Vissza

Lukács fürdő, tavirózsák

Ha már így megnézzük együtt Budapestet, ezeket is szerettem volna néki megmutatni. Azt a hévizű medencét a Szent Lukács fürdő mögött, sárga és rózsaszín tavirózsáival, a piros aranyhalakkal. A vásárcsarnok nagy kerek villanyórája ragyogva mutatta, nincsen még fél tíz sem egészen (akkor még az a kerek óra volt ott); s mentünk tovább a langyos éjszakában, utcai lámpák fényei, vadgesztenyefák árnyai, lombjai közt, levegőben is, pflaszteron is, fűben is, alacsony égen is, parkokon, nyírfaligeteken át; míg meg nem érkeztünk a Lukács udvarára.
Odahaza voltam, Budán.
Az a háromfelől zárt, zegzugos udvar a maga festői összevisszaságában (képzelheted, megvan a véleményem erről a „festői” szóról, dehát az ember olykor pongyola, megengedi magának olykor a pongyolaságot is), épületrészeinek különböző stílusaival és magasságaival, a sárga vidékies falakkal engemet istentudja mért világéletemben Eperjesre emlékeztetett. Családunkban az anyai ág a felvidéki ág, Eperjeshez azonban tudtommal nem volt sok közük; de bennem a Lukácsban valami mégis ezt az Eperjest mondja egyre.
Csupa platánfa az az udvar. S ahogy most odaértünk ezek az óriás platánok egyszercsak zúgni kezdtek. Így adták-e tanújelét, hogy élnek ők is, nagyon is, csak hogy a távoli vendéget méltóképpen üdvözöljék; vagy már a közelgő vihar jelezte jöttét?
Mert nem árt azt az „Eperjes”-t egyúttal, mégis, a maga viszonylagosságában látni mindjárt.
Az uszoda bejáratának homlokzatáról ugyanis eszembe jut olykor a Lómása Risi barlangjának bejárata is, a Barábar-hegységben, az indiai Biharban; l. Vidya Dehejia, Early Buddhist Rock Temples, Thames and Hudson, 1972, 1-2. kép, Baktay Ervin, India művészete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1963, 61. kép.
Ha aztán kinyitom a könyveket, elnézem azokat a fotográfiákat, hát bizony nagy jóindulattal is csak alig-alig hasonlít egymásra Lómása és Lukács; de a többi kép se jobban; a körkörös caitya a tuljai dombvidéken vagy a befejezetlen Budh Lena caitya, Junnar, Manmodi Hills sem emlékeztet nagyon az uszoda egyébként tagadhatatlanul különös, ferdén álló, alacsony bejáratára, két kő oszlopával. E bejáratot különben teljesen eltakarja egy közvetlenül előtte, középen nőtt roppant platánfa törzse, úgyhogy ennyiben leginkább talán még a Lenyadri caitya VI kívánkoznék ide párhuzamul: ahogy ott sziklák takarják a (tagadhatatlanul szebb) indiai homlokzatot, úgy itt a platánok. Az uszodába bejutni tehát csak a bal oldali oszloptól balra vagy a jobb oldali oszloptól jobbra lehet, ami alkalmat ad mindjárt itt is már, mint van alkalom az üvegajtó átereszében is a vendégek közt némi udvariaskodásra; ez az udvariaskodás már odabent az uszodában nem mondom hogy egészen megszűnik, de mindenesetre csökken. Gondolok e két oszlopról, máskor, ugyanígy, az Igazság Kapujára, Pforte der Gerechtigkeit, a Selma Lagerlöf Krisztus-legendáiból, Christuslegenden, Albert Langen, München, –.n., 79. old., „Im Tempel” (benne apámék ex libris-e, „telekfalvi dr. Karácson Lászlóék könyve”, a Karácson [Karátson], az meg az erdélyi ág); még ha ama fekete márvány oszloppár, amelyek egymáshoz oly közel álltak, egy szalmaszálat sem lehetett volna átdugni köztük, csak aki Isten előtt igaz, aki soha nem követett el semmi bűnt, az előtt nyíltak volna széjjel, szintén valami egészen más is, természetesen. A különös hatást még csak fokozza a bejárattól jobbra lévő nagy, üres falon sötétlő magányos ablak, amely nékem megint csak a caitya ablakokat jelenti – de ezek mind csak ilyen szubjektív nemtudommik.
Szent Lukács, régi kőszent, mereng csavart oszlopán.
Az uszodából ilyenkor mindenki rég hazament már. A medencék vizét leeresztették, a kövezetet fölmosták; úszómester és kabinos, hazament Palika, hazament Zsuzsika, az egész társaság. Kihűltek a zuhanyozók, a gőz is régesrég lecsapódott, az egész korhadt régi építmény magára maradt és elcsendesedett.
Annál vígabban futkosnak a svábbogarak most már az éjszakában.
Ezek is persze mind csupán találgatások. Milyen lehet vajon az éj ott bent az uszodában? Mik történnek ott ilyenkor? Megfigyelte azt már valaki?
Oh, én szerettem azt a régi Lukács fürdőt, ezt az újat, kissé modernizáltat már nem annyira szeretem. A kősziklából fakadó vízesés sincsen már, lebetonozták. És ugyan minek? Az is kinek volt az útjában megint? Ki akarta így? Ezt megint ki találta ki? A medencéket kicsempézték, ez viszont gondolom mindenképpen helyes volt, ilymódon bizonyára csökkent a különböző fertőzések kockázata, a trichomonasé stb., a gombás fertőzéseké, főleg a lábujjak között, a kisujjnál sk. (Ecetes mosást rá, chinofungint, canestent!, hisz úgy tetszik még így is kiirthatatlan; tény, hogy már rég nem járok uszodába sem, csak írom, írom a regényemet, azt a gombásodást viszont azóta is kezelgetem.) Ellenszenvesebb újdonságok ismét a lépcsőknél a fémkorlátok, mélyen benyúlva a medencébe a víz alatt: forduláskor beléjük rúgtam nemegyszer. Sziszegve úsztam aztán tovább, magamban szidtam a tervezőt, „ez sem jár uszodába nyilván”.

A BUDDHA UTOLSÓ SZAVAI.
„SAJÁT SÁV” STB.

Szokva voltam a régihez, meg aztán hosszúak is a lábaim. Ki szoktam volt térni mindenkinek; s elég a korlátoknál nem figyelni, megvan a baj. A jobb lábfejem, kívül, kétszer is érzéketlenné vált, hónapokra.
Ezzel a kitéréssel is úgy vagyunk, különben, nincsen rá szabály. Van, aki eleve maga is ilyen kitéregetős; van, aki nem, de ha látja, mindjárt megérti, s kedvtelve átveszi; és van viszont, akit idegesít, sőt földühít a puszta látvány, az, amit így fogalmazott meg egyikük még a lukácsos éveim elején, visszafogott indulattal:
– Maga mit úszkál itt cikcakkban, mint a kacsa?
Egy hölgy pedig azt mondta egyszer, fröcskölök.
– Mivel? – kérdeztem tőle udvariasan –, tessék mondani: a kezemmel vagy a lábammal-e, vagy, amikor fordulok, akkor? Csak, hogy jobban vigyázhassak ezután, mert én ugye nem látom önmagamat – mondtam.
A hölgy összehúzott szemmel végighallgatott, s aztán:
– Bocsásson meg, ha megbántottam. – S már úszott is tovább.
Ezek ugyanis az öntudatosak. Már eleve más az elképzelésük: megvan mindenkinek a maga sávja, ússzék abban! Eleve képtelenség, mert nincsen annyi hely. De ők maguk tényleg abban, a „saját sávjuk”-ban úsznak. Vagy parti vizekben, mint a főníciaiak, vagy bent valahol a nyílt tengeren, mint a polinézek. A föníciaiakon belül van még az a típus is, aki szélrül úszik ugyan, de jókora margóval, ráhagyással. Hagy magának a part felől is tágas helyet, hatalmas részt lefoglal a medencéből magának. Így úsznak aztán a saját felségvizeikben, mindenre elszántan, mint a gép, bim-bum, föl-le, föl-le. Idősebbek és pláne törzsvendégek esetében ezt el is ismeri föltétlenül jogosnak az ember, ám ha fiatalok vagy erőteljes javakorabeliek kezdenek basáskodni így, akkor vagy kialakul mindjárt a háborús helyzet, s hát nem ezért jár az ember uszodába, vagy viszont engedsz nekik, és akkor meg a maszek elnyomó rendszer máris összejött. Egyszerűen félrenyomnak, sőt nem restellnek kupánvágni sem olykor.
Ott volt például az a hölgy, akit enyhén szólva erélyes úszási stílusáért magamban „főorvosnő”-nek neveztem, nyilvánvalóan igazságtalanul, kétfelé is. Úgy szokott volt bejönni, begázolva kvázi a vízbe, úgy kimenni is: ötletszerűen átlós irányba fordult, abb'a helybe, és akkor mindenkinek sipirc!
Egyszer úgy fejbevágott, csak mert nem paríroztam néki azonnal = nem menekültem hanyatt-homlok előle, hogy egyszerűen elsüllyedtem, mint egy angol torpedóromboló abban a filmben. A kötelező úszósapkám leesett a fejemről, le kellett külön buknom még azért is.
Gondolhatnánk az állati revierre is az etológiából. Anakronizmus az egész. Ma már ugyanis nemcsak az uszodában, sehol sem „jön ki” térben a dolog, itt is úgy van, mint minden másban is, egy-két ember még megengedheti magának, a többiek rovására, természetesen, de úszna csak mindenki így, megnézhetnénk magunkat, a medencékben is mi volna, örökös terrorizmus. „Die Natur ist Feindin ewiger Besitzungen,” írja Novalis, Blütenstaub13. – A természet női lény, sic!, ellene van az örök tulajdonlásoknak.
Claudia Ponti nem nagyon lelkesedett az uszodáért, undorgott kissé a „közös”-től (l. hun t'ang = „a zavaros csarnok”, „fürdőház, ahol mindenki ugyanabban a vízben fürdik”), egyszer-kétszer azonban sikerült elcsalnom őt is. Fürdősapka helyett viszont kis matt fekete selyemkendővel kötötte át a haját. Claudia mondta szóval egyszer, úszás közben én félelmetes pofákat vágnék. Fanny pedig, kb. ugyanakkoriban:
– Annyira fröcskölsz, még egyszer meg fognak verni érte.
Most nem azért, amit Claudia mondott még mindig inkább elhiszem: arcunk h. milyen, az tényleg biz. fokig relatív dolog, ki milyennek látja; a fröcskölést viszont éreztem volna magam is (gyorsan, de meglehetősen símán úszom, inkább még zajtalanul). Úgy hiszem Fannynál közrejátszhatott a dologban a még Claudiáénál is erősebb idegenkedése az uszodától mint akkori külön életem fő színterétől.
Figyelni kezdtem erre magamat, de figyeltem most már azt a hölgyet is. S hát mit látok, amikor a medence széléhez ér, vagyis amikor lelassít, megáll (megfogta mindig a korlátot, kicsit várt, megfordult, s úgy újra elrúgta magát), szóval hogy lelassítva ott még rúg is kettőt-hármat hátrafelé, pont ő hogy olyan fröcskölősen, képibe a mögötte közeledőknek, prüszköltek is nagyon; engemet is még abban az órában jónéhányszor így szembefröcskölt.
Ami azonban ezeknél a semmiségeknél talán azért már érdekesebb lehetne, egy 55 év körüli férfi egyszer a szó szoros értelmében megtámadott. És ez bizony már igazi gyűlöletre vallott. Megrázott eléggé a dolog, és talán jobban is, mint önmagában az eset érdemelte volna. Már csak azért is, mert nem lehetett rá az illetőnek semmi oka, hacsak nem éppen az, hogy rendre kitértem neki is. Ahelyett, hogy úsztam volna a saját sávomban rendesen.
Szóváltás támadt, hirtelen, érthetetlen. „Mi ez?”, gondoltam, ahogy szemembe sütöttek a lámpák, tél volt, villanyfény, úgy hét órára járhatott. „Egymillió év!”, gondoltam döbbenettel; s már le is tépte az úszósapkámat, nyilván erre járt a keze. Mint mindig az van előnyben, aki először üt vagy ilyesmi; belevágta a vízbe a sapkát, úgy kellett ezúttal is lemerülnöm érte.
S már fönt is voltam ismét, ezúttal azonban nem nevettem, mint amikor a „főorvosnő” bánt el így velem.
– Te szarházi! – kiáltotta az ismeretlen –, szarházi csiszlik!
Kevesen voltak aznap a vízben. Ilyenkor persze mindenki lelassít, odanéz, fülelni kezd, de érteni senki sem érti, soha, mi történik most igazából.
Hát persze, semmi sem; ezek mögött a dolgok mögött egyszerűen a semmi áll.
Néztem az arcát, rettenetes volt, hirtelen ott előttem, az a földúlt, keserű, idegen arc. Sejtelmem sem volt most mit csináljak, pont mert a vízben igen veszedelmessé válhatna egyszerre minden, érted, amikor „csak a feje látszik”. A sérülékeny fő. Isten képmása. Az orca. Letépjem neki én is a sapkáját? ostobaság. A dolog úri elintézése ilyenkor az, arcul vágni „a másikat”. Csak hát, minek? Semmi értelmét nem láttam soha az ilyesminek, bár hallatlanul ellenszenves volt nékem az az arc.
Semmi kétség, ő úgy érezte, igazából én támadtam meg őt.
De nem is ez a félőrült volt, tébolya, ami igazán megijesztett.
Javában dolgoztam Rembrandtomon, s lám, a regény eseményei egyszercsak kezdtek kiszivárogni a való életbe, a való élet eseményei pedig betörtek a regénybe. Minden összekavarodott, kezdett minden körém szövődni, sűrűn, titokzatosan, fojtogatón. Nem, hogy ne lett volna kedvem akár verekedni is, esetleg, sarokba voltam szorítva inkább; valamikor, mondtam magamnak, persze hogy megvolt az ilyesminek a maga mondjuk jogos funkciója, na de ma? ahogyan embermilliók egészen szűk terekre szorítva élnek? nékem ne jöjjön senki azzal, „állati természetünk, az ösztön”, az efféle incidensek hogy úgy mondjam egészen irodalmi jellegűek, szigorú játékszabályokhoz igazodnak, még ha ezek a szabályok viszont meglehetősen aljasak is; az állatok nem így csinálják, szó sincs itt ösztönökről. Valóság, igazság úgysem foglalhatók szavakba, de közvetlenül mögöttük már a megformált valóság következik, a műalkotás, jelen esetben a regény; bekezdések rendje, mondatok ritmusa, minden egyéb csak üresjárat és giccs, a testi erőszak bármely formájának pedig, ez az, amit bizonyos irtózattal megértettem már akkor ott a vízben, hullaszaga van, de még az enyhe kitolásoknak is stb.; holttestek tevékenykedése az egészÁ, csupán a szelídség az és a kitartás, ami bizonyos bátorságra vall ma: és akkor megint történt valami, egy vagy két évre rá, megindult valami ismét ellenem, Szentendre alatt megint, ezúttal azonban tényleg éjjel. De ez egy másik történet megint, s bármennyire megtörtént is de facto, már a legsötétebb babonaság területére vezet. Úgyhogy talán, még ha az időben az későbbi esemény is, előbb a táti homokzátonyról kellene majd beszélnem. Hogy mennyire nem „evilági” dologról volt szó már akkor sem, ott a Lukácsban, ha persze nem is „túlvilági”-ról, az később, a mi nagy csónaktúránkon eléggé félelmetes formában megmutatkozott.
Megfáztam persze csúnyán, ahogy ott vizes fejjel ordibáltam, végül is sem így, sem úgy nem sikerült a dolog, sem meg nem vertem újdonsült ismerősömet, sem igazán szelíden viselkednem nem sikerült vele szemben. „Úszómester! úszómester!”, kiáltottam stentori hangon, mert gondoltam végül is neki kellene megmondania most mi legyen, mi itt a Lukácsban a szabály, kitérni, nem kitérni, bunyózni, nem bunyózni; az elősiető Steinman Pityi aztán szavaival ugyan nem, de arcjátékával mindenképp kifejezte mi a véleménye az efféle árulkodásról, szerinte nyilván alaposan helyben kellett volna hagynom a kis mitugrászt.
Mindig minden csak az előképe valaminek, és sohasem tudod fülöncsípni a pillanatot, na ez az; legföljebb néha az a benyomásod, a sors, ha ugyan van ilyen, a köv. módszerrel dolgozik mint rajzoló:
maga elé rak egy csomó üres papírlapot, apollót vagy royalt, indigókkal, mint a gépírónők szokták, ötöt-hatot egymás alá, és aztán nekilát; rajzol, de nem egyszerűen kópiákat készít, hanem az egyes lapokat közben el-elfordítja, derékszögben, más szögekben, ő tudja, ha van, hogyan és miért. A széria egyes darabjai így azután részben megfelelnek egymásnak, némely részletek ismétlődnek mint minták stb.; mellesleg az efféle módszereket nem becsülöm valami sokra. Vagyis vannak az életben bizonyos parallelitások, eléggé érdekes a valóság egyes elemeinek ez a véletlenszerű egymásrakopírozódása, de aztán megint csak nem tudod fölfedezni mindez mire jó.
Csónaktúráinkon szerettünk Tátnál, a táti depónál sátorozni, Esztergom fölött a táti szigeten, annak is a legcsúcsában. Sziget is volt, nem is, kőgát vezetett rá át a partról, azon szoktak volt átjönni a pecázók, meg mások is, mint mindjárt látni fogod majd; zúgott rajta a víz, szüntelenül. Homokos omladék, szélvédte mélyedés, erdőkkel, bozótosokkal: paradicsomi, gyönyörű hely volt.
Tulajdonképpen nem is ott akartunk táborozni aznap, eredetileg. Hanem volt egy kavicszátony Almásneszmély alatt, még a táti szigetnél is gyönyörűbb hely, gyémántszínű, egy ékkő, körülfolyta a Duna, örökké harsogott ott a víz; lejjebb alacsony régi gátak, belvizek, szigetek, zúgók bonyolult rendszere, valóságos labirintus; jöttünk lefelé Gönyű alól, Fanny, Oszkár meg én, Hamilton nem volt akkor velünk, csak mi hárman; ott akartunk sátrat verni éjszakára. Nem akarok már jóelőre rájátszani a félelemre, miért nem tudtunk akkor kikötni ott, külön történet az megint és bonyolultabb talán az összes eddigieknél; közbejött ez meg az. De hogy volna, mondták, egy kemping Nyergesújfalunál, hogy menjünk csak oda. Persze a szívünk szakadt meg a kavicszátonyért.
Így eveztünk azon a napon még vagy huszonöt kilométert, méghozzá micsoda tempóban!, még ma is elfog a fáradtság, ha visszagondolok; s kezdett már sötétedni, alkonyodni, rőten lángolt vállunk felett a Nap, hosszú fekete árnyak futottak végig a vizen, a partokon. Azután, hogy jöttünk Gönyűtől már vagy harmincötöt, ez összesen hatvan kilométer már. Úgy próbálom összeállítani magamnak azt a tájat régi cédulákból, elszakadozott megyetérképek felső pereméből; mert ilyen vízisporttérkép arra a folyamszakaszra kiadva soha nem volt, csak az az egy, az Esztergomtól Budapestig, Kartográfiai Vállalat, Budapest 1975.
Ott fönt a kavicszátonyon olvastam el különben a Buddha utolsó szavait most már franciául, miután régesrég ismertem őket németül meg angolul; magasra emelve bal kezemmel a Grousset-t átúsztam sátrunktól egy másik zátonyra, a kis Eckhardtot nem vittem magammal, amúgyis betéve tudtam miről van szó, hogyan vigasztalja a haldokló Buddha legkedvesebb tanítványát, Anandát; „sur les bords de la rivičre Hiranyavatî – – – il consola doucement son disciple Ananda qui se désesperait.”
„Die eben stark angeschwollene Gangâ durch überirdische Macht überschreitend (cap. 1), Beckh I. 69. old., a hatalmasan megáradt Gangeszen földöntúli hatalommal általkelve Buddha Kotigamába ér. Dort erinnert er die Jünger an die »vier vornehmen Wahrheiten« deren Nichterkennen die Ursache des langen Weges gewesen sei, den sie alle im Kreislaufe der Geburten hätten zurücklegen müssen.” – „Ne gémis pas, ne te désespčre pas, ô Ananda! De tout ce que l'homme aime il faut se séparer. Comment se pourrait-il que »e qui est né, sujet ŕ l'instabilité, ne passe pas? ... Il pourrait se faire que vous pensiez: Nous n'avons plus de maître. Il ne le faut pas, ô Ananda! La doctrine que j'ai pręchée, voilŕ votre maître. Il répéta: »En vérité, ô disciples, tout ce qui est créé est périssable. Luttez sans relâche,« i. m. 140. old. – De hívott is már ebédelni Fanny, átkiáltott hozzám a harsogó zuhatagon, „Ebéd, Carlino, ebéd!” – „Wohlan, ihr Jünger, ich rede zu Euch: der Vergänglichkeit unterworfen ist alles, was aus den bildenden Kräften entstanden ist, haltet an »m strebenden Bemühen,” Beckh 78. old. – „Hát sohasem hallottátok-e, »Semmi, ami a kapun át kerül be, nem igazi kincs. Mindannak, amit az ok és okozat révén nyerünk el, kezdete és vége van, és meg fog semmisülni?« wu-men kuan, Előszó. – „Son esprit, dit le catéchisme bouddhique, s'enfonça dans les profondeurs de l'absorption mystique.” – „Strebet ohne Unterlaß”; minden, ami létrejött, mulandó: fáradozzatok szűntelenül! Szorítsd jól szívedhez azokat a kis cédulákat. Egyikre, ha jól nézem a Győr-Sopron megye leszakadt darabja, háta, le is rajzoltam azokat a zúgókat, zegzugos belső átjárókat, fénylő zátonyokat; elmosódott ceruzavázlat, amit itt látsz már csak másolat, forgatott a sodor, ragyogott a Nap, fütyült a szél, cafatokká tépte a térképet, pedig két kézzel a térdemre szorítottam...persze ez még fölfelé menet történhetett. Vitatkoztunk, föltehetőleg, mint voltak a csónakban gyakran ilyen viták. „Hát nem érted, itt nem lehet átmenni.” „Az innen legfeljebb már csak két kilométer.” „Megnézzük mi a helyzet, és akkor még mindig ráérünk megbeszélni újra” stb. – „Ce furent ses derničres paroles.” – Ott különben egyszercsak ilyen eléggé ipari jellegű volt a vidék már, ismertük jól, tudtuk, hogy ilyen lesz, mégis ijesztő: holt táj. Nyergesújfalunál aztán, most akár volt ott kemping, akár nem mi bizony nem találtuk, pedig kémleltük erősen a partot; csak a gyártelepek, csak a templom, a hajóállomás, elhagyott, sötétlő aljak, régi malom, furcsa házak. – „Hiuan-tsang visita le site du nirvâna au commencement de l'an 637 de notre čre.”
„De valósággal csuda, hogy Oszkár milyen szívós, kitartó,” írtam – pedig akkor még tényleg kisgyerek volt; „most is, hogy bevonult,” írtam később megint, „a katonaruhában, néztem, ez még gyerek...vagy mint távoli csillag, ha itt ül is az asztalnál közöttünk, mintha messziről nézne mindent, az Orion valamelyik csillagáról nézné e földi dolgokat.”
„Végig mi ketten eveztünk, s amikor Tátnál végre kikötöttünk, én valósággal tántorogtam; Oszkár még mindig egészen vígan volt akkor is. Csak úgy imbolygott velem a homok, az imbolygást azért nem kell olyan komolyan venni, ha az ember egész nap a vizen hánykolódik, beleszokik az imbolygásba. Na és ezen az éjszakán történt, ezt akartam csak elmesélni, hogy még meg is támadtak bennünket. Kiszálltunk a sziget hegyében, sátrat vertünk éjszakára, de alighogy elalszunk már fel is riadok újra, hangokat hallok, neszezést stb.,” írtam; hangokat hallottam, neszezést, kilestem a sátorból, hát három sötét alak kuporog a parton, csónakunknál.
Nézegetik csónakunkat gyufalángnál, sihederek, klottgatyásak, az egyik anyaszült meztelen, hatalmas vaslánccal a nyakában; fekete volt minden, fekete. Pizsamában voltam, na és, kimásztam a sátorból, odamentem. – Beszélgetések! Úgy beszélgettem velük, leültem a homokba; egyikük guggolt, a láncos meztelen s a harmadik meg állt. Egyikük talán cigarettát szívott, álltak előttem, mellettem, persze azért résen voltam, feszülten figyeltem, hangnemük végig fenyegető volt. – Eltűntek hirtelen a homokdomb mögött.
Előjött Fanny is.
– Mi az már megint? – kérdezte siránkozó hangon.
Úgy szokott elaludni, lemerül egész a mélybe, mint némely misztikus tengeri lények, állítólag, ezért hogy ha valami van arra én ébredek; de aztán mellémállt nagyon azon az éjszakán, pedig hát akkoriban zajlott a C. Redcliff-féle ügy: néhány percig csak ketten voltunk Fannyval a suhogó Duna partján.
A csillagok alatt; Oszkár mélyen aludt. Még nevettem is magamban, most aztán nem játszhatja Fanny a sértett királynőt, vagy mint voltak ezek az abszolút értetlenségei olykor; Cynthia persze próbálta később pontosan ezt bagatellizálni, ha már nem lehetett ott mellettem ő azon az éjszakán:
Do you think? – kérdezte csúfondáros csücsörítéssel –, gondolod? – volt egy ilyen térdigérő nagy piros pulóvere; különben meztelenül, abban állt az ágy előtt, az asztal túlsó oldalán –, hogy történhetett volna valami tényleg?
Really? – Na persze ő, Cynthia, aki egyedül szokott kóborolni az éjszakai Harlemben, ő, Cynthia nem hiheti, hogy érhetné az embert bármi baj is a Duna-parton. Na nyilván; de én azért hiszem, éppen azon az éjszakán mégis történhetett valami változás közöttünk, Fanny közt meg köztem, megsejtett talán valamit abból („bármily hihetetlen”), halandó vagyok én is.
„Nous autres civilisations, nous savons maintenant que nous sommes mortelles!, Paul Valéry, id. Mircea Eliade, in: Die Sehnsucht nach dem Ursprung, 1973, Europaverlag, 70. old., ered. The Quest, The University of Chicago, 1969.
Oda szoktam volt készíteni magamnak éjszakára mindig azt a nagy konyhakést, beraktam a sátor oldalzsebébe vagy odatettem a lábamhoz, „arra az esetre”, mintha bizony az az eset nem úgy kezdődnék mindig, totál zavarosan; de fáradtságomban azon az éjjelen (és szerencsénkre nyilván) megfeledkeztem róla, s most sejtelmem sem volt hol lehet, „hova az istenbe tehettem, te se láttad?”
– Hagyd már azt a kést, mit tudhatnál csinálni azzal a késsel? – súgja Fanny idegesen, és alig hogy fejem a sátorból visszahúzom már ott állnak ezek újra a lánccal; előrohantak jobbról, a bozótból, ahonnét egy kis hágó vezetett gyökérlépcsőkön át a következő katlan felé.
– Maga az, aki zsinórral a hajában szokott evezni – kérdezte vagy állította az egyik, és:
– És van még magukkal egy kisgyerek – tette hozzá a láncos.
Mert le szoktam kötni madzaggal a hajamat, ne hulljon a szemembe, ne lobogjon a szélben (és idehaza is így dolgozom, részemmé vált szinte már, hozzám tartozik ez a madzag). Ezek szerint kinéztek maguknak, már fölfelé menet, egy hete. Mert akármi is a Cynthia R. véleménye, gyilkossá szerintem az lesz, akiben van egy kis fantázia, a rendes gyilkos pontosan engem akar megölni, olyasmi ez, mint a szerelem, érted, kipécézett magának, ez így romantikus, klasszikus is, ha tetszik, mindenesetre: tradicionális.
És ez a gyilkosságot az ölés ill. öldöklés modern formáitól megkülönbözteti.
E szűk pesti utcákban, idehaza a Stéhlyben, ablakaink alatt a forgalom meg-megreked, „dugó” képződik, érted, s már tutul is valaki eszeveszetten, „elfogja a harctéri idegesség”, „az a faszi ott elöl” miért nem hajt tovább, mintha bizony az nem továbbrobogni akarna szintén; nyár van, kezdődik a dudakoncert, tülkölnek valamennyien, bizonyos nagy összesség riadózik, valójában azonban ez épphogy nem riadó; sem nem az egyetemes, sem nem individuális, csupán az egyes, általánossá felhangosítva; abszolút gondolathiánynak szoktam nevezni magamban, idefönt a szobámban, a képzelőerő teljes hiányának (ahelyett, hogy dühöngeni kezdenék, dehát kivel dühöngjek? aztán meg, ez is a dühöngésnek egy neme) – a modernitás mindenfeledésében honnan is tudhatnák, hogy én itten élek? vagyishogy „egy én”, mint E. Stumm mondaná („sokszáz, sokezer én": vajon? érvényes-e az énre a numerozitás?), nem mondom hozzájuk hasonló, mert saját énjüket se látják – nem ismerik: az hallgatja ezt a rút ricsajt – amelyre összerándulok. – Érzékeny vagyok; bennem örökös riadó szól...örökös, akárcsak hajamban ez a madzag, amely már szinte egy szűntelen résen lévő fájdalom jelképe lett, egy különc önfegyelemé; oh zavar nagyon az arc nélküli autós tömeg, bánt a csúnya lárma.
Mondhatatlan volt a csend, csak a lélegzetünk járt.
– Maga különben mivel foglalkozik – kérdezte újra most az első kérdező.
Én vártam, én figyeltem, vártam mikor érnek utol – évmilliók mélyéről – arc nélküli gyilkosaimat: egy másféle, anakronisztikus történetben éltem, senki sem érthette mi az, én hallgattam, magamban. De ők meg, úgy látszik, már ismertek is engemet. Egymással szemben álltunk, úgy harminc centire, ő klottgatyában, én pizsamában. Arcnélküliek voltak azonban még most is, nem volt közöttük megkülönböztető jegy, csak mezítelensége és nyakában az a lánc a feltehető vezérnek.
– Festő vagyok – válaszoltam.
Fanny most kitört.
– Menjenek innen, menjenek, menjenek! – kiabálta –, hagyjanak bennünket békén, menjenek aludni!
– Jól van, elmegyünk – nevette gúnnyal az első kérdező.
– De visszajövünk! – tette hozzá a láncos.
Mint amikor némi világosság hull a sötétbe, a dolog egyszercsak mégis kissé személyesebbé vált. Egyszerűen a harmadik fiú puszta sémából most valamelyest látható lett; „a harmadik fiú, keskenyebb arcu, szeplős, szőke gyerek egész idő alatt meg se szólalt, ez különben majdnem mindig megfigyelhető, ha hárman vannak támadók többnyire van közöttük egy szelídebb harmadik. Azonban tudtam hiba volna, ha hozzá kezdeném fordítani most a szót, megkísérelném »átpasszolni neki a helyzetet« a másik kettő azt el nem viselhetné semmiképpen; akkor nyomban ütniük kellene; lesújtaniuk rám; ezt kell bírni tovább, ezt, ami most van, annyi-amennyi reménnyel arra, hogy ép bőrrel megússzuk.”»Fönt voltak már megint valahol a bozótban.
– Jóska, Jóska! – szólongatták a negyediket most.
Bemásztam a sátorba. Oszkár aludt édesen; megsimogattam a homlokát, kicsit megráztam a vállát.
Ezt a jelenetet gyakran eljátszottuk aztán, mert jó humora volt Oszkárnak mindig, már egészen kiskorában is: idehaza, újra a Stéhlyben már, csak épp szerepcserével; most én nyúlok el az ágyon, én vagyok Oszkár, ő meg én, behunyom a szemem; én mosolygok édesen, és:
– Kelj fel, Oszkár, MENEKÜLÜNK! – suttogja Oszkár.
Bevárhattuk volna persze őket, végigcsinálhattuk volna újra az egészet, a hajmeresztő szembenállást, harmadszorra is és most már négy süvölvény ellenében, próbálhattunk volna ismét okosnak lenni, mondani megint valamit, megvárni, míg harmadszorra is elmennek, esetleg; de hányszor lehet ezt így még valahogy fenntartani? ezek egymást hergelik bele, előbb-utóbb valaminek történni kell, ők egymás előtt szerepelnek.
Kint voltunk már a vizen, mire visszajöttek.
Így esett, hogy eveztem egyszer életemben pizsamában is, és éppen mielőtt ezek a nagy kirándulásaink végképp véget nem értek. A sátor persze ott maradt a parton, a hálózsákok stb., nem tudtunk volna mindent hamarjában összeszedni. Most már egyszerre volt otthonos is, meg félelmetes is a játék.
– Rendőr-ség! Rendőr-ség! – ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. A három furcsa ficsúr röhögött, a Jóska viszont sehol.
Föl-alá evezgettünk a kis öbölben. Oly gyönyörű kis öböl volt, emlékezni fogok rá, amíg csak élek. Ismertem minden kis részletét, hol milyen mély a víz, hol merre fordul a fenék; fönt a tetejében még volt egy külön kis sziget, csupán egy bucka, néhány fűzfával rajta, ott kapott neki a nagysodor.
Csak arra ügyeltem valahogy zátonyra ne fussunk. Egészen békés kép lehetett, csak így a látvány, de újra meg újra hallanom kellett közben a saját segélykérő üvöltésemet, „rendőr-sééég!”
– Igazán nem tudom – mondtam –, fogunk-e még valamikor aludni, legalább pihenni.
S most íme csend lett. Már csak az ágak ropogását hallottuk, messziről. Egyre messzebbről. Ripp-ropp. – Elmentek!, mint a Makkai Sándor Sárga viharjának a végén.
De nem mertünk volna már azon a helyen kikötni. S hát látom közvetlenül a mi helyünk alatt, az alsó homokkatlanban föllobog egy tűz.
Nincs más hátra, Flucht nach vorne, az embernek Buddhává kell válnia. Ezt mondta Hui-neng is Hung-zsennek. A nagymester ugyan rendreutasította, „Barbár vagy, ling-nani vagy.” De Hui-neng így válaszolt, „Az emberek közt persze vannak északiak és déliek, de nincsen se észak, se dél, ami a Buddha-természetet illeti.”
Valami horgászok üldögéltek ottan. Férfiak, nők, fiúk, lányok. És mondták aztán, ismerik ők ezeket, „telepiek”. Úgy beszéltek róluk, mint ilyen garázdának garázda, de azért nem annyira veszedelmes alakokról. Nem firtattam, a segítségünkre akkor miért nem siettek?
A hegyláncoktól délre. Ling-nan.
Mellettük heveredtünk le, áthoztam a felső katlanból a sátrat stb., csak úgy leterítettük a ponyvát a homokba. Fölverni most már nem érdemes; szép csillagos éj volt. Hallgattuk halk beszédjüket. Elcsöndesedtünk, csak a tűz pattogott.
– Részegek voltak mind a hárman – motyogta Fanny.
– Részegek? – kérdeztem –, gondolod, részegek?
– Hát persze! – suttogta Fanny –, szombat van, iszik az egész Magyarország!
És erre kipp-kopp, esni kezdett az eső. Szegény kis Oszkár! Kezdhettük a vesződést elölről, cövekekkel és csövekkel, elemlámpafénynél.
Harmadszorra úgy alszunk majd el, mennydörgő ég alatt. Azután már nem tudok semmiről. Azután már a madárcsivitelést hallom; és ahogy kibúvok a sátorból, elég magasan áll már a Nap, a horgászok meg sehol, de még a meztelen talpuk, a cipőjük nyoma, a hűlt helyük sincs, a tüzüknek, egész éjszakai rőzsetüzüknek se pernyéje, se hamva, sehol még csak egy feketült fadarab sem, mindenütt csak a sima fehér homok a bozótos katlan ölelő karjaiban. Hát mit gondoljon az ilyesmikről az ember? – De: „Dämonen gibt es nicht”, mondja Jaspers, „Démonok pedig nincsenek.” – Hát ő csak tudja, nem? „Isznak, mint az indiánok.”
A nappali valóság fényében néha egészen másként néz ki minden.
Évekkel az után az ostoba uszodai eset után evezni voltunk Hamiltonnal egyszer. Akkor szerelt le a katonaságtól, már akkor nálam is fél fejjel magasabb, atlétikus alak; elhagytunk akkor a füzesek alatt, szemben Békásmegyerrel egy magányos kajakost. Elég ilyen girhes kis embert. S nézem, ahogy elhúzunk mellette, honnan oly ismerős nekem az a mély ráncokkal barázdált, keserű arc; s már Lupánál járunk, amikor végre eszembe jut, s mondom Hamiltonnak:
– Nem tudom, ez nem az az ember volt-e az uszodából.
És elmeséltem néki akkor az egész esetet, de Hamilton csak hallgatott.
Ennyit ad violentiam. – „Verwandlung aus Mächten in mögliche Sprache.” – Mondom még meg is fáztam, amikor a sapkámért lebuktam, náthás voltam utána hónapokig; s negyedik példa, egy elég csinos lány – még nézegettem is milyen helyes, sohasem láttam, sem azelőtt, sem azóta a Lukácsban – a korlátnál bevár, meresztgeti rám nagyon a szemét. Néztem én is, vajon ez mit akar. Hát odaszól nekem, csak így:
– Bácsikám – mondja –, maga itt mit mulatozik, miért nem úszik rendesen, a saját sávjában?

Tovább