes láttán egy benső csengő jelez, áhá, ez az! – Sonnette d'alarme.
Nézd a szent természetben az egyenest, kvarc, rózsakristály, más hasonlók végigfutó vonalait, ha kívül vagy belül, nézd a vízen iramló piciny lény útját, ideál egyenesünkre ez mind legfönnebb ha hasonlít, mindig remegése, benső ingadozása van. Egymillió eset közül sem veti ki tán ezt az egyértelműséget, több kell ahhoz a kockának vagy a cickafarkkóró pálcikáknak. Látja persze a Wilson-féle ködkamra, magában, önmagán átszaladóban, a mi egyenes vonalunkat ő is, csak éppen megkülönböztetett voltáról nincs tudomása. Kérdés, miféle egyenes az, akkor, civilizált egyenesünknek nem éppen a megkülönböztetettsége-e az esszenciája? Cui prodest, hangzik a kérdés. Amire gondolok a szisztémát vagy közeget sohasem tudtam megtalálni; hogy gondolkodni kezdenék felőle, elillan, mint egy álom, tán mert ebbe az álomba maga a gondolkodás már involválva volt, én meg mindig csak valamiről gondolkodom mint örök kívülálló. – Gondoltam igen elégedetten.
Amikor legközelebb kinyitom a szemem, üres fehér világosságban áll a kupé, kint az egész táj. Hunyt szemmel Fanny ott előttem szundikál. – A kerekek kattogása is változatlan.
A kerekek kattogása még álmainkban is jelen volt, vitte magával mindezeket az emlékeket valahová előre, azt kellett hinnem, már Budapest felé.
Az érzés azonban nem ezt sugallta, az a kattogás kezdettől inkább tárgyiatlan, irányultság nélkül való, nem mintha mondjuk attól egyhelyben állna, menni megy, csak nincs az, hogy hová, vagy, vanni ha van, akkor is merő mellékkörülmény. El volt veszve a vonat is mibennünk.
Ebben a váratlan világosságban viszont most van a bizonytalanságnak valamely eleme, kell is aggódnom, meg nem is.
Meg ez a felfázás is megint.
Majd húsz esztendeje éltem együtt vele már akkor is. Apró kellemetlenség csupán, de krónikus, és úgy nézem nem olyasmi, amiből csak úgy kigyógyulna az ember. Mire elmúlna én már nem leszek.
Nahát akkor ébresztő egészen. De semmi baj: Itáliában tiszták voltak a vasúti WC-k, a közvetlenül mellettük elhelyezett térkép jobb felső sarkában pedig látható volt Magyarország bal alsó csücske, azt mindig elkezdtem ilyenkor nézegetni.
Mit jelent az, hogy „én magyar vagyok”?
Lamprecht Annamáriával is amikor először kettesben a Városligetben üldögéltünk, egy padon, ősz volt, október, hűvös is, nem is, piros pulóver volt akkor Lamprecht Annamárián, és nekem félre kellett mennem akkor is. Ó mennyire szerettem én Lamprecht Annamáriát! Szerencsére mindenütt a bokrok, a fák, az árnyak, s egy mai lányt az ilyesmi már tényleg nem zavar. Még a régi utcai lámpák fénye szűrődött át a lombokon, és minden valahogy olyan titokzatos volt – nagyon is.
Amikor tényleg odaérek, megértem végre mi ez az üres fehérség. A vonatnak nem volt meg a vége; vagyishogy a vége most már mi voltunk, a mi kocsink. Mögöttünk, körülöttünk mindenütt csak a fény, és ez a nyitottság, ez szívenütött. Mert hát mi úgy szálltunk föl Ravennában biztonságosan a vonat közepére, azt hiszem a második kocsiba, öt kocsiból állhatott azt hiszem a szerelvény, ezek szerint amíg aludtam lekapcsoltak hármat, és mi most robogunk a maradék kettővel Velence felé – remélhetőleg! – (?!).
Mentem a kalauzt megkeresni. Nem volt nehéz, abban a két kocsiban, így csattogtunk a sík lapályon át. Kávézgatott a kalauz az elülső kocsi hátsó peronján. Úgy van, mondta derűsen, Velencébe megyünk mint mondva volt, a másik három kocsi meg elment Páduába.
Siettünkben, meg mert hogy különvonat (!) nem néztem meg a ravennai állomáson a vonat kompozícióját.
„Ezek a kompozíciók ki voltak függesztve mindenfelé a pályaudvarokon, zöld filcen kis rézbádog vonatok,” írtam, csak azután gondolkodóba estem, hogy tényleg zöld filc? rézbádog csakugyan, domborítással?; megkérdem erre N. Mártát, aki folyton Itáliába jár, ez a mániája, első és utolsó gondolata mindig mindenben Itália, Garibaldinak kereszteltették gyermeküket stb. – nem tévesztendő össze azzal az N.-i Mártával, aki...eh, de mindegy, hallgatnak a monogramok és az álnevek, miközben igazából minden csupa mozgás...áh, még csak nem is szerelmek, különben is, „mi az, hogy szerelem”, csak: homály; igazából oly történetek, melyek...áh, áh, na hagyjuk; se rézbádog, se filc, mondta N. Márta, hanem – mit tudom én már, szóval: „mozdony és kocsik, amennyi igazából, annyi a filcen is, és odaírva melyik hova megy. Büszke voltam arra, hogy ezeket mindig tanulmányozom, és íme, most ily fontos alkalomból nem megfeledkeztem az egészről?”
Furcsa érzéssel nézegetem most azt a WC melletti térképet is, a kávéját szürcsölő kalauz mögött. Ha nincs már másodszor ez a vak szerencsénk, most roboghatnánk Pádua felé.
Körül a szemhatáron szinte mozdulatlan álltak a semmilyen kis települések, lassan fordulva csak erre vagy arra. Fanny az egész dolgot békésen átaludta, nem is értette aztán, hogy mi a baj.
– Fő, hogy jó helyre szálltunk – mondta –, nem?
De az még így sem nyert magyarázatot, és amúgy meg már persze mindegy, én is csak későbben eszméltem rá, nagysokára, tulajdonképp már idehaza, Pesten: hogy miért változott meg ettől a lecsatolástól a kupé ablaka előtt is a fény? – Akkor annyira magától értődött ez is, ijedtségem az első pillanattól fogva, vagyis hát, mondjuk csak meg nyíltan, az az ijedt megkönnyebbülés, mindjárt mihelyst kipattant a szemem, az a kibillenés; és valahogy így is maradtam, ilyen kibillent állapotban, akkor is, amikor befutott velünk a vonat a velencei pályaudvarra újra.
Ott voltunk ismét ahol kezdtük is, a csimbók fű az ormokon, a zsivaj és a némaság.
De már indul is velünk a vaporetto, indulunk, már megint, az Accademia felé.
Csak közbejött aztán valami most is. Egyszercsak elhagytuk a Canal Grandét, lekanyarodtunk egy oldalágba. Ez itt köröttünk most a régi gettó. Nyomasztó, késleltetett álomban úsztunk ismét, sokáig, ráérősen ki-kikötve hol itt, hol ott, újabb meg újabb kis ágakba térve. Ha akkor, már és még, annyira szerettem volna rádióelőadásokat hallgatni, mint későbben egy ideig igen, és ez esetben tényleg nem az előadók – az a bácsi, az semmit sem tehetett róla, hogy megint csak később minden ilyesmitől végképp elment a kedvem: mert, igen, különösen egy öreg bácsi előadása döbbentett meg egyszer, aki valami egészen furcsa, talán galíciai németséggel a halálról beszélt v. inkább suttogott, sokan azt hiszik, mondta, a halál után nincs tovább, és ez így is van, susorászta titokzatosan, nem megyünk akkor már, közölte oly halkan alig lehetett érteni, ilyen egyenes vonalú pályán, egyenletes sebességgel tovább, hanem elindulunk visszafelé egy spirálison, végig a most már végképp elmúlt életünkön, richten ist aufrichten, a jó Isten nem akar elpusztítani, csak hogy rendbehozzuk amit tönkretettünk, azt akarja, az Ítélet azt jelenti, hogy föl kell állítanunk amit felborogattunk; a spirális végpontjában aztán, a semmipontban Ő áll ott, maga az Isten: ha akkor most vagyok, megemlékezhettem volna Patty Nightingale-ről akkor, annyira ugyanarra a kaptafára ment ez is, az is, hogy: abból lesz a baj, hogy az ember nem tud mindenre figyelni; amiként Fanny Mendelssohn-Bartholdyról meg is emlékeztem csakugyan, akiben végül mégiscsak fölébredtek egykor, és ki tudja tán éppen itt, a maga családjának, csak réges-régi őseinek, érted, a gettóemlékei, mint bennem meg ez a tompa nem is lelkifurdalás: Rómára gondolva úgy függök Velence fölött itt, mint fonalán a pókfi a semmi fölött.
Ideges voltam úgyis épp eléggé. Az Uhlarszky Edit kis kölcsön óráját nézegettem egyre, nőttön nőtt bennem a feszültség. Csak magamra vethettem: sietségemben ismét elmulasztottam megnézni egy táblát, van a közvetlen járat és van ez, a régi gettón keresztül.
– Hát merre megyünk mi? – kérdeztem Fannyt.
– Tudom én? – mondta Fanny.
Végre kint úsztunk aztán megint a Nagy Csatornán.
Ott volt megint a paloták sora, csak valamivel tompább ragyogásban, mint az első napon, kissé fátyolos volt az ég; de látszik már az a bizonyos terecske, ott van, csak így a beugróban, maga azért nem látszik még az Accademia.
Egy inkább világospiros, vastag kötésű pulóver, szabadon hagyva a nyakát kereken, cicás, bájos és megható, rásimul szorosan a törzsére, derekára, rövid kis pulóver, karjaira, kis kebleire; egyetlen egyszer megcsókoltam a száját, erőszakkal kvázi, a Statisztika lépcsőin, lopott csók, lehetne mondani, és akkor mindjárt szakított is velem.
Rohanvást szállok ki, félrelökve szinte a ráérős turista hölgyeket. Elvesztettem már kissé a fejem, tagadhatatlan; szaladok a bejárat felé. Emlékszem megnéztem a zsebemből az órát, Uhlarszkyét, még csak fél tizenkettőt mutatott, hátranéztem, Fanny is jött mögöttem.
Pénztárablaknál fölmutattam a két carte libre-t. Akkor ért utol Fanny. És odasúgott valamit, ő is olyan kapkodva beszélt:
– Csak tizenkettőig vannak nyitva – mondta.
A bejárathoz visszafutottam; néztem a kiírást.
Ott állt világosan, hogy 14 óráig.
Annyira elfogott a düh, Fannyra akkor annyira megharagudtam, éreztem, most rá se tudok nézni.
Kezébe nyomtam a belépőjét.
– Csinálj amit akarsz, engem itt ne bolondíts.
Nemigen értettem, de nem is érdekelt mit hebeg, hát 14, nem az a dél?, ilyesmiket, érted, mint máskor is ha „megzavarodik”; éreztem a sértődés mint száll le szívembe, gyomromba, tagjaim hidegebbek, mint máskor.
De most Fanny is megneheztelt, élesebben válaszolgatott. Annyira összevissza ment minden hirtelen, miközben csak úgy áradt kifelé-befelé az a rengeteg sok ember, rettenetesen összevesztünk, félszavakkal: és úgy mentünk be a képtárba, Fanny ment erre, én meg mentem arra.
Fanny mindjárt eltévedt, az alagsori raktárakba vetődött, ahol a másodrendű képeket őrzik, én viszont a kellő irányban, keserű koncentrációban képről képre haladtam, semmit sem ért az egész.
Ahhoz a korai Pieróhoz érkeztem aztán; és akkor mindjárt elindultam visszafele a termeken át. Elég hamar megtaláltuk egymást, kisvártatva Fanny is ott közeledett szintén imbolyogva szemben.
Ugyanezt játsszuk majd el évekkel később Londonban is, a National Galleryben, amikor volt viszont Claudia Pontival az a dolog, egy rendes viszony, érted, nemcsak ilyen holdbéli álmodozás; akkor is a Piero della Francesca képei előtt futottunk össze újra, Fanny akkor is az alagsori festményeket fedezte fel. A kierkegaard-i „Wiederholung” kérdésére, van-e ismétlés, nincs-e, ezek szerint akkor ez volna a válasz, Pieróval kapcsolatban, általában véve, volt. – Hol, merre jársz te – mondtam most Fannynak, és akkor már csak Arezzo freskóira gondoltunk mind a ketten –, gyere csak, itt is van egy képe; egészen kicsiny, de azért, ha úgy nézed, égi-földi színeivel A Szent kereszt megtalálása, a Sába királynője már ebben is benne van.
Na és ami viszont itt a fő dolog volt, Gentile Bellini festményei elé már együtt érkeztünk oda.
Én gyakran gondoltam arra, a képek, az a mennyország. Nem az üdvösség persze, az meglehet, nem is az Ég, titkos rendelkezéseivel, és pláne nem a megvilágosodás, a szabadulás, de a mennyország, mindenesetre. És ember műve ez is, emberé is, akárcsak az a rettenetes sok rossz, ami szintén ember által jött a világra, hát be kell azért számítani ezt is. Ne csak a rosszat lássuk, lássuk a jót is.
Gentile Bellini ezeket a jókora nagy képeit, Körmenet a velencei Szent Márk téren, A Szent Kereszt feltalálása stb. a város hivatalos festőjeként készítette, s úgy tartják számon őket mint legérettebb műveit, l. Műv. Lex. 1965. De én még ilyet nem láttam soha életemben, még hozzájuk hasonlót sem sehol, mint amilyenek ezek a festmények voltak legalábbis akkor, tizenkettő és kettő között, ezerkilencszázhetvenötben, mert Velencében azért nem zárnak félórával előbb már; és csudálkoztam módfelett, hogy-hogy nem mondta senki sem a sok Itáliát járt ismerős közül, ezeket a képeket mindenképpen meg kell tekintenünk.
Velencei veduták, apró alakokkal. A Szent Kereszt más téma, mint a Pieróé, az arezzói freskón; más téma, más kereszt: egy pap úszik a csatorna vizében, pirinyó jelenés a mindenféle egyebek közt, olyan az egész még leginkább mint valami delfinmutatvány, nézőkkel: a felsőteste meredeken kiemelkedik, kezében már ott az a másféle kis kereszt.
– Most gyere ide – mondtam Fannynak –, hajolj ide egész közel, most dugd ide a hegyes kis orrodat; ne félj, nem fog jajveszékelésbe az őr, nem kezd majd szidalmazni, mint egy tébolyult, nem fog figyelmeztetni sem vagy mindenesetre figyelni kezdeni, Itáliában vagyunk még, nézd e színeket, a technika a lényeg, az érthetetlen ezeket hogyan hordta fel.
– E festésmód sem nem pasztózus – mondtam –, sem nem akvarellszerű, ami így mondjuk temperában lehetséges volna szintén, hanem oly vékony alig van, mégis száraz, és ez az, amit nem érek fel ésszel.
– Nézd csak – mutattam – itt e piros, itt e kék s zöld négyzetcentimétert, az őr nem törődik velünk, felőle akár el is vihetnénk az egészet.
Fanny csak ámul-bámul, egy ilyen óriási képet, ezt hogy vigyük ki innét, nem hogy mi ketten nem, hatan-nyolcan se tudnánk elhordozni tán.
– Ez mintha csak úgy volna rádörgölve krétával vagy színesceruzával, csak lepkeszárnyak hímpora ily száraz könnyű semmi, pontról pontra, minuciózusan, ekkorka kis lapokban, látod itt, mint a kisujjam körme vagy annak is a fele, egymást félig takaró rétegekben; mint itt e kék e zöld alól elődereng, középkék középzöld alól, vagy kis pontokra törve ragyog ez a sárga, mely citromsárga inkább, csak bal alsó sarka narancsba hajlik, és ez sem több, mint csak egy négyzetcentiméter. Én már csak azt csudálom, hogy a régi képek itt vannak még velünk, nem érdemli már őket az emberiség; s pedig ez nem olyan kép valaki késsel nekiugrik, mert fintorogna és nevetne rajtunk, vagy szembejövő vonulása éjjel fegyvereseknek valamely túl nagy és viszonylag már modern misztériumot idéz, inkább hogy megnyugtatóan reprezentatív, kelet-nyugati összkép. A San Marco, kupoláival; dózsepalota, körmenetek, horizontális sávokban egymás alatt-felett. És akkor elképzelem Gentilét, amint egész álló nap így színezget, erre nagyon oda kellett figyelni végig, ismerni a részleteket, mi hogyan van, érted, annyi mindent. Az egész felület jókora nagy voltából és a millió apró részletből (egymásra vonatkoztatva mind) jön létre ez az összhatás, s ha kérded h. mégis milyen? hát józan, azt kell mondanom.
Tovább