Szíz Szent Krisztina asszonnak életéről

Dicsőséges szíz Szent Krisztina asszon nemzetsége szerént támada Olaszországnak jeles Tyron nevő várasából és nagy nemes nemből. De nevezete szerént annál is méltóságosb vala, mert igyenlő (egyenlő) vala az ő szentséges életéhez. Magyaráztatik azért ő neve, Krisztina úgy, mint szép illatú krismával megkenettetött. Krisma vala ő keresztyénségének szép illatja szerént. Drága kenet vala szentséges életének nájassága (nyájassága) szerént. Ajojtatus vala Szentléleknek bennelakozása szerént.

Mikoron azért ő színe, személye szerént is felette szép ember vóna, és mindenek kévánnák őtet látni, az ő atyja rekeszté őtet egy nagy toromba (toronyba) tizenkét szolgáló leányval, isteneket is szerezvén őnekik ezistből-aranból, hogy azokat imádnák és szolgálnának őnekik. Senkinek kedég házasságra nem akarják vala adni.

Ez szent Krisztina asszon kedég Szentléleknek miatta megutálja vala az bálványoknak való imádást. És mikoron az ő atyja hozjá jőtt vóna, az szolgálóleányok eleiben kelének, és ottan megjelenték neki, hogy az ő leánya nem áldoznék az isteneknek, de keresztyénnek vallaná ennenmagát. Azt hallván az ő atyja, szép szóval szólván őneki, kíszleli (készteti) vala az hatalmas isteneknek imádására. Mondá ottan szent Krisztina asszon: „Ez napságtul fogva ne hív[j] engemet te leányodnak, de azének (azénak), kinek igaz dicséretet kél tenni.” Mondá neki az ő atyja: „Én édes leányom! Ne áldozjál csak az egyiknek, mert az tebbi reád kezd haragodni.” Felelé Szent Krisztina: „Jól mondod, nem tudván az igazságot, mert én áldozom Atyának és Fiúnak és Szentléleknek.” Mondá neki az ő atyja: „Ha három isteneket imádsz, mire nem a tebbit?” Felelé Szent Krisztina: „Az három személ egy istenség.” Ez ilyen veteködést mikoron elvégezték vóna, leragadá Szent Krisztina az ő atyjának bálván istenit, és mind eltöré, az ezistet-aranyat szegényeknek osztogatá.

Mikoron az ő atyja másodszor esmég hozjá jőtt vóna, hogy az bálván isteneknek imádására kíszlelné, hát egy is nincsen ott az istenekben. Eleiben kelének az szolgáló leányok, és megmondák, mit tett vóna őnekik Krisztina leánya. Ottan nagyon megharagvék, és levonyatá őneki ruháját, és tizenkét vitézökkel erősen vereté az bálván isteneknek bosszúságokért. És mikoron elfogyatkoztanak vóna az hóhérek, mondá Szent Krisztina asszonnak ő atyjának: „Ó, minden tisztösség nélkil való ember és szégyentelen, gyílöséges (gyűlölséges) mind Istennek, mind embernek elette! Íme látod, hogy akkik (akik) engem gyötörnek, elfogyatkoztanak. Kér (kérj) erőt őnekik az te istenidtül, ha lehet.” Azt hallván [az apja] megvasaztatá, és az setét temlecben vetteté. Mikoron azt meghallotta vóna az ő asszon sziléje, ottan megszaggatá ruháját, és az temlechez fotamék, és leányának lábai előtt leesék és mondá: „Ó Krisztina, én édes szemem világa, irgalmazj énvelem.” Felelé őneki és mondá [Kisztina]: „Miért mondasz engem te leányodnak? Nem tudod-é, hogy az én istenemnek szent neve vagyon énnálam?” Mikoron az ő sziléje őnála semmit nem használna, az ő férjéhez méne hamarsággal, és megjelenté őelette, hogy nem engedött vóna. Ottan azért eleibe hozatá és mondá [az apja]: „Avagy áldozzál az hatalmas isteneknek, avagy kilemb-kilemb kénokkal végeztetöl ki ez édes világból, és én leányom soha nem lész.” Felelé őneki: „Ó mely nagy malasztot érdemlettem ez mai napon tetűled, mert immáran nem hívattatom én erdegnek leányának, de az erek mindenható Istenének. Mert valaki erdegtűl születik, erdeg az. Te azért az pokolbeli sátán erdegnek atyja vagy.” Ottan azért lefogatá, és vas gerebenekkel mind leszaggattatá ő gyengeséges húsát. Szíz Szent Krisztina asszon kedég egy fótot (falatot, foltot, darabot) felragada, és atyját arcul hagyojtá (hajította) vele, mondván: „Vedd fel, kegyetlen hóhér, az testet, ki tetűled szilettetött, és edd meg!” Azután az ő atyja vetteté az kerékre, és nagy tizet rakattata alája, és olajjal entözik vala. De az szentséges szíznek semmit ne[m] árt vala, hanem inkább azokra háramlék, és másfél ezer embert öle meg. Az ő atyja kedég mind erdegi tudománnak alojtja (véli) vala. Annak okáért esmeg a temlecbe vetteté, és parancsolatot ada ő szolgáinak, hogy azon éjjel egy nagy követ kötnének nyakára, és az tengörben vetnék. Mikoron azonképpen tettenek vóna, az szent angyalok onnan kive hozák az szárazfeldre. És Krisztus Jézus, leszállván az mennyei dicsőségből, azon tenger partján megkeresztölé őtet Szentháromságnak nevében, és adá Szent Mihál arkangyal kezében, és hazavivé. Azt hallván az ő atyja, mondá őneki: „Minemű erdegséggel tészen (tészed?) ezt, hogy még az tenger sem nyelhet el?” Azonközbe szaggatja vala haját, szakállát mérgében. Reá felelvén az szent szíz mondá: „Ó, hít (=esztelen, hiú), balgatag és bódogtaland! Nem tudod-é, hogy az én Krisztus Jézusomtul vagyon énnekem ez nagy malaszt?” Ottan esmeg az temlecben vetteté, hogy hótal (= korán) kelve fejét vennék. Azon éjjel, miért hogy jószándékban vala, az erdegök nyakát szakaszták ágyában.

És utána támada egy átkozott bíró, kinek Dyus vala neve, ki egy vasfazekat szereztete, és beltölteté kénkével (kénkővel), olajjal és fenyőszurokkal, és mikoron nagy buzgósággal forrana belevetteté szíz Szent Krisztinát, és négyen az hóhérek forgatják vala benne, hogy hamarabb megemésztetnék. Szent Krisztina asszon kedég dicséri vala az ő teremtéjét. Megharagvék az kegyetlen bíró, és elnyíreté haját, és parancsolá, hogy az váras utcáin tétova vonnák mezéjtelen az Apolló istennek templomához. De mikoron imádkozott vóna Szent Krisztina asszon, ottan nyakra esék az bálván isten, és mind porrá lén. Azt látván az kegyetlen bíró, megrettene rajta, és ottan hanytá (hanyatt) esék, és kive múlék hertelen halállal.

 Annakutána támada egy Julianus nevő hitetlen, és Szent Krisztinát vetteté egy nagy égő kemencében, kiben ötöd napig lén, az szent angyalokkal nagy vigassággal dicsérvén Úr Istent. De [Julianus], azt mind er[de]gi tudománnak alojtván (vélvén), hozata két öreg varas békákat, két jáspisokat, és két zomakokat (zomak: kígyófaj), és hozjá vetteté. De semmit őneki nem ártanak, de inkább nagy szilígységgel (szelídséggel) ki lábait nyalja vala, ki kedég verejtékét nyalja vala. Monda Julianus az bíes-bájos (bíves-bájos) agnének (vénasszonynak): „Nemde te is erdengessé lettél-é?” Szól az mérges férgeknek, hogy egyék meg. Mikoron azért forgatná ires (üres) szelencéjét, ottan reá futamának, és leragadák mestert, és ottan megölék. Szent Krisztina asszon kedég parancsola az férgeknek, és az kietlenbe ménének, és az megholtat Krisztus Jézusnak nevében feltámasztá. Julianus, megkeménedvén magában, lefogatá az szent szízet, és ő szízességes emléit tőből kimetteté, kiből nagy szép fejér tej folya ki vér helyött. Annak utána nyelvét is kimetteté, de az szent szíz azért szózatját el nem hajá (hagyá), nyelvét kedég pöké Julianusra, és ottan megvakula. Azon megharagvék, és ottan két nyíllal átallövé, és azonképpen szent mártíromságot szenvede, és szeplőtelen lelkét sok rendbeli szenvedésnek koronájával az ő édes teremtéjének és szerelmes keresztatyjának, Krisztus Jézusnak ajánlá, azon időben, mikoron írnának kétszázkilencvenhét esztendőben Úr sziletetinek utána és Diocletianus császárnak uraságának idein. Kinek szent érdeme légyen mi lelkünknek és testünknek erek orvossága. Amen.