Szűts Zoltán

Hagyomány és populáris kultúra

 

 

 

Az új írásbeliség

 

Adatbázisok, vagyis hagyományos nevükön levéltárak és óriási könyvtárak eddig is léteztek, mégis valamennyien tudjuk, mi a világháló valódi újdonsága. Mivel az eddig ismert írásbeliség korát egy új váltja fel, új hagyomány is íródik. A világhálón egy kisegyház tanítása például azonos eséllyel indul, mint a történelmieké. A távolság megszűnt, némi megkötéssel ugyan, de valamennyien egyenrangúak vagyunk, és folyamatosan kísért minket az alkalom. Az alkalom, hogy a tőlünk néhány kattintásnyira található dolgokhoz székünkből hozzáférjünk. Hogy valódi identitásunkat (nemünket, korunkat) elrejtve csevegjünk másokkal. Milyen nagy sikere van azoknak a regényeknek, melyekben női szerző férfiként ír és fordítva. A világháló táptalaja az anonimitásnak.

Az internet (kisbetűvel) egyelőre (meddig, miért?) óriási kavalkád, az új, az elveszett „Paradicsom”, gyerekkor, ha úgy tetszik, a „végtelen lehetőség”. Új aranykort élünk. Egyik napról a másikra születnek óriási vagyonok. Egy jónevű internetcím kincset érhet. http://www.money.com/ Domain brókerek adnak-vesznek címeket.

A mottóm romantikus, szavatossága lejárt, helyette inkább a következőket mondhatnánk: ami rég elveszett, előkerül, mert mindent egy helyen kell keresni. Valaki önszorgalomból felkutatja, közkincsé teszi „közös emlékeinket” a világhálón. Az emberiség emlékezetét. Ezzel megszűnik a mesék kora, mert a „hol volt, hol nem volt” hitelét veszti. Gyerekkori zenék, filmek, ismerősök jelennek meg lelkes „amatőrök” gondozásában a világhálón. Egyesek a poros videoszalagjain rögzített rajzfilmeket a bytok világába menti át. Mások dvd lemezek tartalmát öntik olyan formátumba, amely immár bárki számára lejátszható. Az így kapott adatokat könnyedén saját gépünkre tölthetjük. Ezeket az amatőröket felhasználóknak, esetleg hackereknek hívják. Ha úgy tetszik, néha törvényen kívüliek, mert a szerzői jogokra fittyet hányva töltik fel a világhálóra az állományokat. Egy új valóság jelenik meg, amelynek a szabályait most alkotják. (Kik?) A vadnyugaton például nem volt fegyverviselési szükség engedélyre, mára ez elképzelhetetlen. Ám a sok lehetőség között lehet-e összpontosítani?

De mi van akkor, ha életünk során nem veszítünk el semmit? Tenyérbe mászó határidőnaplónk folyamatosan emlékeztet teendőinkre. Olyanok leszünk, mint a babók? Eltűnnek emlékfoszlányaink. Az információ egyre csak halmozódik, és még nehezebb lesz katalogizálni. Lehet, hogy egy idő múlva feladjuk katalogizálási kényszerünket és képzeletbeli polihisztorságunkat, vagy esetleg kiválóan működő rendszerező programokat sikerül írni. Emberi létünk egyik fontos eleme kérdőjeleződik meg. A feledésbe gyakran vegyül egy kellemes érzés, hogy valamit elveszítettünk, az édes fájdalom, hogy egyben epekedhetünk is utána. Hogy reménykedhetünk, hátha újra megtaláljuk.[1] Embert, emléket, zenét. Egy rég elfeledett ismerős viszontlátása mennyi emléket hoz magával. Illatok, gondolatok, öröm és szégyen villan fel ilyenkor. Nagy esélye van, hogy ez megszűnjön. A világháló bármit képes visszahozni. De milyen áron? A válasz még egy kicsit várat magára.

 

Klónozás

Sohasem volt ilyen könnyű adatokat, tudást másolni, mint ma. Ki emlékszik még a középkori könyvmásolókra? Az illem kedvéért beugrik néhány név vagy kolostor. De beszélhetünk-e még plágiátumokról? Furcsa módón a bytokban tárolt adat, hordozó könnyebben semmisül meg, mint a hagyományos, a papír, a filmtekercs, mégis nem fenyegeti veszély. Gombnyomással törölhetünk egy életművet. Egy bölcsészhallgatónak átlagban egy floppy lemeze van, melyet mindenhová magával visz, így negyedévesként annak sérülésével tanulmányai nagy részének búcsút mondhat. Ez a bölcsész tanulópénze. Egy nyomtatott szöveg megszagolható, megfogható; meggyűrhető, aláhúzható, széttéphető vagy elégethető – némi munka árán megsemmisíthető, de csak fondorlatos (és aljas) módon hamisítható; a szövegen történt bármilyen változás pedig könnyen nyomon követhető. A nyomtatott szöveg sokszorosítása fénymásolás útján történik, és könnyen megmondhatjuk, hogy másolatról van szó, hamis-e a szöveg képe. Az ilyen másolat nem szép. A nyomtatott szövegbe nehéz (észrevétlenül) belenyúlni. Meglepő, hogy a digitális szöveg valójában csak néhány helyen található meg, de azért bárhonnan elérhető. Egy könyvnél nálunk sem ritka az 5000 példány, a digitális szöveg 6-8 másolatban létezik. Ez természetesen nem vonatkozik a sugárlemezeken kiadott könyvekre, lexikonokra. Az előző írásbeliség tapasztalata, hogy a példányok 99%-a el szokott veszni. Nem ritka eset azonban, hogy a könyvjelzőinkkel eltárolt címen létező cikk már nem elérhető, vagy a napokkal ezelőtt olvasott hírt nem találjuk, mert az adott honlapnak nincs rendszerezett archívuma. Az Egyesült Királyságban létrehoztak egy intézményt, mely a brit hálózaton található dokumentumokat hivatott megőrizni. Ez már a digitális kultúra archiválása. A számítógépen tárolt szöveg, nem fogható, a szerző által szinte észrevétlenül módosítható, az olvasó-szerző által általában másolható – klónozható, és annak köszönve, hogy egyszerre sok helyen is fellelhető – gyakorlatilag megsemmisíthetetlen, kiirthatatlan, ha akarja, olyan lehet, mint a mesebeli sárkány, egy levágott feje helyébe 3 új nő. Veszély esetén sokszorozódik. (Az X-aktákban Mulder ügynök egy, az emberiség számára fontos információt, rájátszva a szájhagyományra, megoszt néhány navajoval, hogy azok elmeséljék további társaiknak abban az esetben, ha veszélybe kerülnének.)

 

A mennyiség forradalma

Amíg az instant a jelszó, addig viszont minden gyorsan is romlik, gondoljunk a Szárnyas fejvadászra, ahol korlátozott ideig élnek a gépek, és mesterséges emlékeket kapnak. Az ingyen letölthető zenék esetében gyakran előfordul, hogy egy tételnek, vagy helyesebben (de idegen nyelven) tracknek lemarad a vége. Azok a járulékos (romantikus?), de mindenképpen fontos információk, mint az előadó, vagy a felvétel helye, ideje már nem tárolódnak magával a művel. A kritikai kiadás ismeretlenné lesz. A sebesség legyőzi a minőséget. A sérült adatok látszólag nem különböznek az eredetiektől, a klónozott szövegek, zeneszámok elárasztják a világhálót.

A szöveggel ellentétben, a zene, a (mozgó)kép számtalan példányban (és még számtalanabb változatban létezik). Mert a hálózaton a zene, a képek szórakoztatók, a szöveg már kevésbé. Elfeledett dallamokat, rajzfilmeket, képregényeket keltenek életre önkéntesek (digitalizálnak be, régi lemezekről bytos környezetbe ültetnek át és „osztanak meg”) a világhálón, mi ebben az új? Akár azt is válaszolhatnánk, hogy korábban is újítottak fel régi filmeket. Csakhogy a múlt digitális „visszahozása” immár világméretű jelenség. Ezeket az „emlékeket” saját honlapokon teszik közzé, vagy különböző programok segítségével osztják meg. És mindezért csupán azt kérik, mi is adjuk vissza nekik elveszett emlékeiket. Ha valamit megszereztünk, tegyük környezetünkben közkinccsé, osszuk meg mi is hang és videó állományainkat. Ne zárjuk el őket önző módon. Ez a megosztott állomány csak dagad, hisz minden immár több példányban létezik. Az információ megsokszorozza magát. Egy apróságot azért nem árt figyelembe venni: nagyon kicsi azoknak a tábora, akik „átmentik” a múltat, és sokkal nagyobb a felhasználóké. Mikor töltöttünk fel utoljára írást, képet vagy zenei állományt a világhálóra? A minap például több órányi magyar reklámot töltöttem le a 80-as évekből. Ki emlékszik még rájuk? Mindez azonban felveti a szerzői jogok, valamint a minőség kérdését.

Immár számos honlap segítségével régi barátokat, osztálytársakat vagyunk képek megtalálni. Minden magára adó portál kínál ilyen szolgáltatást. Mindehhez elég regisztrálnunk magunkat, és máris látjuk az eddig bejelentkezett ismerősök nevét, de villanypostán értesítést kapunk újonnan felbukkanókról is. Megadjuk az összes adatunk, melyik iskolába jártunk, hol laktunk… Ezzel azonban elvesz az a varázs, hogy telefonkönyveket böngészünk, és hosszan nyomozunk ismerőseink után, vajon ki látta, kérdezősködhettünk. Eltűnik az élmény. Nincs több véletlen találkozás. Amerikaik százai böngészik a német kikötők múlt századi digitalizált utaslistáit, adatbázisait őseik után kutatva. Mert a kikötők adatállománya immár távolból is kereshető. Írók, forgatókönyvírók kenyerét veszik el. Véletlen fordulatok? Ugyan már. Minden benne van a tenyeremen hordozott számítógépemben…



[1] Juhász Gyula: Anna örök