Vissza

Mint éji tolvaj

Hiába csillagok, sajnos nem úgy van, mintha az, hogy megmondták jóelőre, egyúttal védelmet is jelentene. Átéltem már jónéhány katasztrófát Budapesten. Amikor azt gondoljuk püff neki, most hát benne vagyunk megint. Így jő el bizonyára majd a halál is; mint éji tolvaj, mondja az evangélium.
Rettenetes egy érzés az, valóban.
Most már tudom: járt nálunk is már betörő. Két-három évvel arra rá, hogy megjelent nálam egy fáradt esti órán a napkeleti géniusz.
– Nem betörő, hanem besurranó tolvaj – igazít ki a rendőrnyomozó (vagyis hát technikus – lefényképezte a zárat stb.; ő is szóval a bibliai szóhasználatot tartotta helyesebbnek). Hát, nem tudom; mert Fanny szerint az ajtó be volt téve rendesen. Nem kulcsra zárva, az igaz, becsukva csak, kilincsre; de előzőleg ott mosogatott a kis konyhában Oszkár, ő észrevette volna nyilván, ha csak úgy behajtva vár. S kívülről akkor nem volt kilincs, csak egy ilyen gomb. Bezárni én zártam csak be mindig, addig, lefekvés előtt. Nahát, azóta bezárkózunk napközben is, háromszorosan, két zár + a kampó, folyton zörög a kulcs. Zs. Mari is, hogy nálunk járt azután, kicsúfolt, de be vagytok ti zárkózva, mondta. Hát nem tudod te, mondja néki Fanny, a betörőt te nem tudod? S emlékszem a Barkóczyban bizony még lánc is volt az ajtón, Champollionéknál meg pláne egy keresztvas is.
Úgy este fél tíz óra tájt történhetett. Jöjjek haza csak húsz perccel korábban, ott kapom még talán az előszobában. Mert annál beljebb azért nem jutott a hívatlan látogató. Így is csudálom, szemtelen!, égett is mindenütt a villany. Akkor meghallhatott bent a szobákból valami mocorgást. Hogy mit képzel az ilyen ember?
Hallott valamit Fanny is, a nevemet kiáltotta, meséli, „Carlino, te vagy az?”, mert nem érezte jól magát, olvasgatott az ágyban. Oszkár akkor már aludt. Házunkat egyre rázza a nagykörúti lárma, mégis, furcsállom így is, nem volt az rémségesen föltűnő, nem volt az idegen hang, nekik, amint kotorász, kaparász odakint egy nemtudomki a sperhaknival?
Ugyan a technikus szerint a sperhaknitól tönkrement volna a zár. Hogy meglátszanék rajt' a nyom, és rávilágított; nem érdekelt már, álmos voltam, nemsokára éjfél. Beszélj csak, technikus.
Bejött, ahogy bejött, a hűtőszekrényen talált 750 forintot, kikészítve holnapra a díjbeszedőnek, vagyis hát, ezek szerint, neki, meg elvitte az esernyődet is, ezt csak én vettem észre aztán, meg a kis lila retikülödet, amit szerettem, benne az összes igazolványaid, a bábművész működési engedélyed, villamosbérlet, minden, meg még 3 forint. Mindig mondtam, hogy nem kell ott elölhagyni a pénzt, de direkt a díjbeszedő számára most volt ott életünkben először. Azért azt ne mondd, hogy először, mondja Fanny. És nem elég, hogy folyton elveszíted az esernyőidet, most már itthon is lába kél, mondom én.
Hangosan sírva jött ki Fanny elébem az előszobába, és szinte kiabálva mondta, hogy itt járt a rabló, s hogy milyen szörnyű, undorító tudat, hogy itt járt!
A lakásajtó akkor már valóban már nyitva lengedezett már! Mert arra a buta csöndre, hallgatásra, hogy mért nem válaszolok, ha én vagyok az, amikor végül föltápászkodik, a félelemre már talán s kinéz, akkor szaladhatott el, hát ott látja az Oszkár világoskék francia anorákját a padlón, odahajítva, az úgy látszik nem kellett neki, vagy megijedt, hogy a lépcsőházban föltűnő lesz. Ha rendes betörő, mondja zokogva Fanny, az igazolványokat meg a bérletet bedobja holnap a kukába.

ÉDES MENNYEI TEKINTET

Amikor így bőg, azzal az eszkimó vagy indián képével, ez részben az orosz vér, ezek a kissé széles pofacsontok, ha nem is a Puskiné, de a Nathalie Goncsarova vére, részben az anyai nagypapáé, de semmiképp sem Feuergeist vonás, meg akkor is, amikor vigyorog, tudom, nem szokás nőre mondani, hogy mondjam akkor, boldogan, hangtalan nevet, térdre tudnék borulni akkor előtte, áldjon meg az Isten, te Fanny!
Mint csináltam is sokszor, amikor várandós volt a gyerekekkel.
– Te buta Fanny! – mondom néki ilyenkor.
Az orra viszont kissé hosszú és hegyes, ám nem túlságosan, mint olykor vénkisasszonyoknak, hanem csak úgy hogy pont hogy szép legyen, szép és muris, mulatságosan előkelő.
Mint azokon a jávai árnyjátékfigurákon. – Van benne, tagadhatatlan, valami egzotikus, a bőre viszont patyolatfehér, s viszont könnyen lebarnul, kávébarnára persze, sohasem „cigányosan”, mint én, amíg még kijártam a Dunára.
Bohóc-arcú Fanny, Fanny tündéri szép, szebb Sophia Lorennél és mindenkinél, s nékem ez lényeges. – Ő eredetileg nádszál karcsú volt, bár a medencéje eléggé széles azért, gyönyörűen, és később aztán kissé meghízott, de most meg minden úgy van megint, írom, ahogy a legjobb. – Amikor hangosan nevet, azt nem szeretem, néha kiabálva nevet, szerintem kétségbeesetten, főként ha mikor hallom hogy telefonon beszél; különben is, ha telefonál, azt ki nem állhatom, órákig hosszadalmasan. – Amikor mosolyog, az megint valami más, van a sírás, van a hangtalan nevetés, van a telefonkacagás (kacajkiáltás néha társaságban is), s végül van ez, negyedikül, ez persze ritkaság, de van ilyen pillanat, van ilyen mosoly: megnyílt az ég, a mennyei szeretet tekint rám.
Kék szeme van Fannynak, világoskék, nemegyszer szürkéskék csupán, de ilyenkor valami egészen bolondos fényesség lakik ott.

MINDENNEK VÉGE

Sírhatott volna most Fanny, ha lát!
Istenem, mit csináljak, mit tudhatok most már ebben a helyzetben csinálni?
Egyre erősbödő morgás tört föl a mélyből, mintha követ őrölnének a város alatt nagy malmokban. Mi vagyok én, mondtam magamnak, egy ilyen kicsiny lény Ég és Föld között? Mit tudhatok most már kitalálni, elvész az édes Budapest, az egész édes Magyarország. Hogyan számítson gondoskodni a családjáról az ember, amikor ilyesmik történnek mindig. Nemcsak a szemüvegem táncolt, ropta már maga az asztal is, az egész nyolckerület csűrdöngölőzni kezdett. És én riadoztam, fejemre kulcsolva két kezemet: gondoltam ilyesmi lehetett, ilyen alapvető fölfordulás a nagy bukaresti földrengés is, emlékszik még rá az olvasó bizonyára. A második legnagyobb magyar város, némelyek szerint, most egyszerűen a magyarajkú lakosok számát tekintve, érted; nem tudom. Aztán az ajtónyílások megteltek sűrű füsttel, vagy kőporral, mivel, jött az a füst mindenfelől, magasan állva gomolygott már az én szobámban is, az ajtófélfák mennydörögtek.

HEGYSÉG; HEGYEK, EGY ÓRIÁS KARÉJBAN, KÖRÖS-KÖRÜL

A csónaktúránk kezdetéből – mert a nyaralásunk előestéjén történtek mindezek, készültünk a Dunára sátorozni –, a nyári nagy vakációból így lett szinte hogy végösszeomlás.
Pedig hát azok tartották még bennünk úgy-ahogy a lelket, azok a nagy nyári evezések.
Valamikor a hegyekbe szerettünk járni inkább: Erdélybe, Lengyelországba. Én részben ezen országokból származom! Folyik bennem székely, lengyel (talán góral), szlovák stb. vér is, minden, összevissza.
De hol is kezdjem.
Volt egyszer egy egészen kis falu, nem is falu, település, de még csak az sem, csupán egy ilyen patak Erdély egyik legtávolabbi zugában. Oda jártunk eleinte nyaralni, így négyen is mint család már. Hamilton, Oszkár akkor még egészen kisgyerekek. Egy ottani családhoz. A férfit ismertem kisgyerek kora óta, a korkülönbség idővel persze csökken: ők meg a kislányukkal éltek hárman a mély völgy felett, ilyen faházban. Ez volt az én nagy leleményem, egy a sok közül, hogy megoldottam volna egyúttal ezzel a nyaralásokat is, amellett, hogy szerettem őket. Kását ettünk az üveges verandán, néztük, hogy ázik a szűk hegyi út. Ez volt az életben a leginkább jó, titokzatos volt az egész. A málnások, azok az idegbajos kuvaszok. Az ordát savanyún szerettem, nem ahogy kellene, édesen. A magas, néma hegygerincek, a vércse (hurtuj) fönt a kékben pici pont. Na jó, ez így nem mehetett tovább! Livre des diversités, kezdődik a regény.
Átnyergeltünk a Lengyel-Tátrára aztán, Zakopanéba utazgattunk azontúl. Nem került sokba még az se tényleg. S csak föl, föl a hegyekbe! s mennél magasabb volt a hegy, annál inkább megfelelt nekünk. Csordákban vándoroltak, nagy nyájakban a felhők a Zawrat kapuján keresztül. Sőt nem is volt az kapu, az a hágó, nem volt az több, mint csak egy keskeny ajtó, itt egy szoba, ott egy szoba, országok, tájegységek erre-arra, ha úgy vesszük a világ szobákból áll. Észre se vettük, hogyan nedvesedett meg a ruhánk. S ha fölszakadozott a felhőtenger, a köd, el lehetett látni mindenfelé messzire: itt is, ott is kisütött alattunk már a Nap, ragyogó fényben állt száz szép hegyorom.
Akkor, öt percig sem talán, tisztán látszott az egész óriási táj, körös-körül. Lélegezve, felhőket eregetve az óriási hegység, a gránit, forrásaival, vízeséseivel; s a síkságok, alant! a termékeny lapályok, száz folyó, falvakkal, munkás nagy városokkal. Moldávia, Bukovina, a Bánát, Bácska, minden, a Nagy Magyar Alföld, a Dunántúl, Budapest, Prága, Moszkva, Varsó, a két vagy három Sziléziák; és Krakkó, persze, Krakkó!
De utoljára is ezért-azért, tudjuk miért, a hegyektől egészen elmaradtunk. Hogy mást ne mondjak, odafönt a menedékházakban a szállást, ahol 30 z³oty volt valamikor egy éjszaka, s mindig akadt hely, a szállást is jócskán megdrágították.
Állunk valahol a gyerekekkel, s én bemegyek tudakozódni, mennyibe kerül egy éjszaka, „hátha”.
– 150 zloty – mondják az irodán.
Sóhajtottam egy nagyot, de gondoltam valahogy azért majd csak kinyögjük. Viszem ki az örömhírt, s fordulok is már az irodába vissza, „maradunk három napig”. Akkor derült ki, 150, az igaz, de nem négyünknek, 150 egynek.
Ugye milyen az ember? Még egyre csak azt forgatom magamban, hogy „a nyaralás, a nyaralás”. Mikor pedig az egész város forog már velem, mint a motolla!

ELTELIK AZÉRT ÍGY-ÚGY A NYÁR

Pedig hát megbeszéltünk jóelőre mindent. Hogy a gyerekek, akik most bizonyára rég alszanak már, szalmazsákon vagy matrácokon, vaságyakban, nagy Tisza-parti réteken, meszelt falú szállásokon, hol tücsök cirpel, távol rőzseláng lobog, építőtáborba mentek, a gyerekek ha holnap hazatérnek még egy éjt itthon töltenek, de csak egyedül már. Alhatnak már egyedül, gondoltuk, hiszen már nagy fiúk. – Alhatnának! szobájukban itt, ahonnan még egyre dől a füst. – Ne hagyjátok, szülők, magukra gyermekeiteket!
Mert én, mondtuk, már holnap délben, még az ő hazaérkeztük előtt a csónakkal elindulok. Ha feljebb vagyok a csónakkal én, annyival mindannyian már előrébb leszünk. Utánam jönnek autóbusszal, vonaton, s beszállnak itt meg ott. – Hogy kint alszom már, mondtam, a Szentendrei-szigeten, vagy a kis Kacsa-szigeten, Pócsmegyer alatt. Fel sem kell talán vernem a sátort, elalszom, ha marad ez a szép idő, csak egy fűzfa, egy rekettyebokor alján.
S találkozunk reggel Tahi fölött a hídnál. Van ott egy bizonyos homokdomb, a fölhagyott hajóállomással átellenben, a nagyszigeti parton, beverve bucka fűvel: annak a tetejében állnak majd a gyerekek a hátizsákjaikkal.
Fanny pedig, ez az én Fannym, aki délután még zöld lombruhában bukfencezett egy szabolcsi kisváros művelődési házának poros színpadán, lombruha krepppapírból, most meg már gondolom szintén alszik valami ócska kis hotelszobában (s álmában mit lát, önmagát ibolyaszín ruhában sok száz kisgyerek közt; ülnek ollókkal, színespapírokkal, csattognak azok a veszedelmes ollók, és Fanny meg a gyerekek mindnyájan énekelnek), Fanny, mondom, Szabolcsban marad még néhány napig, és aztán Pesten át jövet majd épp csak lerakja a Stéhlyben a csomagjait, s utazik is már Esztergomba tovább, ő jön vonattal.
Harmadik napján a teljes útnak ott vár majd reánk a Kis-Duna-ág valamelyik hídján, mindegy melyiken a három közül, meglátjuk úgyis, ahogy besiklunk lakóhajók és stégek, lépcsők és védfalak közt a vízre néző házak alá.
Szikrázó ég elé magasodni láttuk a sziklai Bazilika arany gömbjét a kereszttel, kint a csupa zátony, csupa roncs árban evezve, SURSUM CORDA, nagy arany betűkkel; végre bent, csöndes vizen látjuk most Fannyt a hídon. Piciny alak, középen, mellette hatalmas hátizsák.
Az „utánpótlás": elemózsia.
Mint öt napja, még Pesten megbeszéltük: hogy újra együtt legyünk mi négyen.

SOLZINGER ERDÉLYBEN.
KÉK AZ ALKONYBAN HOGY VILÁGOL?

Amikor búcsúzik és amikor érkezik, Fanny igazán Fanny lenni akkor tud. Nem egész néki valók a közbülső idők. – Mint amikor egyszercsak kilépett az alkonyatból, a homályból, Veronkáéknál, azon az esős erdélyi nyáron.
Már majdnem egészen besötétült, és nem számítottunk még érkeztére, csak másnapra, harmadnapra. Följött a vasútállomásról abban a szakadó esőben, orvosi könyvekkel pakolt hátizsákkal, patakzó úton. Amikor meglátom francia anorákja a kiskapuban hogy virít, nem tévesztendő össze az Oszkáréval, az Oszkáré tengerkék, a Fannyé búzavirágkék, leugrom a verandáról és megyek elébe, rohanok én is, ő pedig nekifut a kiskapunak, föl a kertnek, és hasravágódik a zöld füvön. Solzinger is ott volt, Solzinger Ottó, állt fönt a verandán: mutatóujja fölemelve, úgy kiáltja ünnepélyesen:
– Fanny, az angyal!

HOLDKÖLTE, TELIHOLD

A csónaktúránk kezdetét így terveztük mi el. Csakhogy azt mondja most az éjszakai vendég:
– Meglehetősen sokat éltél te már, hát mit akarsz? Ajjaj, egy negyvenegynehány éves ember! Láthattad már, mire mennek ki itt a dolgok. Minek félni még, ennyi idő után, a haláltól?
S alighogy e szót kimondta, már semmi füstgomoly sehol.
Sőt, mintha mi sem történt volna, teljes volt újra a csend.
A könyveim is mind a helyükön, az egyik polcon odatámasztva áll a Fanny diáklánykori fényképe is.
Fanny, tizennyolc éve, tizennyolc évesen!
Akkor tehát az előbb én csak képzelődtem?
Ki tudja!
Nem tudom, gondoltam, és csudálkoztam nagyon.
Akkor emelkedett ki a kémények közül az óriási Hold.

NAHÁT AKKOR EGÉSZEN MÁS!

Azt mondja:
– Jöttünk, és elmegyünk. Nem vagyok Néked idegen, követ vagyok, hozzád küldettem egyenest.
Én persze hallgatok.
– Csak adj számot – azt mondja – történetedről.
Ismeritek a szfinkszeket, ismertek sziréneket, griffeket, hallottatok már a főnixmadárról, de ezt a lényt nem ismeritek, nem hallottatok róla soha. Régóta sejtem, mondtam magamnak, hogy Isten talán az állatok és növények Istene: hogy megbünteti még az Isten az embereket azért, amit az állatokkal és a növényekkel csináltak. Rettenetes bosszút áll kétezer esztendő gőgjéért, s épp a legújabbakért leginkább: közvágóhidakért, állatkísérletekért, a jogosultakért s a jogosulatlanokért egyaránt; szafári vadászatokért, megétetett halak légióiért. A gadarénus disznókért; s a Nagykörút fáiért külön-külön. Vadkacsákért, kiket kapásból puffant le a vasárnapi vadász. A fűszálak szórakozott tépdesőit sem nagyon kedveli. Falra szegezett trófeákért hétszeres haraggal, kastélyban, lakótelepi verandán; újszerű állattenyésztési módszerekért. Agyongázolt, aszfaltra mázolt sünökért, macskákért, Dunába vetett ebekért – dögökért.
Nem volt az ugyan akkor még világos, mit akar tőlem ez a géniusz – a sorsomé, halálomé. Csak, hogy közelebbről tartozik hozzám, mint bárki a Földön, kivéve persze Fannyt, Oszkárt és Hamiltont.
– Uram! – mondtam neki –, mennyit szenvedtem, mily nagyon szorongattatom én! Kinek mondhattam volna el ügyemet, ki értett volna meg? Mintha bizony rég elmúlt korokba akartam volna visszatérni! Jobb volt, ha hallgatok. De Te, Uram – ha Te szólsz, az Arché beszél; Te meghallgatsz engemet; jobban mondva szavadra régi bronz harangok zúgását hallom én, minálunk Európában ismeretlen harangokét, amiket nem himbálózó nyelv (lélek) zendít meg belülről: kívülről, fakalapáccsal ütögették, úgy szólaltatták meg őket a zene- és szertartásmesterek, lásd pl. a Kárpáti könyvét. Akkora régiségből lépsz elém, amelyről mit sem tud a mai ember, ránk maradt dokumentumok oly keveset képesek csak közölni! És nem tudom mi történik most velem: hogy, mintha zsigereimből törne föl az édes ismeret, most mégis az ős évezredekre emlékezem, roppant nyarakra és telekre, a Te idődre. Nyújtózkodni támad kedvem, ha megengeded, Uram; mélyebbről lélegzem, áfonyaízt érzek a számban. – Trombiták harsannak most, és dobok dörögnek! Háromlábú áldozati edényből áldoztak valaha Néked, tiszta búzával, édes tiszta borral, és a zöld füvön egymással szemben fölsorakozott fiúk és lányok versenydala fölszállt Tehozzád. – Elmúlt! De nékem láttodra a hajam még egyre égnek áll, a szívem hevesebben ver.

JOBB KÉSŐN, MINT SOHA

Tudtam, persze hogy tudtam mire gondol ezzel a „történeted”-del. Hát az életünkre, az én életemre meg a Fannyéra, kettőnkére, négyünkére mondjuk, a mi történetünkre. Annak is inkább egyetlen epizódjára csak: a kelet-nyugati utazásra.
Egy Rembrandt-festményre, s mindarra, ami azzal a festménnyel összefügg.
Joggal kérdezik persze most, hogy hogy jön ide Rembrandt, Rembrandt Harmensz van Rijn holland festőről az a távol-keleti szellem ugyan honnét tudhatott. S ha akkor ezen elgondolkodom, bizonyára magam sem mondhattam volna mást, mint hogy, megint csak: nem tudom.
Tanulmányt készültem írni arról a képről régóta már, de soha semmi nem lett az egészből. Írtam, igaz, évek során sok vázlatot: az ágy alatt hevertek, összecsomagolva, elfeledve.
Csak lustaság lett volna, ami visszatartott?
Hallgattam, mindenesetre, eddig.
Mert bezárkózva ide, egy csúf pesti házba, rég nem odahaza a Gellérthegyen már, csalódva ebben-abban; vagy mint fölülve magaslesre, kakasülőre, idehaza itt most már, több mint tíz éve józsefvárosi lakosként éltem én a világtól elvonulva: egy harmadik emeleti lakásban.
Fölszáll a lárma lankadatlan, éjszaka is még a sok csörömpölés. Micsodák itt a nyári éjszakák? Prostituáltak rikkantásai, részegek rekedt kurjantásai, éjfélkor alattunk a közértben sörösláda-rakodás, reggel tízkor a korcsmában, sréh-vis-à-vis söröshordó-kongatás. Amikor ezek az emberek dalra fakadnak, ugyanazt a három nótát danolják mindég, s a dallamot akkor se tudják. Télen még mindig jobbak itt az éjszakák, egyáltalában, Pesten jobb a tél. Persze a füstködtől etc. eltekintve, ha lehet attól „eltekinteni": behunyt szemmel pihensz, nyugszol, zárt ablakon által is érzed. Utcáinkat, napközben, egyre sűrűbben megfekszi ez a füstköd. (Csak jobb az éj.) S füstköd, az van persze nyáron is, csak télen sárga inkább, nyáron meg lila. Autók százezrei vonulnak ablakaink alatt.
Ki lehet azonban bírni az egészet, mondogattam olykor magamban. Mert a házsarok cirádás bádogkupolája alatt ez a három szoba az egész zűrzavarnál valamivel azért magasabban áll, kissé e hibbant összevisszaság fölé emelkedik.
Volt mégis valami, amit sehogysem értettem az egészben.

SZIMBÓLUMOK ÉS ALLEGÓRIÁK

És akkor az az éjszakai látogató az életembe nagy változást hozott.
– Minden emberi meggondolást vess el! Lopott idő... meglehet lopott idő ez az utolsó idő... édes idő. Csak indulj útnak, mégegyszer, Carlo!, nézd meg még egyszer a folyót, a fákat, indulj csak útnak már ma éjszaka. Itt a szobádban, magadba zárkózva ugyan mire jutottál? Jutottál valamire, de az nem elég. Vagy azt gondoltad, csak szimbolikus, csak allegorikus szárnyak ezek az én kerek kis szárnyaim? Ej hát! Tanuld meg akkor tőlem őket – ezeket a szárnyakat!

TEMETÉSEK, DÍSZTERMEK, ÜNNEPÉLYEK

És most mit csináljak, kérdeztem magamtól újra. Vagyis hát: hogyan viselkedjék ilyen helyzetben az ember? Nem tanították azt nekünk sem otthon, sem az iskolákban. Különös látogatóm meddig akar vajon maradni? Kínáljam étellel, itallal? Hogyan tudhatnám méltóképpen üdvözölni?
Mert még mindig csak itt ültem egész bután a széken; itt, ahol ülök, dolgozom azóta is, ma is.
A megszokás is visszatartott (hogy jobb semmit se tenni), hisz épp ez az, hogy nincsenek is már szokásaink, s milyen régóta már! Stílus kérdése minden, lehetne mondani. Akármi jutott is eszembe akkor, felpattanni zavart mosollyal s aztán feszes vigyázzba állni, keresztet vetni tényleg, esetleg, nem ért egyik se semmit. Furcsa lett volna minden; semmi sem ideillő; ha fölemelkedem viszont komótosabban, kálvinista módra, mint láthattam idősebb rokonaimat még, konokul összeszorított szájjal, konfirmációkkor vagy nagypénteki istentiszteleteken (eljöttek a templomba mégis), bepréselődve örökös nagykabátjaikban a szűkös padsorokba, vagy temetéseken a nyitott sírgödörnél, sárban, esőben, míg szónokol a lelkipásztor, összekulcsolva vaskos ujjaik; vagy hátratett kezekkel láthattam feszengeni hitetlen tanfelügyelőket a régi ref. gimnáziumban, ha hátratolnám én is most kényszeredetten a széket, fölállni lesz ami lesz: mivel lett volna jobb?

ODA-VISSZA

Egyszerűen ahogy ülök kiabálni kezdtem.
– Vereség, én Uram!
És kimondtam, hogy más utat kellett volna az embernek bejárnia a Földön.
– Lehettünk volna a Jó Pásztor, de rossz pásztor volt az ember; és nem sikerült a világtörténelem, Bergyajev.
Azt mondtam:
– Mi vagyunk az a nemzedék, amely megöli a Földet!
Majd elbeszéltem röviden, hogy amikor végre megértettem a jelen történéseit, amikor tovább áltatnom magam e jelen idő felől már nem lehetett, egy ideig még mindig reménykedtem akkor, hogy én azért szolgája lehetnék még a Földnek mint helyettes áldozat.
– Ismertük ezt az eszmét a régi Kínában mi is – felelte látogatóm –, aminthogy ismerték a Földön mindenütt; régi királyok nálunk is mint végső eszközzel éltek vele, amikor egyébként már minden remény elveszett, lásd pl. tao te king 78.
Aszályok idején!
A szimpatikus mágia.
Az emberáldozat.
Vannak ilyen homályos pontok talán a mások életében is. Én úgy gondolkodtam felőle, mint ami az életemnek vagy a titka, vagy a tévedése.
De mintha erre mint utolsó kockavetésre lett volna föltéve minden.
– Kieszeltem én – mondtam – e cél érdekében valami tervet, de ennek sok-sok éve már, s amelyért persze majd ki is lehet nevetni engem, főleg mert ma már ennek az én akaratomnak a vége is csak semmiség.
azt hittem innen oda
onnan meg ide lépek,
lépegettem lépegettem
ma sehova se lépek.

azt hittem ebből az
és így tovább következik,
következett következett
és most már nem következik.

talán valami újat
kellene kieszelnem,
dehát a kieszelés éppen ez volt,
ez a következik.

SZÉP LAKÁS, JÓ LAKÁS

Azt mondod persze erre, hogy nem szabad a dolgokat mindjárt ennyire tragikus színben látni. Hát igen, ebben egyetértünk. Azt hinnéd, ég, föld összeomlik, és aztán megint csak döcög tovább, szalad tovább a kis kocsi, a nagy kocsi. Amikor ideköltöztünk sok családi hercehurca után, azt mondja akkor az egyik szállítómunkás, lila kötényes, nagydarab ember, aki velem együtt lép be e mostani szobámba, ahogyan én meg jövök előre, ajtókat nyitogatva, a kulccsal:
– Innen már csak a Kerepesibe kell kihurcolkodniuk!
Annyira megnyerte a tetszését ez a lakás.
S szó ami szó, tényleg szép nagy lakás, 98 m2-es, lehetne persze több is, 3 szoba, fürdő, ott bent a vécé; előszoba, konyha, utóbbi persze szabálytalanul kicsiny, de mindegy, így jött ki a lépés, réges-rég előttünk, micsinájjunk; nem mindenkinek jut bizony osztályrészül ilyen szerencse, és különösen az én szobám mondható szépnek, ahogy háromfelé nyílnak az ablakai, a Nagykörútra és mellékutcáiba. Szívesen kiköltöztünk volna persze még megint majd valahová a zöldbe: se pénzünk, se időnk, se erőnk, cserére, és most már nincs szerencse, s ugyan ki akar bejönni ma Pestre, kellős közepére a káosznak csak úgy?, különösen hogy lift sincs a házban, ami pont öregeknek, akik bekényszerülnének esetleg a városba mégis, egyszerűen elengedhetetlen.
Kiűzettünk a régi kertből, Flucht nach vorne, érted, a Barkóczyból a Légrádin keresztül, volt ami volt, na érted, a bánat majdnem elvette akkor az eszemet; és az az ember még azt hihette, nekünk ez, idehurcolkodnunk, emelkedés!
Volt persze más és talán megalapozottabb vélemény is, de nékem az se tetszett. Amikor megvolt már a kiutalás, azt mondja nékem egy hölgy a tanácsnál, itt vagy ott vagy a harmadikban, be kellett jelenteni valamit valahol megint, azt mondja, látva, hogy a Légrádiból érkezünk, a Barkóczy már feltüntetve se volt, azt mondja mosolyogva:
– Akkor hát ez a mai nap: gyásznap ez.
– Nem úgy, vagy nem egészen – mondom én óvatosan –, én kíváncsi vagyok a nyolcadik kerületre.
Voltak bennem ilyen elképzelések, megengedem illúziók, hogy munkáskerület, miegymás, most hát befogad a dolgozó emberek testvérisége; zavaros volt, tudom, túlontúl homályos elképzelés, valami forróságot képzeltem el.

FEJÉN TALÁLJA A SZEGET

De még kicsit azért az ún. egyszerű embereknél maradva, megfigyeltem, hogy ők is egyszerűen szeretnek ilyesmiket mondogatni. Igazából ezek az ő mondásaik gyakran nem is olyan jók, embere válogatja persze, hanem miről van szó ilyenkor. Adva van egy helyzet, itt van egy idegen a lakásban, a vízvezetékszerelő vagy akárki, s magad is érzed te most csak „egy lakó” vagy, és mi az viszont, hogy „egy lakó”, azt persze nem tudod, nem tudja ő sem, meglehetősen bizonytalan terrénumon van tehát találkozástok. Terrain vague, mint Wahlstein Magda szerette mondogatni. Többnyire azonban nem lesz semmi baj, nem kell fölfújni ezt sem. Ezerszer jobb, mindenesetre, mint ha mondjuk valami tisztviselők a lakáson valamit felmérni jönnek. A szerelő is megvet, de bizonyos kedéllyel. Alig rendezkedünk be, a két szép régi cserépkályhát le kellett bontani. Fájt bizony értük a szívünk, a fal is, a padló jódarabon tönkrement ezáltal. Csilla Beatrix szememre is vetette, hogyan mehettem ebbe csak úgy bele. Meg voltak repedezve, tönkremenve egészen, órákig fújdogáltam bennük a tüzet; mindenki más meg mondta, mit kínlódsz velük. Helyükbe hérafejes gázkályha került, az is cserép, de új, hozzájuk képest persze ronda.
S akkor a kályhás v. szerelő, nem tudom már, aki ez ügyben először itt jár, egy joviális, negyvenéves ember körülnéz a szobában, látja a képeimet, lát ezt-azt, látja a halmazokat, a mindenféle holmit, s fölmérve azért ő is a helyzetet mondja nemtörődöm:
– Maguk persze bíznak az istenkében. Az istenkében, maguknak, bízniok is kell!
Azt mondtam erre,
– Miért – mondtam neki –, maguknak nem kell Őbenne bízniuk?
– Nekünk nem – válaszolta. – Csak, maguk művészek, maguknak.

Tovább