Vissza

BÁRÓ MEDNYÁNSZKY ÉS A BÉCSI RENDŐRFŐKAPITÁNY.
A bécsi rendőrfőkapitány egyszer azzal dicsekedett báró Mednyánszky előtt, hogy Bécsben senkit le nem tartóztatnak kellő jogcím nélkül, csak úgy. Mire azt válaszolja Mednyánszky, fogadjunk 20 üveg pezsgőbe, hogy nem teszek semmi rossz fát a tűzre, és estére lakat mögött leszek mégis. Na jó, fogadnak. Elmegy Mednyánszky, fölveszi a csavargó gúnyáját, amiben járni szokta a világot, és úgy toprongyosan belép a legelőkelőbb bécsi étterembe. Pincér, kérem az étlapot. No de hékás (v. uram stb.), itt fizetni is kell ám! Ah, mondja a báró, és előveszi a degeszre tömött bukszáját, ha csak pénz kell, az itt van elég. Elhűl erre a pincér, írja, írogatja a rendelést, szabadkozik; s már jönnek vissza a rendőrrel ketten. Na barátom, kérdezi a rendőr, hol az utazó levele vagy valami ilyesmi. Nálam aztán nincs semmi „ilyesmi”, mondja a báró igen nyugodtan. És az a sok pénz, az honnét van magának? Sok pénz?, csudálkozik a báró, miféle sok pénz?, ah igen, hát ez olyasmi, ami hol van az embernek, hol nincs. No, akkor maga most szépen velem jön a dutyiba. És este van, és tényleg ott ül a mi bárónk, inkognitóban. Édes fiam, mondja a foglárnak aztán, itt van ez az arany tallér, elvinnéd-e a levelemet a rendőrfőkapitánynak? Az meg érzi persze a bajt már, viszem, viszem, már hogyne vinném. Nagyot néz a rendőrfőkapitány a levelecske láttán, itt meg itt vagyok, hozhatja a pezsgőt.
*

Felvidékiek voltak mind a ketten, Mednyánszky is, anyai nagyapám is, ilyen buddhistafélék és természetrajongók, s csak ennyit akartam tulajdonképpen mondani: hogy ebben a nagyapámban mély benső rokonszenv élt a Távol-Kelet és India iránt. Ami a nagymamámat valahogy szintén ingerelte; noha a gyűjteményért meg persze egészen oda volt.
A LÁDA.
A ládáról szólva hazudozni kezdünk. – 1945; egy vécédekli tetején állok, a kisablak peremébe kapaszkodva kikandikálok a kertbe. Alattam, a sarokban, a homokba fúródva teknősbékák alszanak. Az egész ostromot úgy ahogy volt átaludták. Hideg koratavaszi napsütés, Budán. Csupaszok még a fák, körös-körül romok. A levegő olyan tiszta, harapni lehetne: hamarabb fog tönkremenni ez a jó levegő, mint hogy e romok fölépüljenek.
Odalent a kertben apám és Tamási Zdenkó, a Tamási-féle szivattyú akkor még világhírű (és köztiszteletnek örvendő, bár kissé különc) feltalálója egy ásóval tesznek-vesznek, böködik a földet. Ásnak egy kicsit itt, ásnak egy kicsit ott: egy ládát keresnek, keresik a ládát, anyai nagyapám keleti gyűjteményét. Zdenkó bácsi agglegény, ezek a teknőcök itt az övéi. Vigyázz különben mit beszélsz, csen si jin, true facts concealed, saját szavaid is félrevezetnek. Régi dolgok ezek ma már, álomkép az a láda is. Egész városok égtek! És nem egyszer, csak Kínában is már ki tudja hányszor, Chen Shih-yin úr is így veszítette el mindenét; na és erre most itt vagyunk Magyarországon, Budapesten, egy ennyire boldogtalan helyen. A műalkotások útját ne is nagyon kívánd kutatni, provenienciájukat; borzasztó szerények ezek a holmik és kezdettől halálraszántak, kipi-kopi bandukolnak, meg-megállnak, sokat alusznak. Valahányszor valamit valahová leteszünk, egy kis koppanás. A műtárgyak ideje hosszabb, mint a mienké, a sok koppanás egybehallik, ők egy szakadatlan halk kis kopogást hallanak. „Egy robbanás elvitte az egészet”, vagy „egyrészük megmaradt, ripityára törve”, vagy „itt rablók jártak az éjszakában”, vagy „a seggüket törölték a japán fametszetekkel” – magam sem értem ilyenkor miért fog füllentgetésbe az ember, hol igazat mond, hol konfabulál, mintha csak fizetnék érte; na kik! na kik! nem egész így történt, annyi szent, dehát a forró kását így is, úgy is meg kellett enni. Elpusztultak vagy megmaradtak, elképzelhető-e, hogy fölmentek az égbe? Eleve volt talán valami közük Istenhez vagy mihez. Isten vagy az Ég magához vette őket. Mintha eleve úgy készültek volna, a mulandóság lángtorka felé fordulva, minden kis részletükben. Mint akármi más holmi is, világos, mulandók az élőlények és mulandók a dolgok, csak ezek itt már eleve túl voltak az egészen. Azok a keleti művészek mindenképp tekintettel voltak erre. A kínai fametszetgyűjtemény pedig hova lett? azok a leheletfinom papírok, azok már nem is igazán jók erre. Vécépapírnak. Ne álljatok ellene a gonosznak (a kínaiak ennek nagy mesterei voltak), hiszen nincs is nagyon mivel ellene állni. Látok vakító robbanást, hallok fülsiketítő detonációt, apám erre repül, Zdenkó bácsi meg arra repül; a láda pedig, középen, úgy ahogy volt, egyenest fölszállt az égbe.
Én is lehuppanok a homokba, a teknősbékák mellé, nem rájuk, szerencsére, érted.
Elbeszélésemen apám jól mulat:
– Fiukám, hát ez nem egészen így volt!
És:
– Egy kis bűnt vettél a lelkedre, nem gondolod?
Elkomolyodva teszi hozzá:
– Ezt csak úgy álmodhattad, valamikor.
Hol tűz által, hol víz által. Emlékszem még a szociológus Lévárdi mennyire kiabált, amikor Firenzét elvitte az ár. „És képes még keseregni a Cimabue Crocifissionéja miatt, amikor emberek haltak meg!” Ismerjük az ilyen humánus mérgelődéseket! Mintha bizony nem lelkek laknának a művekben is. Régmúlt emberek lelke, ha tetszik. Meg mindenféle más lelkek is.
A két bronzelefánt mindenesetre megmaradt, itt állnak most a Stéhlyben, szobámban. Hátukon pagoda, a pagoda tetejéről sárkány tekeredik az ég felé. „Träger des buddhistischen Kleinods, versinnbildlicht er im übrigen den Frieden.” Megmaradt továbbá három kínai fametszet, pontosabban szólva kettő és fél; a kínai metszetek ugyanis többnyire két féldarabból állnak, két külön dúcról nyomtatták őket, és az még külön érdekes, ahogyan a két féldarab (esetleg ilyen mindenféle belső keretekkel stb.) egymáshoz illeszkedik, esetleg pont hogy nem illeszkednek egészen pontosan.
Az egyiken dongó és virág, a másikon sziklás hegyi táj, kerek kontúrba fogva, legyezőkép, a harmadikon (a féldarabon) gumók és ágak.
Nagyapa grafikát tanít a főiskolán, ő vezeti be ott a rézkarcoktatást. Látom sietni az esőben, természetesen csak képzeletben, hiszen már jóval az én születésem előtt lelépett a színről; elsőként az egész társaságból. Szorong, rágja a bajszát. Tizenhat évvel fogja csak túlélni a lánya. „Jóval”, na érted; az a hat esztendő is, 29-től 35-ig, amikor majd én világrajövök, évszázadnyi időnek tetszett nékem akkor, gyerekkoromban.
Beszélhetnék még a Hiroshigékről is, esetleg, de akkor a Hokusairól meg az Utamaróról is beszélnem kellene, amiket viszont már én gyűjtöttem tizenegy éves koromban; úgyhogy e pontra érve inkább leállok.
– Na szóval – mondja a nagymamám –, ami a metszeteket illeti, azok nem a ládában voltak, hanem kint voltak Klotildligeten.
Ritkán mondtak csak ennyit is. őltünk a „nagyelefánt” körül, mert ez egy másik elefánt megint, egy óriási asztalt neveztek így, állítólag a lábai miatt, oroszlánlábai voltak! Volt ez a kerek lapú ebédlőasztal, a „nagyelefánt”, és volt a „kiselefánt”, oroszlánlábakkal az is, egy komód; ültünk eléggé némán, apám, a nagymamám, Alice néni és olykor Zoli bácsi (a férje) meg Csilla Beatrix s öcsém meg én, Zdenkó bácsi is gyakran eljött, aki, mint meg voltam győződve róla, titkon szerelmes lehetett anyámba, nem is volt nyilván akkora nagy titok, alumínium koporsót is ő készített neki; s hogy a többiek, mondom, nagyokat hallgattak, ő is csak annyit mondott néha,
– Hm.
Ilyenkor ki volt öltözve szépen, kimosakodva, bár találtak rajta így is kivetnivalót; egy nagy darab ember, különben mindig fülig olajos, csupa fekete olaj volt mindig még a homloka is, mérnökember, de nem hinné róla senki sem. „Úgy néz ki szegény, mint egy melós,” mondja róla a nagymamám. Háromszemélyes műhellyel („gyárral”) dolgozott, ő volt a három személyből az egyik, volt ő, meg volt Artúr s Kovachich, hajnalok hajnalán már. És noha később kiderül majd, az államnak ez csak tiszta haszon, akkor mégis kapitalistának minősül, de még mennyire, „egyetlen éjszaka leforgása alatt”; a börtön árnya hullt rá, lehet be is kaszlizták egy időre, nem tudom.
Apám már régóta revanzsálni akarta „alkalomadtán” a ládával azt a dolgot, a műgyűjtemény szerencsés megmenekülését. S az alkalom hamar elérkezett. Volt a padláson, a lépcsőföljáró alatt, a fa fokok közt ahogy benyúlsz egy jókora odú, akár még búvóhelynek is használható, még két nagyobb gyermek számára is mondjuk; ha mondjuk el akarnák vinni, állítólag, úgy ahogy van az egész magyar ifjúságot; s én csak a második hazatérésem után tudom meg, onnan tűntek el aztán a Zdenkó bácsi gépei, s hogy apám szegény majd beleőrült, „ez érthetetlen”, „ez csak a házból valaki lehetett”, s persze mint mondta „nem nagyon tolongtak” bevallani, ki volt, akkor se persze, amikor hazajött már Zdenkó bácsi, hát jó öt évvel énelőttem, dátum szerint, na érted, és rehabilitálták s kezdhette elölről az egészet.
NARCISSUS TAZETTA.
A műalkotásoknak ilyen titokzatos jellegét akkoriban vehettem észre tehát először, még gyermekfejjel, jó korán, jóformán már a kezdet kezdetén. Lehet h. nem volt valami szerencsés dolog, hiába, akkor is így volt. Vagyis megemlítek még egy pirinyó indiai szobrocskát is a maradványok közül, egészen világos bronz, talán ezüstbronz. Hanumán az, a majomisten. Olyan lett nékem aztán mint személyes ismerősöm, később is, ha valahol a nevével találkozom, felkapom a fejemet.
Belefutottam a nagy Needhamben is hamar. Science and Civilisation in China by Joseph Needham, Cambridge, at the University Press. Alighogy azzal is foglalkozni kezdtem, a könyvtárból kikölcsönöztem, ott volt már mindjárt az első kötetben, Introductory Orientations, 1954, 7. fejezet, Conditions of Travel of Scientific Ideas and Techniques between China and Europe (i) Chinese-Indian Cultural and Scientific Contacts (1) The Buddhist Pilgrims, 208. sk., ahonnan ezt az egész részt magamnak akkor mindjárt ki is írtam:
„Valamennyi buddhista zarándok-tudós-diplomaták legnagyobbika Hsüan-Chuang volt”, innen l. h/ lábjegyzet, uo., „Much argument...”: „Sok vita folyt már e név helyes átírása és romanizációja körül, mivel a hsüan írásjel” jav. írásjegy! „később tabu lett, és a yuan helyettesítette azután, amiért is nevével a legváltozatosabb formákban találkozhatunk, pl. Yuan-Thsiang stb.; mi maradunk a második írásjellel” jav. írásjeggyel! „a Chuangnál, jóllehet elképzelhető, hogy az egykorú kiejtés Tsang volt.”
Különben a nagy Mathews'-ban is így szerepel, No. 6700 alatt, Tsang, nagy, hatalmas, erős, kövér, de ejtsd chuang vagyis csuang, ezek szerint Hsüan-Chuang vagyis Hszüan-Csuang = A Komor Kövér v. A Szubtilis Hatalmas v. A Nagy Sötét?
És, ha már itt tartunk, megemlítem, a Rembrandtban, amelyet főművemnek szerettem képzelni sokáig, amelyen annyit dolgoztam és amelyből végül is semmi se lett, maradt egy óriási rom (s hogy hogy kerültek abba kínai szavak? érdekes volna mesélni róla, egyszer, de ez egy másik történet megint), a Rembrandtban, mondom, én ebben az átírás-dologban semmiféle következetességre nem törekedtem (pedig hát „anyone faced with such a task as ours is bound to adhere to some system of romanisation, annak, aki ekkora fába vágja a fejszéjét, tartania kell magát a romanizáció valamely rendszeréhez”), mondhatnám „ahogy esik, úgy puffan” alapon onnan vettem mindig a szót, ahonnan idéztem, hozott anyagból dolgozom mint valami Shakespeare, úgy írom, mint ahonnan lopom, mindig; ha Renée Grousset Hiuan-tsangot ír én is Hiuan-tsangot írok. Tudományos babérokra persze ha vágynék, más lett volna akkor a helyzet, végére kellett volna járnom akkor ennek is, legyen mondjuk valami véleményem, na de így? – Mint Győri Tibi mondta egyszer társaságban, végighordozva tekintetét a jelenlevőkön, „kiből mi nem lesz már soha”,
– Belőled sem lesz már Nobel-díjas sinológus,
és céloztak rá mások is, minek ebbe még így vén fejjel belevágnom; bár tény az is, Walter F. Otto, a Petróczy nagyapja pl. nyolcvanéves korában kezdett kínaiul tanulni. Richard Wilhelmtől kapott hozzá segítséget, könyveket, az meg egy ilyen társaság volt, mégse Pest. Engem ez az egész dolog az átírással kizárólag poétikai szempontból érdekelt, a hangulat, érted, a hangulat az mindennél előbbvaló, hogy hogyan szokta meg az ember esetleg már gyermekkorában ezt vagy azt a szót. Épp akkoriban bukkant fel ugyan az idegennyelvűben egy keletnémet könyv, fényes sötétkék borítóval, a kínai transszkripciós rendszerekről, nem volt rá akkor pénzem, de időm se lett volna, mind mostanáig, foglalkozni vele, őszintén szólva nem is nagyon érdekelt; minek fognék, mondtam magamnak, erőm- s tudásomat meghaladó feladatokba? Átírni a kínait németre mondjuk, minek nekem? Mert tényleg, ahol a szakértelem hiányzik, veszélyessé válhat az egységesítés! Mint állítólag egy Egerről szóló útikönyvben az egyszeri szerkesztő, orosz nő, beszélik, vagy ilyen ide-oda költöző család, moszkvai, érted, egységesíteni akarta volna a minaretet és a minoritákat, vagy így legyen, vagy úgy, írta a kéziratra, el kell ezt végre dönteni!
A kínaiságnak Európában sok évszázados története van; mondhatod persze Wolfgang Bauerral, „da China als solches gar nicht angeblickt wurde,” hogy nem is az igazi Kínát látták „mint olyant”, „nicht in seiner Eigengesetzlichkeit faszinierte es, sondern als eine Art »Gegen-Europa« als ein im aufsteigenden Licht erstrahlender »Orient«, álomvilág volt, chinoiserie; akkor is, gyökereivel már ez az egész mélyen belefogódzott a napnyugati talajba. Túl Napkelet, innen Nyugat. Vagyis hát, mint rájöttem persze aztán, a »onetikus magyar átírásnak is, most eltekintve attól, hogy nagyjából azért nyilván azt kellene követni, eleve, érted, megvannak a maga hangulati értékei, például a hszien sze fejezetben, KURVÁK, RAZZIA már tényleg értelmetlen finomkodás lett volna valami idegenes átírást követni; de persze nemcsak ott, azért máshol is. És ilyenkor körülbelül az Henri Maspero, Az ókori Kína, 1978 átírási módszerét követtem, a magyar kiadásét, Gondolat, az nékem nagyon is megfelel és kész. Mondjuk azért a v-t ott is w-nek írják, wu wei, ott is, és pl. nem vu-vé; tudtommal nálunk sincsen még ezekben egységes elgondolás, bár, ki tudja, én oly magányosan éltem meg mindezeket, s nemhiába! Túl Napkelet, innen Nyugat, így együtt a kettő és persze Indiával a három, ez volt a klasszikus îvilág, az asszociatív értékeket nem lehet ám egyik napról a másikra, csak úgy, egy bármilyen következetesnek tetsző új átírási rendszerrel sem átírni = kiirtani, „pláne hogy mindjárt több van azokból is, az átírási rendszerekből,” írtam még egy régebbi piszkozatban, Nyugaton pláne több, „a pinjin stb. csak úgy hozzájön az eddigiekhez, szerintem, legalábbis,” írtam, „mit ír, lám, Needham is, i.m. vol. 1. 206. old.: »My decision to adhere to Wade as closely as possible was strengthened by what is, to me, the extreme repulsiveness of the modern and more revolutionary systems. For example, in the Quokyu Romadzy, a phrase such as `The World State and the Protestant Christian Students' Movement' (Shih-chieh Ta-Thung yu Chi-tu Chiao hsüeh-sęng yün-tung, Wade) becomes Shih-gieh Dahtung eu Gidugiaw Ciogsheng Yuindonq« stb. Needham a Wade-szisztémához tartotta magát, kb., én pedig tartom magam az esetlegességhez. De pl. a hszüanról és hszienről sem tudtam lemondani, noha a magyar Masperóban hüan van és hien. És muszáj volt olykor vagy gyakran is Hsüant vagy Hiuant is írnom, hogy lehessen látni ez kínaiul van. Mert nem tudtam még akkor, hogy mindez mire megy ki, hogy mi lehet még ebből! S így persze most, Hsüan-Chuangnál tartottam magamat pont hogy Needhamhez, érted, bár máskor meg, magyarra fordítva a szót, a Csongor Barnabás fordítás szépséges Hszüan-cangjához, ki tudja hányszor; Needhamhez, akinek nagy művét ill. akkor még csak az első két kötetet „nemrégiben a könyvtárból kikölcsönöztem”, írtam két-három éve, nem tudom már. Szóval, Hsüan-Chuang, „született +603-ban, Indiában járt +629 és +645 között, elhunyt +664-ben („Throughout this book the cumbrous practice of writing dates as B.C. and A.D. is avoided by the use of – and + respectively. Such a convention seems also more suitable for civilisations which were never part of Christendom, and accord with the customary Chinese phrases `before' and `after' [the beginning of the commonly accepted era]. But it must be remembered that the astronomers, who use a similar system, insert a year 0. The B.C. dates in the present work, therefore, though bearing a minus sign, are the historical, not the astronomical, ones.«), híres műve aTa Thang Hsi Yü Chi, Feljegyzések a nyugati országokról a T'ang idejében; jelleme kedvessé tette az egész utókor szívében, nemzedékről nemzedékre, Hsüan Chuang's – sic!, itt kötőjel nélkül írja! – character has endeared hi» to subsequent generations.c” Nos hát,c, innen a jegyzet, amiért kimásoltam az egészet, „c – – – az utazásairól szóló beszámolók adták a híres allegorikus regény, a Hsi Yu Chi (Nyugati utazás) alapját, írta Wu Chhęng-n, a korai Ming idejében, vagy ő öntötte végső formába, mindenesetre; angolra ford. Waley, Monkey címen. A fordítás címét szolgáltató majom természetesen senki más, mint Hanumán indiai isten, kínai álruhában.” – Áhá! Áhá!
Hszi ju ki.
1948-ban lehetett, amikor fölhívtam a Lágymányosról valahonnan, utcai fülkéből Baktay Ervint, azzal a persze inkább csak ürügyül szolgáló kérdéssel, kissé félve kérdeztem az annyira tisztelt ismeretlent, „valóban tudott-e Hanumán röpülni? Ő gyújtotta-e fel lángoló farkával csakugyan Rávana démon palotáját, Lanká szigetén?”
Gyönyörű tavaszidő volt; öcsém és Bacsó Pongrác a fülke nyitott ajtajában lógva figyelték, sikerül-e az akció, de persze csak mint kibicek, Hanumán igazából őket nem nagyon érdekelte.
Baktay Ervin kedvesen nevetett.
– Hát akkor majd gyere fel – mondta, s nem volt a hangjában semmi „leereszkedés” –, majd elbeszélgetünk ezekről, mi hogy van igazából.
De ez még semmi, itt még itt van legalább ez a dél-indiai szobrocska, mégis egy létező valami, amelyet szép napon nekem is ad majd a nagymamám – gyakran kaptunk akkoriban ilyen ajándékokat, amik ott voltak úgyis a háznál, így adta nekem apám is egyszer „a Burckhardt”-ot, Jacob, Die Kultur der Renaissance in Italien, Grosse Illustrierte Phaidon-Ausgabe, –.n. („Gábornak/ sok szeretettel /Api/ 1951. karácsony") –, ám hogy puszta reprodukciók is egészen személyesen hassanak rám, s nem csak festményekéi! hanem hogy egy egyszerű skatulya képe is, egy nyomat, egy puszta fénykép rejtett emlékezéseket kavarhatott föl bennem egyszer, sejtelmeket, nem tudom mit: hogy szívemben még az ilyesmi is (ahol nincs már szó, igazából, „holmi”-ról se már) fölfordulásokat idézhessem elő, megrázkódásokat, az már, mondhatja bízvást az olvasó, mégiscsak enyhén szólva furcsa.
Mondom még magam is. Megelevenedik egy egész történet, nagy részletgazdagsággal, de csak úgy valahogy a tudatküszöb alatt; szavakba fogni egyetlen mozzanatát se tudnád.
ől hát az ember, s képeket nézeget, képaláírásokat olvas. Volt akkoriban egy kis pénzem a kölni kiállításom után. Vettem magamnak ezt-azt, kínai tárgyú dolgokat. Chinese Art by R. Soame Jenyns & William Watson F.S.A., Phaidon, Oxford, 1980, 133. kép: „Lakkdoboz és fedele”. S aztán évekig elmerengek róla tényleg, az egész annyira ismerős, na de honnan és mi, csak egy kínai lakkdoboz.
„Kerek doboz és fedél, faragott piros lakk, nárcisz díszíti fölül s körös-körül az alsó rész peremét is. Aljába karcolva Yung Lo jelzés. E darab a kései XIV. vagy korai XV. századra datálható faragott piros lakktárgyak legkorábbi csoportjába tartozik. A Yung Lo jelzés önmagában véve nem tekinthető hitelesnek, talán csak később karcolták bele, de attól még a darabnak a jelzés idejéből való származását kétségbe vonni nem kell. – A szépen kezelt nárciszdíszítés ritka, szokatlan. A kínai nárcisz a narcissus tazetta.” – S ha eddig még nem figyeltem is olyan mit tudom én milyen nagyon, most már kapom magam és az egész részt újraolvasom. S úgy folytatom aztán:
„Egyetlen változata van csak – fehér, sárga csuporral –, amelyet széltében-hosszában mindenütt árusítanak, a neve: vízitündér-virág.”
A SZÓTÁR MINT LEKTŰR, A SZÓTÁR KVÁZI MINT BIBLIA.
„»...the Water Fairy flower« keresgélem a szótárban s végül hsziennél megtalálom, hsien, sien, Mathews' No. 2707, an immortal, a fairy, a genie, halhatatlan, tündér, géniusz (tképp a hegyeken élő taoista géniuszok, mint látod is: baloldalt egy ember, tőle jobbra hármas bércű hegy»; s következnek a példák, ezek már mind többjegyű összetételek, ilyenekből a Mathews' mindig jó sokat fölsorol, érdekesebb olvasmány aligha képzelhető el, mint a kínai szótár; 104 000 példa, az Előszó szerint, a klasszikusokból, az általános irodalomból (?, general literature), újságokból és folyóiratokból, hirdetésekből, jogi dokumentumokból és sokféle egyéb forrásból; »e kifejezések egy része talán ma már nem használatos« írja M. a kínai belföldi missziónál, Shanghaiban, 1931 áprilisában –, »mégis fontos volt a szótárba felvenni őket, mert szerepelnek az illető korszak irodalmában (?, in the literature of the period)«: »azok, akik vágyaik kioltásával a halhatatl»nságot elérik; kaktusz, kaktuszgyümölcs; félrevezetni, valaki bizalmával visszaélni, vagy cselszövény, amelyben nő szerepel mint csalétek, más efféle trükkök; a császár előtt hordozott jelvények és jelek; tündérország; elízium; tündér, elf, valami nő; a Nyolc Taoista Halhatatlan egyike; tündéri könnyű és kecses; taoisták; rendkívüli tehetség – Li Po, a költő; oly szép táj, mint tündérország; mágia; tündéri hírnök; géniusz vagy halhatatlan tolla (ecsetje) – Li Po, a költő; lóra szállni és Elysiumba ellovagolni – meghalni; halhatatlan testalkat és kedély, könnyű, kecses, tündérszerű; fehér daru; denevérek; emberi lények, akik aszkézissel stb. a halhatatlanságot elérték; arra törekedni, hogy a durvább elemeket magunkban megszüntessük és így halhatatlanokká váljunk; a taoizmus Nyolc Derék Embere vagy Halhatatlanja; nyolcszemélyes asztal, a Borospohár Nyolc Halhatatlanjáról; jövendőmondó, ügyes médium; mennyei lények, akik a tisztaságot elérték; na és akkor egyszercsak itt van, »a nárcisz, shui hsien hua, a vízitündér-virág;« és már vége is volt, csak még »tündérek, elfek; kegyes szellemek; istenült géniuszok.«
Feküdtem ágyamon, érted, féloldalaslag, könyökölve könyveim közt, bal oldalamon így; azt mondod erre, no lám, mi jó nekem, szörnyű korunkban, így álmodozhatom – miért ne, meglehet: de visszatértem Soame Jenyns-hez. »Hagymáról növesztik, írja, »vízben, kavicsokkal teli csészékben, úgy, hogy a kínai újévre kiviruljon; a néphit szerint szerencsét hoz az elkövetkezendő évre. E virág eredetileg a Földközi-tenger környékén és a Közel-Keleten volt honos, és úgy hiszik Kínába csak a XVI. században került a portugálokkal; dobozunk datálása azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy korábban vitték be oda, és talán Perzsián keresztül« – Kiemelés tőlem; nem volt menekvés; éjszaka volt, itt a Stéhlyben is, épp akkor kelt föl odakint a Hold, éjszaka ott is; vágtatunk, ferdén emelkedő Hold alatt, kopár, sötét hegyek közt, lovaink dobognak, s én könnyeimmel áztatom a szótárt.”»
PORTÁSNAK LENNI A LEGJOBB.
Európában viszont Rembrandtot tartotta a legnagyobbra. Továbbá szeretett volna művészkolostort alapítani a Magas-Tátra bércei közt, ahová asszony nem léphetett volna be.
– Szervezett is bennünket erre, s kérdezte tőlünk mi a véleményünk – mondja nékem egykori tanítványa valamikor 68-ban, 69-ben –, hát, ha már muszáj, ott én még portás lennék a legszívesebben, mondtam neki – öreguras kacsintással mondja, öreg bácsi már akkor, kese arcú, madárcsontú, harcsabajszú, igazi kuruc vitéz.
Fölkerestem mesélne nagyapámról, anyámról, mesélte milyen szép volt anyám, pláne fiatal lány korában, Catharina, álomi arc, a Glatz Oszi is csinálta róla azt a pasztellt, megvan-e még? Megvan, hát persze hogy megvan; annyira megvolt, fönt éltünk még mi is akkor a régi Barkóczyban, ott függött apám szobájában, az íróasztala fölött.
– De iszol egy kávét, mindjárt megvan, várjál, iszol egy kávét.
Még úgy tetszett még azért egybe van minden, a gloria mundi üveggömbjébe zárva, még az utolsó pillanatban. S már ott is volt tényleg az asztal sarkán a kávé, hány cukorral iszod? Mondta előkeresi majd azt a kis rézkarcot, amit meg ő készített róla akkor a főiskolán, menjek el érte 2 hét múlva kb. Akartam is, de aztán megfeledkeztem róla, igazából persze eszembe volt folyton, csak valahogy nem akartam; s meghalt aztán elég hamar ő is, az egykori tanítvány.
Kettővel, természetesen. Két cukorral.
– Kérdezte tőlem nagyapád, „Dehát miért?” Szóval, mert a portás bent is lehet, ki is járhat, mondtam néki ez a szigorú clausura nem nekem való; de ő már ilyen idealista volt.
Tudta pedig Nagyapa, mit akar! Mert végül aztán mégis a nők miatt kellett meghalnia.
PARÁZNA NŐ.
Ez a dolog, a nőkkel, már eleve bonyodalmasan indult. Mert hogy férjnél volt már egyszer a nagymamám, még a nagyapám előtt még.
Abban a hegyi városban, ahol hegyipatakok szakadnak alá, harsogva, a város szíve felé, hogy aztán eltűnjenek nemtudomhol, egyszer jártunk csak ott, átutazóban, megnéztük csak épp a híres múzeumot, Fanny meg én; ahol a nagymamám kislánykorában még egész nap csengtek-bongtak a harangok, az elbeszélés szelleme kongatta őket; idegen országban, vonattal ma is majdnem egynapi út, kora reggeltől sötétedésig, elkezdett már a nagymamám egy másik életet; első férjét, a nevét sem tudom, noha a katolikus tanítás szerint az volt az igazi férje, nem?, s első gyermekét, Woldemart nem látta soha többé.
Csak mesélte aztán egy odavalósi német ember, szociáldemokrata, aki részt vett azért persze a háborúban is azért, akkor már járt egyszer Magyarországon, Budapesten, mesélte 24 évvel már a nagymamám halála után, hogy úgy halt meg ez a Woldemar mint bogaras agglegény, szegényen.
Woldemar újságpapírba csomagolt, kócmadzaggal átkötött batyuval bandukol az utcán, az esőben; a plakátok előtt hosszan elácsorog. Woldemar mint ismeretlen tündérre gondol a nagymamámra.
– Furcsa ember volt ez a te nagyapád – mondta nékem a nagymamám nem egyszer, ide-oda rakosgatva ezüst tálcáján a fehér csibehúst, a kis teáskannát, a csészét, a cukrot, „egy egészen picinke tejecskét”, valami kiismerhetetlen sakkmutatvány szabályai szerint, nagy párnái közt az ágyban, minthogy az epekő-rohamai óta ágyban reggelizett, külön koszton élt. – Kiabált velem! – mondja a nagymamám –, hogyan hagyhattam el férjem, gyermekem. „Parázna nő!”, kiáltozta, magánkívül, te, láttad volna őt! csak úgy szikrázott a szeme. Hát mit lehet erre mondani. Parázna nő! Hát én érte hagytam el őket!
S vihettem néki Mátra cigarettát a nagy központi kályha szellőzőnyílása fölötti üveglap tetejéről. Mindig volt ott egész csomó így papírgöngyölegben. Felibe vágta, szipkába dugta, „egy felecskét”.
Wie ein Hund, so ist er gestorben.
– Te, nem láttad azt a kristályt? – kérdi a nagymamám.
– Miféle kristályt? – álmélkodom.
És most rajta a szemszikráztatás sora.
– Hát látnod kellett – mondja mérgesen. – Azt hittem legalább te látod ezt. Itt volt még az előbb a tálcán.
És keresi a párnák, dunyhák között, de nem találja.
– Olyan szerelmes voltam belé ... ha csak megérintette a kezem...megborzongtam...érted, ebben nem az volt, er soll mich...elmentem volna a világ végére is utána.
EPEKŐ, ARANY FOGLALATBAN. MÁS KÖVEK, MÁS BAJOK.
Az epéjével a bajok elkezdődtek tképp jóval korábban. Javában állt még a nagy háború; s ha eszembe jut a nagymamám mosolya, először mindig ez jut az eszembe, nem a Steiningen utcai, hanem a klotildligeti kertből. Mert a bombázások elől kiköltöztünk Klotildligetre, béreltünk ott egy szobát Dudus néninél. Volt az a hosszú, széles, emlékeimben már-már csarnokszerű szoba, belőle jobbra hátul egy beugró konyha, s előtte végig a veranda. Apám persze bent maradt Budapesten, még bejárt rendesen a minisztériumba, csak hétvégékre jött ki hozzánk, a szombat délutáni vonattal.
Kimentem elébe mindig az állomásra, az erdei úton. Nem szívesen: számtanpéldákkal gyötört, végig a visszaúton, ezekkel ugyanúgy tudta „rágni az életem”, mint korábban a cipőfűző-csomózással, s hogy tanuljak meg olvasni már iskola előtt.
Később meg az volt a baj, hogy folyton olvasok. Míg ő az újságcím betűit mutogatta, erőltetetten, én a szemközti ház villámhárítóján üldögélő madarat figyeltem.
Jártuk az erdőket hármasban, anyám, öcsém meg én. Távol a háztól, már a hegyek ölében, jóval túl már a vasútállomáson is, sötét erdő közepében, nyirkos talajú, szinte lápos, csupa árnyék és naparany helyen nőszirom-rengetegre találtunk, sötétlila íriszekre. Onnan is továbbhaladva, följebb már a hegyek közt pedig kvarckristályok nőttek a sziklafalon.
Volt patak is, inkább csak amolyan erecske, de éppen az ellenkező irányban kellett elindulni hozzá. Aligha hiszem persze, hogy akár ott a helyszínen is megtalálnám ma már azt az „ellenkező irány”-t. Elvontan élnek bennem „irányok”, a helyszínek meg külön-különszakítva, hangulatuk elég jó, de nem tökéletesen jó. Lapos homokon folyt kanyarogva, szinte teljesen széjjelterülve, meg-megállva, el-elveszve minduntalan a homokban, megbuggyanva váratlanul valahol újra, fűtorzsa, kis omlás, szakadás alatt, nekieredve ismét a napégette akácosokon át. Neve is volt, úgy állították össze szüleink, úgy kezdődött, mint kezdődik az öcsémé, úgy végződött, mint kezdődik az enyém, keresztneveink első szótagjaiból állt tehát, csupán a jóhangzás kedvéért némi csekély összemosással, bár, szó ami szó, pataknévnek így sem volt valami szép, nem volt szép semmiféle névnek; ezért volt, ez is az eufóniáért, hogy öcsém hangjai kerültek az élre, nem pedig a másodszülött jogán, amire szintén lehetne gondolni mondjuk. Továbbá kirándultunk egyszer a piliscsabai tóhoz. Ez már egy harmadik „irány": a tó körül nádas, anyám a virágmintás szoknyájában ül a fűben. Mögötte szénaboglya, amelybe kissé talán bele is heveredik. Apám a knickerbockers nadrágjában áll előttünk, fényképezi anyámat, ez meg is van még különben, ami készült akkor, az a fénykép; anyám s a szénaboglya téri viszonya a fényképen sem vehető ki világosan. Áll apám a szélben, a szeme telifut könnyel, mindig könnyen meghatódott, túlságosan könnyen is, meg csak úgy könnyezett a széltől is könnyen. Különben jó idő volt, csak éppen fújt a szél. Egy ilyen magas, vékony ember, miért sírt vajon akkor, „amikor még mindenki élt”, mint párizsi unokabátyám írta a gyászjelentésre küldött válaszlevelében, amelyben könnyekről szó sincs különben, csupán egy balatonfüredi bálról.
Az öregek otthona, ahová került a GIGANT is, ott van az is Piliscsabán, csak persze nyilván lejjebb már, a faluban. Hitegettem is Fannyt egy időben, egyszer majd kimegyek vele az ő öregjeihez. Körülnézhetünk akkor legalább Klotildligeten is, mondtam, körülsétálunk a régi helyeken. Megmutatom mi hol volt. Mesélek majd megint az amerikai apácáról az apácaiskolában, aki almákat és körtéket csinált velünk agyagból, befestettük őket vízfestékkel pirosra, sárgára, zöldre; aki Rooseveltről magyarázott, hogy Roosevelt igazából jó ember stb., az amerikaiak békét akarnak a világnak. Szubverzív apáca. Semmi sem lett belőle. Fanny neheztelt, az öregek, Carlo, tégedet egyáltalán nem érdekelnek. Át kéne ültetned pedig a gyakorlatba is a te buddhizmusodat. Nem adhatok néki igazat ebben, s nemcsak mert tényleg mindig annyi a dolgom, bár ez sem csak üres kifogás. Azt válaszolhattam volna inkább: kimehetünk mi persze Piliscsabára vonattal, a múltba vissza azonban úgy látszik nem visz vonat.
Megmutatnám neki az apácakolostor fölötti völgyet, ahová vasárnap délelőttönkint ki-kimentünk apámmal, a völgynek a kolostorral átellenes partjára, vitorlázórepülő-modelleket eregetni.
A telep kertjeiben a nyaralók a gruppokat valamikor különféle színes kövekkel rakták volt körül; némelyik a környékről származhatott, mészpát, kvarc, ilyesmik, senki sem tudta azonban honnan kerültek oda egyes világosrózsaszín kristályok, meg sárgák, kandiscukorszerűek; ezeket sorra ellopogattam, és szépen növekvő ásványgyűjteményembe soroltam őket. E kristályok bensejének mélységei a tenger mélységeivel is felértek, alig haladt keveset bennük a fénysugár, máris csudálatos terekbe érkezett. Szememhez emelve őket finom vonalakat láttam, síkokat, repedéseket, vagy a méz színét. De még a Dudus néni kertjében is találtam egyszer egy különös kék követ, amelyet ott sohasem láttam, addig; mintha ilyen zsíros lett volna inkább, mint a szteatit, csak annál azért áttetszőbb viszont és, mondom, valami tüneményes égszínkék, a törések élein enyhén legömbölyödve. Meg volt még ilyenből egy kisebb rózsaszín, nem kristály az sem, hanem ilyen kő az is. Ősz volt, többnyire esett az eső, kevesen voltunk akkor Klotildligeten.
A nagymamám sem volt velünk; vagyis mintha időtlen idők teltek volna el nélküle, s én majdnem teljesen elfelejtettem őt. Súlyos epekőműtéten esett át, bent a bombázásos Budapesten. Onnét jött azután utánunk Klotildligetre, akkor jött így a kerti úton, mosolyogva. Jött a kertkaputól a házig vezető fiatal fák között. Mintha akkor látnám először életemben, idegen német nőt. Ősz volt akkor már a haja egészen.
Az operációk meg a bombázások bizonyos fokig összefolytak: nemrégiben vették ki az összes mandulámat, „a volt zsidókórházban”, így hallottam emlegetni. Azt nem fogtam föl persze, hogy nem is olyan régóta lehetett akkor még csak „volt”. Azon az éjszakán bombázták először Budapestet, az ápolók mind szétszaladtak. Emlékszem a lassan szállongó sztalingyertyák hatalmas fényére, a robajokra, a dörrenésekre; évtizedekkel később olvasom majd valahol, hogy azon az éjszakán halt meg Móricz Zsigmond, hajnali háromkor.
Láttam egyszer egy fényképét még fiatalasszony korából, nem Móricznak, a nagymamámnak; profilkép, és egyáltalán nem olyan szimpatikus arc, mint volt a későbbi arca; tulságosan is energikus az álla, a rövid, egyenes orra; a haja meg egészen hirtelenszőke. S nem is lehetett okvetlenül mindig egészen kellemes a hangulat, anyám közt meg közte. Nagyon is emlékszem anyámmal ilyen vitáira, már a Steiningen utcából is, a német megszállás napjainak idejéből: veszekedésekre. A Menta utca aljában, ahol többször is láttam még életemben aztán harckocsikat állni, ott álltak a német tankok. Fönt üldögéltek rajtuk a német katonák. Oldalt, összevissza, fiatalok voltak, derűsek &c., akkor láttam a városban először tankokat. Arra jöttünk a nagymamámmal, megállt velük diskurálni kicsit, elkérdezgette őket, hogy-mint van soruk. Lehet, hogy ebből is baj lett este, aztán, azt mindenesetre tudom, hogy anyám nem volt hajlandó nagymamámmal az utcán akkor már németül beszélni; és elkeseredett összecsapásaikra emlékszem még Klotildligetről is, míg pirult a kicsi konyhán a sárgaborsófőzelékre a hagyma, s én behúztam a fejemet a takaró alá, hallanom se kelljen, különben is utáltam a pirított hagyma szagát, azóta sem tudom megenni a sárgaborsót.
Magával hozta a köveit is egy gyógyszeres üvegben. Nem tudom egyetlen kő volt-e, homokkő fürjtojás, vagy egy nagy, két kicsi, emlékeimben láthatom így is, úgy is, mondhatnám, majdnem, ahogy akarom; és megmutatta mindjárt (megmutatta őket) nekem. Valamiért a bezoárkő jutott eszembe róla, mert, igen, amikor ebből a szempontból tekintek vissza rá, már csak egyetlen kő van ott. Hamar azután, 1947-ben, svájci múzeumokban hogy láthattam néha bezoárkövet, arany állványka foglalatban, német reneszánsz vagy kései gótikus ötvösremekek zárványaként, és azóta is, ha valahol e rejtélyes kőről olvasok, a nagymamám epeköve máris ott van megint előttem abban a gyógyszeres üvegben. „Epekőbefőtt.”
A nagyobb fák, egész kis fenyves, hátul voltak, a ház túloldalán, a Dudus néni ablakai előtt. Ott hasalunk majd, amikor bombázzák egyszer Klotildligetet is, anyám, a nagymamám, öcsém meg én. Esnek le bombák egész a közelben is.

Tovább