Pedig azt is Fannytól szedtem, azt a fordulatot. Fanny is, ha egyszer rákezdi, ha elkezdi mesélni mi van a Szakolcaiban, és csak mondja-mondja, szónoklatának vége-hossza nincsen, mindig ezzel rekeszti be: nem tudom megmagyarázni. – Sokszor éreztem úgy, hogy ablakom alatt horgonyoz egy hajó; hajóra szállok, semmi sem tarthat többé vissza. –
Talán akkor fogott el először ez az érzés, azután, hogy Fannyval Velencéből hazajöttünk.
Micsoda csapások értek pedig addigra már „a házasság intézménye” miatt; és mégis, szinte boldog voltam akkor.
Nem vakolat borítja a házakat, kőből vannak a nagykörúti házak, a homlokzatok, minden végig csupa kő, ablakkeret, kapubéllet csupa kőfaragás; s ami máskor álomnak is furcsa volna, víz hömpölyög a Nagykörúton, s csak ki kellene nyújtanom kezem az ablakon, hogy megérintsem annak a hajónak az oldalát. Mint nemrég még azét a templomtoronyét. Ott voltak a paloták s a templomtornyok valamennyien, meg a vízilépcsők, a csatornák vizében málló mindenféle aranyozások, és egy faragott kút, amelynél szőlőt mostunk egyszer Fannyval.
Nem mintha én Velencéért már jó előre annyira oda lettem volna.
Mint áradoznak némelyek Velence így, Velence úgy. Hagyjanak engemet az ő Velencéjükkel. Én északi ember vagyok, mit nekem az ő szirupos szépségük, az érzéki tirádák.
Aztán ahogy a vonat azon a hosszú töltésen a pályaudvarra befut, és jobbról is meg balról is mindenfelől a víz, és megérkezünk és kiszállunk, szemben, a Canal Grande túloldalán mindjárt a néma templomok, a tetejükön fű nő, és amerre csak nézel, mindenütt, itt is locsog a víz, éreztem mindjárt agyő te Észak; és közben az még Velencének aránylag a legkevésbé érdekes helye. – De már indul is velünk a vaporetto a Rialto felé; négy napig olyan voltam, mint a részeg.
Na de csak nem fogok most én is itt most Velence szépségeiről szónokolni?! é
Méghozzá az úgy volt, hogy Velencével kezdtük és Velencén át is jöttünk haza. Vagyis hát, a szokásos, rendes turistaúton: Velencénél lépünk be Itáliába, és ott is jövünk majd ki belőle. De nem ugyanaz volt azért nékünk Velence befelé menet s Velence kifelé jövet.
A Rialto mellett, kis hotelban vettünk szobát. Kis szállodában kis szobát – felvágósan hangzik, tudom, de így volt. Úgy élünk most majd, mint a grófok, mondtam Fannynak.
Ablakunk előtt vöröstégla templomtorony szökken a magasba, úgy értsd hogy tényleg szó szerint előtte: ha nagyon kihajlok, ujjam hegyével éppen elérem. Alattam, hotelfal és templomtorony között az iszonyú mélység.
Alig pakolunk le, első utunk az Accademiára vezet. Vaporettón megyünk megint, a híres képtár „tőlünk” csak néhány megálló. Minden ragyog, lángol, ég, a víz, a palotahomlokzatok, berreg a kishajó, maga még az a bábeli ricsaj is tündökletes fény, mindenfelől a povedálás, amerikai szó persze főleg. Fanny itt hercegnő, Fanny Gontcharova, a Stéhlyben ez így nem mindig tud kiderülni, hogy mennyire előkelő, Fanny itt nagyvilági kislány. Úszunk lassan a palotasorok között.
Engem a turisták siserehada sohasem idegesített, mint „nagyrabecsült honfitársaimat” de még mennyire, akik nem győzik magyarázni, nékik e banális nemzetköziség mennyire kellemetlen, főleg az amerikaiak és legfőképpen a japánok, ahogyan fényképezkedni beállnak a Medici-kápolna szobrai (Firenze) vagy a Marcus Aurelius (Róma) elé, úgy látszik ők azt ma már egészen természetesnek veszik, hogy ott lehetnek ők is a nagy Babilónban; én úgy éreztem mindig különös csoda az élet, akik most itt zsivajozunk még egyelőre fönt a fényben, mi mindannyian szeretjük egymást.
Alig szállunk ki az Accademiánál, rájövök, hogy a két Pesten szerzett carte libre ott maradt a szállodában. Nem volt egy ügy, egyszer nyugodtan kibírtuk volna jegyet váltani, de bosszantott valahogy a dolog, mint mindig máskor is, ha feledékenynek kell bizonyulnom önmagam előtt; meg másfelől viszont addigra már olyan időtlenségbe is kerültem.
– Közel a Rialto hídja – mondom Fannynak –, vaporettózom még egyet oda-vissza, te meg addig sütkérezz itt a kőpadon.
Beugrottam az angol útikalauzomnak, amely szerint 4-ig van nyitvatartás. Ez is csak egy adat volt, hiába angol. Előre volt már hozva igazából 2-re a zárás.
S a vaporetto sem volt aztán annyira gyors, mint hittem először. – Szóval már a visszaúton kezdett elfogni valami idegesség.
Tíz perc múlva kettőt mutat az a kis női karóra, amit Uhlarszky Edittől kaptam kölcsön az útra, csak úgy zsebrevágva hordtam, nem szoktam órával járni különben, mire ott vagyok újra Fannynál.
– Na gyerünk – mondom neki –, Sésame, ouvre-toi.
Odasétálunk a bejárathoz szép kényelmesen. De már akkor azért gyanús volt, hogy jön ám nagyon a nép kifelé, kijárat volt az most már inkább, csak kijárat. Akkor olvasom csak el a nyitvatartási táblát, és látom elpuskáztam a dolgot, hiába voltam okos!
Később, évek múltán jut majd csak eszembe, hogy hát visszaadtam én aztán azt a kis órát Uhlarszky Editnek? vagy mit csináltam vele? hova lett?
– Sebaj – mondom Fannynak –, itt aztán igazán van mit csinálnunk, van hova mennünk! Megnézzük a San Marcót, megnézünk mindent, és holnap reggel már mindjárt idejövünk újra!
S mentünk először a San Marcóba persze.
Mi akkor nagyon ezekben éltünk. Annyi minden történt, annyi más érdekelt azóta, de még ma is, ha erre gondolok, a mozaikra, ifjúságunkat érzem azokban a kis kövekben. Vagy üveghasábokban persze inkább. – Hol voltak eleinte még az utazások. Feküdtünk ketten az ágyban, néztük a könyveinket.
Megvettem Fannynak valamelyik régi karácsonyon a Szent Márk-templom mozaikjait, Die Mosaiken von San Marco, „SILVANA” EDITORIALE D'ARTE, MILANO, piroskötésű óriási könyvet, alaposan összefirkálták aztán golyóstollal a gyerekek; s megvoltak persze a mosaïques byzantines grecques meg a mosaïques byzantines israéliennes, emez két példányban is, Flammarion en accord avec l'Unesco, ma egyetlen teljes sem jön már össze belőlük, annyira meg vannak dolgozva azok is, „lengő firkákkal” szintén, mindig mindent odaadtunk nekik, hadd nézegessék. –
Mindjárt a bejáratnál a kő pillérek meg a szemöldökkő úgy meg voltak vetemedve, csavarodva, hogy még, mint máshol, l. Késmárk, lutheránus templom még a fa sem, pedig hát az is épp eléggé hajladozik; és bent az öt kupola alatt aztán a mozaikpadló már igazán úgy hullámzott, mint a tenger, jó másfél, na mondd egy méteres szintkülönbségekkel, ahogyan ide-oda mentünk abban a görög kereszt alaprajzú térben, Giovanni Partecipazio!, szerettem az ilyen angolparki épületeket; lehet eltúlzom, de így érzi az ember, ez itt az igazi elvarázsolt kastély, idelent a nagy mélységben, ahová eljutottunk végre mi is.
Fölöttünk az arany, és érdekes ez is, hogy tényleg odafönt van az a földmélyi szín, hát angyalokkal persze, minden. – Kupolák, gömbök belső geometriája, kétszeres, háromszoros átváltozások.
„Mozaikosnak készült Fanny, eredetileg, a képzőm. gimnáziumban, a Kálvin tér mögött, ahol annyit vártam rá mindig, kint az utcán, a mozaikrakó szakkörbe járt; élt benne egy ilyen különös fantázia; s én ma sem tudom mit gondoljak erről, hogy nem vették fel mégsem aztán a főiskolára. Mert »mondtak« persze ezt meg azt, hogy nincs ki egészen a pontszám, és mindezt nincs jogom kétségbevonni; csak mégis eszembe jutott újra meg újra, h. hát nem miattam-e? vagy talán mert féltek a gyerekektől, h. jönnek majd, azért; aminthogy jöttek is, és akkor már nem volt mese, már mi aztán a Fanny érettségije után mindjárt már összeházasodtunk, s egy évre rá itt volt Hamilton. – Az első visszautasítás után kirak Fanny így négerben egy elég nagy mozaikot, atyai jóakarónknak, nincs már mért belemenni ebbe, bonyodalmas; oly helyzet, amelyben senki sem hibás, senki nem tehet semmiről, ha úgy vesszük hát hiba nem is esett semmi, persze borzasztóan örültünk, mindenki jót akart és elsősorban atyai jóakarónk, egyszerűen csak: fiatalnak lenni is szar; lényeg az mindent Fanny csinált, ő csak úgy kirakta, tervező, ha úgy vesszük, tképp nincs, vagyis aki hivatalosan s hogy úgy mondjam emberileg is volt az tképpen nem az, aki meg volt, mert persze azért volt, sohasem úgy van, mint az egér hitte a katedrálisról a mesében, az kvázi már nem létezik, hivatalosan semmi esetre sem jön számításba, ott a Magas-Tátra bércei fölött, tündöklő hajnali fényözönben, + vedd még hozzá ehhez mi akkor a Magas-Tátrában nem voltunk még soha, ez a mozaikmegbízás még a szepességi sat. körutazásnak is még előtte van. Emlékszem jól még Fannynak volt egy ilyen piros flanell terhesruhája, pirinyó kék csillagokkal. Egy végiggyalogolt esős nap után, Poprádon, órákig áztunk előtte a lomnici csúcson, négyen alszunk majd egy ágyban, apám, öcsém, Fanny meg én, öcsém szemüvegben aludt, ez, amikor már éjfél után 2-kor észrevettem valahogy megrázott, megrémített, apám pedig félkézzel a padlón támaszkodott egész éjszaka, akkor vártuk Hamiltont, érted, rettenetesen meg voltam ijedve valami baj lesz, pláne apám, az egész utat ő fizette egy ideig még vacakolt is így merő spórolásból, hogy olcsó szobát keressünk, dühös voltam rá emiatt magamban, kerestük fázva, vizes ruhában, nem találtunk se olcsót, se drágát, éjjeli 11-kor akadtunk rá erre, kert mélyén, egy ágy, egy szoba, ugattak a kutyák, Poprádról ált. sincsenek valami jó emlékeim; a szepességi útnak is még előtte, hát még a lengyel utaknak, amikor jobban megismerjük azért a hegyeket majd, mint ott Lomnicon, semmit sem láttunk az esőben, ez volt így Fanny életében hivatalos mozaikmegbízatás, kapott is azután a mű mint olyan kitüntetést, fölemelt díjazást, csak épp nem a Fanny nevén volt. Gondoltuk szolgálnánk egy szellemalakot, én akkor mondjuk még csak annyiban, így humorosan szólva mondjuk, hogy fejem körül röpködtek az üvegszilánkok, ahogy kopácsolt-kopácsolt Fanny az öcsémtől kapott piros-fekete kockás lengyel flanellingében, ő (öcsém) kezdett közülünk először Lengyelországba járni, magától értődőn nem én, hol volt még akkor útlevél, nekem; ez bosszantott valahogy, ez az ing. Nem tettem szóvá, akkor; ugyanabban a műteremben, ahol akkor lakunk is, a Légrádiban, ahol én meg festek akkor még egész nap, sehol sem volt még a c.-s., nem volt még csak este a színház. Hát én így nagyon is tudtam, „belémverte”, lehetne mondani, de különben alig valaki tudta, hogy Fanny az az álomi tehetség. Mire nyilvánosságot nyer a dolog (és akkor is csak félig) eltelik húsz esztendő, és Fanny a mozaikozásról rég letett. Ez nem úgy van mint rajzokkal mondjuk, hogy egy rekamiéban is eltarthatók, vagy festő is megteheti nyugodtan, miért ne, hogy fest hónapokig sőt 1 v. 2 évig egyetlen képet és aztán tartja odahaza otthon, kicsit ilyen elfekvő szituációkban, mozaikokkal már az ilyesmi nem megy, úgy képzeld egyszerűen a mozaik túl nagy tárgy.
Még készített ezután Fanny egy saját mozaikot is. Téma, terv, minden tőle már, és ez volt csak aztán igazán álomszerű, vagyis hogy megvanni megvan ma is, ott áll az ágya mögött, az alakok feje kilátszik, az alsó rész van takarásban, nincs más hely hova tenni. Akkor már fönt laktunk a Ghegyen, és Fanny ott akarta megcsinálni a „pucoló”-ban, érdekes apám akkor egészen megszigorodott, s nem engedte, h. ott csinálja,
– Akkora porral jár meg kosszal – mondta.
Ha bármi piszokról beszélt egészen undorodóssá vált a hangja. Úgyhogy Fanny azután hazajárt nap mint nap az egyre nagyobb hasával mégis megint a Légrádiba, ott rakta ki a második mozaikját is, ahol az elsőt, a „néger”-t, az akkor teljesen üres műteremben, ahol majd még egyszer fogunk lakni mi négyen, amikor mondom majd megint csak oda „menekülünk” vissza, és lehetett azután járni oda dolgozni a Stéhlyből is még nagyon sokáig, míg majd az öreg Feuergeist halálával s hogy Pauline-nak onnan végül mégiscsak el kell jönnie (egyébként egy nagyon jó kis budai lakásba) a műtermet végképpen nem szanálják. Látom különben, meg vagyok hibbanva már én ezekkel az idézőjelekkel is; mert egy ideig csak egyszerűen „ironikus stílfogásként” alkalmaztam őket, a részben (csekély részt) a szépirodalomban, főleg azonban az újságírásban és különböző szaktárgyi esszékben dívó helytelen használatuk „kicsúfolására”, de azután ilyen „fogtam törököt” alapon a dologba kezdtem belegabalyodni.
Képzelheted ez mondjuk mint férjnek is micsoda érzés volt nekem, közvetlenül a tüzelőügy után. Akkor még abszolút apám volt a családfő, a háziúr, ezek az évek, meddig laktunk ott akkor, 66-tól 69-ig részünkről apám tekintélyének föltétlen tiszteletében teltek, világnézeti különbségeink és ez a személyes dolog számunkra élesen különváltak. És ez akkor is így maradt, amikor már csak feljárt hozzánk a Stéhlybe, élete benső nagyságát és igazságát énbennem meg nem rendíthette semmi, a „kábszerügy”-gyel azt a dolgot (miféle „kábszer”?) fokozódó agyérelmeszesedésének tudtam be, amennyiben ő ahhoz segédkezet nyújtott, egyáltalán, amit megtudni már soha nem fogunk; „kábszermegfigyelészet”; ha az erőviszonyok a Barkóczyban az ő rovására megváltoztak is közben alaposan, hülyének tarthatom magamat, utólag, hogy ebből („ha nem muszáj fel sem megyek”) semmit sem vettem észre, úgy telt ott már az élet mint egész más emberek élete; egyszerűen gyenge is volt már és magányos; én akkor is elmondhatatlan szeretetet, és, igen, tiszteletet éreztem iránta, ha volt is úgy nemegyszer, hogy ahogy ült itt a gyerekszobában az asztalnál a széken, vacsora előtt, valami szörnyű unalmamban s egy nagy szenvedéstől gyötörtetve is ha tetszik le kellett feküdnöm az ágyra, teljes hosszúságomban elnyúlnom, udvariatlanság volt, tudom, de jó volt, és örültem, ha inkább beszélgettek futballról a gyerekekkel; + még a lakásfestéskor ott fogunk lakni majd a Légrádiban egy hónapig.
Próbálkozott még aztán ezzel a felvételizéssel Fanny többször is, mit tudom én még hányszor, ezek aztán tényleg oly rettenetes régen voltak már, ezek a dolgok, más fiatalok szerencsétlenkednek ma ott a fölvételiken.
Még Fanny maga is mondta nékem többször is,
– Jobb is, h. így alakult, egy művész egy családban – azt mondja – elég, két dudás nem fér meg egy csárdában, rég elváltunk volna akkor már talán.
Hát nem mondom, amikor csak úgy röpködtek az üvegszilánkok a szemem körül, én is megkérdeztem azért magamtól:
– Nem túl nagy vajon ez az ambíció?
S közben a végén meg is volt már Hamilton, és mégis megint nagy hassal ment Fanny a bizottság elébe, ott álmodott már benne Oszkár.
Kérdezték is a felv. bizottságban:
– Hogy gondolja, hogyan fog gondoskodni róluk?
– Majd szaladgálok – mondta Fanny –, majd igyekszem.
Már réges-rég dolgozik meg minden, amikor majd a legnagyobb telekben vizsgázni utazik, fölvették aztán mégis valami főiskolára, ha nem is művészetire, nem oda, ahová eredetileg annyira szerette volna, hazánk egyik ilyen érdekes városában; hajnalonta tanul, s a Kis Jancsi magyarázza néki a pol. gazdaságtant. És ne mondja senki, hogy akkor ennyi meg ennyi évvel későbben tehát mi most meg viszont jobban tudnánk segíteni a mai fiataloknak, hogy azzal a szenvedéssel, ami...,« amit »mit tudom én« mi magunk elszenvedtünk » most jobban meg tudnánk vigasztalni másokat, ugyan, ismerjük ezt a nótát; feljárhatnak hozzánk, ahányszor csak akarnak, a Szekfű Márta stb., lyukat beszélhetünk a hasukba, mire mennek vele, az idegösszeomlásaikkal meg a «zabigyerekeikkel», bár igaz, Fanny tud nekik néha szerezni állást, meg ilyesmit.”
Fölmentünk a karzatokra is, a kórusokba, ott jártunk egész a kupolák alatt, abban a sötét, meleg aranyragyogásban, Velencében a sötétség is ragyog. Itt énekelték egykor, akarnám mondani, a Monteverdi antifonális kórusait, mert külön ide komponálta, és csak itt lehet, állítólag, megszólaltatni őket. Fölzúgnak itt a kórusok, olvastam egyszer nemtudomhol, kitöltve e bonyolultan tagolt centrális görög teret földöntúli hangzatokkal. De nézem Fannyt s látom boldog, szólni se tud, se hall, se lát, vagyis nézni tképp tényleg alig néz, csak lát, ki tudja hogy, csak úgy repes magában. Oszkár, az is ilyen volt, kiskorában, ily boldog néha, otthon, a ghegyi kertben. Úgylehet Fannytól örökölte, mit tudom én. Azt mondtuk néki, Oszkár, légy kismadár. Szaladt a kertben, nem hogy verdesett volna a karjaival, nem utánozta a madarakat, aminek nem sok értelme volna úgysem, hanem ő is így repesett, csakugyan kismadár volt. Akkor is, amikor nem mutatta. Amit mindig is tudtunk róla, az csak így kiderül akkor. S talán ezért van benne most, h. már leérettségizett sat. sat. ez a bizonyos szomorúság is. Mert szoktam kérdezni néha Fannyt szerinted az Oszkárnak mi baja. Én sajnálom a gyerekeket is, hogy itt kellett sanyarogniuk nekik is aztán a Stéhlyben, a régi kert oda, de szerintem a nőknek még nehezebb; hová tegyék azt a boldogságot, ami megvolt bennük, kezdetben, ebben a városban, Budapesten?
Nézem csupa könny már megint a Fanny szeme.
Járt-e itt vajon Fanny Mendelssohn-Bartholdy is, a San Marcóban, kérdezem magamtól. Hogy Velencében megfordult tudom, jött a Goethe nyomában, vele volt az Italienische Reise; a Felix Mendelssohn-Bartholdy húga, hallottam róla egyszer egy előadást. Később már nem hallgattam aztán ilyen előadásokat, különösképpen nem a rádióban s végképp már nem a bécsiben, még régen azzal is biztattam magamat ez nyelvgyakorlás; nem kívánom hallani sem a tényeket, sem a kommentárokat, ami eddig volt elég volt, értek a szóból, majd száz év múlva megnézem hol tartanak. Hogy nem is volt talán csekélyebb talentum, mint nagynevű bátyja, csak éppen sehogy sem sikerült kifejlődnie. Mondhatnak amúgy jókat, szépeket, egyik sem különb a másikánál. A férje, Wilhelm Hensel (?), ha jól értettem a nevét, nagyon remélem h. jók a képei (sohasem hallottam róla különben): meglehetősen konzervatív ember, a Mendelssohn család meg pláne konzervatív volt. Kérdésem ostoba volt, sőt szónoki, hogyne jött volna pont a San Marcóba el. Egy kubai v. argentin v. chilei lány beszélt, őrá nem is haragudtam személy szerint, sőt kifejezetten megszerettem; maga is zongorista, teljesen más kiejtéssel, mint az osztrák nők, lágyan, kislányosan, fuvolázva, eleinte idegesített, később meg egyre jobban esett hallgatni. Egész ilyen sorozat volt, híres művészek és tehetséges nők kapcsolatairól, nemcsak szerelmi , mindenféle értelemben; szerinte Felix és Fanny valami egészen különleges módon szerették egymást, és húga korai halálába tulajdonképpen aztán Felix is belehalt. Senki sem hitte annakidején, hogy Fanny egyáltalán férjhez menne; azonban a Hensel(?)lel való házasságát is dicsérte. – Viktória angol királynő és Felix M.-B. jóbarátok. Valami oknál fogva, talán csak így lehetett kiadatni őket, a Fanny M.-B. dalai úgy jelentek meg a bátyja dalaival együtt, a Fanny nevének föltüntetése nélkül, azt lehetett hinni azokat is a Felix komponálta. Fellép egyszer Felix M.-B. valami híres énekesnővel a királynő előtt, előadnak a dalokból, mindig a királynő mondta melyiket, és lám mindig a Fanny dalai voltak. Úgyhogy azt mondja a végén Felix M.-B. egész zavartan, Felség, óhajtson már valamit tőlem is! –
Na erre másnap sztrájk volt az Accademián. Sztrájk harmadnap, negyednap, ötödnap is. A jegyszedők sztrájkja, magyarázta egy amerikai hölgy, mindegyre visszaesett abba, én olasz vagyok, hiába mondtam néki nem, hanem magyar. Folyton olaszra fordította a szót, hencegni tán azzal a kevéske olasz tudásával, hiszen én végül is egész jól tudok angolul; információiból a részletek így aztán meglehetősen homályosak maradtak.