Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élõ és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe elõtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdõ egyház (Ecclesia militans) a földön élõ, a szenvedõ egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedõ, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.

            Mindenszentek napja mindazon megdicsõült lelkek ünnepe, akikrõl megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, névszerint nem emlékezik meg. Amint a Jelenések könyve írja (7,9-10): Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetbõl, törzsbõl, népbõl és nyelvbõl. Ott álltak a trón és a Bárány színe elõtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. Nagy szóval kiáltották:"Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!"

            [...] Természetes, hogy Mindenszentek ünnepét középkori misekönyveink számontartják. Érthetõ, hogy a bencés Cluny hatására, amely az ünnepet kezdeményezte, a magyar bencések is korán kiveszik részüket a kultusz szolgálatából. Ilyen a pécsváradi apátság Mindenszentek-temploma (1158), a bencés Oszrómindszent (1183), továbbá Németújvár (Güssing, középkor) és Szkalka (középkor) titulusa. Õsrégi a gazdag múltú pécsi Mindenszentek-templom. Nagyszombat a klarisszáké (1255), Bajcs (1283) pedig a pálosoké. [...]

            Mindenszentek ünnepe és tisztelete igazában mégis a Tridentiummal újjászületõ szentkultusz nyomán válik általánosabbá. Monumentális barokk mennyezetfreskóinkon (Gyõr, Eger) megnyílik az ég, és látjuk a mennyország népét, az minden szentek seregét. Barokk oltárképeink elõterében nemzeti szentjeink állanak színpompás díszmagyarban: Csehimindszent (1732, Dorffmeister István).

            Bár az ünnep a szentek egyetemes egyességét lelkendezve hirdeti és ezzel az európai közösségtudat kialakításában jelentõs része volt, önállóságát, liturgikus rangját azonban nyilván a jozefinizmus lelkipásztori közönye következtében teljesen elvesztette, és gyakorlatilag a halottak napjának vigiliája lett belõle. A mindenszenteki búcsúnap megülése ezért mind a lelkipásztornak, mind pedig a híveknek sok töprengést okoz. Ragaszkodnának a nap ünnepélyes megtisztelése érdekében a summázó jellegû titulushoz, de ugyanakkor már a következõ napra gondolnak. Elsorvasztotta a kultuszt az is, hogy Mindenszentek a legújabb idõkig pirosbetûs parancsolt ünnep, és ezért a búcsúnapot számos helyen elõrehozzák Krisztus király virágvasárnapjára, vagy pedig a következõ vasárnapra teszik át.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium.Mandala Kiadó, Szeged, 1998.

            Az ünnep gyökerét keleten találjuk, ahol a 4. században minden vértanú közös ünnepeként tartják. Az egyes egyházak különbözõ napokon tartották az ünnepet (május 13-án; húsvét utáni pénteken; pünkösd utáni vasárnapon; ez utóbbin ünnepli a keleti egyház még ma is). - Nyugaton IV. Bonifác 609. május 13-án szentelte föl a Phokász bizánci császártól kapott római Pantheon-t (a valaha az összes pogány isten tiszteletére épült templomot). Szûz Mária és az összes vértanú tiszteletére.

            A 8. század második felében III. Gergely (731-741) a Szent Péter bazilikában kápolnát készíttetett nemcsak a vértanúk, hanem valamennyi zszent tiszteletére.

            A 9. században IV. Gergely (827-844) november 1-jére tette az ünnepet. Egyrészt a sok zarándok ellátása könnyebb ilyenkor aratás és szüret után, mint májusban; másrészt a kelták polgári éve november 1-jével kezdõdött dõzsöléssel, kicsapongással, és már a 6. század eleje óta Hispánia és Gallia szokása volt november kalendáját három vezeklõ nappal megülni.

Várnagy Antal: Liturgika. Lámpás Kiadó, Abaliget. 1999.