„Sohasem könnyű egy számunkra egészen idegenszerű gondolkodásban otthonossá válnunk; de attól azért, ha valaki a kínai nyelvben ezen a kezdeti nehézségen hamar úrrá lesz is, kiemelkedő nyelvtehetségnek még nem tekintheti magát; elég volt ahhoz a jó felfogóképesség, a logikus gondolkodás.”

Georg von der Gabelentz, Chinesische Grammatik, §. 55.

Egy T'ang-kori vagy még régebbi sír-géniusz meglátogatja a szerzőt

Furcsa dolog történt velem egyszer, nem is olyan régen, és tulajdonképp ma sem igen tudom, mit tartsak az egészről. Úgy kezdődött, hogy én voltam egyszer itt Budapesten az éjszakai szél. Mint annyi más este, csak úgy kezdődött, észrevétlenül.
A szobámban ültem, tele kétséggel, fájdalommal, és már alkonyodott. Akkor kettéhasadt az a vak fekete kárpit, amely kelet-nyugati utazásunk történetétől, e történet igazi értelmétől oly sokáig elválasztott engemet, s a gázkályha felőli sarokból előlépett annak az estének a titkos szelleme, annak a mi néhány évvel azelőtti hollandiai–angliai utazásunknak a vezérlő kalauza. Mert minden alkonyatnak külön védnöke van, mint mondják angyala, oltalmazó ura, bár a legtöbbjének még emellett külön megbízatásokban is el kell járnia, kinek mikor miben, hol itt, hol ott; és valamennyiük közül ő volt az, az a kései vendég, éppen ő a háromszázhatvanöt közül, aki Amszterdamban és Londonban akkor és persze máskor is életünkben bennünket vezérelt. Csak, hogy volt-e ott tényleg olyan kárpit, amilyent elképzel magának ilyenkor az ember, kifeszítve keresztben az orrod előtt, fekete bársony, hímezve körös-körül arannyal, belül is ilyen eléggé stilizáltan, gránátalmákkal, páros könyvtekerccsel, harangokkal, mivel, ki volna annak a megmondhatója? Arany bojtokkal, alul? Nem tudtam, nem is érdekelt, álmos lehettem vagy mi, szörnyű fáradt. Rég leraktam már festőasztalomra ecsetjeimet, rajzasztalomra szemüvegemet. Szemem lehunyva, fejem előrebukva, félig már szenderegtem. S egyszerre csak, ahogy szokták elfogni ugye máskor is ilyen érzések az embert, inkább csak képzelem először azt a látományt: kerek ábrázatával mosolyogva tekint rám.
Meddig habozol még, meddig késlekedel?
Nem tudhatod, mennyi időd van hátra a Földön.
De erre már kinyitom a szemem.
S hát ott áll előttem a szoba közepén szemkápráztató ragyogásban. Így ahogy vannak az asztalok középen meg középen van az ágy is, az egész így eléggé összetolva, mint egy sziget, ő az ágyam lábánál, én meg az innenső asztalnál, az ágy fejénél. Felém nyújtotta bal kezét, és jobb kezét úgy emelte oda mellé, mintha tapsolni készülne éppen: régesrég elfeledett vidám köszöntésre.
Mintha kacagna, fejét hátravetette, és tündöklő szemével az én fáradt szemembe nézett, amely azonban lassan most egész kerekre tágult.
A hajam pedig égnek állt!
Megkapaszkodtam az asztal peremében, hogy csak úgy táncolt a szemüvegem: a gyomrom összeszorult.
Mindig tudtam, hogy ez, ez lesz belőle!
Műkincsekre gondoltam különben akkoriban, könyvekben lapozgattam és gyűjteményekről álmodoztam, múzeumokról, amelyekben megfordultunk mi is Fannyval, amióta mégiscsak sikerült nekünk is eljutni Nyugaton erre-arra. S sokszor eszembe járt egy nagy vihar. A Musée Guimet, több mint tíz éve, akkor, ahogy a hirtelen nyári zivatarból a kapuja alá befutottunk. Hogy elsötétült akkor is az ég, pedig hát délelőtt volt, úgy tíz órára járhatott; micsoda felhőszakadás volt, emlékezni fogok rá holtomig. S láttunk azután odabent, míg szakadatlan morajlott az ég, egybefolyva az egyes dörrenések, és vadul verte az ablakokat a zápor, hogy csak úgy folyt le mindenütt az üvegen a víz, láttunk sejtelmes homályú termek során vöröskő isteneket, apszarasz tündéreket és lófejű embereket.
Micsoda furcsa véletlenje a szavaknak aztán, a vörös khmer!, mint írni kezdtek erről nemsokára a lapok; mert azok a szobrok a khmer művészet remekei voltak, s én tudni tudtam róluk gyermekkorom óta. Ha khmer, hát vörös, ez volt bennem, na érted.
Meg gondoltam a kölni múzeumból egy kopott aranyozású fa Buddha-szoborra, ún. tanító alakra. De a legszívesebben a British Museumra, ott is a régi kínai osztályra, a földszinten jobbra. Oly otthonosan éreztem magam a kínai gyűjteményben, mint még csak néhány teremmel odább, a Parthenón homlokzatának roppant márványcsoportjai előtt álldogálva.
A híres Elgin márványok ezek.

FANNYRA VÁRNI

Régi görögök és régi kínaiak, ahány párhuzam, annyi különbség; de ez volt az a két hely, a görög és a kínai teremsor, hogy órákig tudtam várakozni bennük Fannyra, zúgolódás nélkül.
Mert Fannyra én rengeteget vártam, életemben.
Kezdem azzal, hogy egyszer még a házasságkötésünk előtt négy órát a Városligetben; olvasgatva, igaz, egy árnyas fa alatt. (Akkoriban kaptam rá arra, hogy mindenüvé viszek magammal valami könyvet.) És amikor végre megérkezett, még ő volt kissé ingerült, s a szüleire hivatkozva mondta:
– Valakinek az ebédet is meg kell főznie.
– Miért – kérdeztem bágyadtan én, mert persze én még semmit sem ettem –, ti ilyenkor szoktatok ebédelni, Fanny?
Úgy negyed ötre járhatott.
– Jaj – mondta Fanny, és fölnézett a fák fölé, a sötétlő nagy koronák fölé, huszonnégy éve ma ennek; viharra aznap éppenséggel nem kellett számítani, csöndes nyári nap volt, és mégis, oly különös volt akkor is az ég, olyan hatalmas, lassacskán vonuló cumulusaival. – Jaj, mi a csudának vitatkozunk ilyesmiken mi, Carlo?
Kiderült ő is csak főzött, nem ebédelt, s találtunk is hamar a közelben egy kerthelyiséget.

EGY ROMOS RÉGI HÁZ

Más alkalommal a fehér Piranóból vártam vissza Fannyt. Mindjárt mihelyt megérkezel, a Keletiből, megírtam néki, éjjel, jöjj fel a Ghegyre hozzám, az ablakom alá, és húzd meg mint tudod a jelmadzagot. (Én akkoriban jó sokáig nem utaztam sehová sem; úgy éltem begubózkodva a Szentgellérthegyen.)
Öreg, romos ház volt, toronnyal. S a kert, sokféle fáival!, még fügefa is kettő a déli fal tövében. Esküvőnkre hogy 63-ban taxival indulunk, ez egyszer én is beültem a taxiba önként, mert különben ki nem állhatom az autót, se taxit, se mást, Fanny feljött hozzánk, úgy indulunk a Barkóczyból ketten: a sofőr, egy már nem fiatal ember fölnéz arra a toronyra:
– Hát ez meg micsoda – kérdezi –, templom?
Kívül a falban, akkor csak puszta tégla, a zöld küllő lakott, egy nagy madár.
A szobában álltunk te meg én, ujjammal a falra mutattam. Azt mondtam verd meg kissé ehelyütt a falat, s a küllő szárnyra kap; kiugrott hirtelen, csattogva elrepült.
Ma már az a ház is kívül-belül ki van tatarozva, modernizálva, akárcsak a többiek is köröskörül, meg társasházak épültek közéjük stb., s mindenütt ott az a sok garázs.
Zsinórt csomóztam a csuklómra akkor éjjel, hosszú spárgát. A zsinór másik végire követ kötöztem, lebocsájtottam a kővel a kertbe. Úgy aludtam, csuklómon a zsinórral: 28 éves voltam akkor.

JÓSZÍVŰ PORTÁS

A B. lépcsőben az arrajárót különben is azonnal elnyomta az álom. Látványosság volt tényleg az autó is, viszont, ha dudálva, lassan a lépcső aljáig felkapaszkodott. Ott éltem én 35 évig, s azt hittem sokáig az az én életem; ez itt, a Stéhlyben (a Stáhly utcával nem tévesztendő persze össze), ez az új élet, 71 óta, ez mindenesetre már valami más.
Jöjj a vadgesztenyefa alá, írtam Fannynak. De nem érkezett meg csak másnap éjjel. Pedig a kedvemért még hamarabb el is jött Piránból. Zágrábban azonban, ahol át kellett volna szállnia, sétált egy nagyot; vásárolt ajándékokat, kiköltekezte magát utolsó filléréig, eltévedt, s így aztán végül is lemaradt a vonatról. Nem történt persze semmi baj, sőt egy atyáskodó vén portás ingyen kegyelméből hotelban töltötte az éjszakát, kellemesen aludt, míg én szorongtam. Öreg horvát, többször is járt Budapesten: hálából egy Budapest-albumot fogunk neki majd küldeni.
Fanny pedig még ki is nevetett a zsinórért.
Én mindig úgy értettem a nevét, angolul, hogy funny, furcsa.
De egyelőre csak a régi kínai dolgokról akartam beszélni.

BRITISH MUSEUM, KÍNAI RÉGISÉGEK

Nagy üvegdobozokban kirakva sorra idegen kincsek, ónfényű áldozati bronzedények, üstök, mind patinás, zöld meg kék meg vörös, és némelyiknek csőre van, vagy mert ezek madarakat ábrázolnak csakugyan, vagy meg csak úgy; és van, amelyik fantasztikus formájú fogantyúkkal van ellátva, teszem azt sárkányalakokkal, kétfelől, vagy viszont csak eggyel; és köröskörül írásjegy(!)szerű minták húzódnak rajtuk, igazából szörnyalakok, ezek, úgy hiszik, szintén sárkányok volnának, csak kisebbek, érted, más nembeliek; zegzugos meanderek. Ott vannak pl. az egylábú k'uei-sárkányok &c. De mivégre kezdeném sorolni őket, a sárkányoknak se szeri, se száma. L. ezzel kapcsolatban a C. A. S. Williams Outlines of Chinese Symbolism & Art Motives-ját, Dover Publications, Inc., New York, „Dragon” címszó alatt. A bronzedényekkel kapcsolatban fontos a t'ao-t'ieh maszk, véget nem érő tudományos viták tárgya: még azt se tudni, két egymással szembeforduló k'uei-e vagy csupán egyetlen arc, reánk tekintő. Némelyek szerint ilyen arc, utóbbi, intelem a nagyhatalmak területéhsége ellen, l. pl. Willets, Das Buch der chinesischen Kunst, VEB E. A. Seemann-Verlag, Lipcse 1970, 124. sk. (a Foundations of Chinese Art, Thames and Hudson, 1965 német fordítása), szörny, amely fölfal egy embert, de teste már oszladozik. Az efféle morális értelmezések persze viszonylag késeiek, mondja Willets, az edényeknél mindenesetre jóval fiatalabbak, a Csou, sőt a Szung idejéből! Igazából még az is homályba' van, az az arc jó- vagy rosszindulatú-e. Talán félelmetes, tigrisszerű szörnyeteg, segítség balszerencse ellen (Watson), de az is lehet maga az áldozati állat! – A bronzba olykor ezüst volt keverve; máskor meg mintha moha zöldje, moszat, békanyál alól, egyszercsak meghökkenve látod, parázs izzana.
Sok száz ilyen bronzedény s mint mondani szokták mind más, már csak ezekkel is nyugodtan el lehetne tölteni hónapokat. Nekünk meg az a három hetünk összesen volt. – És ahogy mész tovább, más tárlókból meg mázas agyag sírfigurák néznek rád mosolyogva, T'ang-koriak vagy még régebbiek, pl. a Wei-dinasztiából, utóbbiak többnyire mázatlanok.
Tudjuk hogy van ez – némely gesztusok, az álmok birodalmának bejáratában álló szobrokéi minden gyanakvásunkat kioltják, és elaltatnak hosszú időkre.
Amikor egyedül vagy otthon, amikor szétrajzott a család, ki erre, ki arra; a nagy vakáció delelőjén, hogy vártad fölkelni épp a Holdat, gondoltad ma van Telihold: eltelik jónéhány esztendő, s fölszakad akkor ez az idegörvény, augusztus éjjelén.

ÚJSÁG, TÉVÉ, RÁDIÓ

Lehetett számítani valami megrázkódásra persze, ha nem is éppen erre, mit tudom én mire. Az újságok napról napra, hétről hétre, évről évre izgatott és zavaros hírekkel voltak tele. Olvastunk helyi háborúkról és merényletekről, hatalmaskodásról, repülőgép-eltérítésekről és összeesküvésekről, természeti csapásokról is; láttál a televízióban árvizeket Kínában, Indiában, végignézhetted újra meg újra dél-amerikai forradalmak satöbbi képsorait. Valahol az Andokban egy duzzasztógát átszakad, a lezúduló vízár egész falvakat sodor magával, Itáliában detto; és mintha mindez nem volna még elég, rejtélyes új betegségek ütik föl fejüket és kezdenek terjengeni lassan.
Nekünk ugyan tévénk sokáig nem is volt. Sem nem tellett rá, sem nem kellett; a tévé, mondtam, antipatikus. De szép napon a sógorom, a Fanny bátyja, történész, azt mondja Fannynak:
– Na, ebből elég, tévé nélkül élni ma már nem lehet.
Ők akkor vettek maguknak újat, nagyobbat, színeset, s a régi kis vacakot nekünk adták.
Ezt mi aztán meg is szerettük. Fanny szívesen elnézett tulajdonképp akármit; a vállam vonogattam.
A gyerekek pedig szeretettel megmosolyogták. Erkölcsi kérdésekben nálunknál ők sokkalta szigorúbbak, másban is, nemcsak ebben, az egész tv-zést, úgy, ahogy van, elítélték; kivéve azonban a sporteseményeket. S végül is ott ültek a futballmérkőzéseik meg teniszbajnokságaik előtt órákon át. – Egyszercsak engem kiáltottak ki egyedüli tv-ellenesnek.
Nem tiltakoztam. Kereken kimondtam azonban, bizonyos filmekre éppen én direkt hogy spórolok.
Így láttam egyedül egy szép nyári estén René Clair-től a Boszorkányt vettem feleségül c. filmet. Kánikulában: volt egy üveg behűtött söröm, az egyik széken ültem, a másikra fölraktam a lábamat, szerelmes voltam a „boszorkány”-ba, remekül szórakoztam. Közben egyre jobban besötétedett. Fannyék csak a film vége felé már kezdtek zörögni kint a kulccsal. Jöttek a Balatonról, el voltak csigázva meglehetősen, „megfőttek” a vonaton; Fanny, kissé száraz arccal, „nem egészen értette” a boszorkány iránti lelkesedésemet.
Ám egyébként mondom a dolgot a leginkább ő pártfogolta, akár ha ment krimisorozat, vagy voltak távoli tájak, vagy meginterview-volta egyszer Kalmár a Dalai Lámát, vagy voltak mindig ezek az emlékezések szegény erre vagy arra, az ilyesmiket Fanny mind szereti.
őljünk oda és nézzük négyen együtt.
És átöleljük egymást s én fejemet vállára hajtom, vagy ő hajtja az én vállamra a fejét, még Schulenhoffer Kamilla idején is, érted.
De mondom, ócska egy készülék volt. Eleve lejártak már a gombjai, és aztán még mi is rontottunk rajta itt is, ott is, nem készakarva persze, s hogy kicsoda, sohasem derült ki, nem is nagyon nyomoztuk. A végén már csak gyufaszálakkal lehetett elindítani, vagy ilyen vékonyabb ecsetnyelek hegyével. Volt egy trükköm erre, én értettem csak hozzá egyedül. Elműködött még így egy darabig, amíg csak – Fanny nézett éppen egy Humphrey Bogartot – nagy lobbanással el nem tűnt az életünkből.
Maradtak hát megint az újságok s a rádió. Lógott a fejünk fölött a nagy háború, és megmérgezve már a folyók, a talajvíz, minden, az esők savanyúak, az erdők betegek, ahol meg még nem betegek (de ahol betegek, ott is) csak irtják őket rendületlenül; sehol semmi ok az örömre. – Mindennek édeskevés köze ahhoz az éjszakához; az antik Kína volt az, ami betört azon az éjszakán az életünkbe.

FÖLDRENGÉS BUDAPESTEN

Ő volt az, igazából azonnal fölismertem én, gyermekkoromból, „a Richard Wilhelm”-ből, Geschichte der chinesischen Kultur, Bruckmann, München, 1928, 97. old., régi fotón. Tündöklő fejdíszével, de most látom csak kék e fejdísz, hosszú füleivel, kifinomult, bölcs mosolyával. Az arca emberé, csak nem tudom fiúé-e vagy lányé; azonban oroszlán lábakon gubbaszt itt előttem, a vállát pedig kerek ívű, erős kis szárnyak kvázi koronázzák.
Megrendült józsefvárosi szobám; azt hittem az egész nyolckerület menten rombadől. Ez volt aztán a vaksötét, kiment a villany. Alighogy érkezett, látogatóm máris már nincs sehol. A t'ung és tzu fák kertésze tudja, mondja Mencius, hogyan kell ápolnia őket; csak önmagával mihez kezdjen, azt nem tudja az ember. Újságjaim, amiket nagy kupacokban kuporgattam két széken, egy csomó régi újság, hát egyszerűen munkaeszközök, e pótolhatatlan lapok a padlóra zuhantak, orrfacsaró porfelhő szállt föl belőlük. Robajogva estek ki polcaikról a könyvek is! Mindenféle könyv, összevissza! S a polcok immár félig üresen, recsegve-ropogva, döngve, s még egyre hullajtva magukból az albumokat, lexikonokat, regényeket stb., a padlón ide-oda csúsztak. A cserépkályhában bőgött a szél, szerencse nyár van, nincsen benne tűz; de kék lángok villództak a szoba sarkaiban.

NEWSWEEK, JAPÁN TUDÓS

Sok éve egyszer elterjedt már a rémhír, hogy halálra van ítélve ez a város. Megírta a Newsweekben egy japán tudós, hogy-mint lesz a dolog. Hogyan kell elpusztulnia sajnos a szép Budapestnek. Hamar itt van most már a vég. Mégpedig miért, a hőforrások miatt. Egyszercsak mindenki ezt beszélte. Budapest fürdőváros, nesze nektek! Ábrák szemléltetnék a dolgot a cikkben és légifölvételek. Törésvonal stb. Összefuthattam akárkivel, senki se volt ne tudott volna idézni belőle. Tektonikailag az egész terep teljesen instabil. A Gellérthegy a Dunába csúszik, kő kövön nem marad. Nem is baj, ennyiben, hogy már nem ott lakunk. Sokan vették ki akkoriban soron kívül szabadságukat, és utaztak el nyaralni az ország távoli végeibe. Akadtak, igaz, szkeptikusok is.
De én, ami engem illet, én egy az egyben elhittem az egészet. Mintha csak a tulajdon halálhíréről értesülne az ember. Hát persze, hogy igaz.
Szerettem volna látni azonban azért magát a cikket, kvázi a gyászjelentést. Kiadókban, akárhol volt hozzáférhetésem nyugati folyóiratokhoz, mindenütt több szám is hiányzott, annak az ominózusnak a keltét pedig senki se tudta. Nem a Newsweekben volt, hanem a Time-ban, mondta valaki.
Szembejön a Váci utcán Blattländer Guszti egyszer, derűsen mint mindig, érdekli őt is a dolog; akkortájt született a második gyermekük, fiú az is. Mondja a Gorkij könyvtárat, ahol még tényleg nem voltam, ott minden megvan, mondja, ketten mentünk búvárkodni már. – Sem a Newsweekben, sem a Time-ban, sem a Life magazinban, de még a Spiegelben sem, érted, vagy nézhettem napilapokat, az Observert, az Express-t, sehol nem találtam nyomát sem annak a cikknek. Meg sem jelent soha, ezek szerint, és talán nem is létezik az a japán tudós! Örült ennek Blattländer is.

EGY NAGYON CSINOS LÁNY

S tessék, most mégis itt van. Hogyan is hagyhattam, hogy elaltassák figyelmemet? Nem kell ahhoz japán, se cikk, a nagy földrengésről régóta beszéltek Budapesten.
Vigyázatra intett egy nagyon csinos lány is egyszer, s pont ezzel kapcsolatban, évekkel még a „cikk” előtt. Az egyetlen lány, életemben, akit tényleg egyszer így leszólítottam, rég már mint házasember, érted.
Az Egyetemi Színpadon, elmaradt vetítés után.
Igazából már jóideje ismertük persze egymást. Figyeltem mondjuk én őt, az utcán, ahogy szembe-szembejött. S egyszercsak látom ő is erre a filmtörténeti sorozatra jár.
Meghatottak kicsiny keblei a lompos pulóver alatt; most egyedül ül kint a folyosón, idegesen lóbálja a lábát. Oltogatják már a villanyokat a nénik; először úgy volt, mégis lenne, aztán mégsem lett vetítés. A közönség, egyetemisták, kezdett elszállingózni már. Mérhetetlen zavar fogott el, elfogott a félsz. Odaléptem hozzá, hebegtem valamit.
Balti típusú, hirtelenszőke lány volt. Ezt csak úgy említem, mert mindig büszke voltam arra, nékem nem típusok tetszenek. Átsétáltunk a Lánchídon. A hídfőnél, Budán, a cukrászda kerthelyiségébe beültünk, ültünk fehér székeken, s éreztem, én egyre okosabb vagyok, s láttam, ő egyre szebb. Mondtam mindjárt, h. Fanny és stb.; és fölkísértem a Sashegyre aztán, valami űrlapokért. Ez a lány akkor kódolásból élt. Órákig sétáltunk más hegyeken is talán az esőben, és én Stumm Eduárd matematikai filozófiájáról meséltem néki. Hallgattam mély és kissé nyers hangját, mentünk egymás mellett, mentem mellette megbabonázva. Babonaság bolondság.

MEGERED AZ ESŐ

Mert megeredt közben az eső. Mentünk az esőben, megkíséreltem leírni néki legbenső szellemi tapasztalataimat. Fönt a hegyeken még csak szemerkélt, lent újra Pesten már csak úgy szakadt. Mert természetesen hazakísértem, haza vagy nemtudomhová: mert nem tudom, hogy ott lakott-e vagy mi dolga volt ott, egy összedőlni készülődő, sokszorosan aládúcolt bérházban a Dohány utca táján. Fölírta a noteszébe a telefonszámunkat, ő viszont még csak a nevét sem mondta meg, mondani háromszor is mondta, de sehogysem tudtam megérteni; ígérte fölhív, persze nem hívott föl. Lity-lotty, locsogott az útszélen, a félkerékkel fönt a járdán rostokoló autók alatt a víz. Az utca végig árvíz. Hulltak a súlyos cseppek, úsztak a nagy buborékok, a lefolyók dudorásztak, énekeltek, pisiltek millió lukon.

SEHOLSINCS IRODA, TÉLEN

Évek múltán, a Kábelgyár túlfűtött irodájában, hogy hogy kerültem én oda ne kérdezd, tél volt, rég volt, igaz se volt, a fűtőtesten üldögélve, nagykabátban mesélt valaki nékem egy leányról, távoli ismerős, nem kábelgyári, érted; van egy nagyon csinos lány, mondta, Pesten, baltikus típus, aki ilymódon mintegy megleckézteti a férfiakat. Ha leszólítják szóba áll velük, elmegy velük sétálni is, ha invitálják, miért ne menne, mondta, úgysem lesz a dologból soha több, mint csak ennyi, csupán egy séta tényleg, mennek és diskurálnak.

NAGY FEHÉR KALAP, MŰTEREMKIÁLLÍTÁS

Igazából pont erre szoktam vágyni én is, ennyire, nem többre, sétálni, érted, csak hát ezt valahogy így bajos elmagyarázni, akármit mondasz, félreérthető. Meg aztán az ember maga sem igen tudja, mikor mi igaz, mi nem, mindig félő, hogy hazudik az ember.
Mi történt erre mégis, nagyritkán társaságban azért még olykor összefutottunk. S úgy éreztem neheztel. Azt hitte rém kínos nekem, hogy ott áll egyszercsak a műteremben, nagy fehér kalapban! Nyári kalap, hinné az ember, pedig tél volt, hideg tél; a padlón mindenütt kisplasztikák. Fanny is ott volt velem, együtt jöttünk valami gépelt meghívóra. A balti lány pedig (mint rájöttem aztán, akkor már fiatalasszony) igyekezett volna méginkább engemet belenyomni a pácba, amit ő pácnak vélt, abba, egészen szélesek lettek a mozdulatai, bár rám se nézett: az a házikiállítás is egyetlen pillanat csak a nagy időben, kezdődik a regény. Még meg is lökött, hátulról nekemütközött, akár valami tárgynak, s aztán „üvegesen a semmibe meredt”.
Hátrafordulok azonban én, hogy ez mi ez?
Lehajolt egy egészen picike kisleányhoz, odaguggolt elébe, öltöztette, fejébe húzta a nagy kék kötött sapkát, ráadta a takaros kis vakondok bundát.

CSÚSZÓS PERTLI, KÉK VÁSZONCIPŐ

Másik eset hasonló a Kálvin téri aluljáróba volt. Volt egy ilyen kék vászoncipőm, iráni, síkos a fűzője, mindegyre kioldozódott, idegesítő volt, úgyis mindig rohan az ember, meg kellett állnom akkor is, hogy bekössem, ott a tumultus kellős közepén. Leguggolok hát én is, de majdnem mint aki térdel, igazából alázatos ám az ember; pont akkor haladt el előttem és nem üdvözölt, megvető pillantást vetve rám.
Szóval a földrengésről beszélt nékem akkor az a lány is. Beszélt még arról is, mennyire meg van mérgezve a Duna is már, „ha tényleg te akkora nagy evezős vagy”, mert én persze mindent mindjárt elmeséltem néki magamról, végtelen bizalmat érezve iránta, mintha csak kezébe kéne adnom az életemet úgy amint van, bizonyos értelemben elpuffogtattam mindjárt az elején a puskaporomat. Adatokat sorolt hol mit eresztenek belé, miféle betegségeket kaphatok, leginkább bőrbajokat, ne úszkáljak én a Dunában. Ám főleg a földrengésre minduntalan visszatért. Tudta mely évben, hónapban, mikor lesz, ez meg van írva már a csillagokban. Szerezzek sátrat, mondta, menjünk ki családostul egész nyárra majd a hegyekbe.

Tovább