EMILIA PARDO BAZÁN*

Az elszakadt csipkedísz

Meghívást kaptam Micaelita Aránguiz és Bernardo de Meneses esküvõjére, de nem lehettem jelen, s ezért nagyon meglepõdtem, amikor másnap megtudtam - a szertartásnak este tíz órakor kellett megtörténnie a menyasszony házában -, hogy az ara, pontosan az oltár elõtt, San Juan de Acre püspök azon kérdésére, hogy elfogadja-e férjének Bernardót, határozott és tisztán érthetõ "nem"-mel válaszolt; s minthogy a megismételt, csodálkozó kérdésre újra elutasító választ adott, a võlegény, miután még egy teljes negyed óra hosszat várakozott ebben a nevetséges helyzetben, kénytelen volt visszavonulni, szélnek eresztette a vendégsereget és felbontotta a jegyességet.
    Ezek az esetek nem szokatlanok, gyakran olvashatunk róluk az újságokban; csakhogy az egyszerûbb néposztály tagjai között történik ilyesmi, olyan körökben, ahol a társadalmi konvenciók nem vetnek gátat az érzelem és az akarat õszinte és spontán megnyilvánulásának.
    A jelenet különösségét, melyet Micaelita provokált, éppen az a környezet jelentette, amelyben lejátszódott. Szinte magam elõtt láttam a jelenetet, s nem szolgált vigaszomra, hogy nem a két szememmel láthattam. Elképzeltem a díszes fogadótermet, a bársonyba, selyembe öltözött hölgyeket, az ékköves nyakláncokkal; karjukon fehér mantilla, hogy fejükre vonják a szertartás alatt; elképzeltem a férfiakat, a csillogó kitüntetéseket, a színes katonai érdemrendeket a frakkjuk mellén; elképzeltem a menyasszony gazdagon felékesített édesanyját, ahogy nagy szorgosan, figyelmesen csoportról csoportra járva fogadja a jókívánságokat; elképzeltem igen csinos, megilletõdött húgait, rózsaszínben az idõsebb, kékben a fiatalabb, jövendõ sógoruk ajándékával, a türkiz karperecekkel hivalkodva; elképzeltem a püspököt, aki meg kellett áldja a házasságot, ahogy tekintélyesen és nyájasan mosolyogva, diszkrét dicséretet vagy városias szójátékokat méltóztat elhinteni, miközben ott, a háttérben felsejlik a kápolna virágba borított misztériuma, a fehér rózsák áradata, a padozattól a kupolácskáig, ahol, zöld ágakon, mûvészien elrendezve összehajlanak a rózsák és hófehér liliomok sugárküllõi, az oltáron pedig ott az elõkelõ otthont oltalmazó Szent Szûz képmása, félig narancsvirág függöny mögé rejtve, egyébként az egész helyiség tele narancsvirággal, melyet Valenciából küldött Aránguiz nagybirtokos úr, a menyasszony nagybácsija és keresztapja, aki öreg lévén és beteges, személyesen nem jelent meg - szájról szájra szálló részletek ezek, a Micaelitát illetõ nagyszerû örökséget latolgatva, a házaspárra váró szerencsét, akik majd Valenciába mennek a mézeshetekre. A férfiak csoportjában kissé idegesnek tûnik a võlegény, ahogy sápadtan, a bajszát rágcsálva, bólongatva válaszol a hozzá intézett finom élcekre és magasztaló megjegyzésekre…
    És végezetül, a lakás belsejébe vezetõ ajtó keretében egy jelenséget látok feltûnni, a menyasszonyt, akinek arcvonásait alig lehet megsejteni a tüllfelhõk alatt, ruházatának selyme suhog jártában, s hajában harmatcseppként ott csillognak a menyegzõi ékszer régi kristálykövei… És megkezdõdik a szertartás, a jegyespár a násznagyok kíséretében bevonul, a törékeny alak letérdepel a võlegény karcsú és csinos alakja mellett… Az elõtérben a család csoportosul, alkalmas helyet keres, hogy jól láthassa a barátokat és érdeklõdõket, azután a körülállók tiszteletteljes figyelme és a csend közepette… a püspök felteszi kérdését, amire a száraz "nem" úgy csattan akár a puskalövés, kereken, mint a puskagolyó. És - még így utólag is - elképzelem a võlegény mozdulatát, ahogy sértõdötten odafordul; az anya hevességét, aki leánya védelmére és oltalmára siet; a püspök csodálkozó sürgetését; a társaság megdöbbenését; az egy pillanat alatt elterjedõ aggodalmas kérdést: "Hogyan? Mi történt? Rosszul lett a menyasszony? Azt mondta: Nem? Lehetetlen… De bizonyos ez? Micsoda malõr!…"
    A társasági életben mindez szörnyûséges drámát jelent. És Micaelita esetében nem csak drámát, de szóbeszédet is. Mert sohasem derült fény a váratlan elutasítás valódi okára. Micaelita csak annyit mondott, hogy megváltozott a véleménye és szabad akaratából, gondolta meg magát, még ha ott, az oltár elõtt is, mert az "igen" el nem hagyhatta a száját. A ház barátai a fejüket törték, képtelen feltételezésekbe bocsátkoztak. Kétségtelen, hogy a fatális pillanatig mindannyian boldognak és szerelmesnek látták a jegyespárt, és a barátnék, akik eljöttek, hogy megcsodálják a díszbe öltözött arát, a botrány elõtti percekben még arról beszéltek, hogy a menyasszony milyen határtalanul boldog, és milyen ábrándos, mennyire elégedett, s bizonyára senkivel nem cserélne. Ezek a tények még mélyebb homályba borították azt a különös talányt, mely hosszú idõre táplálékot adott a suttogásnak, melyet fûtött a titokzatosság és alkalmat adott mindenféle magyarázatokra.
    Három esztendõ múltán - amikor már szinte senki nem emlékezett a Micaelita esküvõjén történtekre -, egy divatos fürdõhelyen jártam, ahol az édesanyja fürdõzött. Mi sem könnyíti meg jobban a kapcsolatokat, mint a fürdõhelyi élet, és Aránguiz kisasszony oly bensõséges barátnémmá lett, hogy egy szép napon, a templom felé sétálva, felfedte titkát, s biztosított róla, hogy nincs ellene kifogása, ha közhírré teszem, még hozzá abban a biztos tudatban, hogy az egyszerû magyarázatot senki nem fogja elhinni.
    - Ostoba egy dolog volt… Annyira ostoba, hogy nem is akartam elmondani; az emberek mindig komoly és mélyenszántó okokat tulajdonítanak az eseményeknek, mit se törõdve azzal, hogy sorsunkat néha gyerekségek, kisebb nagyobb "apróságok" irányítják… De az apróságoknak is megvan a jelentõsége, egyesek számára pedig túlságosan is sokat jelentenek. Lám, hogy is volt: fel sem foghatom, hogy senki nem vette észre, hiszen ott helyben történt minden, mindannyiuk elõtt; csakhogy nem figyeltek fel rá, mert hiszen egyetlen szempillantás alatt megesett.
    Jól tudja, hogy Bernardo de Menesessel kötendõ házasságom a boldogság minden feltételét és bizonyosságát magában foglalta. Azonkívül azt is megvallom, hogy nagyon tetszett a võlegényem, jobban tetszett mindenkinél, akit valaha is ismertem; azt hiszem, szerelmes voltam belé. Csupán azt nehezményeztem, hogy nem tudtam igazán kiismerni a jellemét; néhányan ugyanis erõszakosnak ítélték, holott én mindig udvariasnak, elõzékenynek ismertem, modora simulékony volt, akár a kesztyû. Gyanítottam azért, hogy megtévesztésemre alkalmas külsõségeket ölthet magára, és hogy talán vad és zabolátlan természetet rejteget. Ezerszer is elátkoztam a magányos nõ alárendeltségét, mi által lehetetlen közelebb kerülni a võlegényéhez, elmélyülni igaz valójában és õszinte tudomást szerezni, akár a nyers valóságról is - pedig csupán ez volna a megnyugtató. Megkíséreltem én számos próbának alávetni Bernardót, de mindet jól megállta; magatartása oly korrekt volt, hogy bízvást hittem, bátran rábízhatom sorsomat és jövendõmet.
    Elérkezett az esküvõ napja. Amikor felöltöttem fehér ruhámat, újra megcsodáltam rajta a pompás csipkefodrokat, võlegényem ajándékát. Családja õsi tulajdonát képezték a harmadrész széles, épségben megõrzött, káprázatosan finom rajzolatú, valódi normandiai csipkék, melyek akár egy múzeum tárlójába is kerülhettek volna. Mikor Bernardo nekem ajándékozta õket, felmagasztalta értéküket, s ez nyugtalansággal töltött el, hiszen bármennyit érjen is ez a csipke, jövendõbelimnek úgy kellett volna éreznie, hogy számomra ez is kevés.
    Abban az ünnepélyes pillanatban, amikor a viseletem sûrûszövésû atlaszselymén felragyogni láttam, úgy éreztem, hogy ez az igen finom kézimunka a szerencse ígéretét rejti, és hogy az oly törékeny és ellenálló szövés, két szívet forraszt eggyé. Ez az álomkép tartott fogva, amikor elindultam a szalon felé, amelynek ajtajában ott várt a võlegényem. Ahogy siettem feléje, hogy nagy örömmel még egyszer köszöntsem, mielõtt testestõl-lelkestõl az övé lennék, a csipke beleakadt az ajtó valamilyen vasába, méghozzá oly szerencsétlenül, hogy amint szabadulni igyekeztem, meghallottam a szakadás reccsenõ hangját, és megláttam, ahogy a pompás kézimunka egy rojtja a szoknyámra borul. Csakhogy megláttam valami egyebet is: Bernardo határtalan dühtõl eltorzult, megmerevedett arcát; szeme szikrát hányt, szája már félig megnyílt, hogy kimondja a szemrehányó és sértõ szavakat… De nem került rá a sor, mert körötte ott álltak a vendégek; ám abban a röpke pillanatban fellebbent a függöny, s mögötte megmutatkozott a põre lélek.
    Bizonyára elpirultam; de szerencsére a tüllfátyol elrejtette az arcomat. Valami megroppant bennem és darabokra hullott, és az öröm, amivel átléptem a szalon küszöbét mélységes rettegéssé változott. Bernardo most már azzal a haragos, kemény és megvetõ arckifejezéssel állott elõttem, amit akkor fedeztem fel az arcán; a meggyõzõdés egyre erõsödött bennem, s vele együtt valami más is: nem vagyok képes, nem is akarom átadni magam ilyen férfinak, sem akkor, sem soha… de azért odaléptem az oltár elé, letérdeltem, meghallgattam a püspök intelmeit… Mikor aztán elhangzott a kérdés, az igazság tolult az ajkamra, hevesen és irgalmatlanul… Az a "nem" nem volt szándékos, csak önmagamnak mondtam… de úgy, hogy mindannyian hallják!
    - És miért nem mondta el a valóságos okot, amikor annyiféle magyarázatot találtak ki?
    - Ismétlem: éppen az egyszerûsége miatt. Sosem gyõztem volna meg õket. A természetes, köznapi dolgokat nem fogadják el. Inkább hagytam, hadd higgyék, hogy valami komolynak vélt oka lehetett.

HARGITAI GYÖRGY FORDÍTÁSA


ERNESTO CARDENAL

(Nicaragua, 1925)

A cuái parasztasszonyok

Most a cuái kiáltásokról fogok beszélni nektek
   asszonyok kiáltásai mintha vajúdnának
A 90 esztendõs María Venancia süket már szinte holttest
    azt kiáltja a gárdistáknak nem láttam a fiúkat
Az 50 éves Amanda Aguilar
     kislányaival Petronával és Erlindával
      nem láttam a fiúkat

mintha vajúdnának
 - Három hónapon át foglyok a hegyi kaszárnyában -
A 25 éves Angela García két kicsinyével
 A 16 éves Candida aki egy kislányt szoptat
  aprócska és csont és bõr
Sokan hallották ezeket a cuái kiáltásokat
 A Haza nyögéseit mintha vajúdna
Estebana García négy kicsinyével mihelyt kijött
 a börtönbõl
megint szült Gyerekeit oda kellett ajándékoznia
 egy tanyásgazdának A 16 éves Emelinda Hernández
  orcái könnyektõl ragyogtak
 könnyektõl áztak fürtjei
Tazuában fogták el õket mikor Waslalából jöttek
  a kukoricás virágban érõben már a tengeri
 jött az õrjárat és elvitte a férfiakat
   Helikopterre rakták Estebánt
és nemsokára nélküle tértek vissza…
 Elvitte egyik éjjel az õrjárat
Juan Hernández nem tért vissza többé
  Másik éjjel Saturninót vitték el
azóta õt sem láttuk… Chico Gonzálest
  úgyszintén elvitték

  így ment ez minden éjjel
 ama órán mikor a lidércek dalolnak
csak mentek emberekkel kiket nem is ismertünk
  Matilde ülve vetélt el
mikor egész éjszaka a gerillákról faggattak
 minket
  Candidát odahívta egy gárdista
   gyere mosd ki ezt a nadrágot
  de a lány neki egész másra kellett
(Somoza úgy mosolygott a képen mint egy Seltzer-víz reklám)
  Még rosszabbak érkeztek egy katonai teherautón
   Elvonulásuk után három napra Candida megszült
Ez a története a cuái kiáltásoknak
szomorú mint a lidércek dala
ezt a történetet mesélik a cuái parasztasszonyok
 sírva mesélik
mintha könnyeik ködén át földerengene
 a börtön
    és a börtön fölött egy helikopter

   "Mi semmit sem tudunk róluk"
De látták õket
     álmaik fölforgató
szakállas álmok ködbe veszõk
 fürgén
    futnak át egy patakon
elbújnak a kukoricásban
  ugrásra készen
(mint pumák)
   elõjönnek a fûbõl
becsapják a gárdistákat
     megérkeznek a tanyára
   piszkosan és diadalmasan
 Candida Amanda Emelinda
álmukban sok-sok éjjel
            - hátizsákjukkal -
   fölfelé az egyik hegyen mialatt
     "víg-vagyok-víg" - mondjad madár
a 90 esztendõs María Venancia
   látják éjjel álmukban
    különös hegyeken
sok-sok éjjel
   mind a fiúkat

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA


ANDRÉE CHEDID

(Libanon, 1920)

Halál - lassítva

A fiatal nõ érezte hátában a golyó behatolását. Éles, égetõ fájdalom; egész rövid.
    Ment tovább, mintha mi sem történt volna. De nem sokáig maradhatott ebben az illúzióban.
    Körös-körül a gyökerestõl kitépett fák, a felszakított úttest, a bérházak tátongó, kiégett tömbjei - minden világosan bizonyította, hogy kemény harcok dúltak, s a fegyverszünet újfent rövid életû volt.
    M.-et gyors sorozat találta el, amelynek pedig nem is õ volt a célpontja. Sebe - valóság volt.
    Nem akart többet tudni róla. A fájdalom most engedett. Az életén kívül számára egy dolog számított: eljutni arra a helyre, ahol várják. Tizenöt perc gyaloglás odáig, a hídfõig, a korlát sarkáig.
    A déli nap éles fénye bevonta az elhagyatott környéket, lánggal égette arcát, szorosan burkolta harminc éves testét.
    Nem fogja elengedni magát, kényszeríteni fogja testét, szembe fog szállni vele. Ki kell bírnia azt a negyed órát, ami a találkozástól még elválasztja. Rövidebb utakon megy majd, veszélyesebbeken, mint ez az utca, mely egyenesen vezet le a folyóig.

    *

    Kissé lejjebb, az utca megbillent, szürke fátyolba burkolózott. A levegõ hirtelen mintha ránehezült volna, az égboltot gipszburkolat vonta be.
    M. mozdulatai végtelenül lelassultak, érzékei gyöngülni kezdtek. Egyetlen vágy hajtotta csak: a híd közelébe érni. Nem hagyta, hogy összeessen.
    Karját, kezét kinyújtotta azt remélve, azok majd elõbbre vonszolják egyre tompuló mellkasát, vattával tömött lábait.
    A félelem, hogy nem érkezik meg idõben, erõsebben kínozta, mint a golyó ütötte lyuk.
    Hogyan határozzuk meg ennek az országnak a határait? Miért kellene megnevezni ezt az országot; ezt a nõt? Hiszen oly sok hely, oly sok áldozat kénytelen ugyanezt a sorsot elviselni.
    A sáros rizsföldeken, a nagyvárosok aszfaltján, az izzó homoktengerben, a megvert és megtizedelt tömegben összezsúfolódottan vagy belepusztulva a magányba; a kontinenseken lemészárolt, elûzött, agyonlõtt, megkínzott emberek itt, ezen az utcán találkoznak, ebben az egyetlen személyben: M.-ben, aki most hirtelen egyedivé vált. Ebben a halálra sebzett, de még élõ nõben.
    Erõszakra erõszak felel, egyik borzalom elfedi a többi borzalmat, vérben fürdõ arcok, vérüket vesztett arcok, férfiak, nõk, gyermekek vére…
    Mit számít a hely? Mindenütt az emberiség léte forog kockán, és a menetnek nincs vége.
    Minden egyes eltalált testben valamennyi test nyög. Valamennyi test, melyet a vak erõszak kivet magából, ugyanabban a mély szakadékban végzi.
    M. túlértékelte erejét. Könyörögve néz körbe, segítséget kér, de sehol sem lát senkit, semmit. Elvonszolja magát a falig; kezével tapogatja, súrolja, belekapaszkodik a kiszögellésekbe. Még küzd, még harcol, fejét forgatja, mellét megfeszíti; térde gyöngül, már nem bírja, összecsuklik s a földre esik.
    M. kiált, de hangja megtorpan, torkában megtörik, már csak halántékán érzi forróságát, csöndes mormogássá töpörül, alig súrolja ajkát, s azután - kialszik.
    Most már másodszor hasít bele két oldalról az erõs fájdalom. Lapockacsontjai között langyosan folyik valami, ingblúzát testéhez ragasztja.
    A fiatal nõ úgy dönt, már nem dacol testével, inkább követi parancsát. Kerülve a hirtelen mozdulatokat, most kíséri a húst, ahogy az forogva örvénylik. Már nem ellenkezik ide-oda bukó fejével, himbálódzó karjával, amely a levegõt csapkodva támaszt keres. Miközben próbál takarékoskodni lélegzetével s reménykedik, kibírja addig, amíg egy járókelõ arra téved és rábízhatja az üzenetét, M. hagyja, teste csináljon vele, amit akar, de azért szemmel tartja magát.
    M. eggyé válik mozdulataival, megfordul, visszafordul, meggörnyed, lassan, nagyon lassan forog, mint a moziban a lassított felvételeken, ráhagyja magát a talaj vonzására, a súlyos zuhanásra, míg fokról fokra dõlve eléri a járdát, ahol magzati pozitúrában végigfekszik.
    Arccal a föld felé, figyelõ pillantással, a fiatal nõ belekapaszkodik öntudata utolsó, még pislákoló fényébe, megriad a gyorsan tovatûnõ idõtõl, kétségbe esik a felhõ mögött hirtelen eltûnõ Nap miatt. A játékos égitest azonban már vissza is jött, s ettõl igazából megkönnyebbült.
    A közelben ablakot nyitottak. Kávé illata terjeng a levegõben.
    M. megpróbálja elhessegetni a fel-felbukkanó emlékeket. Csak a jelenhez ragaszkodik, a jövõnek ezt a kis szeletét igyekszik megmenteni. Végtelen óvatosan sikerül zsebébõl egy színes képeslap nagyságú fényképet és egy ceruzadarabot elõhúznia. A képeslap hátoldalán, a levél sorai után, nagy nehezen odaír néhány szót.
    Tudja, itt a vég. A vég, pedig az "élet" még el sem múlt!
    A halál ránehezedik erre a parányi területre, ami még az övé, de amely percrõl percre egyre szûkül. A kányára gondol, valamikor ott körözött széles, barnás szárnyaival Kairó - hõn imádott szülõvárosa - egyik negyede fölött, mielõtt zsákmányára lecsapott volna. A ragadozó hirtelen, méltósággal ragadta meg az erkély szélére helyezett húsdarabot.
    Most néhány méterrel balra kapu nyílt. Idõs házaspár merészkedik az utcára, elõtte azonban felnéznek a tetõkre, ahová gyakran orvlövészek fészkelik be magukat.
    Végleg elmennek ebbõl a veszélyessé vált negyedbõl. A férfi madzaggal durván átkötözött bõröndöt cipel. A küszöbön a két öreg kézen fogja egymást.
    M. pillantása szinte issza õket. M. odabújik gyöngéden összekulcsolódott kezük közé. Mint az idõs hölgy, õ is társa vállára hajtja fejét, õ is érzi a hajára adott csókot.
    M. kétségbeesve kiált utánuk a mélységes mély csöndben. Hiába próbál mozdulni, hiába próbálja felhívni magára figyelmüket.
    Miért is ebbe a szürke ruhába öltözött, színe egybeolvad a kövezettel! A sárga ruhát kellett volna fölvennie, abban futni boldogan és önfeledten a szerelmi légyottra!
    A két öreg halkan beszélget. Nem veszik észre, elindulnak, s lassan tovatûnnek az ellenkezõ irányban.

    *

    Az idõs hölgy menet közben még egyszer, utoljára, hátra néz, az elhagyott ház felé.
    - Ha vége lesz, visszajövünk - mondja a férj.
    A felesége azonban nem hisz benne, többé már nem hisz semmiben.
    Hirtelen észreveszi a járdán kuporgó formát; még mozog.
    - Nézd csak, ott ni!
    Visszafordulnak, odasietnek.
    Egymást támogatva, amilyen gyorsan csak bírják, átfutnak az úttesten, vissza, oda, ahonnan elindultak.
    Az öreg letérdel, vizsgálgatja a sebesültet. Rögtön megérti, súlyos, végzetes a sebesülése. Már nem bírja lázadását, a feltörõ "miért"-eket magába fojtani, szemébõl kicsordulnak a düh könnyei, felesége ezalatt ott áll, üvölt, öklével veri az ajtókat, megpróbálja felriasztani a szomszédokat.
    Nem kap feleletet. A legtöbb ház már régóta üresen áll, a lakók elmenekültek a hegyek közé. A fegyverropogás, a félelem, hogy a harcok kiújulhatnak, az óvóhelyekre ûzte az otthon maradtakat.
    M. hallatlan erõfeszítéssel fölemeli a kezét, reszketõ ujjai között szorítja a képeslapot, amelyet átad nekik.
    Az öreg kiveszi a kezébõl, nézi, megfordítja: próbálja megfejteni a barna tintával írt üzenetet.
    - Rosszul látom, nem megy. Olvasd te!
    Az idõs hölgy kiveszi a nyakán függõ tokból ezüst keretes szemüvegét, felteszi, és hangosan olvassa.
    M. arca földerül. Hallja az öreg hölgyet.
    - Máris futok, rohanok!
    - Egyedül?
    - Láthatod, nem hagyhatjuk itt egyedül!
    A férj bólint. Szemével követi feleségét, aki a könyökét derekához szorítva, teljes erõvel fut, fölfelé az úttesten, kitéve magát minden veszélynek.
    Férje tekintetével óvja, ahogy távolodva alakja szemmel láthatóan egyre kisebb és kisebb lesz. Fürgének, elevennek találja, mint annak elõtte; olyan korúnak látja, mint a most itt haldokló fiatal nõ. Régen, azon a napon, amikor a körút túlsó oldalán belevetette magát a zajgó tömegbe csak azért, hogy vele találkozhasson. Futott feléje, fittyet hányva minden veszélyre, szembeszállva az autókkal, arcát tûz hevítette, haját szél borzolta. Vakmerõ, mindig is az volt!

    *

    A fiatalember, aki ötszáz méternyire a nagy híd korlátjának támaszkodott, beleunt a várakozásba.
    Két nappal azelõtt találta meg M. címét, azt is tudta, eljutott hozzá az üzenete és a fényképe is. Néhány napja úgy tûnt, a város megnyugodott, a fegyverek a megszokottnál jóval tovább hallgattak.
    M. maga volt a megtestesült pontosság: ha nem jött el, ez azt jelentette, nem akart jönni. Sokáig várt, már nem reménykedett.
    Az öreg hölgy messzirõl felismerte a fiút királykék színû pulóverérõl, amit a fényképen is viselt. Integetett neki a képeslappal, megpróbált kiáltani neki.
    Egy zsúfolt autóbusz azonban olyan élesen rádudált, hogy fel kellett elõle ugrania a járdára.
    A gépszörny a testét súrolva száguldott el mellette, dudált, zörgött.
    Még látta, a fiatalember belekapaszkodik egy kinyúló kézbe, felhúzódzkodik a peronra, majd eltûnik a busz belsejében.
    Hiába ordított utána. Az autóbusz motorjának bõgése elnyomta kiáltását.
    Néhány pillanat múlva már el is tûnt az óriás kerékgumik által kavart porfelhõben.
    Az idõs hölgy megsemmisülve támaszkodott a híd korlátjához. Várt néhány percet, amíg ismét lélegzethez jutott, aztán újra elolvasta a levelet, melynek minden egyes szava saját fiatalságának egy szegletét tépte föl. Beleborzongva a gondolatba, hogy aki most mit sem sejtve ment el, akár a saját társa is lehetett volna, már csak egy dologra tudott gondolni: a lehetõ leggyorsabban utolérni, még mielõtt baj érné õket.
    Futólépésben indult vissza, magában mormolta a fénykép hátoldalára írt szavakat, melyeket - észre sem vette - kívülrõl megtanult:
    "Mifelénk a rombolás, a borzalom, a gyûlölet már mindenféle álarcot felöltött. Kiben, miben hihetünk még? Amióta a halált itt érzem mellettem, az igaz szerelmen kívül minden hiábavalónak, abszurdnak tûnik; számomra már semmi más nem létezik. Szeretjük egymást, M., bármi történt is; ne éljünk tovább így, egymástól távol. Holnapután várlak, déli negyed egykor, a nagy híd sarkánál, mint elsõ randevúnkkor (már hat éve!). Egy barátom viszi ezt a levelet, igyekszem majd meggyõzõdni róla, odaért-e. Azt a kék pulóvert fogom felvenni, amelyiket te adtál, és amelyik ezen a fényképen is rajta van. Messzirõl meg fogsz ismerni. Ha egy óra múlva sem leszel ott, tudni fogom, mindennek vége köztünk."
    A lap aljára a fiatal nõ reszketõ kézzel írta oda a választ: "Épp most…"
    Az idõs hölgy letérdelt férje mellé. Karját válla köré fonta, elmesélte a kudarcba fulladt találkozást, s így szólt: - Egy nap majd rátalálunk. Meg kell tudnia!
    A férfi suttogva mondta, egy járókelõ elment mentõt hívni. Õ azonban az elsõ pillanattól tudta, semmi remény arra, hogy megmentsék a fiatal nõt, aki már nem is mozdult, alig lélegzett. Az idõs hölgy lehajolt, langyos leheletével végigsimította fakó arcát, ajkával a halántékát. Majd óvatosan félresimítva haját, vigyázva szótagolva a szavakat, a fülébe súgta:
    - Várt rád a nagy híd sarkánál. Láttam, kicsikém. A kék pulóver volt rajta, amelyik a fényképen is. Azonnal felismertem. Beszélgettünk.
    M. sóhajtott, mosolygott, így képes volt arra, hogy folytassa:
    - Elindult, már jön!
    A férje felé fordult, cinkosan pillantottak egymásra. A férfi folytatta:
    - Már az utca végében van, közeledik.
    Az idõs hölgy is biztatta:
    - Ott van, jön!
    - Jön, mindjárt itt van!
    - Itt is van!
    Hangjuk egybefonódik, egymást biztatják.
    A fiatal nõ erei megnyugodva lüktetnek. Boldogság árad szét vonásain. Mellkasából sóhaj száll föl, mélyebbrõl, mint a tenger.
    Az idõs házaspárt öröm és fájdalom tölti el. Agyukban, szívükben zakatolva csap össze a dolgok abszurditása és értelme.
    Kezeik egymást keresik, találkoznak, s már látod, eggyé egyesülnek.
    Egyetlen a kéz, mely gyöngéd védõburokként zárul a fiatal, mozdulatlan kéz köré.
    Még nem hûlt ki teljesen.

    KUN TIBOR FORDÍTÁSA
 


LADÁNYI MIHÁLY

Szép húgaim

Szép húgaim, grundokon felnövõk,
vasúti töltés mentés csókolózók, egy ágyban
                                                    négyen alvók,
vidáman keserûek,
szép húgaim,
akiknek a lepattogzott lavór a fürdõszoba,
zsíroskenyér a vacsora
és öt gyerekkel jön a szerelem,
szép húgaim, proletár-angyalok,
akik nem jártok divatszalonokba,
s nem alkuszik rátok az idegen,
nem látni sápadt arcotokat a filmeken,
és olcsó taft-ruha
a megálmodott elegancia,
szép húgaim, akikrõl nem beszél lelkesedve senki sem,
s akik, ha jön az este,
ugyanúgy ültök majd, kezeteket ölbeejtve,
akár a régiek,
és álmosan várjátok a jövõt
haza a kocsmából, a meccsrõl,
s a vacsorát tízszer felteszitek,

szép húgaim,
tele van a szívem örömmel, szánalommal,
tele van veletek
a szívem.
 

Tüzet hoztam

Mikorra arcomhoz simul
csókkal csipkézett melled ó
csókkal csipkézett melled már
nem való szerelemre.
Hisz jöttek az idegenek
és nekik adtad melled ó
vele remegõ csípõd is
övéké lett a zsenge.
Szeretni akartalak én
kezembe venni melled ó
tüzet hoztam kendõ helyett
takard az ágyékodra.
De nem volt elég pénzem ám,
hogy hozzám is húzz egy kicsit
nem volt elég pénzem bizony,
hogy odavégy karodba.

Most meg miért szeresselek,
nem vagy már anyának való,
Mit énekelnék annak, kit
ide szülnél karomba?


LUISA CASTRO
(Spanyolország, 1966)

Anyám egy konzervgyárban dolgozott…

Anyám egy konzervgyárban dolgozott munkáskorában.
Egyik nap anyám annyit mondott:
A szerelem szardínia dobozban. Tudod te,
hogy készülnek a bádogdobozos
konzervek?
Egyik nap anyám annyit mondott: a szerelem mûtárgy bádog-
dobozban.
Lányom,
tudod, honnan való vagy? Bádog-
tartályából a tengeri csigáknak.
A gyár háta mögött, hol bûzlik
a kagyló
meg a sok haltartó láda. Borzasztó a büdösség, s ami kék, minden,
csak nem szép. Onnan való vagy.

Á, mondtam én, akkor a tenger lánya vagyok.

Nem.
Egy pihenõ lánya vagy te.

Á, mondtam én,
az uzsonnaszünet lánya vagyok így.

Hát, ott hátul, a mihaszna limlomok közt.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA



DEDINSZKY ERIKA

az egész világon
de különösen Magyarországon
oly nagyon rettegett
feminizmus csak ennyi:

ha csak szárnyrebbenéssel puhább tekinteted a kõnél
ha csak egy éjszakára vagyunk ketten a nyerõ fél
ha csak én érzem is úgy: lassú tested megértett
mert nem vesz csak kér, és csöndesen ad, ha kérek
és a kezed se tör, zúz, fojt, arat, rabol
hanem bejár figyelve, kérdez, válaszol:

nekem elég. Még így is alig merem
hinni hogy vagy. S mert ilyen:
vagyok én is. Ember. Létezem.


M. SZÁNTÓ JUDIT

A szerencse lánya

A bába szaladt az ajtóhoz a már megfürösztött, pólyába bugyolált gyerekkel és boldogan mutatta fel a nyitott ajtóban izgatottan álló apának újszülött gyermekét.
    - Kislány - közölte, miközben a pólyát óvatosan Rosenblum Jenõ karjába helyezte. - Szerencsés ember lesz, burokban született.
    A csecsemõ mit sem törõdve a külvilággal és jövendõ kilátásaival, felsírt, majd elhallgatva ökölbe szorította apró kezeit és békésen elaludt. A szobában az ifjú apán kívül még öt gyerek vette körbe az apróságot, örvendezve az érkezésén és csodálva az új testvérkét. A hatodik nem lehetett jelen a nagy eseménynél, mert valakinek a kis szatócsboltban kellett lennie. Hisz az üzlet nem zárhat be, akárkinek szüksége lehet valamire. Ezért a legidõsebb fiú, a tizenhét éves Imre gyerek izgatottan adogatta a vevõknek a petróleumot, a fejkendõt, a sót, vagy amit kértek, arra várva, hogy valaki felváltsa a családból és õ is megtekinthesse az új jövevényt.
    Az apa pedig, karján a kis Margitkával bement a másik szobába, ahol Rosenblumné asszony fáradtan, de mosolyogva tekintett belépõ urára. Az meg gyengéden hitvese mellé helyezte a babát, homlokon csókolta drága Lináját, majd az égre nézett:
    - Hála néked, Örökkévaló, hogy megajándékoztad frigyünket még egy gyermekkel!
    Közben az egy fiú és a négy lány sorjázott be halkan, lábujjhegyen a szobába, mintha templomba lépnének. Mint az orgonasípok, úgy vették körül anyjuk ágyát, hogy biztosítsák örömükrõl, és egy pillantást vessenek a kislányra. A tizenhat éves Sárika a szobában maradt, hogy ott egy kis rendet teremtsen, de a többiek kivonultak, hadd pihenjen anya és lánya.
    A tizenöt éves Terka pedig sietett a boltba, hogy Imre is megismerhesse legkisebb testvérét.
    A többiek is mentek a dolguk után. Ekkora családban mindenkinek akadt munkája, ma pedig mindenre a szokásosnál jobban kellett figyelni, mert anyjuk nem volt köztük, hogy irányítsa a teendõket. Szerencsére, Sárika jó helyettesnek bizonyult. Nem elõször vette át anyjától hasonló okokból a ház vezetésének a gondját.
    Rövid idõ múltán minden visszatért a megszokott kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy ismét szaporodott egy személlyel a család.
    Margitka pedig nemcsak a szerencse gyermeke volt, hanem szerencsét hozott a családnak is. Egészen pici korában szépségével, kedvességével, mindig mosolygó arcocskájával bearanyozta Rosenblumék életét. Késõbb szófogadásával, engedelmességével, és örökös csacsogásával tûnt ki. No, meg a szerencséjével. Nemhiába született burokban. Amihez csak nyúlt, az mind sikerült. És mindent oly természetességgel, oly keccsel csinált, hogy elbájolt mindenkit.
    Õt magát pedig élete elsõ pillanatától kezdve kényeztette a sors. Az élet úgy hozta, hogy több gyerek nem született Rosenbluméknál, azaz mindig õ marad a kicsi. A két nagyobb nõvér szeretettel anyáskodott fölötte, a két kisebb pedig gondoskodott arról, hogy ne kelljen õt is a háztartás kisebb-nagyobb feladataival terhelni. Sõt, anyjuktól is elvállaltak valamicskével többet az addigiaknál, hogy többet tudjon foglalkozni a picivel. A két fiú meg? Õk nem tudtak olyasmivel segíteni, mint a lányok, de mással igen. Babát faragtak, babaházat készítettek, még be is bútorozták. Nemcsak a falu gyerekei, hanem a felnõttek is csodájára jártak a munkáiknak. Késõbb pedig kísérgették Margitkát.
    Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy Rosenbluméknak szatócsüzletük volt. Ahonnan Margitka születését követõen mindig hozzá vándoroltak a legszebb hajszalagok, ruhácskának szánt delének, kartonok, puha, meleg barhentek. A finom csemegékrõl, cukorkákról, csokoládékról nem is szólva. Amelyeket ugyan - a szegény falusi lakosság csekély igényét figyelembe véve - nem nagy mennyiségben rendeltek meg, de annyi mindig akadt az üzletben, amennyivel újabb mosolyt csalhattak Margitka arcocskájára.
    A legkisebb Rosenblum lány pedig élt a kényeztetéssel. De nem élt vissza vele. Mindig szerény maradt, bár minden kedvességet örömmel fogadott.
    Amikor nagylány lett, két bátyja gyakran bevitte a közeli Pestre; többnyire moziba mentek, de néha színházba, sõt még tánciskolába is eljutottak. Margitka majdnem minden új filmet látott. A mozivásznon találkozott Alpár Gittával is, aki nagyon megtetszett neki. Igyekezett utánozni. Odáig persze nem merészkedett, hiszen lehetõsége sem lett volna rá, hogy öltözködésben is kövesse, de mozdulataiban, viselkedésében megpróbált igazodni hozzá. És felvette a Gitta nevet. Margit-Gitta. Igazán megfelelõnek látszott. Õ pedig ezen a néven szebbnek és elõkelõbbnek érezte magát. Lassanként a környezete is elfogadta.
    Telt-múlt az idõ. Nõvérei férjhez mentek, gyerekeket szültek, egyik bátyja is megnõsült. Mígnem õ maga is eladósorba került. Sok gondot okozott szüleinek, hogy Gittácskát megfelelõen adják férjhez. Sok tanácsot meghallgattak, sok házasulandó ifjút néztek meg maguknak, míg végül Rosenblum Jenõ nõvére kommendált egy fiatalembert, aki mindenben alkalmasnak tetszett. Jó családból származott, a szüleinél dolgozott, szintén egy vegyeskereskedésben, de jóval nagyobban, mint Rosenbluméké, ráadásul Pesten. Ügyes kereskedõnek tartották, nem kellett félni attól, hogy nem tudja eltartani a családját. Amellett szolid volt, vallásos. Nem volt éppen ortodox, de hát õk sem voltak azok. A nagy ünnepeket megtartották, aztán semmi több. Nem vezettek kóser háztartást, és szombaton is nyitva tartottak. Nem is tehettek mást, a bevétel megsínylette volna a heti külön zárvatartást.
    Egy szó mint száz: a két család között megkezdõdött a tárgyalás, amibe - akkori szokás szerint - a két fiatalnak semmi beleszólása nem volt. De így is ment minden, mint a karikacsapás. Megállapodtak abban, ki mit ad a gyerekével, abban is, hogy a lányos házhoz tapasztanak még egy szobát, ott fognak lakni. A nagy házban két szoba is üresen állt, mióta a nagyobbak kirepültek. Az újabb szobával elegendõ lesz, a születendõ gyerekeknek is. A falusi üzletben pedig épp elkél a segítség azzal, hogy megcsappant az ott élõk száma.
    Rosenblumék és Kardosék egymás tenyerébe csaptak, azután összehozták a fiatalokat. Nem volt részükrõl semmilyen ellenvetés, mindketten tudták és elfogadták, hogy ez az élet rendje. Mindig a szülõk választják ki a jövendõbelit. És talán nem is árt rájuk bízni, hiszen nagyobb a tapasztalatuk.
    Létrejött a házasság, és egyik fél se bánta meg. Kardos Pali derék férjnek bizonyult. Gittácska a továbbiakban sem szenvedett semmiben sem hiányt, beleértve a kényeztetést, a dédelgetést is. Õ maga pedig igen jó asszonnyá vált. Az urának nem lehetett rá panasza semmiben. És mennyire igazuk volt, hogy bíztak a szülõk ítéletében: rövid idõ alatt meg is szerették egymást. Méghozzá igaz szerelemmel. Boldogságukat pedig csak tetézte, hogy két fiuk született. Két szép, okos, ráadásul szófogadó, jó gyerek. Hát kell ennél több?
    Ismét csak telt-múlt az idõ. A nagyobb fiú, Andor kitanulta a borbélymesterséget. Amikor felszabadult, üzletet nyitott, és amióta kitette a bolt ajtaja felett a foglalkozást jelzõ tányért, megkereste a maga kenyerét. Jól végezte a munkáját, mindenkihez nyájas és udvarias volt, nem kellett tétlenkednie az üzletben. A kisebbik gyerek, Palkó a szatócsboltban segédkezett. Éppen jókor kezdett munkához: az apjának már sok volt a kiszolgálás, a rendelés, a nyilvántartás és egyéb teendõ. A két öreg lassan kénytelen volt abbahagyni a munkát. Az asszony lába nem bírta az álldogálást, már a konyhában is csak tessék-lássék forgolódott minden nap egy keveset. Annak se volt látszatja, inkább csak önmagát nyugtatta meg, hogy még tud valami hasznosat is tenni. Rosenblum bácsi még hébe-hóba belátogatott a boltba. Ott tétlenül ténfergett egy ideig, szemével elégedetten végigsimítva a polcokon a cukrot, sót, gyufát, a másik oldalon a lámpabelet, petróleumot, a sarokban az egérfogókat, kerti szerszámokat, a vasárut. Azután odacsoszogott az oldalsó pulthoz, hogy kezével végigtapogassa a végben sorakozó kelméket. A fárasztó tevékenység után leült egy csöppet a kasszát képezõ asztalka mögé, megvárta, míg a következõ vevõtõl õ veheti át a pénzt és õ adhat vissza, majd nosztalgikus sóhajjal, az asztalra támaszkodva felállt, hogy visszavonuljon a lakásba és kipihenje a boltlátogatás fáradalmait.
    Hanem a szerencse forgandó. Gittácska mellett sem tartott ki. Egyszerre csak minden külön értesítés nélkül cserbenhagyta. Mindez pedig 1943-ban történt. Már az év maga sem kezdõdött valami jól. Gitta a mosogatóvizet akarta az udvarra zuhintani, amikor a küszöb elõtti jégen megcsúszott, és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött a lába.
    Ez éppenséggel nem hiányzott. Az egész háztartás felborult. Az öregasszony nem tudta átvenni a feladatokat, a férfiak pedig azt se tudták hirtelenjében, hova nyúljanak. Végül a szomszéd Rozika segítette ki a bajba jutott családot.
    És a szerencsétlenség befészkelte magát hozzájuk. Rosenblum Jenõt szélütés érte. A baloldalát nem tudta mozgatni többé, és beszéd helyett csak tátogott. Nem is akart így élni tovább. Az akarat pedig nagy úr. Addig-addig kérte ég felé emelt szemével az istenét, hogy vegye magához, míg az megsajnálta és teljesítette a kérését.
    Csúnya, zimankós idõben volt a temetés. Sára asszonyt támogatni kellett, de persze a világért se maradt volna otthon. Meg is fázott alaposan. És többé talpra se állt. Két kínzó köhögés között pedig csendesen megjegyezte: - Az én Jenõm nem hagy magamra. Biztosan eljön értem. Nem tudunk egymás nélkül meglenni.
    És Rosenblum valóban eljött az asszonyáért. Csendben jött, éjjel, senki se vette észre. Élete párja arcán mosollyal ment utána.
    Azután jöttek a behívók. A két fiú egyszerre vonult be. Rövid szolnoki tartózkodás után Borba vezényelték õket. De ezt az apjuk már csak Gittuska levelébõl tudta meg. Közben ugyanis õt is behívták Salgótarjánba.
    Az asszony magára maradt. Az üzletet fenntartotta ugyan, de a választékot megnyirbálta. Igaz, így kisebb lett a forgalom, de hát mi kellett egymagának? Alig valamicske. Amit néha-néha megnyomott a kis csomag, amit a szeretteinek küldhetett. De hát az sem volt sok. Jóformán semmi.
    Gittuska arcáról lehervadt a mosoly, két szemébe szomorúság költözött. Csak akkor röppent arcára a remény, amikor levelet hozott valamelyiküktõl a postás.
    A levelek ritkultak, Gittuska hajába õsz szálak vegyültek, homlokát egyre több ránc szántotta. Ajkai már nem voltak nevetõsek, arca elhalványult, testét meghajlította az övéiért érzett rettegés.
    A boltban tette, amit bírt, de egyre nehezebben. Amikor zárás után bement a lakásba, leült a konyhában, karja erõtlenül hullott az ölébe és maga elé meredt. Csak soká tudta rászánni magát, hogy egyen egy keveset. Azután lefeküdt, nézte a sötétet, míg el nem nyomta az álom. Másnap fáradtan vánszorgott az üzletbe.
    Hanem egyszer, utoljára mégis felragyogott a szerencsecsillaga.
    A németek bevonulásának a másnapján a létrán állt, onnan rakott sorban a legfelsõ polcra néhány szidolos üveget. Ezeket nem sokan keresték, ritkán kellett értük létrázni. Éppen ezért jó helyük volt legfelül.
    Hirtelen elvesztette az egyensúlyát. Hanyattesett, magával rántva a létrát, kezében tartva az egyik üveget.
    A létra rábukott, az üveg eltört, szilánkja mély sebet vágott a karján. Vére pirosan a magasba szökkent. A fejét beverte a küszöbbe.
    Gittuska elvesztette az eszméletét. És magához sem tért, miközben gyorsan gyengült a vérveszteségtõl. Szép csendesen, öntudatlanul hagyta itt az evilági létet.
    Nem érte meg a deportálást, sem a férje és két fia, sem egész rokonsága elvesztését.

    Lám, a szerencse mégsem hagyta cserben. Csak megsajnálta még egyszer, és féltõn örökre magához ölelte.


ADA NEGRI
(Olaszország, 1870-1945)

Rövid történet

A lányka költõk álmait idézte,
mindig fehér ruhát öltött magára,
szfinxek nyugalma árnyékolta arcát.

Selymes haja a derekáig ért le,
dallamra csengett kurta kacagása,
szép testét szinte márványból faragták.

Szeretett viszonzatlanul. Szivében
és homloka mögött õrizte némán
bõsz lángjait e szótlan szenvedélynek.

A vágy elsorvasztotta õt egészen.
S egy õszi alkonyon meghalt szegény lány,
mint verbéna, mit napsugár nem éltet.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA