BISTEY ANDRÁS

Az idõ kútja

Talán nincs is a világon még két testvér, akik annyira különböznének egymástól, mint mi. Az öcsém valóságos óriás, alig fér el a Trabant elsõ ülésén. Olyan magas, hogy néha megkérdezik tõle, odafönt is olyan meleg vagy éppen hideg van-e, mint itt lent. Én inkább vékony vagyok, és középmagas, de mellette kicsinek látszom.
    Mint a nagydarab emberek általában, a jámborságig szelíd, én sokkal hamarabb begurulok, gyermekkoromban többet verekedtem, mint õ, pedig a fél osztály meg tudott verni.
Hallgatta a motor hangját, a szája szögletében most is ott volt egy kis mosoly. Régebben idegesített az örökös mosolygása, azt mondtam neki, hogy vigyorog, mint a fakutya, akár van rá oka, akár nincs, de ezen is csak mosolygott.
    Pajzsoktól öt-hat kilométerre tarka ruhás cigánylány integetett az út szélén.
    Laci lassított egy kicsit.
    - Fölvesszük? - kérdeztem csodálkozva.
    - Nem akarod?
    Tudtam, hogy rálép a gázra, ha azt mondom, hogy ne vegyük föl a lányt, de egy kis csalódottság volt a hangjában.
    - Tõlem fölvehetjük.
    Lehúztam az ablakot, a lány közel hajolt, szinte bedugta a fejét a kocsiba. Ragyogó, nagy fogai megvillantak.
    - Elvisztek Pajzsokra?
    - Szállj be! - mondta az öcsém.
    Hátraültem, a lány elhelyezkedett az elsõ ülésen. Elindultunk, csend volt egy darabig.
    - Rendes gádzsók vagytok - kezdte a lány. - Délre értem volna át, ha nem jöttök.
    - Fölvett volna más - mondta az öcsém. - Ilyen jó csajt csak a vak autósok hagynának itt.
    A lány fölnevetett.
    - Minek mégy Pajzsokra?
    - Megmondom Eszter nénémnek, hogy meghalt az apám testvére.
    - Hogy hívják a halottat?
    - Kozák... Kozák József.
    - A múltkoriban egy Kozák nevezetû cigány megkéselte a feleségét a falutokban. Megírta az újság is. Nem õ volt véletlenül?
    - Eridj már! - A lány elfordult. - Nem is volt ott mostanában késelés. Még hogy õ...Sértõdötten hallgatott egy darabig.
    Az öcsém vállat vont. - Lehet, hogy másutt történt.
    A lány elmosolyodott, szent volt a béke.
    Pajzsok szélén, az úttól egy kicsit beljebb, nádas, sásas kubikgödrök között állnak a cigányputrik. Az útszéli árok
túlsó oldalán van egy nyomós artézi kút, kisebb aszszonycsoport álldogált körülötte.
    A lány fészkelõdni kezdett, ahogy a putrik felé közeledtünk, mintha szívesen maradt volna még, bár tudta, hogy ki kell szállnia.
    - Hol álljak meg? - fordult hozzá az öcsém.
    - A kútnál. Eszter néném éppen vízért van.
    Az asszonyok kíváncsian felénk fordultak, az üres kannák zörgése és a víz zuhogása is elhallgatott. A lány kinyitotta az ajtót, búcsúzóul ránk mosolygott, ismét megvillantak hófehér fogai, azután valósággal átperdült az árkon, a haja úszott utána.  A tarka ruhás nõk csoportjából kivált egy csontsovány asszony, megállt a lánynyal szemben, s a következõ pillanatban fölhangzott cigány nyelvû jajveszékelésük.
    Az öcsém megindította a motort.
    - Itt vihorászott velünk, azután meg úgy jajveszékel, mintha a szíve akarna megszakadni - mondta egy pillanatnyi csend után. - Szerintem csak megjátszotta...
    - Inkább eljátszotta, hogy a szíve akar megszakadni. Ez szertartás, pontos szabályai vannak.
    Hümmögött, láttam, hogy nem nagyon érti, de nem kérdezett, én meg nem akartam megmagyarázni.
    - Tényleg ki akarsz költözni Parajosra?
    - Hát persze! - Nevetve felém fordult. - Ezt már vagy tízszer megkérdezted.
    - Tízszer mondtad, hogy "hát persze!", mégis nehéz elhinni. Aki teheti, inkább elköltözik onnan.
    - Így aztán olcsó a ház.
    - Döglõdik az a falu a világ végén, elevenen eltemetkezel.
    - Kocsival húsz perc Pajzsok. Ott van orvos, gyógyszertár, mit tudom én...
    - Bunkó tanyasiak lesznek a gyerekeid, ha elkerülnek onnan.
    - Mi is ott nõttünk föl.
    - Akkor még a fél ország úgy élt, de Parajoson megállt az élet.
    Elkomolyodott. - Tudom, nem vagyok se bolond, se vak, de megmondtam, hogy nem ott akarom leélni az életemet.
    Lassított, mert a sima aszfaltútról jobbfelé kátyús, keskeny makadámút ágazott el. Valamikor leöntötték egy vékony aszfaltréteggel, de az már feltöredezett. A kocsi nyikorogva bukdácsolt rajta.
    - Kinéztem a házat - mondta az öcsém. - Vályogház, de száraz, száz évig megáll. Van hozzá nyolcszáz kvadrát jó föld... gyümölcsfák, ólak...
Ismerem az észjárását, tudtam, hogy csillogó fóliasátrak, gyümölcstõl roskadozó fák jelentek meg a lelki szemei elõtt.
    - Rááldozunk néhány évet, Terka is akarja. Aztán, ha lesz elég pénzünk, majd abbahagyjuk. Amikor a gyerekek nagyobbacskák lesznek, elköltözünk, hogy ne maradjanak bunkó tanyasiak.
    Óvatosan ránéztem, megsértõdött-e, a "bunkó tanyasiak" miatt, de mosolygott most is.
Erõs, mint a bivaly, Terka sógorasszony meg, amilyen kicsi, olyan szívós, öt-hat év múlva emeletes házat építhetnek. Egy kicsit irigyeltem is õket, nem az emeletes házért, hanem a nagy elszántságukért, meg azért, hogy annyira biztosak egymásban.
    A nap most oldalról sütött, és ahogy haladt az idõ, már melege is volt, nemcsak fénye. Nyúl ugrott föl az árok túlsó oldalán, egy darabig a kocsival párhuzamosan futott, még nem takarta el a vetés...Nem tudom, mennyi idõ telt el. Arra riadtam föl, hogy állunk az István bátyámék háza elõtt, az öcsém már kiszállt, a derekát ropogtatta, nyújtózkodott az autó mellett. Kikászálódtam én is, hunyorogva körülnéztem, bántotta a szememet a napfény.
    De már nyílt is a kapu, jött elénk Piroska néném, kezét a kötényébe törölgetve, mögötte István bátyám, ingujjban, csak egy kucsmát csapott a fejébe, mielõtt kiszaladt.
    Túlestünk az üdvözléseken, Piroska néném egy könnycseppet is szétmorzsolt a szeme sarkában, amikor szegény szüleinkre terelõdött a szó, de egy pillanat múlva már ismét mosolygott.
    Leültünk a szobában, pogácsát, bort hoztak. Megéreztem a befûtött kemence langyosságát, a padkára ültem, de Piroska néném erõvel az asztalhoz küldött.
    - Egyél no! Úgyis olyan sovány vagy! Bezzeg az öcséd...! - Elégedetten végigfutott rajta a pillantása, azután ismét felém fordult. - Kiszívta az erõdet a tanulás. Persze világéletedben girhes voltál, már ne sértõdj meg érte, azt hittük, meg se maradsz, szegény édesanyád sokat sírt, mondogatták neki, hogy nem éred meg a legénykort. - Megint szétdörzsölt egy könnycseppet.
    Átültem az asztalhoz. István bátyám bort töltött, koccintottunk, pogácsát kezdtünk majszolni, Piroska néném meg kiment a konyhába, hogy az ebéd után nézzen.
    Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, csend telepedett közénk. István bátyám két ujja között morzsolgatta az aranyszínû tepertõs pogácsát, hümmögött, nem nagyon tudta, hogy mit mondjon. Ivott egy kortyot, köhintett, az öcsémhez fordult, mintha mondani akarna neki valamit, de mégsem szólalt meg.
    - Papi itthon van?
    Hogy Laci megtörte a csendet, István bátyám megkönnyebbülten, fölsóhajtott.
    - Hát hol lenne? Itthon van, csak alszik. Egyre többet alszik... - Fölállt volna, hogy indul ébreszteni, de megfogtam a karját.
    - Hagyja csak! Majd beszélünk vele, ha fölébred.
    Abban a pillanatban benyitott Piroska néném, telt arca kipirult a tûzhely melegétõl, lesimított õsz hajában és sötét ruhájában sült hús illatát hozta.
    - Tûzrevaló kellene.
    - István bátyám a fejébe csapta a kucsmát és kiment, Piroska néném meg leült az egyik szék szélére, készen arra, hogy felugorjon, ha túl erõsen kezd sercegni a zsír a konyhában, vagy pláne ha megérezné az odaégõ hús szagát.
    - Azt beszélik - kezdte sietõsen -, hogy a Vágó Vince-féle házra alkudtál.
    Az öcsém bólogatott.
    - Jó ház, olcsón ideadnák.
    Piroska néném összecsapta a kezét.
    - Eszedbe ne jusson!
    - Ugyan miért? - kérdezte Laci nevetve.
    - Nem való az neked! Itt áll üresen vagy két éve, nem kellett senkinek, pedig olcsón adnák, szinte ingyért...
    - Más házak se keltek el.
    - Csak van valami...
    - Jól megnéztem - felelte Laci türelmesen. - Nyugodt lehet, Piroska néném, nincs azon annyi hiba.
    - Miért nem veszed meg a Horváth-féle házat? Beljebb van, nem a juhszélen, és jobb is.
    - Amit én kinéztem, az is jó.
    Csodálom az öcsém türelmét, én már fölemeltem volna a hangomat.
    - A Szatmáriék házát téglából építették, nem is régen, vagy húsz éve. Azt is odaadják annyiért, ha alkudsz egy kicsit.
    Visszajött István bátyám, leereszkedett a székre, a kucsmát a kemencepadkára dobta.
    - Honnan van benned ez a megátalkodottság? - csóválta a fejét Piroska néném.
    - Már pörölsz vele? - szólt közbe szemrehányóan István bátyám. - Meg se melegedtek...
    - Pöröl a rossznyavalya! Nem akarom, hogy rásózzák a Vágó Vince-féle házat.
    - Jó ház az - mondta az öcsém. - Innen ugyan messze van, de annyival közelebb a gépmûhelyhez.
    - Nehogy elkopjon a lábad - legyintett Piroska néném. - Hányszor bementem Pajzsokra gyalog, de nem ám azért, mert sétálni támadt kedvem, kassal vittem az eladni valót a piacra...
    - A halott katona miatt mondja - szakította félbe István bátyám. - Csak maga is szégyelli, hogy babonás.
    Untam a vitát, meleg is volt a szobában, attól féltem, hogy szégyenszemre elnyom az álom. Éreztem, hogy szûkül körülöttem a világ, izegtem-mozogtam a széken, beleittam a boromba, de a hangok egyre távolabbról, egyre elmosódottabban értek el hozzám.
    A halott katona említésére azonban felkaptam a fejemet. Laci éppen inni akart, de megállt a keze a levegõben a borospohárral.
    - Milyen halott katona miatt? - kérdezte hitetlenkedõ mosollyal, de volt egy kis riadtság a hangjában.
    - Mondja csak el neki! - Piroska néném fölállt, hogy indul a konyhába, de az elbeszélést sem akarta elmulasztani, így aztán csak toporgott az ajtóban.
    - Hát... - István bátyám megtörölte a szája szélét, és kényelmesen hátradõlt a széken. - Azt beszélik, hogy a front alatt az öreg Vágó Vince agyonütött volna ott egy oroszt. A fia, ugye, katona volt, az öreg a menyével meg az unokájával lakott, a gyerek olyan hároméves forma lehetett. No, ahogy bejöttek az oroszok, úgy alkonyattájban, az egyik fölkapta a gyereket, és szaladni kezdett vele az udvaron. Az öreg Vágó meg tán azt hitte, el akarja vinni, vagy mit tudom én, szóval utánalépett és agyonütötte a kisbaltával. Ködös, õszi idõ volt, és már alkonyodott erõsen, ahogy mondtam, a halottat eldugták a szalma alá, azután meg elásták, ahogy az oroszok továbbmentek. Akkor nem is kereste senki...
    István bátyám elhallgatott. Az öcsém nem mosolygott, aznap akkor láttam elõször zavart az arcán.
    - Azután mi történt? - kérdeztem.
    - Azután? - István bátyám legyintett, mintha azt jelezte volna, hogy a többi már nem érdekes. - Valahogy mégis kitudódott, tán a menye kotyogta ki, vagy maga az  öreg Vágó fecsegte el kapatosan a kocsmában, szóval kétszer is elvitték. Elõször negyvenhétben, de akkor hazaengedték, mert hiába túrták fel az udvart, nem találtak semmit.
    Azután negyvenkilencben megint eljöttek érte, de lehet, hogy már ötvenben volt, és az öreg Vágó többet nem is került elõ. Szerencsére a fia közben hazajött a fogságból, nem maradt a család támasz nélkül.
    - Pont az a ház kell neked? - kérdezte Piroska néném szemrehányóan. - leszúrod valahol az ásót, és csontváz fordul ki a földbõl.
    - Az már senkinek sem árt - mondta az öcsém, de egy kicsit idegenül hangzott a nevezése.
    - Megtalálták a holttestet? - fordultam István bátyámhoz.
    - Nem, pedig nagyon keresték.
    - Lehet, hogy nincs is - szólt közbe az öcsém. - Csak szóbeszéd az egész. Valaki haragudott az öreg Vágóra, és kitalálta.
Piroska néném megrázta a fejét.
    -  Ilyesmit nem találnak ki csak úgy...
    - Hogy lehet az - kérdeztem -, hogy gyerekkorunkban errõl soha nem hallottunk?
    - Gyerekek elõtt nem fecseg az ember - felelte kurtán István bátyám.
Piroska néném felugrott, mert a konyhában már nagyon sercegett a hús, de menet közben még hozzátette: - A gyerek nem tudja, mit beszél, és akkoriban könnyen meg volt a baj.
István bátyám megcsóválta a fejét. - Én nem tudom, hazajáró lélektõl vagy mitõl tart-e, de egyre azt mondja nekem is, hogy nem lesz jó az a ház, másik után kellene nézni, van éppen elég eladó a faluban.
    - István bátyám elhiszi azt a halottat? - kérdeztem.
Gyanakodva rám pillantott, nem tudta, hogy csúfolódom-e.
    Azután az öcsémre nézett, és földerült a tekintete. - Valami volt, az biztos. Az ilyen szóbeszéd nem kél a semmibõl. Az is igaz, hogy az öreg Vágót elvitték.
    Lacit nézik mosolygós szemmel, ha velem beszélnek, valami zavart tartózkodás van a hangjukban, akkor is érzem, ha kedélyeskedéssel próbálják leplezni. Nekem is kijár a rokoni trakta, de igazából az öcsém a fontos. Persze, õ akar ideköltözni, õt lehet majd megkérni erre-arra, segít behordani a tüzelõt, felmászik a tetõre megigazítja az elmozdult cserepet, felszögezi a leszakadt szegélylécet, kocsival orvosért megy, vagy beviszi a
beteget a rendelõbe.
    Megteszi, mert idegennek is megtenné, ha kérnék, hát természetes, hogy õ a fontosabb, én csak amolyan idekeveredett városi vagyok, akinek a beszédén alig lehet eligazodni.
    Rossz kedvem támadt, irigyeltem az öcsémet, hogy ilyen természetesen tud viszszajönni ide. Én nem veszek házat, de szeretném érezni, hogy bármikor otthont találnék ebben a faluban.
    Persze tudom, hogy ez lehetetlen, érzik, hogy félszívvel vagyok itt, hát miért fogadnának õk egésszel?
    - Biztos nem teljesítette a beadást - mondta Laci.
    István bátyám vállat vont.
    - Ismertem az öreget, nem olyan ember volt, aki csak úgy odacsap a baltával, különösen egy katonának. Azt gondolhatta volna, hogy el akarja vinni az unokáját? Pedig biztosan csak játszani akart vele, lehet, hogy neki is volt otthon gyereke, és arra emlékeztette. Igaz, meg volt bolondítva a nép, ojtogatták, hogy így az oroszok meg úgy... - Elhallgatott, mintha pihenne a hosszú monológ után, de hogy egyikünk sem szólt folytatta: - Mégis, az a legfurcsább, hogy én már a front elõtt is hallottam az apámtól valami megölt katonáról, aki azon a részen van eltemetve, vagyis elásva. Az a katona pedig nem lehet orosz...
    - Hát akkor milyen? - kérdeztem, pedig látszott, hogy az öcsém már nagyon unja. Hitte is, nem is, de ha hitte, akkor sem az õ ügye volt. Ha kifordít valami csontokat az ásó, majd megállapítják, hogy a rendõrség dolga-e vagy a régészeké, neki nincs köze hozzá.
    Hörgésbe fúló kásás köhögés hallatszott az ajtó mögül.
    - Fölébredt a papi! - mondta az öcsém.
    Egyedül õ hívta papinak a nagyapánkat. Régebben egyszer-kétszer én is megpróbáltam, de az én számból olyan idegenül hangzott, hogy inkább abbahagytam.
    Laci már ugrott volna, hogy kimegy hozzá, az ajtóban majdnem elsodorta.
    - Ne te ne! - mondta a nagyapám rekedten. - Feldöntetsz, te széllelbélelt!
    - Jó napot, papi! - kiáltotta az öcsém.
    - Te vagy az, te... - A nagyapám elõrenyújtotta a kezét, végigsimított az öcsém karján, mintha nem hinne a szemének, vagy nem látná jól, és tapintásról akarná megismerni.
    - Eljöttünk mind a ketten - mondta Laci, és felém mutatott.
    - Jó napot, nagypapa!
    - Megérintette a karomat egy pillanatra.
    - A jó isten hozott ide! - mondta elcsukló hangon. - Csakhogy még látlak benneteket! - A szeméhez emelte a kezét és elfordult.
    - Ugyan már, papi! - mondta az öcsém. Mik járnak a fejében! Annyit láthat még, hogy meg is unja!
    A nagyapám nem válaszolt, furcsa, üres tekintettel nézett maga elé.
    - Laci ideköltözik nagyapa! - mondtam, egy kicsit közelebb hajolva.
    - A jó isten áldja meg...
    - Erre iszunk!
    Az öcsém az asztalhoz vezette a nagyapánkat. Bort töltött neki.
    - Csak keveset! - szólt közbe Piroska néném. Észre sem vettük, hogy megállt az ajtóban. -Aztán majd lesz szédülés meg "Jaj, de fáj!". A múltkor is megivott néhány pohárral, amikor kihozták a kukoricát a Zetorral, azután elesett a kamrában, ott nyöszörgött a padlón.
    - Majd én vigyázok. - Az öcsém a nagyapám kezébe adta a poharat. - Ennyi nem árthat meg. Hát, Isten éltesse...
Koccintottunk, nagyapám szája szélén lefolyt a bor, lopva próbálta törölni a kabátjáról.
    - Nem tud vigyázni?! - horkant föl Piroska néném. - Senki se sajnálja magától, nem kell úgy sietni!
Nagyapám nem válaszolt. Közelebb húztam hozzá a székemet.
    - Laci megveszi a Vágó-házat! - mondtam jó hangosan. - Tudja, hogy melyik az, nagyapa?
Aprókat bólogatott, nem voltam benne biztos, hogy a kérdésemre bólogat-e, vagy a feje reszket.
    - Tudja hát, hogyne tudná! - mondta rábeszélõen István bátyám. - A Vágó Vince-féle házat a part alatt!
    - Ahol megölték és elásták azt a katonát - tettem hozzá. - Nagyapa biztosan hallott róla!
Reszketett a keze, ahogy letette a poharat, az alja többször is odakoccant, mielõtt megállt volna az asztalon.
    - Egy románt öltek meg ott - mondta. - Rabolni akart, vagy valami menyecskére támadt... nem tudom. A jajveszékelésre összeszaladtak az emberek és kiontották a bélit a gamóval.
    Amikor a vörösök után bejöttek a románok... akkor...
    Lehajtotta a fejét, ha a szeme nem marad nyitva, azt hihettem volna, hogy elaludt.
    - Igyatok inkább, nem kell mindig politizálni - mondta Piroska néném.
    - Nem politizálás ez - néztem rá.
Rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem válaszolt.
    - Elásták a trágyadomb mellett - szólalt meg váratlanul a nagyapám.
    - Inkább azt mondd, mihez kezdesz, ha visszaköltöztök! - terelte volna a beszélgetést erõvel más irányba Piroska néném.
    - Szerelõ leszek a gépmûhelyben.
    - A sok öreg közé végre becsöppen egy fiatal - nevetett István bátyám. - No, nem lesz valami vidám társaság... ámbár a mûhelyben még csak-csak... hanem inkább a majorból járnak ki, meg Pajzsokról.
    Piroska néném kiszaladt a konyhába, matatott néhány pillanatig, azután bekiáltott, hogy kész az étel, lehet teríteni.
    Ebéd után átjött Anna néném az urával, meg Horváth Jani a szomszédból, félig-meddig õ is rokon. Gyorsan telt az idõ, már alkonyodott, amikor az öcsém hirtelen felém fordult.
    - Megnézhetnénk a házat...
    Hiába marasztalt Piroska néném, fölkerekedtünk. Sopánkodott egy kicsit, hogy istenkísértés most arrafelé menni, beleragad az autó a sárba, a világ végén van az a ház, de végül mégis sikerült elindulnunk.
    Befelhõsödött az ég, hûvös szél fújt a folyó felõl. Éppen csak kipattantak a rügyek a fákon, az akácok még kopaszon feketéllettek.
    Az öcsém bekapcsolta a reflektorokat. Az éles fénycsík megvilágította az utat és az árkokat kétoldalt. A révhez vezetõ keskeny makadámúton haladtunk, a kerekek fölszedték és kopogva a sárhányóhoz verték az apró köveket a felázott útról.
    Néhány száz méter után Laci megállította a kocsit. Sík föld volt körülöttünk, a falu fényei a hátunk mögött villództak.
    - Most merre?
    - Mindig csak utánam! - mondta nevetve, és elindult a gyepes árokparton. Még meg tudtam különböztetni az útmenti fákat, távolabb egy-két ház szürke, elmosódó körvonalait.
    Alig látható keskeny ösvényre fordultunk, nem is volt igazi ösvény, csak egy kis sötétebb csík a még sárgás, éppen csak éledezõ gyepen.
    Alacsony, nádfedeles ház felé közeledtünk, az ablakából sárga fény világított.
    - Azt mondtad, üres a ház.
    Nevetett.
    - Ez nem az, te! Azt hiszed, megvennék egy ilyen kunyhót? Itt kapjuk meg a kulcsot, hogy oda bemehessünk.
    Megtorpant, mert a közelben felhördült egy kutya. Vonított, hörögve tépte a láncot, de nem ért el bennünket.
    Az öcsém lenyomta a kilincset, az ajtó zárva volt. Éppen csak bekopogtatott, már meg is szólalt belülrõl egy vékony, riadt hang:
    - Ki az?
    - Én vagyok, Laci! - kiáltotta az öcsém, de az ajtó nem nyílt ki.
    - Milyen Laci?
    - A kulcsért jöttem, na! Nyisd már ki!
    Matatás, zörgés hallatszott belülrõl, azután nyikorogva kinyílt a nehéz, tömör faajtó.
    Sovány, kócos lány állt a küszöbön, nem lehetett több tizenöt évesnél. Rojtos nagykendõt terített magára, fázósan összehúzta a mellén.
    - Megkeresem a kulcsot.
    Az öcsém habozott, beljebb lépjen-e, a lány félreállt az útjából.
    - Gyere be! Kihûl a ház. - Engem csak akkor vett észre, amikor beléptem a dohos, földszagú szobába. - Ki ez?
    - A testvérem.
    A lány fürkészve nézett néhány pillanatig, azután becsukta az ajtót mögöttünk.
    - Egyedül vagy? - kérdezte Laci.
    A lány szeme megrebbent. - Miért?
    - Csak. - Laci nevetett. - Tán félsz?
    - Dehogy félek! - A lány kihúzta magát. - Ugyan mitõl félnék? Édesanyámék nemsokára hazajönnek.
    Álltunk egy darabig a konyhában, azután a lány észbe kapott. - Gyertek beljebb!
    Mellbe vágott az áporodott levegõ, a petróleumlámpa bûze összekeveredett a földpadló meg a nedves falak dohszagával, az éjjeliedény szúrós gõzével. Az ágy árnyékban volt, egy szétnyitott könyvet állítottak a lámpa elé. A rózsaszínû dunna alatt vékony öregasszony feküdt, fehér haja szétzilálódott a párnán. Az álla leesett, a szeme hunyva, az arca kétoldalt mélyen behorpadt. Az elsõ pillanatban azt hittem, már nem is él, azután föltûnt a dunna szapora, ritmikus emelkedése-süllyedése.
    A szemgödrök mélyén megcsillant valami fény, s a dunna alól két vékony, szinte áttetszõ kéz kúszott elõ.
    Tétován motoztak a dunnán, azután összekulcsolódva megpihentek.
    - Ki van itt? - kérdezte az öregasszony alig hallhatóan.
    Senki sem felelt. A kezei bizonytalanul megmarkolták a dunna szélét, mintha bele akart volna kapaszkodni, hogy fölemelkedjék.
    - Ki az? - kérdezte újra. A hangja váratlanul erõsebb lett.
    A kulcsért jöttünk - mondtam, és közelebb léptünk az ágyhoz.
    - A kulcsért? - Fölemelte a fejét, de vissza is ejtette a párnára. - Vicuska!
    Milyen kulcsért jöttek?
    - Megveszik a Vágó-házat - felelte a lány. - Nálunk van a kulcsa.
    A beesett arc mozdulatlanná merevedett, a szemhéjak lezáródtak.
    Leültem az ágy szélére. Orvosságszag csapott meg, összekeveredve a beteg test szagával.
Az ágy reccsenésére az öregasszony ismét kinyitotta a szemét.
    - Igaz, hogy a Vágó-házban megöltek egy katonát? - kérdeztem közelebb hajolva.
    Sokáig csend volt, az öregasszony mozdulatlanul feküdt, az álla ismét leesett. Fölálltam volna, de az arcán szétfutottak a ráncok, és a keze bizonytalanul felém nyúlt.
    - Katonát?...
    - Románt vagy oroszt - mondtam. - Így beszélik.
    - Hergus Pistit megégették arra... titokban... katona nem volt... csak csendõr... késõbb... mindenkit kivallattak megtalálták a kutyát...
    - Milyen kutyát?
    - Nádat hánytak a gödörbe... amikor égett beledobták...
    - Embert vagy kutyát dobtak bele?
    Sokáig hallgatott.
    - Mondja már! - megmarkoltam a karját, olyan vékony volt, hogy megijedtem, eltörik a szorításomtól.
    - Átváltozott... a parázsra földet szórtak... betemették a gödröt... mindent...
    - Ember volt benne?
    - A csendõrök fölásták...
    - Mikor volt ez?
    - Régen... - Rám nézett, váratlanul kitisztult a tekintete. - Vicuska! - kiáltotta. - Ki ez?
    - Ismerõs - mondta a lány, és megigazította a párnát az öregasszony feje alatt.
    - Nem csendõr?
    - Dehogyis az! Nincsenek már csendõrök, öregmamám!
    Az öregasszony nagyot sóhajtott. Laci fecsegett valamit a lánynak, mindketten nevettek.
    - Mikor volt a tûz - kérdeztem félhangosan, és közelebb hajoltam az öregaszszonyhoz.
    Kimerülten lihegett, némán lehunyta a szemét. Laci már búcsúzkodott, kelletlenül felálltam, mentem utána. Az ajtóból még visszafordultam, hátha mond valamit, vagy int, visszahív...
   Sötétben értünk a Vágó-házhoz, csak egy kis holdfény derengett a felhõk közül. A csendben idáig hallatszott, hogy a hullámok egymáshoz verik a kikötött csónakokat a révnél.
    - Siessünk! - mondta az öcsém. - Nagyon ránk esteledett.
    A kert hosszan elnyúlt a lejtõs parton, a vége elveszett valahol a sötét fák alatt.
    - Hallottad, hogy megégettek itt valakit?
    - Inkább elástak, nem?
    - Megégettek egy asszonyt... de lehet, hogy csak kutyát... azt hitték, kutya képében az asszonyt égetik el...
    - Mikor?
    - Nem tudom... régen.
    - Ki mondta? - Laci nagynehezen megfordította a kulcsot a zárban, kitárta a nyikorgó ajtót.
    - Az öregasszony.
    Az öcsém nevetett. - Õ is le akar beszélni a házról? Még hogy megégettek valakit!
    - Titokban... aztán mindenki hallgatott...
    - Csak azért is megveszem! - mondta az öcsém. Kitapogatta a villanykapcsolót, de hiába kattintotta föl, a szoba nem világosodott ki. Laci a fejéhez kapott. - Ó a szentségit!
    Vaksin tapogatóztam utána.
    - Mi az?
    - Kikapcsolták a villanyt.
    Óvatosan kibotorkáltunk a házból, Laci bezárta az ajtót.
    - Majd máskor megnézed - mondta félig mentegetõzve, félig bíztatóan. - Eljössz, ha itt lakunk.
    Morgolódott még egy kicsit, azután csendben baktattunk visszafelé.
 

JENEI GYULA

vándorstrófák

bezártam magam idegen városba,
dermedt kezemben megköt az idõ,
feljön a reggel, rám zuhan az este,
az õsz riadt, huzatos temetõ.

ki mer kérdeni csatakos lányokról?
az izzadt bugyikat ki tépi le?
ki sajnál megannyi árulásomért,
ha gerincem nem marad semmi se?

feddõn honnan szólnak rám, és kicsodák?
mily ágakat tördel a csupasz szél?
elmaradnak lassan szégyenlõs csodák,
csak egy ember van itt: dadog és fél.
 

néz

egy vájdlig
zománca hiányos
negyedelt paradicsommal tele
egy gang
õsztõl huzatos
a cserepek alatt pókháló
egy sámli
nagyapai örökség
egy kisszék
ki tudja honnan mikorról
egy anya
vágja a paradicsomot
némán
kezében életlen kés
milyen is lenne
egy apa
szótlan
két mozdulat közt is
fehérebb lesz haja
vérzik a paradicsom
egy bámészkodás
az ellesett pillanat szégyene
egy isten
aki nézi õket
és néz engem
 

séta hazafelé

nincs vér és nincs hó
történelem sincs és költészet se

csak váladék az utcakövön
szégyenlõs elfordulás a hajléktalanok
mégis-tekintetétõl
ki tudja mit hoz a holnap
szúrós hideg esõ szitál
szivacsossá teszi a gondot
gondolatot

az is idegen
aki egykor boldogan becézett
megszokta hibáim
s hogyha elutazott
préselt falevelet küldött
mutatót
távoli õszbõl

pillanatok fedezékeibõl írja magát az idõ
a történelem történetekre esett
s mint szemüvegen a lámpafény
vibrál az emlékezet

privát történetekkel felesel a köz
anyám magyarul szólt hozzám
másutt nyelvtelen és esendõbb lennék
mégsem tudom
hazám ez az ország
vagy kényszerlakhelyem
 

így múlik el

bak, keresztvágó, szitál a fapor.
a fûrész másik végét senki nem fogja.
akadozik, hajlik az acél, ahogy tolod.
az út a tyúkólig eltakarítva,
másfél méteres hókupacok.
ha gyerek lennél, nem látnál rajtuk át.
így se látsz. köd van, füstszag.

a rügyet pattintó zöldnek nevet adni,
az égnek ahogyan gyönyörûn
szívünkbe kékül majd az elmúlás.
hajadonfõtt a földszagú tavasz
csámborog a kert alatt.
csipogó kiscsibék, záptojások.
ne felejts nevet adni semminek!

ha rátaposol, lila lét ereszt az eper.
cefreszag, berúgott kacsák.
a fûrészszélû leveleket
szõrös hernyók harapják.
egyre rálépsz, zöld vért enged a nyár.
lavórban mosakodó gyerekkor,
szúnyogok, békák, legyek.
katlanba szorult hõség: szappan fõ,
lekvár, baracklekvár sok cukorral,
és pálinka is. a rézüstöt este
az égbe dobod. jó lesz teliholdnak.
amit meghagytak a hernyók,
most az is lehull.
bever az esõ a gangra,
bever a délutánba,
az egymást váltó napszakokba.
az eperfa fénylõ, vizes ágain
csúszkál a tekintet,
mint egy röntgenfelvétel,
csontra vetkõztet az õsz.
 

rét

akár az öröm vagy mint a jó szagú szél jöttél
végtelen utak kacskaringóztak veled
szagossá verték talpad alatt a port
a lassú lila hasú felhõkbõl kipergõ esõszemek
aztán amíg ölelõztünk a dús nedvû gyepen
kaszák fenekedtek a rét túlsó oldalán
s fûszálak élein vérzett el a csend - ideát
 

négy áradás

szõke közhelyek szelídítik a szorongást,
homokzsákok támogatják az alkonyt,
lélegzetemben megalvad az éjszaka,
felriadok az álom vétetlen fordulataira,
két óránként fél centit apad a remény,
szivattyúk zakatolnak mellkasomban,
s véremben, hol szerelem áradt,
emlékek szivárognak:

*
fövenyén, mely sárga volt, meztelen
testünk lenyomatát formázta a part
melled negatívja bombatölcsér,
egyik fele árnyék, másik fénylett,
sütött a hold, sok volt a szúnyog,
reggelre áradt, s a gyönyörû szõnyeg
akkorra csupa víz lett.

*
a hídon tél volt.
a betört arcú folyó jégtáblái között
öngyilkos magány fuldokolt.
kiszámított mozdulattal
érintettem a hiányt arcod helyén,
hóból terített takarót vállamra a várakozás.

*
kiürültek a hétköznapok a partra,
szerették egymást szavaink,
langyos kézzel simítottuk a szelet,
cingár volt a folyó, önmagában fürdött,
a sétányon fagylaltot nyalt a kánikula,
kutyát futtatott a hûség.
akkor még szõkék voltak az indulatok,
a folyó is, meg a hajad.
vagy álmodtam csak azt a szõkeséget
a leomló partfalon várva érkezésed,
tizenöt éve, nyolc méterrel a valóság felett?
 

ízek

a spájzban kalapács, turmixgép, reklámszatyor,
csírázó krumpli, liszt, kiló cukor, néhány
félrohadt vöröshagyma, meztelen izzó, üres
tojástartó, két kimaradt fehér csempe, kólás-
flakon, olaj, bolti metélt... egy füzér cseresznye-
paprika sok éve porosodik; már nem bírom
a csípõset, kikopnak az ízek a számból. ha gyerek-
korom mézes kenyerét harapnám, beléfájdulna a fogam;
képzeletben falom csak a hatalmas karéjt, melynek
utolsó darabját szárazra szikkasztotta a sûrû,
ikrás arany. a lõcsén befalt ecetes hering harmadától
egy hétig fájna a gyomrom. ebben a nejlonzacskóban
felejtett zöldség szagát árasztó kamrában nem csepegteti
padlóra zsírját kolbásszá nyurgult hízó. padló sincs,
csak linóleum. jobban illenek hozzá az üres üvegek,
mint a celofánnal lekötött meggybefõtt, pedig attól
a láz is elinal. nincs birsillat, törökmogyoró nem
zörög. itt az alma se bírja ki a telet, szeplõs lesz,
akár a gyerekek, ráncos, mint a fahéjszagú
öregek. itt nincs bödön, zsírbafagyott oldalas, konyha-
vászonnal letakart sütemény. a köcsögben nem alszik
tej. itt nem él meg egér. gyomorbajos koldus
ez a kamra, ácsingózik a bõség után; rég elfeledte,
milyen ízes a dióhoz harapott jonatán.
 

MOLNÁR H. LAJOS

Volt egyszer egy udvar

Regényrészlet

Eleinte közönyösen szemléltük a milicistáék udvari honfoglalását, amint beköltöznek az apám hajdani lakásából lekapcsolt két helyiségbe. Nem tudhattuk, átmeneti lakók-e, mint elõdeik, vagy tartós lesz-e a jelenlétük, és megváltoztatja-e piciny birodalmunk szokásait, életét. Egyenesen képtelenség lett volna feltételezni, hogy végül is õk élnek túl mindent és mindenkit...
    A hurcolkodásba nem izzadtak bele, sokat nem cipekedtek. Mindössze egy rozoga asztalt s egy tarisznyát vettek le a kapu elõtt parkoló kis lovasszekérrõl, és bevitték a konyhába, miután a lakásosztogatóktól kapott kulcsukkal kissé nehézkesen nyitották ki az ajtót. A tornácunkon üldögélve, a nyitott ajtójukon keresztül láttam, hogy olyan csodálkozással veszik körül és nézegetik az elõzõ lakótól örökölt kis kerek vaskályhát, mintha ilyennel még sosem találkoztak volna. Azután kezükben-ölükben behordták a szobába a szekérderéknyi szénát, majd búcsút integettek a falusi szekeresnek, aki behozta õket. Azonnal magukra csukták az ajtót.
    Néha kijött egyikük-másikuk, szétnézett, hallgatott egy sort, aztán visszament. Közben felfedeztem, hogy nem némák, és nem is olyanok mint kicsi Jóska, mert elõzõleg valami idegen nyelven kérdezgettek ezt-azt anyámtól, majd rendre Balogh bácsitól, Csülök nénitõl és Fischer Babától, de senki nem értette, mit akarnak. Ezért vonultak vissza a némaságba.
    Engem a jelenésük azért kezdett kissé érdekelni, mert ezeknek gyerekeik is voltak, méghozzá három: egy nálam másfél fejjel magasabb legény, egy fél fejjel magasabb lány és egy másik fiúcska, aki pontosan akkorára nõtt, mint én. Másnap reggel már a szokásos csapatgyülekezõ volt az udvaron, kint zsibongott vagy tucatnyi lurkó; ezek az újak meg miért nem dugják ki az orrukat, miért nem jönnek játszani, mi a fenét csinálhatnak odabent? Megnéztem...
    Amikor a lakásunkat kettébe szelték, nem falazták be a két szoba közti üveges ajtót, talán ezért is gondolhatta apám jó sokáig, hogy csak ideiglenes ez a félbevágott állapot. Mindenesetre, anyámék rajzszögekkel fogtak fel újságpapírokat az ajtó üveges részére a mi oldalunkon, hogy ne lehessen átlátni. Amonnan nem is lehetett, de a mi felünkrõl igen, mert én egy kis helyen alig észrevehetõen feltéptem a papírt, majd visszatûrtem a helyére.
    Amikor át akartam kukucskálni, csak éppen egy kicsit kellett felhajtanom azt a szakított fecnit. És másnap reggel már voltam annyira kíváncsi, hogy átlestem.
    Ott heverésztek a szobában, és olyan halkan beszélgettek, hogy akkor sem értettem volna, ha ismerem a nyelvüket. Csak akkor láttam, mire kellett nekik a széna: az ágyat helyettesítette. Szétterítették a padlón, azon feküdtek. Tapasztalni véltem, hogy most már nem mi vagyunk az udvaron a legszegényebbek. Nem örvendtem neki, csak tényszerûen megállapítottam. Az asszonynak nem volt hálóinge, ugyanabban a színtelen-szürke ruhában forgolódott a széna között, amelyet tegnap viselt bevonulásukkor. A férfi is nappali öltözékben hentergõzött: hosszú, bõ, koszos-fehér ingében, még koszosabb gyolcsgatyájában, s a fûzõ nélküli bocskorát sem vehette le éjszakára. Ilyesfajta viseletet már láttam a havason, de ahhoz pörge, fekete kalap, színes zsinórzatú bõrmellény és vastag bõröv is tartozott, ez az öv szorította az inget az ember derekára úgy, hogy alatta körkörösen fodrozódott az ing, mint egy szoknyácska. A hegylakók bocskoraikat fûzõvel fogták össze, ami lábszárukra kötve a térdük magasságáig kacskaringózott.
    Ennek még bõröve sem volt, nem fodrozódott, csak lógott-lötyögött rajta a túlméretezett inge, mint rajtam sokáig a félcipõ és bakancs. Szokják a helyet, gondoltam, majd csak elõbújnak, hiszen elõbb-utóbb rákényszeríti õket a szükség.
    A férfit kényszerítette rá elõször, de nagyon. Lábát összeszorítva, mint egy nyomorék indult a budi felé, talán a szag után orientálódva. Amikor házunk mögött felismerte vágyakozásának színhelyét, gyorsan kinyitotta az elsõ budiajtót.
    - Nem oda! - visította Csülök néni joggal, mert az elsõ fülke az övék meg a Balogéké volt.
    Az ember nem értette, illetve csak annyit értett a hangsúlyból és az integetésbõl, hogy nem szabad, de fel nem foghatta, miért és azt fõleg nem, hogy most mi lesz vele. Nagy erõfeszítéssel szorította a lábát, vörösödött a feje és folyt róla a veríték, nem úgy, mint a költözéskor. Meg se bírt szólalni, ezt Csülök néni is beláthatta, mert odament, s miközben becsukta a budiajtót, mutogatva magyarázta:
    - Nem oda! Ide! - s kinyitotta neki a másikat, majd lökdöste befelé, mivel az a bácsi moccanni sem mert. S aztán rácsukta az ajtót, mert biztos, ami biztos, mit lehet tudni, hátha azoknál ez nem szokás, és még elõttünk, a körbeálló gyereksereg szeme láttára tolja le a gatyáját, ha letolja...
    Megkönnyebbülten és emberhez sokkal méltóbb járással ballagott vissza szénakazlas szobájába. Nemsokára hátrakísérte a feleségét, kinyitotta a Csülök néni vécéjének az ajtaját, kezével nemet intett az asszonynak, és vissza hajtotta az ajtót. Kinyitotta a másikat, igent bólogatott, belökte a nénit, és rácsukta az ajtót. Kezét összecsapta, megdörzsölte, mintha ezzel jelezné, mennyire rendben a dolog. Azután a nõ a gyerkõceivel is végigjátszotta hajszál pontosan ezt a mutogatósdit, így már elsõ nap megtanulta az egész család, hol a helyük.
    Az is az elsõ napon derült ki, hogy milicista az új szomszéd. Délelõtti megkönnyebbülése után elment valahova, s koradéután milicista egyenruhában lépett be a kapun, hóna alatt hozta az ingét, a gatyáját és fûzõ nélküli bocskorát, amiben elment. Az ajtón behajította az öltözékét, melyben elõször megláttuk, majd egyenruhásan-sapkásan-csizmásan, peckes tartással tett egy kört az udvaron, mintha mutogatná magát. Nem tapsoltuk meg,
hanyatt sem esett senki, Csülök néni is csak ennyit mondott a díszszemle láttán:
    - Mija fene!...
    Sokáig hitte azt a férfi, hogy így mondhatják magyarul a milicistának, mert mindig elõbújt, mintha õt szólítanák, ha valaki az udvaron felkiáltott: mi a fene!
    Új szomszédaink még hetekig hallgattak. Ha velük nem is, de róluk fecsegtek néha az udvar asszonyai. Mivel a nevüket nem tudtuk, nem mutatkoztak be, valahogyan el kellett nevezni õket.
    Anyám kezdte a nõt "román asszony"-ként emlegetni, s ez fölöttébb találó megnevezésnek tûnt. Ugyanis milicista és milicistáné már volt egy a szomszéd utcában (az hozta haza Lajit, amikor berúgott), de román a környéken egyetlen egy sem, legalábbis nem tudtunk róla. Mindenki magyarul beszélt még a legközelebbi élelmiszerüzletben is, melynek ugyan alimentara nevet adtak a háború után, de mindenki csak fûszerboltként emlegette.
    A milicistáék is meggyõzõdhettek róla, hogy még kenyeret is csak mutogatva tudnak vásárolni, ha nem tanulnak meg sürgõsen magyarul, kinyitották hát az addig örökösen csukva tartott ajtójukat, ki-kimerészkedtek a csöppnyi tornácukra, leültek a lépcsõre, és hallgatóztak. Mi már majdnem kezdtük hívogatni a gyerekeket játszani, de kissé megriadtunk tõlük, amikor láttuk, hogy mit esznek: zsíros-cukros kenyeret és marmeládés-vöröshagymás kenyeret, váltogatva. Ez a marmeládé édeskés vegyesíz volt, hosszában téglalap, keresztben négyzet alakú hasábokként árulták a fûszeresnél, vágni lehetett, de kenni nem, csak esetleg igen érdes deszkára. Nekünk úgy adták, hogy egy vékony szeletet levágtak a hasábból és rátették a kenyérszeletre, ennyi. De milyen lehet vöröshagymaszeletekkel feldíszítve, ahogyan ezek ették? Megkívántam, olyan jóízûen falták, kértem anyámtól én is ilyet. Õ elõre megmondta, hogy nem fogom megenni, de erõsködtem. Anyámnak lett igaza, megkóstoltam, ez rosszabb volt anyám lehetetlen ételkompozíciójánál is amikor huszárrostélyost kínált édes pótkávéval. A zsíros-cukros kenyérrõl sem tudok semmi jót mondani. Hát fura egy gusztusuk lehet...
    Gyerekként nem tudtam megítélni, melyik a legtanulékonyabb avagy a legbátrabb a román asszony gyerekei közül. Elég az hozzá, hogy egy hónap elteltével a legkisebb fiú, az, amelyiket az anyja Dójénak szólított, odajött hozzám, miközben Csutival labdáztunk, és megszólított:
    - Ádidé.
    - Tessék? - kérdeztem rögtön, meglepõdöttségemben nem is próbálva megfejteni, mit akar.
    - Ádidé - ismételte Dójé barátságosan, és a labdára mutatott.
    Vagyis, hogy adjam oda neki a labdát. Odaadtam és figyeltem, hogyan hívja a testvéreit a kapu alá labdázni.
    Gurigáztak egy ideig, s amikor az anyjuk beterelte õket, úgy otthagyták a labdát a kapu alatt, mint Ferike és kicsi Jóska anyámat, kétpercnyi hallgatással elintézve a világ dolgait.Utólag akár jellemzõnek is tarthatnám, hogy az udvarunkba beköltözött román gyerekek egyikének ez volt az elsõ szava hozzám: add ide! De nem tartom annak. Bizonyára a véletlen mûve. Az viszont már kevésbé minõsíthetõ véletlennek, hogy nem adta vissza.
    - Ádidé! - mondta kicsit késõbb legjobb ütõmre, a dándesemre mutatva, miután úgy gondolta, ránézésre kitanulta az ütõzés csínját-bínját, s õ is be akarhatott szállni a játékba. Odaadtam, nekiadtam, nekem volt belõle vagy tíz.
    - Nesze, a tied, megtarthatod.
    - Mija? - kérdezte úgy, ahogy Csülök nénitõl tanulta.
    - Nem mija, hanem tessék! - próbáltam rászoktatni a tisztességes magyar beszédre. Megértette Dójé egybõl.
    - Téssék?
    - Mondom: ez egy dándes. Odaadom neked. A tied. Nekem nem kell, a tied. Nem kell visszaadni.
    Bólogatott, megérthette.
    - Dá-dá...
    - Nem dádá, hanem dándes - szótagoltam neki, mivel mégsem értette meg pontosan.
    Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a dándest, a középsõvel hátulról megtámasztotta, ütésre készen állt, jelezte, játszani akar.
    - Kell gomb - mondtam neki azt, amirõl neki fogalma sem lehetett, hiába nézelõdött egy hónapig.
    - Mija gomb? - Nem mija! Tessék, gomb?
    - A gomb? - körbejártam Dójét, hogy mutassak rajta egyet, hátha így világosabb, de az öltözékén egyetlen gombot sem találtam.
Balog Jóska próbált segíteni: - Apád egyenruháján van jó sok gomb.
Nyilván, ez a rejtvény túlságosan bonyolult lehetett Dójénak, értetlenül nézett rám, mintha az én szavaim egyszerûbbek, érthetõbbek lennének.
    - Ez a gomb, né - s egy sliccgombomra mutattam, de a román asszony gyereke félreérthette, mert elkezdett nevetni. Elõször, mióta megismertem.
    Nevetett, és kivette a pöcsét: - Gomb? Áz van. Rikánák nem van.
    Rika a nõvére volt, legalábbis így szólítgatták.
Hogy azért haladjunk a játékkal is, Dzsika, aki eddig hallgatott, talált egy áthidaló megoldást: - Játsszunk döngbe!
    - Téssék döng? - kérdezte megint tõlem Dójé, akinek ismerõsebb lehetett az õ, mint az e vagy az a, ezek a magánhangzók még hetekig nem mentek a fejébe.
    - Mindjárt rájössz, mi a döng - mondta Dzsika, s mutatta, hogy üsse a dándest a falhoz.
    Mi máskor is ütõztünk meg játszottunk egyebet is döngbe, ami lényegében nem volt más, minthogy a nyerõ öklével hátba vághatta a vesztest. Ez többnyire jelképes ütés volt, nem az ereje számított, hanem a másik egyféle megszégyenülése, miközben elõre hajol és elviseli a háta egyszeri és enyhe megérintését, melyet nincs joga visszaadni, csak ha nyer a következõ játszmában.
    Dójé elpattintotta a dándest, utána Dzsika egy finom rézütõvel eltalálta Dójé túl közelre ütött dándesét.
    - Csökte-kettõ, kivan-három - okította Dzsika Dójét, s a nyomaték kedvéért háromszor úgy belevágott ököllel a milicistagyerek hátába, hogy az heveny csuklásával befutott az anyjához, utána kellett vinnem a dándesét.
    Fogócskáztunk, bújócskáztunk, pickafáztunk is, ezekben már egyre gyakrabban és könnyedébben vettek részt a román asszony gyerekei, még a legnagyobb, Pétrisór is, de hamarosan mintha unni kezdték volna. Nagyon egyszerûek vagy túl szabályozottak lettek volna a játékaink? Könnyen kiismerhetõek vagy unalmasak számukra?... Mindenesetre, a furfangot õk hozták be az udvarba elõször, amikor szólt nekem Dójé:
    - Én ütök tégéd.
    - Anyádat - löktem neki, ahogy Dzsikától hallottam ilyen feszült helyzetekben.
    - Ném ányádat - javított ki -, én tégéd.
    - Na, ne hülyéskedj - mondtam neki. - Te? Engem?
    - Én ütök tégéd - ragaszkodott Dójé az ötletéhez -, várjál.
    - Ha te megütsz engem, én nem várok - közöltem vele az életszemléletemet -, én rögtön pofán váglak!
    - Várjál té - mosolygott Dójé, mintha nem fogta volna fel a figyelmeztetést -, éz játék. Gjéré...
Hát ez meg milyen hülye játék lehet, gondoltam, miközben a román asszony legkisebb gyermeke rakosgatta a karom. A bal felsõt a testemhez szorította, az alsó részét felhajlította úgy, hogy nyitott tenyerem oldalról takarja a szemem, mint a szódás lovát a szemellenzõ. Jobb karomat áthúzta a mellemen, csuklómat kidugta a hónom alatt, jobb tenyerem kifele fordítva feküdt a bal vállamon.
    - Márád így, nem kukucs, én ütük tégéd - s már éreztem is a pacsit a tenyeremen.
Pétrisór és Rika áll még mellettem, a többi gyerek néhány lépés távolságból figyelte a fejleményeket. Dójé megszólalt.
    - Most vénni lé kézéd. - Levettem, s a román asszony három gyermeke bizzegésbe kezdett, Dójé kérdezte: - Ki vót?
    - Te - mondtam erre én -, hát te mondtad, hogy megütsz engem.mérhetetlen jókedvük kerekedett egyenes és balga észjárásomtól.
    - Én csák mond - tért rá Dójé házi játékuk lényegére -, dé ném én vót.
    A három román gyerek a hasát fogta, úgy nevetett. Kezdtem kapiskálni, mit élveznek ezek az életben.
    - Na, még egyszer - mondtam, s magamtól felvettem a pozíciót. Ütött valaki, aztán: bzzz, bzzz bzzz - mind a hárman. Néztem õket, Dójé és Rika jobban bizzegett, mint Pétrisór, hát a nagy fiúra mutattam. Talán csaltak volna, de a többi gyerek látta, el kellett ismernie Pétrisórnak, s ekkor õ vette fel a pozíciót, mármint azét, akit üthetnek.
    Éppen mutogatva tanakodtunk a két román gyerekkel, melyikünk üssön hármunk közül, amikor csöndben odalopakodott Dzsika és intett, hogy õ következik. Összekulcsolt kézzel, teljes erejébõl úgy odakent Pétrisórnak, hogy az kigyomlálta a virágok felét Csülök néni egyik kertjébõl. Alig tudtuk ennél nagyobb károkozás nélkül kihúzni a még ép tátingók közül. Éppen befejeztük Pétri leporolását, letakarítását, csak a rózsa tövisei lehettek még a fülében, amikor kilépett az öregasszony.
    - Ki volt? - rikkantotta el magát Csülökné.
    - Bzzz - kezdte el Dzsika, és felmutatta az ujját, s aztán mindannyian utánoztuk. - Na, ki volt? - vonta be kedvenc játszótársát Dzsika a játékba.
    Nem tetszett ez a bzzz-játék az öregasszonynak. Õszintén szólva, nekem se nagyon.
    Felületes vagy elfogult ember azt hihetné, verni kezdtük mi, magyar gyerekek a románokat, s talán ezt még jellemzõnek is tarthatná. Ne tartsa annak, ilyesmirõl szó nem volt. Nem bántottuk õket. Dzsika, aki ugyan néha viccbõl vagy csak a természete miatt oda-odakent nekik az elején, félig román volt, azon a felén, amelyiken az anyja állt. Dzsikának román volt az anyanyelve, román iskolába járt, és tulajdonképpen így írták a nevét: Gica.
    Késõbb figyeltünk fel erre, mert az ilyesmi sokáig az úristen nélküli kutyát sem érdekelte. Hogy mégis miért nem akart a milicista-gyerekekkel az õ nyelvükön beszélni, nem tudom...
    Közben kétszer is járt náluk gyors egymásutánban az a falusi rokonuk, aki ideköltöztette õket. Elõször hozott egy zsák puliszkalisztet és egy zsák vöröshagymát, ebédre hetekig ezt ették: deszkára borított kemény puliszkát hagymával. Másodszor egy csebert hozott a román asszonynak, annak is kellett valami, amiben behordhatja a vizet. Azt látta, hogy mi vederben hordjuk, de sejtem, a vasasüzletben sem érthette a boltos, amikor nem magyarul kérte. Vagy még nem volt rá pénzük?...
    Nekem mondhatja bárki, hogy a magyar nyelv ilyen nehéz meg olyan bonyolult. ezek úgy megtanultak magyarul három hónap alatt, hogy az összes magánhangzóinkat helyesen ejtették. Elõször a gyerekek, azután az anyjuk, akire már három hónap múlva senki se mondta volna, hogy román asszony, de hát az már ráragadt. Szerintem a milicista is megtanulta rendesen a nyelvünket, de csak a legnagyobb szükségében szólalt meg magyarul, és akkor is csak egy vagy maximum két szó erejéig. A felesége nem fogta vissza magát, a legtökéletesebb magyar fonetikával és grammatikával járt körbe mindenkihez kölcsönkérni mindenfélét: - Eszti néni, legyen szíves, adjon kölcsön két tojást!
    - De hiszen még a másik kettõt sem adta vissza - emlékeztette anyám a dolog másik oldalára.
    - Igaz - ismerte el teketóriázás nélkül, becsületesen. És sokat nem töprengett azon sem, hogy ígéretet tegyen, mikor fogja megadni, vagy hogy egyáltalán vissza fogja-e adni, mert futott is Balog nénihez: - Balogné, nem adna nekem két tojást kölcsön?
    - Dehogynem - mondta Balogné már amiatt is, mert neki mindig volt tojása, tojtak a tyúkjai rendesen, és õ még nem járta meg a román asszonnyal. Amikor megjárta, õ sem adott többet kölcsön semmit.
    - Csülök néni, adnál nekem két kanál kristálycukrot kölcsön? - kérdezte az öregasszonytól tegezõdve, mert amaz letegezte az új lakót az elsõ perctõl kezdve, s a román asszony úgy gondolhatta, nála így szokás.
    - Én neked nem adok semmit, te! Hiszen már el vagy adósodva mindenkinél, és eszed ágában sincs megadni...Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Fischeréknek még nem volt adósa, s ez neki is eszébe juthatott, mert odament kopogtatni cukorért. De azok még ajtót sem nyitottak neki. Tették magukat, mintha aludnának vagy hátul lennének, a kertben.
    Ezzel a kölcsönkérés még nem volt befejezve, a román asszony néha még kísérletezett, de a kölcsönadás számára bevégeztetett. Igaz, hamarosan már nem volt rászorulva, s ha éppen hiányzott valami a házából, hát küldte is valamelyik gyerekét a fûszereshez.
    Az árulkodást is a milicista gyerekei vezették be az udvarra. Mi addig nem ismertük, illetve én már olvastam róla valamelyik könyvemben....
    A fiúk, mármint a haverjaim hamar akartak felnõtté válni, s ezt úgy akarták sürgetni, hogy nekifogtak cigizni, megkértek, vegyem a fáskamránk kulcsát, és menjünk be oda, ott senki nem láthat meg. Hátramentünk, rágyújtottunk, én nem szívtam még, csak próbálgattam a felnõttes pózokat, ami egyáltalán nem volt veszélytelen kísérletezés, tekintettel arra a rengeteg forgácsra, fûrészporra és tûzifára, ami a fáskamránkban volt, és bizony könnyen meggyúlhatott volna.
    Ott pöfékel a társaság, egyszer csak halljuk, hogy nyitják a szomszédos fáskamra ajtaját, ez volt a milicistáéké. Intettem a fiúknak, hogy csend, és átlestem a két kamrát elválasztó deszkafal résein, a többi srác is a deszkafalnak nyomta a fejét. Foglalt lehetett a vécé, s talán Rika dolga sem tûrt halasztást, hát ezért jött a fáskamrájukba, nem sejtette, hogy mi odaát... Felemelte a szoknyácskáját, és majd elejtettük a cigarettáinkat: nem volt rajta bugyi. Gyönyörû, szabályosan kerek feneke megvillant a kamra félhomályában, ilyet még nem láttam, valami kellemes, meleg hullám futott végig a testemen. Éreztem, hogy nem a cigi, hanem ez a bizsergés lehet férfivá válásom elsõ jele...

RÉKASY ILDIKÓ

Körhinta télen

1.
Óracsörgés ébreszt; józan, kimért hant;
a belsõ árnyjátékot megszakítva.
Felkínálkozik egy percre a reggel:
szilárd formák, valóságos színek;
hallható lesz a gyönge neszezés,
egér a falban: a szomszédok kelnek.
Elszántan törlöd ki szemedbõl
a nap elsõ sugarait.
Mint földbe a vakondok,
fúrod vissza magad
fehér párnák, sötét álmok közé.

2.
Három napja, hogy így szakad a hó.
Nagy pelyhek vastagítják
a parton szétterülõ hermelint.
Háttal az utca-frontnak, bekerít,
foglyul ejt ez a világvégi csönd.
A csönd szirmait pörgeti kint a szél.
Álmos délelõtt, ólmos délután.

3.
Arc tapad az üvegre; ismered
a rejtõzõ-leselkedõt.
Sminkelt maszkja mögött
horpadt és üreges,
mint kivájt sziklatömbök.
Kereksége szemfényvesztés:
a holdnak nincs húsa, csak csontja.
Halálfej mosolyog
elbûvölõen.

4.
Leengeded a rolót;
hideg szeme ne nézzen.
Fehér tabletta, kerek pici ostya
a nyelveden, feloldoz.
Nem örök, visszavonhatatlan
a sötétség: színeket gerjeszt.
A vendégek is gyülekeznek:
élõk árnyai s hús-vér holtak.

5.
Óracsörgés ébreszt...
Mintha körhintán ülnél.
A megrögzött ismétlõdések
pályáján nincs megállás.
A masinát az idõ hajtja,
s érzed: minden menettel
gyorsul a forgás.
 

Szövetségesek

A test a kiszámíthatóbb fél.
Jól szervezett társadalom.
Hõsiesen kitart a posztján;
több tiszteletet érdemelne.

Sejtjei katonás rendhez szoktak.
Fegyelem, összehangolt mozgás.
Nagy a tét: a megmaradás,
s hajszálon függ: a lét veszélyes.

Az ellenség fáradhatatlan.
Réseket keres, beszivárog.
A falat beveszi rohammal.
A kapukat, mint Tróját, csellel.

Katasztrófáktól retteg a test.
Pompei, Hirosima kísérti.
Elaggott birodalmakat
belsõ gyengeség omlaszt össze.

S a lélek? Együtt küzd a testtel,
részese minden ütközetnek.
Szövetséges nagyhatalom:
kiment a bajból s belerángat.

Nagy diplomata. Titkolódzó.
Hajlamos a különcködésre.
Azt reméli, túléli társát
új szövetségben, más planétán.
 

Felnõtt-titok

Azt hittük, megválaszolatlan
kérdéseinkre majd felel
a felnõtt élet. Nem sejtettük,
hogy a kérdések kopnak el.

E szégyenletes igazságot
takargatták a jó szülõk,
míg reményt keltve titkolództak,
mint holmi összeesküvõk:

"Megértesz mindent idejében,
csak várni és tanulni kell."
S megértettük végtére - õket.
Nem segíthettek semmivel.
 

Megint az õsz

Megint az õsz teríti szét
a földre vörhenyes díszét.
Felhõt karmolnak põre fák,
agancsos égi trófeák.

Behunyt szemekkel láthatod
ugrani még az õzbakot
a lövés elõl, védtelen,
mint lassított felvételen.

Érzékeid betölti a
lét vérszíne és vérszaga:
minden, mit kinagyítva látsz -
láthatatlan csak a vadász.
 

Csillagtalan?

Szmog teszi? Gyöngülõ szemem?
Az égi mezõ mind kopárabb.
Fürkészem tanácstalanul
a csillagvesztõ éjszakákat.

Emlékszem jól: mézillatú
sûrûjében gyermekkoromnak
a mennybolt sárga méhei
fürtös rajokban hogy' tolongtak.

Régen nem láttam már ilyet.
Utoljára Montenegróban
sok-sok éve. Csak nincsenek
a csillagok is kihalóban?

A számon még az édes íz.
Nem, nem tûntek el õk egészen.
Mézelnek láthatatlanul
kislány-léptékû messzeségben.
 

Felhõalakzatok

Szétszélednek és összeállnak;
bizarr figurák egy mesében,
Rorschach-tesztje a nyári délutánnak;
a fûben úszom, õk az égen.

Valósak és álomszerûek,
akár az élet mindenestül.
Szobrok tûnékeny, éteri anyagból:
könnyû párából, képzeletbõl.
 

Anyám mosolya

Egy félmosoly,
az ajka alig-rebbenése:
felhõkön átoson
egy csöpp fény, alig venni észre;
épp csak megérint,
mint madár szárnya a folyót,
s tovább gyûrûzik
bennem a mosolyod.
 

Kolumbusz tojása

Fél a szörnyû csapástól,
hogy kiszórja a rosta,
mert az elnyûtt csapáson
a Parnasszust taposta.

Locspocs, latyak s megint
kátyú fenyegeti;
hogyan lehetne itt
szárnyat növeszteni?

Addio, régi vers,
amelyre nincs bocsánat!
Sutba kell vágni ezt
az ezredvég fiának

s lányának egyaránt.
Követ másféle elvet:
Lám, enjambement gyanánt
megfelel egyetlen bet-

û is, az angyalát!
És angyalszárnyakon
û is, az angyal, át-
röpül a versszakon.
 

A vadhattyúk

Égõ tenger felett, ahol
épp lebukott a nap,
hangtalanul húz el megint
a vadhattyúcsapat.

Az elsötétült víz színén
mint hamvadó tüzet,
látom visszaverõdni még
a tükörképüket.

Szárnyak szántják a sós habot,
tizenegy pár csoda,
s a tizenegy madárfejen
színarany korona.

Ó, késõn jött felismerés!
Mint villám sújt szíven,
hogy elveszett fivéreim -
õk azok a vízen!

Szép és szelíd királyfiak,
tizenegy dalia,
emlékké porladt testükön
fényes hattyúruha.

...Szõnék csalánból ingeket
holtig némán, ha még
csak egyet is közületek
ezzel megváltanék!
 

A másik táj

Szûkül már a valóság. Mára: maradtak az álmok,
s álmok földje a vers, meghitt, csöndes menedékül.
Még vonzóbb is e másik táj, ez a lenge tükörkép.
Mint tavirózsák úsznak a kõcsipkék a lagunán,
fodrot vetnek a szép homlokzatok és kisimulnak,
teltek, frissek a színek, bár lágyabb a hatásuk.
Nézhetsz szembe a nappal, mégse vakít el a fénye,
gyöngéden simogat csak. Nem kívánsz egyebet már.
Narkotikum? Pótszer? Menekülsz egy talmi világba?
Semmi hamis ragyogás nem gyõzné már meg a lelked:
versed, mint a szikét, nyomd bátran a húsba, ha fáj is!
Mert nem a dal, nem a szó fáj, sõt, könnyít az a vágás,
hogy kifakadjon a gyulladt régi kelés: a valóság.
 

TANÚHEGY

Szolnok elsõ írásos említése. I. Géza király oklevelében, 1075-bõl való ("Sounuk"), ezért ezt az évszámot tekintik a város alapítási esztendejének. A most 926 éves város - mely Árpád-kori várispánság, késõbb a török hódoltságig Külsõ-Szolnok vármegye központja, majd 1876-tól az akkor megalakult Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelye lett - elsõsorban fekvése miatt gazdaságilag, közlekedésileg és katonailag egyaránt fontos szerepet töltött be Magyarország életében, s ez nemcsak korábbi, hanem újabb történelmünkre is érvényes.
    Kis összeállításunkban Szolnokról írott mûveket mutatunk be szolnoki és nem szolnoki költõk és írók tollából, felvillantva a város történelmét és mindennapjait - mintegy 400 évet ölelve fel. Válogatásunkkor részben Szurmay Ernõ "Emlékjelek (Szolnok az irodalomban - szolnoki irodalom)" címû alapvetõ munkájára támaszkodtunk.
Tabák András
 

TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN

Szolnok romlása

Részlet a "Budai Ali basa históriája" címû krónikás énekbõl

Ottan elindula az nagy Amhát basa,
Szolnokot megszállá elöl Ali basa,
Húszezör népével álgyúkkal megszállá,
Egy hétig lõtteté, de õ azzal sem árta.

Lám, benn fõporkoláb Nyári Lõrinc vala,
Véle sok jó legín hetedfélszáz vala,
De sokféle nyelvön való népe vala,
Kik között pártolás, meghasonlás lõtt vala.

Jó álgyú és taraszk huszonnégy benn vala,
Szolnokban szakállos másfél ezör vala,
Spanyol puska es másfél ezör vala,
Ezekhöz való por nyolcszáz mázsa ott vala.

Mázsával, vas, ón, tözes szerszám sok vala,
Golyóbis és kötél számtalan sok vala,
Sok ezör forintba királnak áll vala,
Kiket az Szolnokban mind ott vesztöttek vala.

Oly igen szép erõs Szolnok vára vala,
Egyfelõl a Tisza alatta foly vala,
Másfelõl az Zagyva alatta foly vala,
Vár alatt az két víz öszveszakad vala.

Sõt az felszél felõl nagy árokja vala,
Három szegén három erõs bástya vala,
Csak nagy magas töltés néki fala vala,
Házak az töltésbõl ki nem látszanak vala.

Szolnok alá Amhát basa hogy eljuta,
Mezõt egy mélyföldig népével szállatá,
Az császár táborát rajta megjáratá,
Sátorit vonyatá, zászlait felállatá.

Oly nagy zöngés-bongás az táborban vala,
Harangok, csengetõk ott konognak vala,
Sípok, dobok, trombiták harsagnak vala,
Szélét, hoszját az nagy hadnak nem látják vala.

Látják várbéliek, borzadoznak vala,
Losonczi veszése mind eszökben vala,
Õk ott alattomba súgnak-búgnak vala,
Hogy bölcs vezérjök nincs, azt õk orrolják vala.

Nem adának helt világi tisztösségnek,
Az császár hadátul õk megrettenének,
Azon éjjel várból õk mind kiszökének,
Szent Mihál hónak negyed napján ellépének.

Ott eszébe vévé Nyári Lõrinc magát,
Hogy mind pusztán hagyták jó Szolnoknak várát,
Azon megijede, õ sem bízá magát,
Õ es pusztán hagyá az Szolnoknak kapuját.

Keserög magában, megálla utában,
Gondolkodni kezde az õ nagy búvában,
Jobb néki meghalni Szolnoknak várában,
Hogynem szégyönére élni itt ez világban.

Eltére, beméne Szolnok kapujába,
Halálát végezé nagy bátorságában:
Azonban az terek indúla hajnalban,
Még nem tudják vala, hogy senki nincs Szolnokban.

Legottan ostromnak õk megindulának,
Az várban nagy föstöt ám õk meglátának,
Megérték, az várból hogy kiugrottanak,
Az vár kapujára õk hamar rohanának.

Vár kapuját Nyári Lõrinc megállotta,
Vitéz módra vélök ott viadalt tarta,
Sok török elbamlá, õ fogllyá akada,
Az futó gyalog nép nagy sok vesze, meghala.
1553-1554
 

VERSEGHY FERENC

A szolnoki születésû költõ (1757-1822), felvilágosodás kori líránk jeles alakja, tevékeny résztvevõje volt a Martinovics - Hajnóczy-féle elsõ magyar köztársasági mozgalomnak. Ezért s nem utolsósorban "A marsziliai ének" címû Marseillaise-átköltéséért - mely alighanem legjobb, legerõteljesebb költõi mûve - kilenc évet töltött várbörtönben.

A marsziliai ének

Ébredj hazánknak bajnok népe,
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühõdve hozza láncodat.
A vérszopó tirannusfajzat
melledre szegzi fegyverét
s véredbe mártja rút kezét
ha szolgálatra nem hurcolhat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

A zsoldos martalékok nyája
ordítva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk.
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzatinkat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

E szívtelen rabok dagálya
gyõzhessen egy nagy nemzetet?
Az emberjusnak kent nadálya
igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
just szabjon egy szabad országnak?
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

Reszkess lator tirannus pára,
jutalmad napja érkezik,
fejedre száll a vérnek ára,
mely érted ingyen öntetik.
Tanácsnokidnak dõre pártja
önkényt koholja vesztedet,
e nemzet lesz ki fényedet,
örök homállyal elborítja.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

Öld bajnok a gaz despotákat,
kik embervérben fördenek,
s kik megtapodván jussainkat,
lopott bíborban fénylenek.
De szánd meg embertársainkat,
kiket magokhoz csaltanak,
vagy máskép arra bírtanak,
hogy ostromolják honainkat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

Édes hazánknak szent szerelme,
segitsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége,
törd össze népünk láncait.
Küldjétek ütközõ csatánkhoz
a gyõzedelmek angyalát,
hadd ûzze a vak despotát
pokolnak kormos ajtajához.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
vagdaljuk halmokra!
1795
 

Külsõ Szolnok

Hirdessék egyebek más várasit õsi hazánknak,
hol dühödõ ostromlatok által
vérpatakok folytak, vagy lágy pompának eredvén
dúzs nemesink, palotákot emeltek!
Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,
hol remegõ szemeimbe az elsõ
napragyogás ötlött. Itt hempelyeg enyves iszapján
a Tiszavíz; itt omlik ölébe
Zagyvánk. Egybevegyült vizein a szõke folyónak
a szép híd: a szandai dombig
két sor fûzfa között izmos töltések; utánnok
szöllõk a varsányi határig.
Legmagosabb partján a víznek látszik az egyház,
a sótár s a hajdani földvár.
Minden egyéb táján dúzs rétek, barna barázdák,
zöld legelõk elegyítve tenyésznek.
És hogy legböcsösebb díszét egyszerre kimondjam:
szinte azon partjára emeltek
a két egybefolyó víznek, hét régi vezéri
honnjokból kiszakadt eleinknek,
tízszáz évek elõtt, egy várfokot a nyilak ellen,
mellyre utóbb a mostani épült.
1805

VITKOVICS MIHÁLY

Tiszaroffi rokonságát látogatva, a szerb származású, de magyarul is író költõ (1778-1829) gyakran megfordult Szolnokon, ahol a kor romantikus hangulatának engedve, megragadta a pusztuló vár látványa. Versét kiváló epigrammái közé vette fel.

Külsõ-Szolnok vára

Ott, hol hajdaniban zászlóit emelte nagy Árpád,
És magyar országlás többes erõre kapott;
Ahol az ozmánok meghízott csontjain annyi
Sok magyar áldozatúl gyõzve letette fejét:
Ott széthányt földet, rongyolt épûleteket látsz,
És Tisza, Zagyva között szolnoki vár fokait.
Így pusztúl sok erõsséged, haza, nincs ki megójja;
E vers Szolnokvárt nem- de megója nevét.
Megj. 1817