ROZSNYAI ERVIN

Hacsak

Nem jó dolog
tudni az igazat,
mert nézd csak,
melletted ki marad:
egy-két ótestamentumi
félnótás alak,
meg néhány holnapra esedékes
árnyék, akinek
nem lesz jussa többé
hússal bevont
csontozatra,
erek és idegek
formatervezett
mintázatára,
lélekre, emberi alakra,
hacsak avatott,
ölni hivatott
markokból ki nem csavarod
a meglóbált vasat,
mielõtt egykedvûen
villanna és lecsapna.


BOZÓK FERENC

Sarutlan Szent János éjszakája

Némán, hogy a ház meg ne riadjon elõled,
Kínlódva, szerelmesen ontva a vért,
Lassan: a titok-éjszaka csendje körötted,
Sebzõn ama nyílhegy a szívedig ért,
Hogy lásd ama végtelen éteri lángot,
Lásd ama végtelen éteri Fényt.
 



 

BORSOS ROLAND

Egynyári agónia

Puffadt, nyári napon
ablakomba ül a város,
elhúzza a függönyt az ág,
s rajta a galamb
csendben marad,
fél,
pislog egy kicsit.

Elnagyolom magam.
Máskor meglátlak egy sarkon,
befordulsz,
s fordul veled az utca minden
füstje-köve.

Színtelen a nap, halk szélsuhogással
foglalják el az árnyak az utcát,
én is elhúzom a függönyt,
s rajta a tenyérnyi galambfolt
riadva foszlik el.


KOHÁRI CSABA

Tánciskola

Valahol zongoráztak, így a dermedt, keserû kávé mellé egy bordófejû pipát tömött meg egy kéz, illatos, finom, lélekmelegítõ dohánnyal, hogy aztán a kézhez tartozó test leüljön egy férfiszobában olvasni, hogy az éjszaka alkohol magányának sötét démonjait egy konyak mellett az írók soraival ûzze el. A II. világháborúról szóló elbeszéléseket olvasott a tisztességrõl és a becsületrõl, s amikor az is elfogyott, a magyar néprajz anyagi kultúrájával foglalkozó nyomtatvány került a borospoharak, meg a hamutartó közé. Semmi álszent dolog, semmi virtuális valóság.
    Kinn a parasztház hosszú udvarán borzos foxterrierek forgolódtak az olvadó hóban. Benn didergett a lélek.
    A férfiszoba nyugati falán a Jézust a holdvilágnál ábrázoló századeleji olajkép alatt és Gömör vármegye XIV. századi térképe mellett egy kiprintelt fénykép lógott, amely a Fõvárosi Sörfõzõ Rt. budai fõraktárát ábrázolta az 1900-as évek elejérõl.
    A barnított kópia elõterében, a patinás épület Tánciskola feliratú kapuja elõtt, három, számunkra ismeretlen személy áll horizontális elrendezésben, egy nagy múltú és nevû intézet kultúrbrigádjának a tagjai. Kezükben, mint a gótikus szobroknál, foglalkozásuk ismertetõ eszközei, mint a VHS-rendszerû kazetta tok, egy N. márkanevû 801-es, hagyományos fényképezõgép és egy mobiltelefon. Az elrendezésbõl és a kép megfogalmazásából kiderül, hogy szereplõi hiábavaló és fölösleges tagjai egy társadalomnak, s ennek megfelelõen súlytalanul lebegnek a tömör, nehéz épület elõtt. Egy háborúban, egy férfit próbáló tisztítótûzben, valószínûleg az elsõ vonal, elsõ tûzszakaszába soroznák be õket foltozott, kifakult zubbonyban és töltény meg kulacs nélkül, s estére már az ellátmányt sem vennék fel a nevükre.
    A képet Gulyás Dénes mûvésztanár készítette, aki akkoriban az intézményben tanított mûvészettörténetet, s olykor kávézott és dohányzott a fent említett egyének társaságában. Tehát a fent említett kép elõterében horizontális elrendezésben állt három eddig számunkra ismeretlen személy egy oktatástechnológiai mérnök és két közmûvelõdési szakember - más fordításban: léhûtõk - mûködésük és okságuk fõbb ismertetõjegyeivel.
    Egy hihetetlenül fehérharisnyás, copfos leányka játszott zongorán valami Chopint, minden átélés nélkül, csak úgy, bele a világba.
    Ezért reggelre az egyik személy a képrõl megivott egy üveg bort - talán egy üveg, 12 Celsius fokos egri muskotály cuvée-t, lomha, tántorgó kortyokkal és a kifényesedett reggel napsütötte csöndjében érezte, egyre mélyebbre hull vissza az ajándékba kapott depresszióba.
    A televízióban egy agilis nemzetvezetõ beszélt, míg a fény végigömlött a tájon az M3-as mellett, ahol nagy, döglött állatokként hevertek a hóban a házak szürkén és a halott kertekben csak az örökké éhes verebek motoztak. A vidék verebei.
    A városiak az esélyegyenlõség jegyében maradhattak székeiken, asztalaikon, munkájukban, hivatásukban, csak a szõrös talpú verebek okoztak gondot a költségvetésnek. Sok mag járt nekik. A kis vidéki verébkék mind kint dideregtek a hóban, várva, hogy a nap süssön rájuk is egy picit.
    A srácok ezalatt vörös meg fehérbort ittak a Déli fölött a Greguss utcai borozóban, megrészegedve szítták be a cigaretták füstjét, valaki sodrott cigit szívott és tompa pillantásokkal kutatták a valóságot a pohár fenekén. Künn elkezdett hullani a hó, a pályaudvaron a síneken egy piros dízelmozdony rendezgette a vagonokat, s a verebek meg a galambok ott bújtak össze szennyesen a váróterem vas traverzei alatt.
    A kocsmában lompos dohányfüst keveredett a hangok tompa zsongásával és a paranoia, mint egy bolyhos vörös fonál feküdt a mennyezet szürke kovászában, némán és számítón.
    A srácok vastag falú, rovátkolt vizespohárból itták a gyöngyözõ fehérbort, ami hûs, savanykás ízével letisztogatta a nyelv felzaklatott ízlelõbimbóit és puha masszává gyúrta a gondolatokat, míg a lélekben kis angyalkák gyújtottak örömtüzeket. Máglyákat kellett volna. Könyvekbõl és képekbõl, a sok mihaszna, önmagáért való dologból, meg emlékekbõl. Mert nincs már szükség ezekre, ahol Pénzisten országol.
    - Nálunk mindig rosszul hangzott a racionalizálás szó. Volt valami stihje, valami buggyant, félreértelmezhetõ íze. - mondta Zolybácsi.
    - Mert ahogy a költõ mondta: "... Agyadat a düh rágja szét, tehetetlen erõ feszít, lelkedben szabad gyökök égnek, tudod, ha nem gyilkolsz, nemsokára véged. Eliszkolsz, elfutsz valóságod elõl, gyáva vagy, nyúl vagy, s kis világod ledõl..." - idézte valaki egy asztalnál.
    A kocsma közönségének a száján már a bor nyelve beszélt, és a kisisten kimondatta velük az igazságot. Szavaik nyomán a hétköznapok hímpora lepergett a színes, gyomorszagú valóság szárnyairól, mert a valóságot a rossz gyerekek kõ közé rakták. Még a katicabogárka is szenvedett egy kicsit.
    A fehérkötényû pincérnõ kihozta a borhoz a paprikával meghintett zsíroskenyereket, amelyek formára épp olyanok voltak, mint Nagy-Magyarország Fiuméval és a tengermellékkel. Mindenki harapni akart belõle egyet. Mint a fehérkötényes pincérkisasszony tomporából, de a feszes húsú szexistennõ miután alátétre tette a poharakat, kövér fekete seggét riszálva eltûnt a füstben, hogy karcsú, fehér cigarettát toljon vastag, vörös ajkai közé.
    - Észrevettétek, hogy minden pincérnõ mily kívánatos? - kérdezte álnokul Zolybácsi poharába hajolva, míg kezével kék, aromás cigaretta után kotort az asztalon.
    Balay elkunyerált egy szálat. Õ már több éve leszokott.
    - Egy díva! - mondta átéléssel.
    A harmadiknak az asztalnál egy hihetetlenül disznó film jutott az eszébe, így inkább ivott. Kinn elcsörömpölt egy villamos, megremegtek a falak, és a lakkozott rönkfa asztalon összekoccantak a poharak. (Már mért ne koccantak volna össze?)
    - Egy hetvenes évekbeli Forte-papírzacskó sárga felületére fotóesztétikai vagy etikai mûvet írni hihetetlenül hiábavaló dolog. Bár legalább ennyire hiábavaló egy kockás papírra is. Pipát kell színi, kávét vagy konyakot inni rá és klasszikusokat olvasni, vagy csak kinézni a befagyott ablakon a hideg, napfényben fürdõ hóra és nem gondolkodni az életünk hiábavalóságán. - mondta inkább a bor komolyságával, s igyekezett addig beszélni, amíg tud. Érezte ezeket a gondolatait, amit a mámor segít kitörni, meg kell osztania a másik kettõvel.
    - Nem szabad számvetéseket csinálni. Nagyon rosszul jön ki belõle az ember - válaszolt rá Balay, a mindig figuránsnak készülõ bölcsész is. - Olyankor aztán jön a Finnlandia meg valami jobb vörösbor, s megpróbál az ember nem szembenézni az elmúlt évei valóságával. De rá kell jönnünk, valóságunkat már nem mi alakítjuk.
    - A valóság önmagát alakítja, az ember csak megpróbál élni benne, vagy sodródik létének apró, múltban, esetleg a hagyományokban gyökerezõ tanult értékeibe kapaszkodva.
    Úgy tûnt, komolyan is gondolják, amit mondanak egy pohár fehérbor után.
    - Társadalmunk lassan már csak két nagy osztályra szûkül: a nyertesek és a vesztesek - a lúzerek - kasztjára, középút - s egyben középréteg - nincs.
    - Igen. Vesztesnek lenni egyet jelent a humán értelmiségi sorssal - persze itt is vannak kivételek, mint mindenütt - s mi lúzerek lassan már úgy támogatjuk egymást, hogy eljárunk a másik kurzusaira, elolvassuk a cikkeit és megvásároljuk egymás könyveit. Belterjessé vált a kultúra - jelentette ki a fehérbor.
    - Lassan összeáll a kép, belõled is a bor nyelve beszél - mondta aztán.
    Zolybácsinak felcsillant a szeme.
    - No, kis bõcsészünk, hát kibukkan kendbõl is a népmûvelõ? No, mire jó a diploma? Vagy a népmûvész? - mondta és elégedetten dõlt hátra a székén. Õ mérnök volt. Megalapozott, komoly egzisztencia.
    Ezalatt egy kitalált terület székhelyén - Prime Gorodban - összeült a fényes porta, a legfõbb ítélõ- és döntõ szerv. Az Állami Duma szép, neoreneszánsz épületének ablakai alatt hömpölygõ folyam piszkos habjain ott billegett egy dinnyehéj. Lassan ringatódzott eme objektum, el a lyukas cipõjû proletárköltõ térdei elõtt, míg háta mögött a plebszrõl döntöttek. Némán. A rakpart lépcsõin közben az öngyilkos hajlamú költõóriás és egy olcsó kis tollnok csendesen beszélgetett az irodalomról, míg megosztoztak egy szelet zsíroskenyéren és egy üveg fehérboron. A kenyér finoman pirospaprikával volt hintve. A tollnok az elõbb hozta a Greguss utcai borozóból. A költõnek késõbb itt szobrot is emeltek, persze nem zsíroskenyérrel és borral, de szobrot. Bár inkább élni hagyták volna.
    - A bor nyomán irodalom s mûvészetek születnek, barátaim. - harsant fel valaki egy szomszédos asztalnál, s szavaira nagy zsibongás támadt, mint amikor az izzadt, szõrös favágó betéved a leánykollégiumba. Magával hozza a szabadság ízét.
    - Ezektõl a nyomorult bõcsészektõl már borzani sem lehet nyugton! - dohogott Zolybácsi, mocskos, ujjnyomos szemüvege fölött.
    Hamvas úr - a jó Béla bácsi - csendesen meghúzta magát liter borával az egyik sarokban és mosolyogva írt valamit egy papírra. Talán a Scientia sacrát vagy a Bor filozófiáját?
    Egy másik asztalnál Berda úr és Bartók Béla borozott. Hegedû meg fonográf volt az asztalon, a liter fehérbor mellett. - Józsikám, mondj valami szépet! - kérte Béla és bekapcsolta a fonográfot. A sárgás fehér viaszhengerbe a tû sercegve karcolta bele a szavakat, amelyek apró gyöngyökként gurultak szét a füstben.
    - Már csak jó Bálintunk hiányzik! - szólt az egyik filosz.
    - Balassi urunk? Vagy talán Bakfark mester?
    Valaki magasra emelte a poharát, amely még jó háromnegyedéig volt borral. Frecscsent a többiekre is. - Zenét akarok! Tinódit! Lantost!
    Reneszánsszá vált a hangulat, valaki megérintette tenyerével a pincérnõ mellét. A balt. - Orgiasztikus jó kedvem van!
    Petronius úr a pontyokért szalajtott sebtében egy göndör hajú, bájos fiút. Dub fõhadnagy felajzottan várt és a monarchiára gondolt.
    - ävejk, az anyja istenit! Himmel Herr Gott!
    - Lola, Lola!
    A szép farú pincérnõ utánpótlást hozott, s õk magukhoz vették a testet zsíroskenyér és fehérbor alakjában. Lajos atya áthajolt az asztalon és adott egy tockost a lánglelkû tollnoknak: - Ne profanizálj!
    - Atyám, én megtérnék, ha lehetne, de gyarló létem mindig visszahúz valóságom undok mocskába, s az elõzõ rendszer talpköveivel nem kívánnék egy sorba ülni... Atyám! - dadogta részegen az olcsó kis tollnok, aki az elõbb még a rakpartra vitt bort és kenyeret a költõnek.
    - Akkor ülj máshova! - vágta rá a pap tévelygõ bárányának, és elfújta a lámpát.
    - De atyám, szükségem van a világosságra.
    - Akkor gyújts magadnak! - ordította valaki az egyik asztaltól. Az biztosan sört ivott.
    A részeg fõiskolai hallgatók megdöntötték a rezgõfarú pincérnõt az asztalukon földre sodorva bort, poharat, reményt. De a pakli cigiért lenyúlt valaki.
    Cirill és Metód, Hamvas úrtól balra, csendesen motyogtak. - Nem jártunk soha erre...
    Kinn a verebek összevesztek a lószaron. Följebb, a Zsolna utcát Balay dédapja kövezte éppen. Odahordta egy szekér nyikorogva a követ és a szurkot.
    Az asztalnál nõtt a csikkhegy a vastag falú üveghamutartóban, s a jófarú, festett szõke nõ idõnként beürítette az összenyomorgatott cigarettavégeket ovális fémtálcájára a koszos poharak közé, kimért, pontos mozdulatokkal, mintha ezt csinálta volna az idõk kezdete óta. Térültében-fordultában. A falon egy óra ketyegett hangosan, mint az ingaórák Krúdynál a régi polgárok szalonjaiban vagy a finom kenyér- és lisztillatú parasztszobákban.
    Részeg filozófiahallgatók duhajkodtak a másik asztalnál, míg Nietzsche felborzolt szakállal el nem mondta nekik, aznap míg ittak, felszámolták szakjukat, az orvostanhallgatókéval együtt, s õk a frontra mennek, testükkel tartva fel a T-90-esek rohamát, s lelkükkel a bajonetteket. A mûtõkbe és a kórházi osztályokon eztán autószerelõkbõl és fekete mosogatókból verbuváltatik személyzet. Több heves ifjú le akarta köpni.
    - Kirúgták a gyógyszerészeket is, mert a benzinkutasok vállalták... - suttogta egy rémült hang.
    Ittak tovább, mert a téboly lassan úszott ide-oda a mennyezet alatt. Az Úr nem volt sehol.
    Zolybácsi Tháliáról költött szép mesét, míg a Csörsz Park mellett egy narancsszínû kukásautó lezúzott egy parkoló törtfehér ZX-et, aztán egy mozdulattal bekanyarodott a hintázó gyerekek közé.
    Ezalatt a kitalált terület vidéke néma volt, hallgatott a fehérre dermedt csendben, mert sem ló, sem ürülék nem volt, amin rágódni lehetett volna.
    A vidék négy elõtt ébredõ verebei szürke felborzolt tollcsomókban álltak a fagyos, zöld hullámlemez buszmegállók elõtt és az 5-ös járatot várták, hogy a villódzó neonba burkolódzva, zizegjenek a városig a rádió hangszórójának kötelezõ akkordjaira.
    A városban a verebek testét lapátra tették és ledarálták mindet egy nagy darálón, aztán feletették a fehérjét más verebekkel. A kövér, színes városi verebek - pintyek és kanárik - inkább elfordultak, csak hogy ne lássák, mi történik társaikkal, mert saját sorsukat látták elõre. Hogy a daráló fülsértõ csikorgását elnyomják, lágyan zongoráztak valahol, s a rádió kellemes, langy melódiákat játszott vagy hangversenyt közvetített. Hegedûvel, üstdobbal, cintányérral.
    Az emberek ezalatt tovább ittak a kocsmában és egyre életlenedõ szemekkel néztek a pincérnõ telt, rugalmas idomaira, melyeket feszes pántok tartottak szigorúan, mert ha elszabadultak volna az emlõk, az lett volna csak a nirvána a részegeknek.
    A borozó éteri csendjében az emberek gondolatai szavakká váltak, de már senki sem akarta kimondani õket, mert ezek a szavak mágikus erõvel bírtak. Valaha.
    A bor is egyre mélyebb kortyokban csúszott le a részegek torkán, de már nem raktak a tündérek kis boldogságmáglyákat, már csak az agy tompult el teljesen, és a gondolatok tévedtek el a ködben.
    Ledarált emberek ültek az asztaloknál, hiábavaló, nevetséges lények, akiknek már annyira nem volt súlyuk, hogy lebegtek a cigarettafüstben.

    A szemközti házban, az alagsorban, volt egy tánciskola. Ott zongoráztak.



JUHÁSZ MAXIM

Zöld dallam

Pacsirtaszó könnyû hangja
Egyre-másra tavaszt fújja.
Vígan cseng,
Elmereng,
Nem köszöntik, tovaleng.

Ahol télnek dere táncol,
Ahol havat hoz a jászol,
Elalél,
Újra kél
Pacsirta, ha tavaszt vél.

S át a bércen viszi szárnya,
Hosszúra nyúl csöppnyi árnya.
Szállj, repülj,
Menekülj,
Szerelembe ne kerülj.

Építs fészket magas fára,
Lágyan rikkants szét a tájra.
Míg dalod
Hallgatod,
Lent már várják tavaszod.

Nézzed, nyílnak vadvirágok,
Nézd a völgyet, mennyi párok.
Szárnyaljál,
Kismadár,
Egyszer minden tél lejár.


TABÁK MIKLÓS PÉTER

Búcsú

Itt vagy a földön nyugodó kõben,
az égen szaladó felhõben,
fában, otthon az erdõben,
minden egészben
és porlott részben.

Kölykét szoptató állatban,
nyíló és hervadt virágban,
tövénél összegyúrt anyagban,
mint eltûnõ madarak:

egyazon céllal, százféle alakban.

- - -

A leheletben,
mely a te arcod, a te szemed,
pillantásod, ráncolt kezed.


ILUH ISTVÁN

Akácfák

Tegnap voltunk máma élünk
Járjuk az éjszakák táncát
Vagyunk törékeny liliom
De szívósak mint az akácfák