Vissza

Velence, Fannyval

Talán a kalandvágy, Uram! az ébredt fel bennem akkor. Kalandvágy, kalandvágy!, mondogatták itt mindig a Földön. Mert, három hónapra rá, hogy hazatértem a Palladióból, egy szép napon csak úgy magától születik meg bennem az elhatározás: nem szedek én már többé semmi ilyesmit, egyetlen pirulát be nem veszek soha többé. Idegbogyókat, érted; chinacisalt, istopirint, rutascorbint azért persze igen. Amit itt Európában úgy neveznek, buddhista pesszimismus, ma már tudom, heroikussá tesz; amennyiben az ember mindenről lemond, minden az eszköztelenség szolgálatába szegődik.
De hiszen ti tudtátok ezt a legjobban, nagy utazók! s nagy fordítók és kommentátorok, akik a régi Kínában a Dharma követőivé váltatok; ha ugyan te tényleg Kínából való vagy, mert ez a sötétszőke hajkorona, mondtam, valahogy nem akar nekem Kínával összejönni. „Őszintén szólva megzavar.”
Zarándokutakra keltetek, te angyal! akárcsak a szerzetes, Hszüan-cang. Nyugati utazásra, Kínából Indiába. Régóta megvolt ez akkor már bennem is; hogy elmegyek én valahová messzire (fel is út, le is út) – csak talán mégis úgy, hogy egyúttal itthon is maradok. Nem nagyon tudom én ezt megmagyarázni.
„Az alatt a harmincöt év alatt, amióta a buddhizmust tanulmányozom, mióta össze vagyok vele szövetkezve kvázi, mindig újra föltettem magamnak a kérdést: »Valamennyi buddhista iskola közül – hínajána, mahájána, tantra – melyiké vajon a buddhizmus legmagasabb rendű tanítása? A válasz ma már egyértelmű és világos: Kína hua jen iskolájáé. A hua jen iskolát (hua jen cung) a T'ang-dinasztia idején, kb. a Kr. u. VII. és VIII. században alapították olyan kiemelkedő gondolkodók, mint Tu Sun (557-640) és Fa Cang (643-712). Mit mond a Hua Jen Szútra és kihez intézi tanítását? Egyetlen központi célja van: hogy kinyilatkoztassa a Végtelenség Buddhabirodalmát. Azokhoz szól, akik nagyra tartják a Buddha-Természet awe-inspiring Végtelenjét, úgy, amint az a Buddha megvilágosodásában megnyilatkozott. A szútrában kinyilatkoztatott, mindent átfogó teljesség ihletésében az úttörő hua jen gondolkodók, elsősorban Tu Sun mester a buddhista gondolkodás megközelítésének egy akkor újszerű módszerét alakították ki. A gondolkodás helyes útja az, ha a dolgokat többrétű vagy totális megközelítésben nézzük. Semmit sem utasítunk el, mert a Buddha-Természet »kerek totalitásában még az ellentmondás számára sincs hely; itt a következetlenségek mind harmonikusakká válnak. Főleg Tu Sun mélységes megértésének köszönhető, hogy a »Hua Jen Körkörös Gondolkodás« (Jüan Kiao Kien) 94 először utat tudott törni magának.”
De akkor még egészen másképp láttam a dolgokat. Elutasítottam volna magamtól szinte mindent, elsősorban és főleg persze Fannyt, annyira fel voltam háborodva a házasság intézménye ellen; és mennyi joggal, ezt tegyük persze hozzá, mennyi joggal!

Pedig azt is Fannytól szedtem, azt a fordulatot. Fanny is, ha egyszer rákezdi, ha elkezdi mesélni mi van a Szakolcaiban, és csak mondja-mondja, szónoklatának vége-hossza nincsen, mindig ezzel rekeszti be: nem tudom megmagyarázni. – Sokszor éreztem úgy, hogy ablakom alatt horgonyoz egy hajó; hajóra szállok, semmi sem tarthat többé vissza. –
Talán akkor fogott el először ez az érzés, azután, hogy Fannyval Velencéből hazajöttünk.
Micsoda csapások értek pedig addigra már „a házasság intézménye” miatt; és mégis, szinte boldog voltam akkor.
Nem vakolat borítja a házakat, kőből vannak a nagykörúti házak, a homlokzatok, minden végig csupa kő, ablakkeret, kapubéllet csupa kőfaragás; s ami máskor álomnak is furcsa volna, víz hömpölyög a Nagykörúton, s csak ki kellene nyújtanom kezem az ablakon, hogy megérintsem annak a hajónak az oldalát. Mint nemrég még azét a templomtoronyét. Ott voltak a paloták s a templomtornyok valamennyien, meg a vízilépcsők, a csatornák vizében málló mindenféle aranyozások, és egy faragott kút, amelynél szőlőt mostunk egyszer Fannyval.
Nem mintha én Velencéért már jó előre annyira oda lettem volna.
Mint áradoznak némelyek Velence így, Velence úgy. Hagyjanak engemet az ő Velencéjükkel. Én északi ember vagyok, mit nekem az ő szirupos szépségük, az érzéki tirádák.
Aztán ahogy a vonat azon a hosszú töltésen a pályaudvarra befut, és jobbról is meg balról is mindenfelől a víz, és megérkezünk és kiszállunk, szemben, a Canal Grande túloldalán mindjárt a néma templomok, a tetejükön fű nő, és amerre csak nézel, mindenütt, itt is locsog a víz, éreztem mindjárt agyő te Észak; és közben az még Velencének aránylag a legkevésbé érdekes helye. – De már indul is velünk a vaporetto a Rialto felé; négy napig olyan voltam, mint a részeg.
Na de csak nem fogok most én is itt most Velence szépségeiről szónokolni?! é
Méghozzá az úgy volt, hogy Velencével kezdtük és Velencén át is jöttünk haza. Vagyis hát, a szokásos, rendes turistaúton: Velencénél lépünk be Itáliába, és ott is jövünk majd ki belőle. De nem ugyanaz volt azért nékünk Velence befelé menet s Velence kifelé jövet.
A Rialto mellett, kis hotelban vettünk szobát. Kis szállodában kis szobát – felvágósan hangzik, tudom, de így volt. Úgy élünk most majd, mint a grófok, mondtam Fannynak.
Ablakunk előtt vöröstégla templomtorony szökken a magasba, úgy értsd hogy tényleg szó szerint előtte: ha nagyon kihajlok, ujjam hegyével éppen elérem. Alattam, hotelfal és templomtorony között az iszonyú mélység.
Alig pakolunk le, első utunk az Accademiára vezet. Vaporettón megyünk megint, a híres képtár „tőlünk” csak néhány megálló. Minden ragyog, lángol, ég, a víz, a palotahomlokzatok, berreg a kishajó, maga még az a bábeli ricsaj is tündökletes fény, mindenfelől a povedálás, amerikai szó persze főleg. Fanny itt hercegnő, Fanny Gontcharova, a Stéhlyben ez így nem mindig tud kiderülni, hogy mennyire előkelő, Fanny itt nagyvilági kislány. Úszunk lassan a palotasorok között.
Engem a turisták siserehada sohasem idegesített, mint „nagyrabecsült honfitársaimat” de még mennyire, akik nem győzik magyarázni, nékik e banális nemzetköziség mennyire kellemetlen, főleg az amerikaiak és legfőképpen a japánok, ahogyan fényképezkedni beállnak a Medici-kápolna szobrai (Firenze) vagy a Marcus Aurelius (Róma) elé, úgy látszik ők azt ma már egészen természetesnek veszik, hogy ott lehetnek ők is a nagy Babilónban; én úgy éreztem mindig különös csoda az élet, akik most itt zsivajozunk még egyelőre fönt a fényben, mi mindannyian szeretjük egymást.
Alig szállunk ki az Accademiánál, rájövök, hogy a két Pesten szerzett carte libre ott maradt a szállodában. Nem volt egy ügy, egyszer nyugodtan kibírtuk volna jegyet váltani, de bosszantott valahogy a dolog, mint mindig máskor is, ha feledékenynek kell bizonyulnom önmagam előtt; meg másfelől viszont addigra már olyan időtlenségbe is kerültem.
– Közel a Rialto hídja – mondom Fannynak –, vaporettózom még egyet oda-vissza, te meg addig sütkérezz itt a kőpadon.
Beugrottam az angol útikalauzomnak, amely szerint 4-ig van nyitvatartás. Ez is csak egy adat volt, hiába angol. Előre volt már hozva igazából 2-re a zárás.
S a vaporetto sem volt aztán annyira gyors, mint hittem először. – Szóval már a visszaúton kezdett elfogni valami idegesség.
Tíz perc múlva kettőt mutat az a kis női karóra, amit Uhlarszky Edittől kaptam kölcsön az útra, csak úgy zsebrevágva hordtam, nem szoktam órával járni különben, mire ott vagyok újra Fannynál.
– Na gyerünk – mondom neki –, Sésame, ouvre-toi.
Odasétálunk a bejárathoz szép kényelmesen. De már akkor azért gyanús volt, hogy jön ám nagyon a nép kifelé, kijárat volt az most már inkább, csak kijárat. Akkor olvasom csak el a nyitvatartási táblát, és látom elpuskáztam a dolgot, hiába voltam okos!
Később, évek múltán jut majd csak eszembe, hogy hát visszaadtam én aztán azt a kis órát Uhlarszky Editnek? vagy mit csináltam vele? hova lett?
– Sebaj – mondom Fannynak –, itt aztán igazán van mit csinálnunk, van hova mennünk! Megnézzük a San Marcót, megnézünk mindent, és holnap reggel már mindjárt idejövünk újra!
S mentünk először a San Marcóba persze.
Mi akkor nagyon ezekben éltünk. Annyi minden történt, annyi más érdekelt azóta, de még ma is, ha erre gondolok, a mozaikra, ifjúságunkat érzem azokban a kis kövekben. Vagy üveghasábokban persze inkább. – Hol voltak eleinte még az utazások. Feküdtünk ketten az ágyban, néztük a könyveinket.
Megvettem Fannynak valamelyik régi karácsonyon a Szent Márk-templom mozaikjait, Die Mosaiken von San Marco, „SILVANA” EDITORIALE D'ARTE, MILANO, piroskötésű óriási könyvet, alaposan összefirkálták aztán golyóstollal a gyerekek; s megvoltak persze a mosaïques byzantines grecques meg a mosaïques byzantines israéliennes, emez két példányban is, Flammarion en accord avec l'Unesco, ma egyetlen teljes sem jön már össze belőlük, annyira meg vannak dolgozva azok is, „lengő firkákkal” szintén, mindig mindent odaadtunk nekik, hadd nézegessék. –
Mindjárt a bejáratnál a kő pillérek meg a szemöldökkő úgy meg voltak vetemedve, csavarodva, hogy még, mint máshol, l. Késmárk, lutheránus templom még a fa sem, pedig hát az is épp eléggé hajladozik; és bent az öt kupola alatt aztán a mozaikpadló már igazán úgy hullámzott, mint a tenger, jó másfél, na mondd egy méteres szintkülönbségekkel, ahogyan ide-oda mentünk abban a görög kereszt alaprajzú térben, Giovanni Partecipazio!, szerettem az ilyen angolparki épületeket; lehet eltúlzom, de így érzi az ember, ez itt az igazi elvarázsolt kastély, idelent a nagy mélységben, ahová eljutottunk végre mi is.
Fölöttünk az arany, és érdekes ez is, hogy tényleg odafönt van az a földmélyi szín, hát angyalokkal persze, minden. – Kupolák, gömbök belső geometriája, kétszeres, háromszoros átváltozások.
„Mozaikosnak készült Fanny, eredetileg, a képzőm. gimnáziumban, a Kálvin tér mögött, ahol annyit vártam rá mindig, kint az utcán, a mozaikrakó szakkörbe járt; élt benne egy ilyen különös fantázia; s én ma sem tudom mit gondoljak erről, hogy nem vették fel mégsem aztán a főiskolára. Mert »mondtak« persze ezt meg azt, hogy nincs ki egészen a pontszám, és mindezt nincs jogom kétségbevonni; csak mégis eszembe jutott újra meg újra, h. hát nem miattam-e? vagy talán mert féltek a gyerekektől, h. jönnek majd, azért; aminthogy jöttek is, és akkor már nem volt mese, már mi aztán a Fanny érettségije után mindjárt már összeházasodtunk, s egy évre rá itt volt Hamilton. – Az első visszautasítás után kirak Fanny így négerben egy elég nagy mozaikot, atyai jóakarónknak, nincs már mért belemenni ebbe, bonyodalmas; oly helyzet, amelyben senki sem hibás, senki nem tehet semmiről, ha úgy vesszük hát hiba nem is esett semmi, persze borzasztóan örültünk, mindenki jót akart és elsősorban atyai jóakarónk, egyszerűen csak: fiatalnak lenni is szar; lényeg az mindent Fanny csinált, ő csak úgy kirakta, tervező, ha úgy vesszük, tképp nincs, vagyis aki hivatalosan s hogy úgy mondjam emberileg is volt az tképpen nem az, aki meg volt, mert persze azért volt, sohasem úgy van, mint az egér hitte a katedrálisról a mesében, az kvázi már nem létezik, hivatalosan semmi esetre sem jön számításba, ott a Magas-Tátra bércei fölött, tündöklő hajnali fényözönben, + vedd még hozzá ehhez mi akkor a Magas-Tátrában nem voltunk még soha, ez a mozaikmegbízás még a szepességi sat. körutazásnak is még előtte van. Emlékszem jól még Fannynak volt egy ilyen piros flanell terhesruhája, pirinyó kék csillagokkal. Egy végiggyalogolt esős nap után, Poprádon, órákig áztunk előtte a lomnici csúcson, négyen alszunk majd egy ágyban, apám, öcsém, Fanny meg én, öcsém szemüvegben aludt, ez, amikor már éjfél után 2-kor észrevettem valahogy megrázott, megrémített, apám pedig félkézzel a padlón támaszkodott egész éjszaka, akkor vártuk Hamiltont, érted, rettenetesen meg voltam ijedve valami baj lesz, pláne apám, az egész utat ő fizette egy ideig még vacakolt is így merő spórolásból, hogy olcsó szobát keressünk, dühös voltam rá emiatt magamban, kerestük fázva, vizes ruhában, nem találtunk se olcsót, se drágát, éjjeli 11-kor akadtunk rá erre, kert mélyén, egy ágy, egy szoba, ugattak a kutyák, Poprádról ált. sincsenek valami jó emlékeim; a szepességi útnak is még előtte, hát még a lengyel utaknak, amikor jobban megismerjük azért a hegyeket majd, mint ott Lomnicon, semmit sem láttunk az esőben, ez volt így Fanny életében hivatalos mozaikmegbízatás, kapott is azután a mű mint olyan kitüntetést, fölemelt díjazást, csak épp nem a Fanny nevén volt. Gondoltuk szolgálnánk egy szellemalakot, én akkor mondjuk még csak annyiban, így humorosan szólva mondjuk, hogy fejem körül röpködtek az üvegszilánkok, ahogy kopácsolt-kopácsolt Fanny az öcsémtől kapott piros-fekete kockás lengyel flanellingében, ő (öcsém) kezdett közülünk először Lengyelországba járni, magától értődőn nem én, hol volt még akkor útlevél, nekem; ez bosszantott valahogy, ez az ing. Nem tettem szóvá, akkor; ugyanabban a műteremben, ahol akkor lakunk is, a Légrádiban, ahol én meg festek akkor még egész nap, sehol sem volt még a c.-s., nem volt még csak este a színház. Hát én így nagyon is tudtam, „belémverte”, lehetne mondani, de különben alig valaki tudta, hogy Fanny az az álomi tehetség. Mire nyilvánosságot nyer a dolog (és akkor is csak félig) eltelik húsz esztendő, és Fanny a mozaikozásról rég letett. Ez nem úgy van mint rajzokkal mondjuk, hogy egy rekamiéban is eltarthatók, vagy festő is megteheti nyugodtan, miért ne, hogy fest hónapokig sőt 1 v. 2 évig egyetlen képet és aztán tartja odahaza otthon, kicsit ilyen elfekvő szituációkban, mozaikokkal már az ilyesmi nem megy, úgy képzeld egyszerűen a mozaik túl nagy tárgy.
Még készített ezután Fanny egy saját mozaikot is. Téma, terv, minden tőle már, és ez volt csak aztán igazán álomszerű, vagyis hogy megvanni megvan ma is, ott áll az ágya mögött, az alakok feje kilátszik, az alsó rész van takarásban, nincs más hely hova tenni. Akkor már fönt laktunk a Ghegyen, és Fanny ott akarta megcsinálni a „pucoló”-ban, érdekes apám akkor egészen megszigorodott, s nem engedte, h. ott csinálja,
– Akkora porral jár meg kosszal – mondta.
Ha bármi piszokról beszélt egészen undorodóssá vált a hangja. Úgyhogy Fanny azután hazajárt nap mint nap az egyre nagyobb hasával mégis megint a Légrádiba, ott rakta ki a második mozaikját is, ahol az elsőt, a „néger”-t, az akkor teljesen üres műteremben, ahol majd még egyszer fogunk lakni mi négyen, amikor mondom majd megint csak oda „menekülünk” vissza, és lehetett azután járni oda dolgozni a Stéhlyből is még nagyon sokáig, míg majd az öreg Feuergeist halálával s hogy Pauline-nak onnan végül mégiscsak el kell jönnie (egyébként egy nagyon jó kis budai lakásba) a műtermet végképpen nem szanálják. Látom különben, meg vagyok hibbanva már én ezekkel az idézőjelekkel is; mert egy ideig csak egyszerűen „ironikus stílfogásként” alkalmaztam őket, a részben (csekély részt) a szépirodalomban, főleg azonban az újságírásban és különböző szaktárgyi esszékben dívó helytelen használatuk „kicsúfolására”, de azután ilyen „fogtam törököt” alapon a dologba kezdtem belegabalyodni.
Képzelheted ez mondjuk mint férjnek is micsoda érzés volt nekem, közvetlenül a tüzelőügy után. Akkor még abszolút apám volt a családfő, a háziúr, ezek az évek, meddig laktunk ott akkor, 66-tól 69-ig részünkről apám tekintélyének föltétlen tiszteletében teltek, világnézeti különbségeink és ez a személyes dolog számunkra élesen különváltak. És ez akkor is így maradt, amikor már csak feljárt hozzánk a Stéhlybe, élete benső nagyságát és igazságát énbennem meg nem rendíthette semmi, a „kábszerügy”-gyel azt a dolgot (miféle „kábszer”?) fokozódó agyérelmeszesedésének tudtam be, amennyiben ő ahhoz segédkezet nyújtott, egyáltalán, amit megtudni már soha nem fogunk; „kábszermegfigyelészet”; ha az erőviszonyok a Barkóczyban az ő rovására megváltoztak is közben alaposan, hülyének tarthatom magamat, utólag, hogy ebből („ha nem muszáj fel sem megyek”) semmit sem vettem észre, úgy telt ott már az élet mint egész más emberek élete; egyszerűen gyenge is volt már és magányos; én akkor is elmondhatatlan szeretetet, és, igen, tiszteletet éreztem iránta, ha volt is úgy nemegyszer, hogy ahogy ült itt a gyerekszobában az asztalnál a széken, vacsora előtt, valami szörnyű unalmamban s egy nagy szenvedéstől gyötörtetve is ha tetszik le kellett feküdnöm az ágyra, teljes hosszúságomban elnyúlnom, udvariatlanság volt, tudom, de jó volt, és örültem, ha inkább beszélgettek futballról a gyerekekkel; + még a lakásfestéskor ott fogunk lakni majd a Légrádiban egy hónapig.
Próbálkozott még aztán ezzel a felvételizéssel Fanny többször is, mit tudom én még hányszor, ezek aztán tényleg oly rettenetes régen voltak már, ezek a dolgok, más fiatalok szerencsétlenkednek ma ott a fölvételiken.
Még Fanny maga is mondta nékem többször is,
– Jobb is, h. így alakult, egy művész egy családban – azt mondja – elég, két dudás nem fér meg egy csárdában, rég elváltunk volna akkor már talán.
Hát nem mondom, amikor csak úgy röpködtek az üvegszilánkok a szemem körül, én is megkérdeztem azért magamtól:
– Nem túl nagy vajon ez az ambíció?
S közben a végén meg is volt már Hamilton, és mégis megint nagy hassal ment Fanny a bizottság elébe, ott álmodott már benne Oszkár.
Kérdezték is a felv. bizottságban:
– Hogy gondolja, hogyan fog gondoskodni róluk?
– Majd szaladgálok – mondta Fanny –, majd igyekszem.
Már réges-rég dolgozik meg minden, amikor majd a legnagyobb telekben vizsgázni utazik, fölvették aztán mégis valami főiskolára, ha nem is művészetire, nem oda, ahová eredetileg annyira szerette volna, hazánk egyik ilyen érdekes városában; hajnalonta tanul, s a Kis Jancsi magyarázza néki a pol. gazdaságtant. És ne mondja senki, hogy akkor ennyi meg ennyi évvel későbben tehát mi most meg viszont jobban tudnánk segíteni a mai fiataloknak, hogy azzal a szenvedéssel, ami...,« amit »mit tudom én« mi magunk elszenvedtünk » most jobban meg tudnánk vigasztalni másokat, ugyan, ismerjük ezt a nótát; feljárhatnak hozzánk, ahányszor csak akarnak, a Szekfű Márta stb., lyukat beszélhetünk a hasukba, mire mennek vele, az idegösszeomlásaikkal meg a «zabigyerekeikkel», bár igaz, Fanny tud nekik néha szerezni állást, meg ilyesmit.”
Fölmentünk a karzatokra is, a kórusokba, ott jártunk egész a kupolák alatt, abban a sötét, meleg aranyragyogásban, Velencében a sötétség is ragyog. Itt énekelték egykor, akarnám mondani, a Monteverdi antifonális kórusait, mert külön ide komponálta, és csak itt lehet, állítólag, megszólaltatni őket. Fölzúgnak itt a kórusok, olvastam egyszer nemtudomhol, kitöltve e bonyolultan tagolt centrális görög teret földöntúli hangzatokkal. De nézem Fannyt s látom boldog, szólni se tud, se hall, se lát, vagyis nézni tképp tényleg alig néz, csak lát, ki tudja hogy, csak úgy repes magában. Oszkár, az is ilyen volt, kiskorában, ily boldog néha, otthon, a ghegyi kertben. Úgylehet Fannytól örökölte, mit tudom én. Azt mondtuk néki, Oszkár, légy kismadár. Szaladt a kertben, nem hogy verdesett volna a karjaival, nem utánozta a madarakat, aminek nem sok értelme volna úgysem, hanem ő is így repesett, csakugyan kismadár volt. Akkor is, amikor nem mutatta. Amit mindig is tudtunk róla, az csak így kiderül akkor. S talán ezért van benne most, h. már leérettségizett sat. sat. ez a bizonyos szomorúság is. Mert szoktam kérdezni néha Fannyt szerinted az Oszkárnak mi baja. Én sajnálom a gyerekeket is, hogy itt kellett sanyarogniuk nekik is aztán a Stéhlyben, a régi kert oda, de szerintem a nőknek még nehezebb; hová tegyék azt a boldogságot, ami megvolt bennük, kezdetben, ebben a városban, Budapesten?
Nézem csupa könny már megint a Fanny szeme.
Járt-e itt vajon Fanny Mendelssohn-Bartholdy is, a San Marcóban, kérdezem magamtól. Hogy Velencében megfordult tudom, jött a Goethe nyomában, vele volt az Italienische Reise; a Felix Mendelssohn-Bartholdy húga, hallottam róla egyszer egy előadást. Később már nem hallgattam aztán ilyen előadásokat, különösképpen nem a rádióban s végképp már nem a bécsiben, még régen azzal is biztattam magamat ez nyelvgyakorlás; nem kívánom hallani sem a tényeket, sem a kommentárokat, ami eddig volt elég volt, értek a szóból, majd száz év múlva megnézem hol tartanak. Hogy nem is volt talán csekélyebb talentum, mint nagynevű bátyja, csak éppen sehogy sem sikerült kifejlődnie. Mondhatnak amúgy jókat, szépeket, egyik sem különb a másikánál. A férje, Wilhelm Hensel (?), ha jól értettem a nevét, nagyon remélem h. jók a képei (sohasem hallottam róla különben): meglehetősen konzervatív ember, a Mendelssohn család meg pláne konzervatív volt. Kérdésem ostoba volt, sőt szónoki, hogyne jött volna pont a San Marcóba el. Egy kubai v. argentin v. chilei lány beszélt, őrá nem is haragudtam személy szerint, sőt kifejezetten megszerettem; maga is zongorista, teljesen más kiejtéssel, mint az osztrák nők, lágyan, kislányosan, fuvolázva, eleinte idegesített, később meg egyre jobban esett hallgatni. Egész ilyen sorozat volt, híres művészek és tehetséges nők kapcsolatairól, nemcsak szerelmi , mindenféle értelemben; szerinte Felix és Fanny valami egészen különleges módon szerették egymást, és húga korai halálába tulajdonképpen aztán Felix is belehalt. Senki sem hitte annakidején, hogy Fanny egyáltalán férjhez menne; azonban a Hensel(?)lel való házasságát is dicsérte. – Viktória angol királynő és Felix M.-B. jóbarátok. Valami oknál fogva, talán csak így lehetett kiadatni őket, a Fanny M.-B. dalai úgy jelentek meg a bátyja dalaival együtt, a Fanny nevének föltüntetése nélkül, azt lehetett hinni azokat is a Felix komponálta. Fellép egyszer Felix M.-B. valami híres énekesnővel a királynő előtt, előadnak a dalokból, mindig a királynő mondta melyiket, és lám mindig a Fanny dalai voltak. Úgyhogy azt mondja a végén Felix M.-B. egész zavartan, Felség, óhajtson már valamit tőlem is!
Na erre másnap sztrájk volt az Accademián. Sztrájk harmadnap, negyednap, ötödnap is. A jegyszedők sztrájkja, magyarázta egy amerikai hölgy, mindegyre visszaesett abba, én olasz vagyok, hiába mondtam néki nem, hanem magyar. Folyton olaszra fordította a szót, hencegni tán azzal a kevéske olasz tudásával, hiszen én végül is egész jól tudok angolul; információiból a részletek így aztán meglehetősen homályosak maradtak.

NYERT CSATA, APRÓ

Öt napot töltöttünk Velencében, és végig zárva volt a képtár. Számomra elég nagy csapás; annyira szerettem volna látni azokat a festményeket, és valószínűleg nem láthatom őket soha már. – „Nekünk azért Velencében jó volt. Megnéztük a San Marco mozaikjait tüzetesen, s aztán minden nap újra, láttuk a Scuola di San Roccót a Tintorettóival, satöbbi és satöbbi, bolyongtunk utcákon, tereken, még Torcellóba is kimentünk, motoros hajóval a lagúnákon át.” –
S éppen azon a torcellói kiránduláson még rá is jöttem valamire megint.
Mert ha én attól a pillanattól, hogy a pályaudvarról kiléptünk, öt napig csakugyan ittas voltam is a városszerelemtől, ez nem a szellem városa, ez nem a nagy gondolatok, a gyökeres felismerések helye, mondtam, Velence a városok közt kurva, hát mondjuk inkább inkább csak úgy gondoltam, magamban, no persze előkelő kurtizán, tűnődtem nagy gyönyörűséggel, csak szélsőbb félreeső részein kis lotyó, egy szajha, ringyó, nagy (vagy kis) ribanc, cemende, így sorra, fokozódó élvezettel, puttana, strumpet, harlot, whore, lorette, eine süße kleine Hure, s van ahol cseles kis cocotte, a cukrászdákra céloztam, magamnak, ezzel, amiket persze csak kívülről csodáltunk, én azért azt is észrevettem (!), mindjárt ott akkor a pályaudvar előtt már, ami hát nincs is persze ellentétben ezzel a „legősibb mesterséggel”, mint bosszantó módon emlegetni szokták („mindenütt megél a hátán”), ahogyan s pont azért, hogy némi aprópénzhez jussunk egy gyönyörű nagy fürt szöllőt vásároltunk, hogy ezek itt a pénzünkre utaznak, az apróval a huncut taljánok bizony „átvernek, mint sz.-t a palánkon” („zsír a sz.-ban”). – Vagyishogy a nagy pénzből sohasem tudtak visszaadni. És attól kezdve néma háborúba fogtam én is, fölvettem a kesztyűt, gyűjteni az aprót. Eleinte ugyan nem értem el valami nagy sikereket; de akkor, azon a kiránduláson, Burano szigetén döntő ütközetet nyertem.
Mert kezdték ezt a játékot megint hamar, a kishajónál, hogy ők „nem tudnak váltani”, érted. Nem mindjárt, nem az elején, az indulásnál, nem volt olyan hajó h. ment volna Torcellóig végig, hanem az átszállásnál aztán, ott a szigeten, s persze így volt az igazi, a „csapda”. Jó, tudom. Te ülj itt le, mondtam a kis kikötőben Fannynak, te várj itt rám kicsit. Mert más szerintem, ha mondjuk egy nyugatnémettel csinálják, de miért pont velünk. – Addig járom az üres, napsütötte utcákat, találok egy borivót. Kértem egy pohár vörösbort, megittam lassan, élvezettel. Mindez csak így talponállva persze, borravaló, ilyesmi semmi, tiszta ügy. Hát dupla élvezet volt: a végén elővettem valami egész nagy címletet, fizetek. Pénzt, névértéket, számokat mindig mindjárt felejtek, most is, hogy lettek idehaza Mo.-n az új érmék, belezavarodtam, sokáig, hónapokig 5-öst adtam 20-as helyett, 20-ast 5-ös helyett, nézegetem, forgatom, betűzgetem, rám is szóltak egyszer, „mér, maga hova valósi? nem magyar?,” az olasz pénzekre meg már egyáltalán nem emlékezem, melyik micsodás, érme, papírpénz, még a nagyságrendekre sem, de nem is ez a lényeg, elvont játékot játszunk mi itt.
Sajnos nékem sincs apróm, mondtam egész nyugodtan, és mindjárt indul a hajónk Torcello felé, nincs már időm elmenni váltani sem. Azt maguktól is belátták, magyaráznom se kellett, ekkora címletet egy falat borért azért nem hagyok itt. S öröm volt nézni, ahogy már adták is vissza a rengeteg kis pénzt. – Torcellóban a csend, a víz, bent is a sziget belsejében mint talajvíz mindenütt, a templomhoz vezető út mentében, gödrökben mint kutakban, még a szentélyben is, Mária mozaikja alatt. A templom mögött is a csend, ismeretlen apró madarak; a szedres. A szedresbe mentem vizelni én is. Város volt itt valamikor, belőle ennyi egyelőre azért még megmaradt. – A torcellói mozaik! amelyről annyit álmodoztunk odahaza, Pesten, holdas téli éjszakákon (volt Fannynak egy fehér batiszt pizsamája) – hogy ha egyszer láthatnánk!, s most itt vagyunk valóban; érdekes, ha úgy vesszük akkoriban rosszabbul kerestem, de facto több volt az anyagi gondunk, mégis össze tudtam hozni ilyen utazásokat. Más kérdés, hogy utazni most már úgysincs semmi kedvem. „Egyetlen pillanat a nagy időben, amely azonban bennünk örökre megmarad: álltunk kézenfogva Fannyval, fölnéztünk Máriára, tényleg csak emlék, de egész életünkben, elég nagy zűrökön át összetartott, mint különben persze egy csomó más dolog is még. – Közben egész idő alatt örültem az aprópénzzel ennek a felfedezésemnek is, attól fogva már én vagyok felül, sportot űztem már ebből aztán, már mindig ezt csináltam, fizettem ilyen nagy címletekkel. S ha addig soha nem volt apróm most meg már annyi gyűl, lépéselőnybe kerültem, Fanny még mérgelődik is, minek néked, csörögtetni, ennyi, leszakad a zsebed.”
Mérgelődött, ez félrevezető, „angyal volna ilyen”, írtam először, „ahogyan észre sem veszi az olyasmiket, amikért a nők bosszankodni szoktak, rádszólnak picit vagy nagyon,” de aztán ezt azért kihúztam, az angyal, az túlzás azért, ne essünk azért túlzásba, mondtam magamnak, s a „más nők”-et sem kell sértegetni. Nem kell általánosítani, idéztem magamban Zrobák Petit, akinek valósággal ez volt a vesszőparipája, egyszerűen túl sokat mondta s egész fölöslegesen is már, „ne általánosíts”, rászólt az emberre, így; más nők is vannak jók és szelídek; nem veszi észre, ez se jó szó, számára e dolgok többnyire nincsenek is, átleng fölöttük lágyan, puhán, ilyen egészen álmodozva, orránál fogva lehet vezetni, szeme láttára csinálhatsz szinte bármit, én szoktam inkább bosszankodni Fannyn, amilyen jámbor néha olyanokat mond v. csinál, az embernek az esze megáll.
Azok az én csudás szeretőim! Nem mintha ebbe most így bele kéne menni, túl van már úgyis az egész beszélve, s nem mintha titkolni akartam volna őket Fanny elől; csak épp ezen a mi itáliai utazásunkon olyan nem tudom hogy jött ki valami mégis. Szerelmes voltam akkor – na jól van, hagyjuk, ködösítsünk...egy fiatal nőbe, na persze, Lamprecht után, Wahlstein előtt, a neve legyen Charlotte Matthieu, Liselotte Jenner vagy akármi; egy meghatott, egy ideális érzés, képeslevelezőlapokat küldöztem neki Itáliából, s ő szerencsére nem válaszolt, igaz, hogy nem is lett volna hová, se poste restante, sesemmi, de otthon sem tért ki rájuk, s így aztán mindenki jól járt; de éreztem magam is valahogy már az úton, ami sok, az sok, nem akartam, hogy Fanny ezt észrevegye.
(Pihenni tért már a kis hotelszobában, de én még a Canal Grande partján üldögélve jódarabig elmaradtam. Mert naplenyugta volt, és énekszóval a gondolák lassan úsztak el odakint. Majd fölkelt a Hold, sápadt volt és kerek, mint sápadt és kerek annak a fiatal nőnek az arca is, odahaza, Budán, egy ilyen régi villában, erdők alatt valami kinti részen. őltem egy kövön, Charlotte Matthieu-nek ott vetettem egy képeslevlapra soraimat. Milyen volt Torcellóban, így meg úgy. Amikor fölmentem a szobába, Fanny sírt.
– Sétáltam még kicsit – hazudtam álnokul.)
Álomvilágban él, és csak pro forma tesz szóvá néha dolgokat. Mint aminő ez is volt, a nagynehezen beszerzett aprópénzeimmel. Meg sem értette miért fontos ez, hiába magyaráztam el néki többször is. „Lehúzza a zsebedet.”
Inkább csak vicc volt az egész. Sokat nevettünk mindig, az a képtári sztrájk sem volt azért akkora nagy tragédia. Ilyesmiken vitatkoztunk, mint ez a váltópénz-dolog, ennek a súlya, meg hogy meg kell-e mosni a szöllőt.
Mert ez sem fért a fejébe soha, még ma sem érti: hogy a fertőző betegségektől tartani kell. Nem félni persze, de azért vigyázni. Pláne így utazásokon. Meg hogy nyilvános toilette-ben, se a szállodában se sehol te ne ülj rá, ezt is nekem kellett megtanítanom néki. Úgy nőtt fel, mint a vadvirág, hiába Pauline, Feuergeist meg az egész nagypolgári nemtudommi. Itthon is, ugorjunk be ide egy pohár borra vagy egy narancslére, akkor; annyira fontos?, kérdezem én; amilyen hölgyek szoktak iddogálni itten; mondják ajakon át is fertőz; tényleg?, ámuldozik Fanny, tényleg, mondom én; és ezek még mindig csak a klasszikus bajok, de bármikor kialakulhat valami más is, újtípusú betegség, neue ler, neue künst, neue ordnung, neue krankheit, neue arznei, eléggé ilyen az ált. hangulat.
Megőrültél, mondtam neki, itt akarsz beteg lenni, pont Velencében, mondom, ő meg már majdnem sír, hogy együk már meg ezt a szöllőt, hát azért vettük, nem? A fejem fogtam, h. micsoda érv, de hajlíthatatlan maradtam, inkább vittem én a zacskót.
– Megmoshattad volna a szállodában – mondtam neki.
Und zudem hat der mensch das urteil in ime, was er soll fürlassen gehen oder nit.
Míg aztán valahol följebb az Accademiától találtunk egy kutat, szép kis teret és faragásos szép kutat, és persze, természetesen, végig sütött a Nap, hallottam olyanokról, hogy rossz időt fogtak ki Velencében, esőt, hát mi nem, és talán nem is volt soha az egész XIX. és XX. század, sesemmi, csak van ez itt ez a terecske; ott leültünk a kút talapzatára, na látod, mondtam Fannynak, mennyivel jobb is itt, mint lett volna abban a tolongásban a vaporettón, most örülj, ehetjük a szöllőt.

Tovább