Vissza

„CIPI BÁCSI”, OTTLIK

Ott álltam, és sehogysem tudtam kinyögni, ami pedig egész idő alatt ott volt a nyelvem hegyén, hogy „itt szoktam úszni minden áldott reggel 1/2 7 és 1/2 8 között, úszás előtt és után pedig mindig zuhanyozom egy-egy negyedórát!” És: „Nincs is ennél kedvesebb, barátságosabb hely Budapesten, számomra legalábbis ez a város szíve!” Mert amikor ott úsztam is a korareggeli fényben, az emelt fővel, függőleges testtartásban, trécselve hármasával tempózgató háziasszonyok, kecsesen sikló, csudaszép szemű lányok, ünnepelt híres színésznők és fáradt öreg költők között,fordulva számtalanszor a túlságosan rövid távon, én tudtam, hogy kint az udvarban a halottak táblái állnak. Emléktáblák vannak ugyanis a sárga vidékies falakba eresztve, hajdani betegek faragtatták őket hajdani kőfaragókkal, szerencsés fölépülésük emlékezetére. „Isten áldd meg e forrásokat örökkétartósággal” stb. – És ezek a táblák most ott ragyogtak fölöttünk kétségbevonhatatlan nagy világossággal! Válaszképp, talán, a kerek Hold ragyogására, túl a fekete lombokon; csupa fény lett körülöttünk az udvar. Megmutatjuk mi olykor e táblákat mint kuriózumokat a messziről jött idegennek, vagy mentünkben épp csak úgy odabökünk feléjük, hüvelykujjal, így kicsit fölfelé, vagy csak a fejünkbúbjával intünk, a szemöldökünkkel, a fülünkkel, „nini”, visszafogott félmosollyal; sőt van, aki épp csak odanéz, legtöbben talán észre sem veszik őket. Egyszercsak nyugtalanság fogott el, kelletlen érzés, mintha csak kimondtam volna most valami ilyesmit én is, hiszen ismerjük az efféle mondatokat: „Dehát mi ez a hely, az antikvitás szent locusaihoz képest!” „A szent forrásokhoz, szent ligetekhez képest!” Pedig hát nem mondtam én semmi ilyesmit. – Pedig csak azon tépelődtem: hogy vajon ez az éjszakai vendég itt a Szent Lukács udvarán most csakugyan az egykori budai kőfaragók cirkalmas betűit böngészi-e? magyarul, németül, románul, angolul; hogy neki, a messziről érkezettnek ezek a mi latin meg gót betűs felirataink tulajdonképpen érthetők? hogy mondanak-e neki valamit? meg hogy miféle nyelven beszélgettünk mi egymással, egyáltalán, idáig? vagy az az egy arab betűs, a szerb cirillbetűs, azok néki talán inkább ismerősek? vagy túlnéz mindezeken már egészen, halál és elmúlás ragyogó ködébe?

KÍNAI TANULMÁNYAIM

Szívem mélyén régóta készen álltam erre a találkozásra. Már gyermekkorom óta. Most azonban, egy ideje, komolyabbra fordultak a dolgok. S ennek is több hónapja már. A jelen mindennapoktól elidegenedve időm egy részét kínai tanulmányokra fordítottam. Tus, persze csak rotring, mit csináljunk, igazi kínai íróecsetek viszont, s valódi kínai vagy japánpapír helyett megint csak írógép átütőpapír ott voltak mindig kikészítve a rajzasztalomra. Este 11-ig böngésztem a szótárt, s hajnalok hajnalán keltem, a szövegeimhez mindjárt visszaültem. Nagyon az elején voltam még az egésznek. „őres tenyér” – meg kellett tanulnom még az ecsetet is másképpen fogni; és közben nem volt mesterem, autodidakta voltam ebben is. A hüvelykujj kitámasztja, mutatóujj, középső ujj kívül, gyűrűsujj, kisujj belül. Így jár-kél kezed a papír fölött, nem fekszik föl a papírra, kis írásjeleknél jav. írásjegyeknél csuklóban megtámaszthatod persze a bal kezeddel. – S megvoltak már a könyvek is. Szótárak, nyelvkönyvek, grammatikák. A Haenisch. Az ő Lehrgangjával kezdtem én is: E. Haenisch, Lehrgang der klassischen chinesischen Schriftsprache, VEB Verlag Enzyklopädie, Leipzig 1975 –, a régebbi, okker papírkötéses. A fényes piros Wieger, még akkor nem volt leszakadva a fedele, Chinese Characters. Their Origin, Etymology, History, Classification and Signification. A Thorough Study from Chinese Documents by Dr. L. Wieger, S. J., Dover Publications, Inc., New York. A nagy fekete Mathews, Mathews' Chinese-English Dictionary, Harvard University Press, Cambridge, Massachusets, mondjuk inkább egy ilyen egészen tompa sötétkék. A homokszín sárga Gabelentz, igazából sajnos az Adorján Sanyié, Georg von der Gabelentz, Chinesische Grammatik. Mit Ausschluss des niederen Stiles u. der heutigen Umgangssprache. 1953, Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin. Az 1881-es első kiadás változatlan utánnyomása. Gondolom a világ egyik legcsudásabb grammatikája, tulajdonképpen egy regény; a Gabelentz Grammatikája a világirodalom egyik legszebb regénye. Csak el kell persze mélyedni benne. Anyám halála óta készültem erre, hogy megtanulok egyszer majd kínaiul; 82-ben ennek harmincnyolc éve. Belekóstolok valamelyest csak a klasszikus kínai irodalmi nyelvbe, ne csak fordításokban olvassam immár K'ung-cét, Lao-cét; a költőkért, a festőkért, a filozófusokért. Dehát egy rettenetes karácsony kellett aztán ahhoz, hogy nekiszánakozzak.
(a nagyapám története)
Benne volt már ez a dolog a családban.
– Egyáltalán, ez a te egész keleti bolondériád...- szokta volt mondogatni a nagymamám.
Befejezetlen maradt mindig a mondat;határozott kicsengéssel, de valahogy úgy ellebegett.
Eltelhetett húsz, huszonöt év, neheztelt ám még mindig a megboldogultra.
Hogy a nagyapám öröksége volna ez bennem, mindenestül: anyai nagyapámé, a felvidékié.
Ez a nagyapám katolikus volt, 1870-ben, Iglón született, és eredetileg papnak készült volna, mesélte nagymamám. Maradhatott benne valami szerzetesi vonás mindhalálig.
– érdekes ember volt; naaa, de nem férjnek valóóó! – mondja T. néni majd, ötvenöt évvel a nagyapám halála után.
Maga az is már, hogy katolikus, valami különös volt, nekem. Érzésre idegenszerű és hideg. Mondanom sem kell talán, hogy nem magáról az egyetemes hitről beszélek, hanem szimbólumokról, emblémákról, szobrokról inkább. Talán csak a régi XI. kerületről. A katolikus családok lakásai mintha jó három fokkal hűvösebbek lettek volna a reformátusokéinál.
Pedig hát Lőcse pontosan az ellenkezőjét példázhatta volna. De Lőcsét akkor még nem ismertem; egészen forró volt az a kicsi templom, szinte lángolt, és fája-köve csupa illat, és kereken a városfal körül a vadvirágos rétek, érted, na mindegy, ilyen volt-lesz legalábbis akkor, amikor ott jártunk-járunk aztán apámmal, öcsémmel, Fannyval, 1964-ben, akkor volt terhes Hamiltonnal Fanny. Szóval ne hidd, hogy én valami mit tudom én milyen nagy református volnék. Csak amikor Erdélyben kóborolgattunk, faluról falura, Fanny meg én, olyankor még úrvacsorát is vettem vasárnaponkint; ez az én testem, ez az én vérem, a szereztetési ígék megrendítettek, ahogyan körülállják az emberek az úrasztalát, pláne hogy tudtam tényleg ott terem az a kenyér, az a bor, ott a falu körül, mindig ahogy mentünk tovább. – Vagy vegyük csak az iskolákat. Mert most még csak 48-ban vagyunk.
Jártam a Bendlibe Budán három évig mint kisgimnazista, s később jártam Pesten három évig a Jaksba, 50-től 53-ig, méghozzá úgy, hogy közbül esett a Váli utcában a nyolcadik általános, 49-től 50-ig; akkor szüntetik meg a nyolcosztályos gimnáziumot, történetesen pont a Bendlivel együtt, úgyhogy harmadikból megyek majd nyolcadikba, ez így jön ki majd, s kezdem aztán az egészet elölről, most csak a számozás szerint ha nézzük, katolikusok után a reformátusoknál.
Nagy, szürke, koramodern épület volt, barátságos, világos, az épület megvan ma is; a folyosók hajlataiban meg világosbarna műkő kutak álltak, már akkor víz azt hiszem nem jött belőlük.
Annak a nagy budai gimnáziumnak a pompázatos homlokzata viszont, hatalmas lépcsőháza, visszhangos folyosói, meg odalent, ahonnan indul a lépcső az Árpád-házi herceg jókora liliomos szobra, gipsz, égetett agyag színére festve, s már nem emlékszem mely részén az épületnek az egészen óriási díszterem, azok bennem megint csak azt a hideg-meleg ellentétpárt erősítették, azt az érzést. Csínján kell bánni az ilyen behelyettesítésekkel azonban.
Ha nagyon végigvisszük ui. az egészet, mindig csak meghatározott kontextusokon belül, akkor elég hamar eljuthatunk oda, hogy az az egykori kisgyerek ma, 87-ben, a katolicizmust „tudat alatt”, épp csak e hűvössége miatt, „a konfuciánusok által következetesen háttérbe szorított” archaikus kínai holdkultusszal azonosítsa, l. Frank Fiedeler, „Himmel, Erde, Kaiser. Die Ordnung der Opfer” in: Europa u. die Kaiser von China, Berliner Festspiele, Insel Verlag, 66. old., noha a protestantizmus a katolicizmust egyáltalában nem „szorította ki”, pláne nem Mo.-n, inkább fordítva történt, mondjuk, érted; mindenesetre nehéz volna azért megmondani, én mit szerettem, életemben, igazában. – Mert homályosak bennem mindezek. Iskoláimra én alig emlékezem, kik voltak osztálytársaim és kik tanáraim, vagy emlékszem mondjuk de rosszul, ilyen embernek kár volna memoárokat írni.
Mindezek csak úgy elmúltak fölöttem, s nem tudom miért volt ez így és miért volt az egész egyáltalában.
Megvolt annak a hercegnek a szobra a közeli forgalmas téren is, csak ott már bronzba öntve, egész szoborcsoport főalakjaként már, tisztviselővel, cserkésszel, magyaros öltözetű honleánnyal. Azokban az években, úgy, ahogy ott állt, mindenestül az előző politikai rendszer jelképe volt, paródiának is már szinte túlzás. Szolgaian, illusztratíve követte mindazt, amit tanítóink a Váliban ama rossz emlékű rendszer lényegével kapcsolatban gyakorta fejtegetni kezdtek, a rendszerek, hiába, nemigen szoktak jó emlékeket hátrahagyni; és míg más szobrokat, sokszor nem is egészen értetted, egyelőre, mért, eltávolítottak a helyükről, ez maradt. Szerencsére persze, mert csak valami végtelenül sivárabb kerülhetett volna a helyébe. A történelemmel nem volt szerencsénk. – Engemet az egész nem érdekelt. Táskámban, a tankönyvek között, ott lapult az Upanisádok egyik kötete is, a Max Müller-féle kiadásban, az eredeti szanszkrit és angol fordítása. Tervezgettem, majd megtanulnék egyszer szanszkritul, vagy a kínai, vagy a szanszkrit, ezt így gondoltam el, tervezgetéseimben a szanszkrit és a kínai fej fej mellett futottak.
Sok évvel később, egy csatakos decemberi napon valaki egy nemzeti címert támasztott e szoborcsoport talapzatának. Néhány napra rá az a címer valahogy felborult, a dombkupac nyirkos gyöpére zuhant; nyilván a szél lökhette fel. Folyton esett az eső, az emberek rosszkedvűen siettek, ügyet sem vetve sem a címerre, sem a címer felborulására, ez akkor már nyilvánvaló volt. Délelőtt is, délután is, napjában többször is arra villamosoztam. A lépcsőn lógva, többnyire; zsúfolt kocsikban utaztunk, de nem tudom emlékszel-e még azokra a rácsos lépcsőkre is, s hogy akkor még nem maguktól nyíltak-csukódtak az ajtók, kiskapu volt még akkor a villamosokon is, a régi kiskapu, ami mára már annyira kiment már a divatból, magunk eresztettük le, emeltük vissza, ha éppen nem volt teli a lépcső emberekkel – különben jött a kalauz s méltatlankodva visszaakasztotta ő; és láttam, hogy úgy is maradt vagy egy napig a címer, tótágast állva, fejjel lefelé. Furcsának tetszett, hogy épp nekem kell fölállítanom. Félreérthető talán amit mondok, de én a címereket sem szerettem; vagy még a kereszt látványa is, toronygombokon stb. vagy akár magánlakások falán valahogy megijesztett, egészen elhűltem tőle, lesújtott. Nem kell „emögött” semmit sem keresni, csak egyszerűen semmi sem vonzott soha a heraldikához. Untam, akár a társasjátékokat; még családi címerünkben is a lovon léptető lófő székely, karddal egyik, levágott török kobakkal másik kezében, fönt lombkoronában ugyanaz a vitéz, persze ló nélkül, csak deréktól, kissé feszélyezett, nem tudom mi zavarhatott benne tényleg, talán a kimerevítés, ami az efféle ábrázolatoknak persze éppen a lényegükhöz tartozik. Sok évvel később, megintcsak, amikor divatba is jöttek egyébként újra az efféle dolgok, láttam valahol ilyen régi magyar lobogókat, és meglepődtem mennyiféle! nemcsak ugyanaz az egy, kettő, három mindig, hanem tényleg szinte keleties pompa, micsoda gyönyörűszépek, nos hát, ennyi az egész; azokat a hegyeket és folyókat, azokat nagyon is szerettem. Észre sem vette senki kis kalandomat; lámpák alig égtek; és ami inkább csak zavart, amikor a villamosról leugorva (mely úgyis épp lelassított) a hirtelen sötétedésben elindultam a szobor felé, az nem is az elenyészően csekély kockázat lehetett, hanem talán valami megfoghatatlan, színpadias üresség, amelynek sem a címerhez, sem a hideg esőhöz, sem a csúszós sárhoz igazából semmi köze nem volt, hanem csak a XI. kerülethez mint nemtudommihez, amelyben annyit szomorkodtam már mint kisgyerek is, s amelyet közben mégis mélyen, olthatatlanul szerettem.
Úgysem sokat számít az egész. Valami, néhány gyomnövény, néhány gyomnövény emléke csak, elrejtve, elsüllyedve, szétrohadva, eloszolva egész a földben, valahogy megmarad talán.
Nagyapám közvetlenül a felszentelés előtt elhagyta az egyházi rendet, s szívében magától az Egyháztól is elszakadt. Borzasztó mikkel traktálta még legjobb barátját, a mélyen vallásos és ugyancsak Szepes megyei Clemens bácsit is, voltak ezek az egészen durva, komisz kifejezések, „ostyafalók” stb.; előtte voltak még a nagy háborúnak, volt bennük valami kellemes izgatottság és mindenféléről elég sokat beszéltek. Anyámat, akárcsak Pauline-t, majd csak akkor keresztelik meg, amikor kiderül, ez kell az iskolai beiratkozáshoz.
– Egész életében haragudott a keresztény Atyaúristenre, mert sohasem tudta magát igazán túltenni rajta! – mondogatta az én panteista nagymamám.
Clemens bácsit még ismertem én is. Szerelmes volt a nagymamámba, természetesen csak plátói módon. Gyakran megfordult a Steiningen utcában; kis kúriai bíró, hűséges látogató, finom gépsonkát hozott ajándékba és ritka virágokat.
Tulajdonképp nem is őreá emlékezem már, csak orcáinak ártatlan rózsaszínére, amely engemet maga is a legfinomabb gépsonka színére emlékeztetett.
Az is lehet csakugyan buddhistává lett a nagyapám, talán schopenhaueri módra, vagy mint a bécsi Neumann, a theravâdin szerint, vagy harmadikféle felfogásban, nem tudom. – 699, Fa-cang prédikációja, templomi előadás az Avatamsaka sutra új fordításáról – „még a föld is beleremegett”; 704, „az arany oroszlán”, előadás Wu császárnő palotája előtt. – Jóbarátja volt Mednyánszky is.
– Nem szerettem azt az embert! – teszi hozzá nagymamám mérgesen.
– De Csalika! – intem én –, milyen csodálatos ember lehetett! mekkora festő!
Utalok ezzel ravaszdi módon az „Ehrfurcht vor der Natur”-ra, amit ő mindig annyit emleget.
Most egyszercsak ez sem érdekli annyira.
– Nem mert a nők szemébe nézni! – s még mindig fel van háborodva.

Tovább


Lábjegyzet

Ott úszott akkor még mindennap Jékely Zoltán, Burgheim Sanyival futottunk össze néhanap a folyosón, már akkor nagyon fájlalta a hátát, és élt még a gyermekien tiszta lelkű biológus, Sz. Guszti bácsi, aki mindig vitt haza magával a zuhanyozóból csatos üvegben gyógyvizet; láttam egyszer kora reggel a Mártírok útján, ahogy ment az üveggel. Tanúja voltam a zuhanyozóban máskor, nagy fröcskölés folyt, túlhangos beszéd, fölharsantak túlhangos nevetések, nőkről beszéltek, egymás szavába vágva; Guszti bácsi is ott állt: szégyenlősen mosolygott, s elég hamar kiment. Mezítelen, rézbőrű teste, egy öregemberé, egy öreg indiáné oly ártatlan volt, mint egy gyermeké. Ismertem őt gyermekkoromból. S megszólítottam egyszer, „Nem tetszik ugye, Guszti bácsi, emlékezni rám?” Valóban nem emlékezett. Huszonöt év után; elvitt bennünket, gyermekeket kirándulni egyszer, növényeket mutogatott, bogarakat, s magyarázta a természetben minden jó, minden rendben van, örök harmónia és szükségszerűség az egész, egy nagy rendező elv igazgat mindeneket. Hiszitek-é? Én akkor ellentmondtam néki, a fürkészdarazsat említettem és a tövisszúró gébicset, persze hiába. Nem emlékszik, de azért most megint mesél. Még minden nyáron hazalátogat Igló fölött egy erdészházba. „Járom a hegyeket,” mondja, „amíg csak élek, nem adom fel.” Amikor elmegy, akkor jövök rá, senki sincs már körülöttem, akinek el lehetne mondani, meghalt a Guszti bácsi; meghaltak már ketten-hárman abból a társaságból s egészen fiatalon tényleg, másokkal meg összekülönböztünk fontos vagy kevésbé fontos dolgokon. – Szomorú vagyok, nem mindig, némán jövök, némán megyek, nem tartozom semmiféle körhöz, állandóan bámulom a nőket. Ottlik Géza gondolom rég nem jár már a Lukácsba, nem tudom; mikor voltam én Ottlikéknál, annak is huszonhat éve már, Hornyáncsoviccsal. Attól tartok most meg sem ismerném Ottlikot, bár közben láttam egyszer a televízióban: meg voltunk híva Merztaler Máriához, akkor ment az a műsor, valami kerekasztal-beszélgetés. Jóba voltak Pauline-nal, az öreg Feuergeist Rezsővel, csak elhidegültek persze egymástól aztán, de Fanny jól emlékszik még rá kislánykorából, „a Cipi bácsi”. Azonban leejtette egyszer a zuhanyozóban egy idősebb, igen rokonszenves úr a szappantartóját a kövezetre, tartó, szappan, fedél háromfelé repült, s „ez Ottlik!”, gondoltam, gyorsan fölszedtem, összeraktam, átnyújtottam neki. „Köszönöm, ó köszönöm!”, mondta a rokonszenves úr, s nézett rám pillanatig tűnődve, barátságosan. Gondolom azért mégsem Ottlik lehetett. – Meg láttam egyszer a kis medencében Törőcsik Marit, még a medencefelújítások idején. Merő állványrengeteg volt akkoriban a nagy medence, mindenki ott a langyosban együtt úszott, érted; ő szépen úszott, ott is, nem sietősen; magányosnak néztem és kicsit bánatosnak, s morfondíroztam persze magamban vajon tényleg T. Mari-e az, bizonyos életszakaszaimban még a közelebbi ismerőseimet is összekeverem, nemhogy akiket csak a moziból ismerek; és aztán már se mozi, se színház, sesemmi, csak...láttam valahogy mindenkit lát, mindenkire figyel, kitért eleve messziről mindenkinek, nézett, úgy úszott, akárki volt is.

Vissza