FEKETE JÁNOS

Bújócska

"Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!" A jól ismert gyerekdalt a Rózsakertben, a cikkelyekre szabdalt Körlugas árnyékában gajdoljuk vígan. A papírszemét után kurkászó, hegyes botjára, most épp ráérõsen támaszkodó, hóbajszú és katonasipkás csõsz is csak köhécselve nevet rajtunk pipacsutorája tövében, ahogy önfeledt ritmusban hajladozunk és forgolódunk, erzsébetvárosi fiúk és lányok színes, tarka lánca. Ki tudja, melyikünk milyen vallású! Ám napról napra növünk, növögetünk, s mi is mindtöbbet rosszalkodunk. Hamarosan slicces nadrágban, a lányokat odahagyva futkározunk ipi-apacsot már a Fáskörben, s játsszuk a sokkal férfiasabb ipi-apacsot. "Aki bújt, bújt, aki nem, nem." De a csõsz mind fáradtabban kajtat már utánunk, és korántsem olyan barátságosan fúj mostanság a sípjába, mint valaha. A földön kúszó borostyánt letaposó bakancsunkon pedig szinte fuldokolva mérgelõdik: "Adta csibész kölykei! Mars ki a fibul!"Majd az öreg hadfi, egyik napról a másikra eltûnik a Ligetbõl, mint a reggeli pára, mi meg újra évõdünk lánypajtásainkkal. Ámuló csitri-szemek láttára büszkén feszítünk vasalt cserkésznadrágunkban, ahogy nótaszóval menetelünk s eltrappolunk elõttük, a Rózsakertet övezõ, kopogó flaszteron. A derekunkat a liliom-csatos szíj lélegzet-elállítóan szorítja, nehogy kicsússzon valamiképp a gatyeszbõl az a zsinóros-pántos, bõ egyening. A kulacs meg a dugóhúzós bicska pedig ütemesen veri pelyhedzõ combunkat, miközben a cserkésztörvényeket nagy büszkén oda skandáljuk a felnõttek felbolydult világának. A negyediket méghozzá duplán: "A cserkész minden cserkészt testvérének tekint!" A sajókazinci utolsó nagytáborban pedig megismerkedem azzal a sráccal, aki egy rövid ideig életem legjobb barátja lesz. Mert zsidó cserkészcsapatunkat a törvényszegõk csakhamar feloszlatják, és a miskolci Mandel Iván körül is elszabadult a pokol. A vidék zsidóságát csendõr segédlettel zsúfolják gettókba, majd szuronyok közt terelik föl az auschwitzi halálvagonokba. Mert köztudott az, amirõl csak suttogni szabad. Bizony, Ivánnak is már hiába vésem papírra kalligrafikus üzenetemet, s hívom Pestre, hogy húzódjon meg nálunk egy darabig, hiába küldök neki kitöltetlen személyi lapot a postai borítékban. A levél néhány napi bolyongás után, bontatlanul érkezik vissza.
    Aztán Pestet sem kerüli el a tomboló vihar. Sárga karszalag fonódik a karomra, a szívem fölé pedig kanári színû Dávid-csillag nõ. Bárki leköphet és megüthet minket, mintha brutális csõszünkké vált volna már az egész, eldurvult magyar ugar. Szörnyû a kiszolgáltatottság. Amikor ezerkilencszáznegyvennégyben, a topolyai internálótáborban szabadságom elvesztésén és kamasz szüzességem el nem vesztésén váltva búslakodva, együvé kerülök az újvidéki gimnázium érettségi elõtt, tanárostul elhurcolt osztályával, elkezdek szerbül tanulni: ki tudja, mire lesz még jó? Ott hallok elõször a Vörös Segélyrõl meg a munkásmozgalomról, s arról, hogy mire képes a bajbakerültek iránti vakmerõ szolidaritás. A németországi láger viszont maga a halál elõszobája. Rengetegen hullnak el körülöttem.
    A felszabadulást megérni valóságos csoda. A betegágyból fölkelni úgyszintén. Nekem, harmincnyolc kilósan, valahogy mégis sikerült. A felszabadulásom - újjászületés. Szinte hihetetlen, de ismét kezd vastagabb lenni a combom, mint a térdem, és megint tudok járni, sziklára mászni. Fantasztikus öröm, amikor a Vadas-kert fölötti Vihar-hegy meredélyén újra az ingemet dagasztja a csípõs tavaszi szél. Hogyne ragadna magával a kommunista ifjúsági mozgalom romantikája! Ezeken a vasárnapi kirándulásokon, a pokrócra porciózott kolkaja elõtt fogalmazódik meg bennem visszamenõlegesen az idõtlen vágyakozás egy olyan befogadó és védelmezõ közösségre, amely képes lenne, akár elbújtatni is, ha a helyzet úgy hozza magával. Mert a bújtatást és a túlélést szinonimaként értelmezem már, amíg csak leszek.
    A fordulat éve után, sajnos, diktatúrába csontosodik lassacskán a forradalmi hevület, de fölöttem is múlik az idõ. Szakmát tanulok, mûszerészként megházasodom, s fiaim születnek. Az ötvenhatos nemzeti nekibuzdulás is magával ragad, és utána önkéntes vidéki számûzetésbe vonulok néhány évre, hogy ne legyek már anynyira szem elõtt. Infantilis közösség-csimpaszkodásomat, magam sem veszem észre, hogyan de átruházom egy merõben új közegre, amelyben - nehezen nõ be a fejem lágya - a korábbi lelkesedéssel forgolódom. Az alkoholellenes klubok, gyó-gyulni-szabadulni törekvõ szubkultúrájával teljes szívvel azonosulok, s vállvetve szegülök szembe a társadalom álszent, kirekesztõ attitûdjével, amely õket is ugyanúgy sújtja, mint azokat, akiket a dívó normák szerint, a társadalom addig itatott és kínált, amíg alkoholistaként nem váltak közteherré, és már-már belefulladnak a borgõzös magyar szesztengerbe. Balaton északi partján, Alsóõrsön aztán évenként, százával gyûlünk össze, hogy az egymás iránti szolidaritást vállvetve demonstráljuk, s Trabantom vígan pöfög, mert már odafele útközben is sorstársat sejtek minden ismeretlen, útszéli arcban. Tábortûz mellett nótázunk és táncolunk, ez egy újabb testvéri összefogódzás. S. József református lelkész-barátom kacagva utal a történelemre, hogy a hozzá hasonló papok - vagy a máglya tetején, vagy éppen a máglya körül - elégszer ropták már ezt a keszeg tûztáncot a bigott középkorban. A lángok visszfénye cikázik egymásra vetülõ tekintetünkben, s a hitemet, mintegy megsokszorozva tükrözi. Itt végre, talán tényleg fölleltem a bújtató társaimat, akiket a születésem óta keresek.
    Aztán ez a nagy barátság is egyszeriben szétpukkad, az ígéretesen feltörekvõ luftballonból csakhamar kifogy a szufla, mert már a csúcs elõtt fönnakad az érdekek és az alkalmazkodás tüskés csipkebokrain. Az emberi hûség megint csak nem képes kiállni a próbát, alkalmatlanságunk újra bebizonyosodik, mint már annyiszor a történelem során. Lám, a legvonzóbb, legszebb emberi eszmék sem alkalmasak arra, hogy saját kicsinységünkbõl megváltsanak bennünket.
    Aztán egymásra torlódnak, majd észrevétlenül a semmibe hullanak a napok és az évek, a lelkesedések, szerelmek és csalódások évtizedei, s életem rugós órája mind inkább lejár. Évrõl-évre kevesebben érnek oda lihegve a Fészek Klubba, az osztálytalálkozókra, és tanáraink, a hajdani Muki bácsik térnek meg elsõként az égi vadászmezõkre. Mind foghíjasabbak lesznek a Barcsay utcai gimnázium ránk emlékezõ csorba iskolapadjai is. Én pedig a sok-sok kanyarba, kitérõbe és hurokba belefáradva, végre fölhagyok kósza csavargásaimmal, és õszintén megbánom minden értelmetlen lázongásomat, világmegváltó, önhitt ostobaságomat. Egy bibliai keresztény gyülekezetben találok vissza választott voltomhoz, zsidóságomhoz. A rég elhagyott atyai ház, a betoppanásomat és megtérésemet egetverõ örömmel fogadja, s odabent, mondhatni, váratlanul, egy egész regiment testvérre találok. Mind-mind különbözõek és mégis egyformák - abban, amit felém sugároznak. Igen, õk azok, akikre kezdettõl fogva vágytam! Akik, ha kell, akár életüket kockáztatva is, biztosan kézrõl-kézre adnának s bújtatnának, mint az erdélyi nazarénus családok a gettóból szökött, s Palesztina felé tartó illegális alijjázókat, annakidején. Csillogó tekintetû, Istenhez imádva igazodó fiatalok vesznek körül, akik belõlünk, a ráncos öregkorban végül mégiscsak megtalált hûségünkbõl merítik ifjú reménységüket, de akiknek a hitébõl és szorgalmából mi is bizakodást nyerünk. Akikben biztosan több van a múlandó emberi szeretetnél, mert ugyanúgy az Igazság újjászületett gyermekei mindannyian, mint amilyeneknek mi magunk törekszünk lenni.
    És közösen harsogva, torkunk szakadtából énekeljük (pontosabban: üvöltözzük) együtt a zsoltárossal - csak az Úristennek tetszik fals dalárdánk! -, hogy "szárnyaid alá rejtõzünk" mert igenis megbizonyosodtunk róla, hogy a meleg isteni fészek az egyetlen igazi védelem a ránk leselkedõ bajokkal és veszedelmekkel szemben. Rajta kívül nincsen más bombabiztos óvóhely a teremtett világon, ahová elbújni valóban érdemes lenne.
 


KÉPZÕMÛVÉSZET

BUNDEV-TODOROV ILONA

Egy "elfajzott" mûvész

Ernst Barlach (1870-1938)

"... idõközben Hamburgban tavaly úgy határoztak, hogy a hõsi emlékmûrõl eltávolítják a munkámat. Ha ez megtörtént, akkor valamennyi nagyobb mûvemet elintézték, s ettõl fogva mind ki van irtva. Magdeburgban, Lübeckben, Kielben, Güstrow-ban és Hamburgban. Más mûveimet - múzeumokból - szintén eltávolították. Nem vádaskodom, de legkevésbé sem vagyok bûnbánó, vagy éppenséggel az, aki megjavult."
    (Levél Hans Barlachnak. 1938. február 9.)

Barlach mûvészsorsában, prófétikus lényében az északi világ tragikus és transzcendens, középkori gyökerekhez visszanyúló modern képviselõje áll elõttünk. Szobrai, grafikái és drámai külön-külön is elegendõk egy mûvészi életmû összegzésére, s együttesen egy minden szempontból rendkívüli teljesítményként értékelhetõ oeuvre három különbözõ kivetülése, még akkor is, ha igazi lényege, énje leginkább szobrászati alkotásaiban tükrözõdik. Sorsában, alkotói módszerében, tájban gyökerezettségében, hagyományokhoz kötöttségében, létalap-motívumai jellegében egy ellentétes, pozitív értelmû Adrian Leverkühn-i1 "mûvészpálya az övé. Modern mûvész, aki saját bõrén tapasztalta a modern világ alapszituációját, az ember sorstól való kivetettségét, "Ég és Föld közötti meztelen lebegését".2 "De ez a kiszolgáltatottan "lebegõ csupaszság" egyúttal számára "a legmélyebb titkok edénye", amely kitéphetetlenül benne gyökerezik a szenvedésben és a szenvedélyben, s ezek elemi és drámai megnyilvánulásának ábrázolása számára az egyetlen lehetséges mûvészi feladat.
    A látottak mögött rejtõzõ igazit és valódit kellett ábrázolnia, költõivé tennie. Az emberi élet értelme, a honnan hová kérdés problémája igazgatta, ezt akarta megválaszolni mûvészetével. Az a meghasonlottság és reménytelenség, amelyet korai koldus- és csavargófiguráiban ábrázolt, mindvégig bántó maradt számára, emberhez nem méltó attitûdnek érezte. Sóvárgás és remény él benne valami jobb, más - a meglevõnél emberibb világ után.
    Méltatói gyakran nevezték "istenkeresõnek" - de alapjában véve vallásossága mélységesen egyéni, kritikus és inkább panteisztikus-filozófus jellegû, mint tételes. A keresztény Európa, a vallásos eszmeiségtõl hivatalosan áthatott népek elevenbe vágó és leleplezõ erõpróbája volt szerinte az elsõ világháború. "Anno Domini 1916 post Christum natum"- írja a Bildermann címlapján, s alatta a rajz következik, amelyen az ördög megkísérti Krisztust, mondván: "A Te drága keresztényeid ördögien tanulékonyak!" A háború, az éhség, a hideg, a menekülés és összeomlás - amelyben végül a Mors Imperator, a halál az igazi gyõztes - tovább mélyíti kritikáját: "Minden nagy dolog csodálatos tragédiája, hogy egyszer vége van. Ha Istennek egyszer eszébe jutna, hogy bennünket megterhelt kísértetként a szükségesnél tovább is életben hagyjon, akkor kontár lenne, és megérdemelné, hogy fülénél fogva akasszák fel" - írja 1919-ben.
    Háborús emlékmûvei drámai sorával igazolta az utókor számára mindezeket - a szemtanú hiteles vallomásaként. Nem volt véletlen, hogy alig két hónappal a barna árnyékokkal felkelõ "új nap" kezdete után, eltávolították a dómból a Magdeburgi emlékmûvet, Barlach "legnagyobb és legfelelõsségteljesebb" alkotását ebben a mûfajban.
    A hagyományos és tételes vallásosságon való felülemelkedést jelentette A szentek közösségének eszmeisége is: nem a középkori dómok megszokott és attribútumaikról jól felismerhetõ szentjeit állította elénk, hanem "az abszolút történést, az embert mint tényt", a parázsló isteni szikra hordozóját, a legnagyobb mélységben is a magasabbrendûség letéteményesét.
    Barlach vallásossága a protestáns hit évszázados igazságait, materializmusát és az északnémet metafizikus szemléletet egyaránt magában foglalta - de e652t 0gyénibb, természetesebb, modernebb hangvétellel jelentkezett és tükrözõdött ez személyében és mûveiben: az etika alapjáról közelített a hithez. Egyik legismertebb mûvén, A viszontlátás címû kompozíción keresztül válik számunkra mindez érthetõvé: a szobor - mint láttuk - Krisztus és Tamás apostol találkozását ábrázolja, azonban a bibliai történést emberi síkra transzponálja, még az elnevezéssel is. Késõi mûvei közül A kételkedõ alakjában figyelhetõ meg az ellentétes tendencia: az alak a könyörgés és imádkozás õsi, térdelõ pózában, egymásba helyezett kezekkel (az imádkozó kéztartás egyik formája) könyörög hitért. Itt viszont az emberit emeli fel a mûvész a természetfeletti szférába.
    A vallás tehát Barlachnál lényegében egyetemes emberi-etikai tanításként jelentkezik, Krisztus pedig mint a követendõ emberi magatartás példaképe, mércéje.
    Ez a magasabbrendûség, az egyetemes emberi tényleges tartalma jut kifejezésre az éneklõ, olvasó, álmodozó, tûnõdõ alakokban a történés síkján és a zenét hallgatók figuráiban a szellemi-filozófiai síkján. "Az igazat, a valót", a lényeget állapítjuk meg, ha kijelentjük, hogy Barlach mûvészetében a mindennapi egyszerû embert ábrázolta egyetemes emberi szimbólumként. "Joggal állíthatom magamról, hogy egész ócskaságomat az utcáról hoztam, nem a múzeumokból vagy az akadémiáról" " jelentette ki 1935-ben. Grafikai testamentuma, A gonosz esztendõ (1935) rajzmappájának 43 alakja (a gondolkodó, az olvasó, a várakozó, a tétovázó, a magába mélyedt, az elszánt, az alázatos, a védekezõ, az aszkéta, a vándor, a megbilincselt, a megkötözött, az éhezõ stb.) szintén ezt igazolja.
    A humor, a groteszkhez való vonzódás és a vidámság csak alkalomszerû megnyilvánulások nála, s kijelentését: "Az öröm mint eszme, a világ értelme és lényege, tér és idõ fölötti legkedvesebb képzet volt gondolkodásomban"3 - valóban csak a képzet síkjára kell utalnunk, mert Barlach alapvetõen a tragikushoz vonzódott, alkata, beállítottsága ennek felelt meg, és mûvészetének alapkomponense, forrása, lényege mindvégig a tragikum maradt. (Jellemzõ, hogy Goethe költészetében is a bukás, a tragikum hiányát emelte ki mint abszolút negatívumot.) Alapvetõen tragikus alkatát Barlach maga is felismerte: "Úgy látszik, természetesen képtelen a boldogságra. Az ember könnyítés helyett állandóan sûrûsödõ makacsságba hajszolja magát." És nem tehetek róla, de fáj, hogy az életnek egyszer vége van. Az emberi lét dicsõítõi lehet, hogy õszinték - a legtöbb esetben okuk van erre, és a többiek helyeslésével találkoznak, még azokéval is, akiknek erre nincs okuk, mert sokszor ez csak irodalmi magatartás. Természetes, hogy nem akarok elõbb meghalni, élni vágyom, mint bárki más. Ha már dicsérettel kezdtem, korholással fejezném be. Én a magam részérõl a többé-kevésbé szerencsések közé tartozom: dolgozhatom, megfizetnek, s annyi tehetséggel áldattam meg, hogy csendben derûs lehetnék, de az egész (élet) intézmény valahogy céltalannak és értelmetlennek tûnik számomra, mintha egy fázis-állapot lenne, egy rossz széljárású állapot, amelyben mindent rosszul organizáltunk meg."
    Barlach különleges tehetsége, alkotói bátorsága és ereje kellett ahhoz, hogy a külsõ nehézségek mellett legyõzze saját belsõ pesszimizmusát, ennek révén a kaotikus, formátlan és tragikus nyersanyagból - az emberi alapszituációkból - egyetemes érvényû szimbólumokat formáljon.
    Stíluskritikailag általában és szinte egybehangzóan az expresszionizmushoz tartozónak mondják mûvészetét, s a német gótikus szobrászat döntõ hatását hangsúlyozzák vele kapcsolatban, némelyek úgy vélik, hogy esetleg az orosz népmûvészet és a kubizmus befolyása is tükrözõdik mûveiben. Szerintünk Barlach mûvészete nem sorolható egyszerûen és egyöntetûen az expresszionistákéhoz, mert tartalmában alapvetõen más, kevésbé epikus, formailag másként, ösztönösebben expresszív és "középkori", és csak annyiban kubista, amennyiben leegyszerûsített, összegzõ törekvései a szobrok részleteiben ezt mutatják, de kompozíciói egészére ez sohasem vonatkoztatható.
    Mindvégig magányos mûvész volt, olyan, akinek mindent elölrõl kellett kezdenie, s magányosan hozta létre oeuvre-jét, tartalmi-formai vonatkozásban egyaránt újat, egyénit, a szó legteljesebb értelmében korszerût alkotva. Elõdeihez, a középkori német mûvészethez, az északi népi gyökerekhez való kapcsolata is a már klasszikus fogalommá vált leverkühni mûvészsors pozitív párhuzamát kínálja, egy fertõzöttségtõl mentesen létrehozott életmû minden mûvészi-emberi értékével. Mûvészi hovatartozásáról így vallott ellenségeinek: "Olyan ismeretlen mesterek tanítványainak vallom magam, mint az ófelnémet eredetû, XIII. századi Keresztrefeszített Krisztusé, amely a nürnbergi Germanisches Museumban látható, vagy egy másik, ugyanott levõ, sváb eredetû XII. századból való Krisztusé, vagy az andernachi Sankt Severin Magyar keresztje, amely XIII. századi kölni mester mûve. Vagy annak a déli-tiroli Innichben levõ Megfeszítettet alkotó tiroli mester tanítványának, aki nyilvánvalóan groteszket akart durván metszõ baltájával alkotni, méghozzá szabályos matrózkörszakállal - ma ezt az arcot az öntelt fajkutatás negroidnak bélyegezné. Ismeretlen mestereink! Vajon ki adna nekik megbízást, kenyeret, ha egyáltalán ilyesmire vállalkoznának korunkban..." (A tõsgyökeresség dicsérete 1933-34.)
    Barlach jogosan tanítványuknak vallhatta magát - tartalmi-formai vonatkozásban és mûvészi magatartásban egyaránt. S az öntelt fajkutatóknak õ is "elfajzott" volt, megbízást, kenyeret õ sem kaphatott, legfeljebb kivándorló útlevelet, de az objektív emigrálás képtelenség volt számára, mert tudta, hogy kizárólag oda tartozik, ahol eddig élt és dolgozott, a szülõföldhöz, amelyhez tartozást nemzedékek történelmi átélése hitelesítette - így jött létre a szubjektív emigráció kényszere. Életmûvét azonban - õ maga is érezte és tudta - nem tehették tönkre, hasonlóan elõdeihez, ismeretlen mestereihez, akiknek mûveivel egyetlen egységet alkot az övé, történelmi és esztétikai vonatkozásban egyaránt. "Ez az egység abban áll, hogy az alkotások társadalmilag és történelmileg széttéphetetlenül kapcsolódnak keletkezésük talajához, és ugyanakkor - mint minden igazi  mûvészet - valószínûtlenül és mégis közvetlen meggyõzõ erõvel felülemelkednek annak a mindennapi életnek a gondolatai és érzelmi szintjén, amelynek talajából kitörtek."4
    Barlach mûvészete valóban meggyõzõ erõvel emelkedett fel a meckleburgi talaj szintjérõl, hogy alakjai ne csupán bizonyos embertípus-táj-forma hagyomány kivetülései legyenek, hanem egyetemes érvényûek, szimbólumerejûek, a mûvészsors-tragédia minden hitelességével, tudatosan kifejezve az alkotó meggyõzõdését: "Vannak dolgok, amelyek egyszerûbbek és nagyobbak minden formai törekvésnél."
    1 Thomas Mann: Doktor Faustus
    2 Barátja, Teodor Däubler, a költõ írta Barlach szobrairól: "Az emberi szituációk szimbólumai, a maguk meztelenségében, Ég és Föld között."