Tóth Tünde
Online kritikai szövegkiadás
Magyarországon az ezredfordulón
15 éve,
amikor Magyarországon a genetikus textológiáról szóló Helikon-szám[1] a filológusok egyik kedvenc és forradalmi olvasmánya lett,
a textológusok azt hitték, eljött hát az idő, hogy az irodalomelmélészek
végre ne nézzenek át a fejük fölött,[2] és elismerjék az új, posztmodern textológia elméleti
következményeit, még nem sejtették, hogy pár évvel később egészen mások
fognak, egészen más okból átnézni a fejük felett.
Az asztali kiadványszerkesztés megjelenése teljesen
megváltoztatta a helyzetet, és szegény textológusok már nemcsak az
irodalomelmélet kutatóinak arisztokratikus gőgjétől érezték
szorongatva magukat, hanem az önjelölt szövegkiadók plebejus arroganciája is
sértette önbecsülésüket. Míg az egyik oldal túl földhözragadtnak ítélte
(szövegekkel, szövegváltozatokkal pepecselő bürokratának tartotta)
őket, a másik oldalról túlfinomult, érthetetlen magasságokban szárnyaló
filozófusoknak látszottak, akik nem elég olcsók és gyorsak ahhoz, hogy
extraprofitot termelhessenek a kiadónak. Abba a sajátos helyzetbe kerültek,
hogy mindkét oldalról értetlenség fogadta őket és törekvéseiket.
Mikor 15 éve a textológusok azt ünnepelték, hogy vége a
textológus és a főszöveg hatalmi pozíciójának, s eljött végre a szabadság
kora, talán nem sejtették, hogy fillérre pontosan meg lehet mondani, hogy ezzel
mennyit veszítenek.
Az alábbi tanulmányban az első hazai online kritikai
kiadói műhely munkájának és textológiai elgondolásainak (elveinek és
elméleteinek) ismertetésén túl megpróbálunk hangot adni ama nézetünknek, hogy a
textológia helyzete az internet elterjedésének köszönhetően teljesen
megváltozott: segédtudományból, szakértő kevesek ügyéből egy csapásra
tömeges érdeklődésre számot tartó tudománnyá, illetve egyszersmind
mesterséggé, arsszá vált, ilyenformán számos más területtel is közvetlen
érintkezésbe lépett, olyanokkal is, mint a gazdaság, a jog és a politika.
Az elektronikus szöveg
Az
informatikai fejlődés hatására a szövegkiadás helyzete az elmúlt másfél
évtizedben jelentősen megváltozott. Az ún. desktop publishing, az asztali
kiadványszerkesztés teljesen átalakította a kiadási gyakorlatot. Egyrészt
már jóval kisebb tőkével is lehet alapítani kiadót, sőt nyomdát is,
mint korábban; másrészt maga a kiadásra szánt szöveg nem alakul olyan sokat,
mint azelőtt a szerzői (írógépen írt) gépirattól a nyomtatott
könyvig. A számítógépes fájlokban leadott szöveg nem vált médiumot, nem
papírszöveg változik fém- vagy elektronikus szöveggé, hogy aztán más minőségű
papírszöveg legyen az eredmény, vagyis a szöveg rögzítése nem többször
történik meg, először a szerző[3] otthonában (vagy munkahelyén) és aztán a nyomdában, hanem
csupán egyetlenegyszer. A szerző által létrehozott fájlt konvertálgatja és
formálgatja-formázgatja a kiadói szerkesztő és a tördelő is, tehát
eltűnnek, egybemosódnak a szöveg megformálásának azelőtt egymástól
jól elkülönülő rétegei. A nem elektronikus könyvkiadás idején azzal, hogy
a szöveg rögzítésének és alakulásának fázisai (rétegei) szétváltak, a kiadásban
közreműködő személyekben erősebben élt ennek az alakulásnak,
változásnak a tudata, tehát erősebben koncentráltak arra, hogy az alakítás
során ne kerüljenek a szövegbe hibák, illetve, hogy ne maradjanak benne. A
nyomdában kiszedett, tördelt szöveg kiadói és szerzői korrektúrája
szükséges ellenőrzési pont volt, hiszen a nyomdai szöveg másolással
keletkezett. Ez a másolás kézi másolás volt: a szöveg (újra)szedése, míg a
számítógépes save as illetve copy parancsok végrehajtásakor
elvileg ugyanazt a kupacot tesszük arrébb, vagyis nem érezzük másolásnak,
nem egy másik létrehozásaként gondolunk az új verzióra. Ez az
azonosság-vélekedés nem pusztán elektronikus (eredetű) hibákat
eredményezhet (pl. a jól ismert karakterhibák), hanem kevésbé szigorú korrektúrázási
procedúrát is. Az eredményre kiható lélektani hatás: mivel a kiadó (személy,
ill. személyek) úgy gondolják, hogy ugyanaz, nem ők veszik észre,
hogy más, hanem csak a póruljárt olvasó.
Az asztali kiadványszerkesztés burjánzó hibáinak (nincs vagy
amatőr jellegű a kiadói szerkesztés, tördelés, stb.) hatására az
elmúlt években számos kiadói szakkönyv született, melyekből
megismerhetők a kiadói működés alapjai. A kiadói szakma fortélyainak
a kiadói inasévek alatt való gyakorlati elsajátítása az elektronikus
szövegkiadás idején jelentkező tömeges érdeklődés következtében már
nem megoldható feladat, ezért a hagyomány és a mesterség elsajátítása az
oralitás korszakából átlépett az írásos formába. Nem az elektronikus
technológia megjelenése volt tehát a közvetlen kiváltó ok, hanem a tömeges
igény.
Az internet (megjelenése) és elterjedése megsokszorozta az asztali kiadványszerkesztés lehetőségeit. Az online publishing még kisebb költségből is megoldható, hiszen már nyomda és papír sem kell hozzá, elég a számítógép; ráadásul a kisebb befektetés mellett sokkal több a potenciális olvasó, vagyis hatékonysága jóval nagyobb, mint az elektronikus papírkönyveké. A bevétel fogalma viszont lényegében elfelejthető. Dolgoznak azon, hogyan tehető üzletté az online kiadás, és egyelőre még kérdéses, hogy sikerül ezt megoldani. Ezért az online, hálózati kiadásban ma még többnyire non-profit szervezetek vannak jelen.
E non-profit területen azonban óriási az érdeklődés, könnyedén megjósolható tehát, hogy az eddig jószerivel csupán az egyetemi textológiai (sajtó alá rendezői) műhelyekből, szintén főleg a tapasztalatok és orális tudásátadás, és kisebb részben néhány rövidke egyetemi jegyzet segítségével elsajátítható filológiai alapismeretek is egyre inkább írott (publikus) formát nyernek és piacon eladható, nem csupán a szakértők számára értelmezhető és hozzáférhető kiadványok formájában ismertetik meg a korábban csupán kevesek érdeklődésére számot tartó tudást.[4]
Az online-sajtó alá rendező, -kiadó és -szolgáltató[5] szerepének szétválasztása itt még kevésbé történik meg,
mint a papírkönyvben végződő elektronikus kiadásban, ennek oka
ugyanaz, mint ott: a számítógépen minden együtt van: lehet szkennelni,
szöveget rögzíteni és jegyzeteket írni, kiadványszerkeszteni, és hozzáférést biztosítani,
szolgáltatni. E funkciók együttese (a „gép mindent tud”-típusú vélekedésen
alapuló magabiztosság mellett) a technológiák kialakulatlansága miatt sem válik
szét: mind a különböző területeken jártas szakemberek, mind az új
területekre alapított társaságok egyelőre kevés online-kiadási
tapasztalattal rendelkeznek, jó esetben sincs évtizedes múltjuk.
Csakhogy, amint Golden Dániel egyhelyütt megfogalmazta
(általában a számítógépes munkáról): „a tapasztalatok szerint [...] a gyorsaság
és könnyen kezelhetőség csak látszólag jelentenek előnyt; valójában
épp a minőségi munka ellenében hatnak. A munkafolyamatok
leegyszerűsítése és automatizálása egyszersmind számos új, eddig
ismeretlen hibaforrást is magában rejt.”[6] Golden egy szellemes tanulmányában éppen Horváth Ivánnak
az új textológiai problémákat tárgyaló Szöveg című írását veszi
górcső alá, és annak különböző helyeken megjelent verzióit
veti össze, s mutat ki köztük sajátos eltéréseket.[7]
Hálózati szövegkiadás: a szöveg, mint
szolgáltatás
Az új
médium, az internet, egészen új textológiai jelenségeket[8] is hozott magával. Amikor internetes textológiáról
beszélünk, akkor valójában két dologról van szó: az egyik esetben az internet
pusztán a hagyományos módon készült szövegek publikálásának helye, a
másik esetben viszont a textológus kutatási terepe.[9] Jelen tanulmányban pusztán mint publikációs formával
foglalkozunk az internettel.[10]
A kiadók (akár filológus, szövegkiadó értelemben, akár
intézmény, könyvkiadó értelemben) mintha még mindig ódzkodnának a hálózattól.
Bár rengeteg szöveg van a világhálón, de köztük kevés a kritikai kiadás. A
keresőprogramok adta találatok is többnyire olyan oldalakra visznek, ahol
online reklámozzák egy-egy digitális kritikai kiadás CD-verzióját, mintha a
kiadók csak a kézzelfogható, fizikailag tapintható kiadványt éreznék
maradandónak. Persze hol vannak már a régi számítógépes adathordozók, és hol
lesznek a maiak mondjuk 10 év múlva! Senki nem tudja, lesz-e 10-20 év múlva
hardver és szoftver, ami képes lesz a ma kiadott CD-ket vagy DVD-ket futtatni.
Ennek természetesen elsősorban pénzügyi okai vannak. A
(még ha textológiailag értéktelen vagy kevéssé is értékes) szövegeket
szolgáltató online „könyvtárak” azért jelenhettek meg olyan hamar, mert a
könyvtárak, akárcsak a szerzői jog által védett, tiltott fájlokat
cserélgető magánszemélyek, nem a tartalom (a fájlok) közvetítéséből
tartják fenn magukat. Szolgáltatásaikat nem a végfelhasználók fizetik meg. A
fájlcserélők nem fizetnek a szerzői jogok tulajdonosainak, az online
könyvtárak pedig többnyire nem jogdíjas műveket közvetítenek a
felhasználóknak, vagy ha igen, akkor a jogdíj kifizetését külső
támogatásból rendezik, mint például a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA)[11] esetében, ahol a magyar állam kezdeményezte és
finanszírozza bizonyos 20. századi szerzők műveinek online
közzétételét.
Nem elég azonban csak a szerzőknek és a technikai
munkatársaknak fizetni, a hozzáférés biztosításához a jelenleg érvényes
jogszabályok értelmében közvetítési jogdíjat is kell fizetnie a
szolgáltatónak.[12] Úgy tűnik, az ingyenes közzététel bizony elég sokba
kerül egy kiadónak vagy költségvetés nélkül működő egyetemi
kutatócsoportnak.
Mivel azonban a letöltések adatai megismerhetők, elvileg pontosan tudható lehet, hogy ki hányszor és meddig használta az illető jogvédett tartalmat, vagyis logikusnak tűnik, hogy a mai jogvédő hivatalok és webauditáló cégek egyesüljenek, s szolgáltatásaik után csekély díjat felszámítva ne az eddigi gyakorlatnak megfelelően, hanem közvetlenül a valódi felhasználások után fizessenek ne csak a néhány legkelendőbb mű jogtulajdonosainak, hanem magának az illető mű jogtulajdonosának, s persze az őt illető, pontosan kiszámított jogdíjakat. E jogdíjrobotok megjelenése megoldhatná ama jelenleg élő, visszás gyakorlatot, hogy az üres adathordozók ára magában foglalja a rájuk írandó adatok jogdíját, ám ennek megfizetése nem jogosít fel mások (jogvédett) tartalmainak tárolására az adathordozón. Így tehát a saját műveim jogdíját fizetem meg egy írható adathordozó megvásárlásával a jogvédő hivatalnak, de e jogdíjamból egy vasat sem látok viszont.
A profitorientált kiadók bizalmatlanságának okai közé
tartozik a fizikai birtoklás érzetének hiánya, valamint a kiadókat befolyásoló
olvasói (felhasználói) bizonytalanság attitűdje: a hálózat sokat
emlegetett megbízhatatlansága, változékonysága: az adott tartalom,
melyet ma megtalálok egy címen, holnap, már lehet, hogy megváltozik,
vagy éppenséggel eltűnik. Bár a neten történtek már visszafordíthatatlan
szövegpusztulások,[13] az értékes anyagok előbb-utóbb valahogy mégis
megmaradnak, ha netán egy-egy verziójuk el is veszne, vagy a szoftverek állandó
fejlődése következtében használhatatlanná (vagy legalábbis elavulttá)
válna, születik egy szebb, jobb verziója a kiadványnak is.[14] Vagyis a régi kiadás (a szó ’kiadvány’ értelmében)
helyére a szoftvereknél is megszokott verzió lép. A kiadás (mint
folyamat) helyére pedig a szolgáltatás.[15]
Kincstár, könyvtár, szöveg
Az
utóbbi évtizedben hihetetlenül megnőtt a kultúra-digitalizálási online
projektek száma és költségvetése. E projektet általában a forrásokat, a
könyvpéldányokat őrző (nem birtokló, hiszen nálunk ezek
többnyire köz- és nem magángyűjtemények) könyvtárak,
levéltárak, múzeumok indítják, és filológiai célkitűzéseik – ha vannak
ilyenek – többnyire ritkán egyeztethetők össze a textológia tudományával.
Sem a Lachmanni, sem a Gableri irányt nem követik, voltaképpeni céljuk ugyanis
nem az, hogy szöveget (legyen az főszöveg vagy variáns) tegyenek
közzé, ők műveket akarnak digitalizálni.
Az irodalmi művek esetében mű persze nem
csak maga a szöveg lehet: mű(alkotás) lehet a hordozó is, a könyv,
a fizikai kötet. A Corvinák ennek tipikus esetei, és logikusnak is tűnik,
hogy a könyvet a könyvészeti szakismeretekkel rendelkező
műhelyek digitalizálják, azaz készítsenek róla a megfelelő
eszközökkel fényképmásolatot.[16] A kollációt és a könyv=hordozó által hordozott tartalom
szakszerű feldolgozását természetesen szintén a megfelelő
szakértőknek kell elvégezniük.[17]
A digitalizálás ugyanis nem pusztán adatbevitel. A
digitalizálás feldolgozás is, s ebbe beletartozik többek között annak
megállapítása is, hogy mi a rögzítendő adat, például egy kódex vagy
régi nyomtatvány szövegének számítógépes átírásakor el kell döntetünk,
hogy pl. egy betű fölötti pötty az írásjel része-e vagy csak paca. Ha az
írásjel része, akkor más karaktert kell rögzítenünk, mint nélküle, ám, ha csak
jelentéssel nem bíró festékfoltot látunk, akkor nem a rögzítendő karakter
lesz más, hanem a jegyzetek, hiszen jeleznünk kell, hogy a kérdéses pöttyöt
észrevettük, és pacának találtuk, nem pedig a jel részének. Ám dönthetünk úgy
is, hogy nem jelezzük az átírásban az efféle észleléseket, s ha így döntöttünk,
azt is jeleznünk kell valahol.
Nyilvánvaló, hogy az a helyes, ha a könyvtárosok a
könyvtári objektumokkal foglalkoznak, vagyis a könyvekkel; az irodalmi
objektumokkal pedig, a szövegekkel (és az irodalmi művekkel) a filológus
foglalkozik.[18]
Az elektronikus eszközök, a számítógépek és a számítógépes
hálózat ugyan az ellenkezőjére csábítanak, ám a számítógép keltette hamis
illúzió azonkívül, hogy félrevezeti a gyanútlan felhasználót (ő azt hiszi,
hogy amit kap, az az „igazi”[19] és nem valami más), politikai következményekkel is
járhat.
A nemzeti és nemzetközi, állami és államközi forrásokból
finanszírozott digitalizálási programok nyilvánvaló politikai indíttatása a
kultúrkincsek, kultúrjavak közösségi hozzáférésének
megteremtése. Bár a hozzáférés megteremtése, az online publikálás valóban az
egyetemes művelődést segíti, a szöveg státusa egészen más, ha
filológiai értelemben beszélünk róla, mint ha (a politika szemszögéből)
kincsként, kultúrjóként tekintünk rá. A politika számára a szöveg van:
létezik mint műalkotás, és ugyanúgy áttehető, konvertálható, mint az
elektronikus kiadás szerzői szövege. Az újjáalkotás, újrastrukturálás, a
más formában való megteremtés, létrehozás gondolata teljességgel hiányzik a
politikában szokásos (irodalmi) szövegről való gondolkodásban.
Szükségszerűen, hiszen akkor nem mint a-ból készült a-ra,
hanem mint a-ból készült b-re gondolnának rá, vagyis nem lenne
leírható (pontosabban kommunikálható) e folyamat a tömegek kincstárba való
beengedéseként.
Az internet elterjedésével hirtelen mindenkinek meglódult a
fantáziája, és hatalmas virtuális könyvtárakat és múzeumokat látnak lelki
szemeik előtt. E lelkesedések néha megdöbbentően naivak, mint például
az alábbi idézetből is kiderül:
„Fanyaloghat a posztmodern szkepszis, hogy
miként fulladunk az információs ingoványba, s mi minden kerül ki az
alapismeretek közül, ha nem digitalizálják – amikor a corpus digitalis [sic!][20]
utópiája már nem egyszerűen csak elgondolható, hanem megvalósulófélben
látjuk, a klasszikus szövegeket kezelő Gutenberg Projekttől a múzeumi
adatbázisok építésén át a hálózaton keresztül elérhető zenei és
filmfelvételek növekvő számáig, akkor már nem a „lehetséges-e” a kérdés,
hanem az, hogy az épülőfélben lévő információs szupersztráda kinek,
mikor és mennyiért fogja kínálni mindezt, s hogy ki végzi el és ki fizeti meg a
digitalizáláshoz szükséges munkát (ami részben „adatbevivő-scannelő
kisiparosi” vagy „betanított digitalizáló munkási” feladatot jelent.)”[21]
Nem ártana eltöprengenünk a fenti sorokon. Ha már a
történészek is üzleti alapon, projektcentrikusan gondolkodnak a kulturális
örökség online közzétételén, helyes-e, ha a finanszírozási problémákkal
küzdő filológusszakma, az éhbérért sajtó alá rendező textológusok még
ezt az éhbért is veszni hagyják, miközben betanított munkások, a textológia
létéről még csak tudomással sem bíró emberek milliárdokért
„szövegrögzítenek”.[22] Ha az internetes kor textológiájáról beszélünk, nem elég
pusztán szűk, szakmai körben mondjuk a hypertext adta „posztmodern”
lehetőségeken elmerengenünk, mert míg ezt tesszük, digitális
katasztrófa fenyeget.
Ha valóban igaz a közhely, hogy „a hálózat feltalálása a
könyvnyomtatáshoz mérhető”, mások szerint pedig „egyenesen az írás
feltalálásához”, és „a filológus munkája éppúgy a centrumba kerül, mint a
humanisták idején”, akkor nem ártana a szintén oly sokat emlegetett digitális
írástudás részévé tenni a forráskritikát, és magát a filológiát.
A számítógép és a hálózat bár pusztán csak eszközök,
már-már túlságosan is ügyes eszközök, mert megváltoztatják azt, ahogy a
dolgokról és a feladatainkról gondolkodunk. Azáltal, hogy megváltozik a kiadó
(közzétevő) és a szöveg viszonya, meg fog változni az olvasó (felhasználó)
és a szöveg viszonya is. Bár a számítógép elvileg lehetővé tenné a
változatok automatikus egymás mellé helyezését és a hibák kiküszöbölését (az
értéktelen szövegváltozatok eliminációját), ezáltal növelhetné a szöveg,
pontosabban az írott szöveg vagy ha úgy tetszik a közzétett
(publikált) szöveg megbízhatóságát (pontosságát), ezzel szemben – a mi
időnkben legalábbis – a szövegbe, az aktuálisan megjelenő
szövegváltozatba vetett bizalom csökkenésének vagyunk a tanúi.
Filológusok, kiadók és könyvtárosok a világhálón
A
teljes hálózati kínálatot áttekintve azt tapasztaljuk, hogy az online
szövegközlések közt az ún. elektronikus könyvtárak gyűjteményei
a leggazdagabbak. Ezek valójában nem könyv-, hanem szövegtárak, a szövegeket
pedig a fentiekből következően többnyire nem filológus sajtó alá
rendezők állítják elő, hanem ún. szövegbegépelők, akik
valamilyen tetszőleges könyvet kiválasztva manuális (begépelés)
vagy optikai (szkennelés) úton „beviszik” a szöveget a gépbe. Az
ilyesféle szövegtárak Magyarországon eredetileg olyan szerveződések
voltak, mint pl. a három könyvtáros, Drótos László, Kokas Károly és Moldován
István indította Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) nevet választó társaság. Ma
azt mondanánk, hogy a MEK volt a gopheros korszak fájlcserélője, ugyanis
magánemberek tettek itt közzé (töltöttek föl a könyvtárosok segítségével) saját
írásokat, illetve más szerzők műveinek szövegrögzítéseit, ezeket az
anyagokat pedig – ahogy ma is – bárki szabadon letölthette. A rögzítések,
köztük a klasszikusok műveinek „bevitelei” természetesen teljesen vegyes
igénnyel készültek, a rögzítők nagy többsége mindenféle textológiai
igényesség nélkül, csupán az elütésekre ügyelve gépelt be valamit, amit
otthon a polcán talált. A „könyv”-tárosok megpróbálták ugyan kiszűrni a
gépelési vagy szkennelési hibákat, de az ellenőrzések gyakran úgy
történtek, hogy a beküldő rögzítette a szöveget egy tetszőleges (x)
kiadásból, a könyvtáros pedig ellenőrizte egy másik tetszőleges
kiadásból (y-ból). Voltak ugyan textológusok, akik igyekeztek felhívni a
figyelmet az ilyesfajta szövegkiadás veszélyeire,[23] de szavaik szinte süket fülekre találtak,[24] 2004 márciusában még mindig volt olyan könyvtáros, aki
szégyenkezés helyett büszkén állította, hogy bizony ő volt az, aki az
adott régi szöveget egy online szövegtár számára két 20. századi kiadásból
kompilálta.[25]
A számítógépes irodalomtudomány és a plurális szövegfogalom
Az
informatikától a textológiáig tehát hosszúnak látszik az út. A textológiától az
informatikáig csak egy ugrásnak tetszik. A genetikus textológia és az
ún. új filológia törekvései logikusan vezettek idáig, a valamikor még számítógépes
irodalomtudománynak nevezett terület felé, ahol egyre erősebben a
figyelem centrumába kerül a digitális vagy még inkább az online textológia. Az
ún. Szegedi Számítógépes Munkacsoport nevéhez fűződik például a plurális
szövegfogalom bevezetése a hazai textológiai gondolkodásba.[26] E csoport tagjai az 1970-es évek óta már számos
tanulmányban publikálták eredményeiket.[27]
Nem csupán a textológia új irányai és az internetes
szövegkiadás elmélete, de maga a filológia is, mintha fontosabb lenne, mint
mondjuk 10-15 éve: egyre másra jelennek meg a filológiai, textológiai
bevezetők, összefoglalók az egyetemi tankönyvek piacán.[28] Az elmúlt években a Helikon két száma is foglalkozott
textológiai témával, ahol lehetőségként az online kiadás is szóbakerült.[29] Az utóbbi 4-5 évben Magyarországon[30] és külföldön[31] is egyre másra rendezik az online kritikai kiadással
foglalkozó nemzetközi konferenciákat, szerkesztenek az internetes korszak
textológiájával foglalkozó tanulmányköteteket.[32] Magyarországon a CHER[33] és a BIÖP[34] műhelyében több, mint egy évtizede folynak az
internetes textológiával és a kombinatorikus irodalom illetve irodalomtudomány
történetével foglalkozó kutatások, olyan kutatók vezetésével illetve
részvételével, mint Horváth Iván, Orlovszky Géza, Vadai István, Bárczi Ildikó,
Szigeti Csaba, Veres András, a fiatalabb generációból pedig Golden Dániel, Turi
László, Szentpéteri Márton, Seláf Levente, Devescovi Balázs, Szűts
Zoltán, Farkas László, Karsai Róbert és Szegedi Béla.[35] Irodalomtörténészek és informatikusok egyaránt
előfordulnak a fenti, korántsem kimerítő listában.[36] Az irodalmárok jórésze a régi irodalom szakértője,
akárcsak az új filológia nemzetközi nagyjainak többsége, mint pl. Bernard
Cerquiglini, Stephen
G. Nichols, Martin Dietrich Glessgen vagy Elena Llamas Pombo. Miért éppen a régi irodalmak kutatói vonzódnak úgy a
számítógépes irodalomtudományhoz, illetve az internetes kritikai kiadáshoz?
Mert a régi szöveg plurális volta feltűnő. Ez
többnyire nem genetikus (a szöveg létrehozásának fázisait őrző) hanem
inkább post mortem vagy post festa pluralitást jelent. A régi
irodalom kutatója nem a régi szerző sokféle fogalmazványával találkozik,
örül, ha van egyáltalán szerzői kézirata, hiszen a nagyon régi szövegeket
csak a másolatok őrizték meg nekünk. Ezek a másolatok nagyon sokfélék.
Balassi Adj már csendességet… kezdetű versének[37] oly sokat citált 14. sora így szól: „Add meg életemnek,
nyomorult fejemnek letört szárnyát” – a bécs–nagyszombati és a
lőcsei meg a pozsonyi kiadásokban. Azonban a bártfai, a kassai és a
kolozsvári kiadásokban a szárnyát szó helyén szarvát alakot
találunk. Balassi istenes énekeinek sztemmája két nagy ágra oszlik: az ún.
rendezett és az ún. rendezetlen kiadások ágára;[38] a bécs-nagyszombati, a bártfai és a kassai kiadás a
rendezetlen ágon található, a lőcsei, pozsonyi és a kolozsvári kiadások
pedig a rendezett ágon. Másolói önkény vagy szerzői változat? Lehet-e a
akár a szárnyát, akár a szarvát alak horizontális variáns?
Segít-e a lectio difficilior: melyik gyakoribb, melyik banálisabb az ember
fején? A következő sor „Repülvén áldjalak…” kezdete hajlította volna a szarvát
alakot a szárnyát felé; vagy épp fordítva, a költői kép egysége
igazolja, hogy csak a szárnyát alak a szerzői eredetű? A
régiirodalmár sokszor tudja, hogy a variáns nem szerzői, csupán egyetlen
alak az eredeti, de melyik?
Néha más a helyzet. Balassi 55., Ó, magas
kősziklák… kezdetű verse[39] a különböző forrásokban 13 és 15 versszak, de a 13-
és a 15-strófás is teljes, nem csonkult szöveg, és egymástól a 3 megmaradt
változat másban is különbözik. Bizonyos, hogy szerzői variánsok
előfordultak a régi irodalomban is, éppen Balassi Sajátkezű
versfüzérének egyes darabjai is más verseiben már előforduló strófák
átdolgozásai. Vágner Edina egyetemi szakdolgozata[40] az Ó, magas kősziklák…-ról azt állította, hogy
egymástól oly igen eltérő három megmaradt változata szerzői
variánsokra vezethető vissza.
Balassi követőjének, Rimay Jánosnak bizonyos
verseiről is azt feltételezzük, hogy legalább 3 szerzői változatuk
volt, másolói hibákkal ugyanis nehezen lennének magyarázhatók a megmaradt
másolatok feltűnő eltérései. A régi irodalom kutatója persze
genetikus kiadást is csak rekonstruálni tudna: egy főszöveg helyett
készíthet két vagy három főszöveget, melyek mindegyikében a klasszikus
filológiai módszerekkel próbálja helyreállítani a szöveget, nem lévén
szerzői kézirata. Ez talán még a hagyományos kritikai kiadásnál is
kockázatosabb vállalkozás lenne, nagy kérdés tehát, hogy lehetséges és értelmes
feladat-e.
Ha a genetikus kiadás nem is lehetséges ott, ahol csak
másolataink vannak, de a szinoptikus kiadás szükségszerű. Mint B. Kis
Attila és Szilasi László már szóvátették,[41] a Telamon-história[42] kritikai kiadásának[43] sajtó alá rendezője olyan főszöveget alkotott,
mely megszűnteti a szöveg egyik korabeli hivatkozását. A história két
megmaradt szövegváltozatának egyikében (Kolozsvár, 1578; RMNy 416) a lány
apjának foglalkozása varga, a másikban (Széll Farkas-kódex, 1630-as évek; MKÉVB
63) „fördős”. A kódex 216. sorában a másoló a „fördös” szót először
„var” kezdettel írta le, s a kódex 30. versszakának rímelése
(„fördös”–„álla”–„vala”–„mondja”) arra utal, hogy a „varga” lehetett az
eredeti,[44] a „fördős” pedig az ún. Bernauer-monda hatására
kerülhetett az eredeti foglalkozás helyébe, ezért Stoll a „vargá”-t teszi a
főszövegbe.[45] Balassi Bálint 30. énekének 69. sora azonban így szól:
„Hol Diomedessel a ferdős leánya?” – ő[46] tehát nyilvánvalóan a „másik” változatot ismerte. Bár
Stoll utal erre a jegyzetekben, kiadása mégis a változatokat pusztán
jegyzetekbe utaló irány csődjének szemléletes példája, hiszen a két szöveg
közti hivatkozás a hagyományos kritikai kiadásban eltűnik.[47]
A régi szöveg pluralitása – a mában szemlélve – jól
láthatóan a régi szöveg természetéhez tartozik. Az első hálózati kritikai
kiadások között szép számmal akadnak régi szövegek hálózati kritikai kiadásai,
illetve régi kéziratok, nyomtatványok online fakszimiléi, ilyen pl. az online
fakszimilék közül pl. a Codex Manesse[48] kiadása vagy Juana
Ines de la Cruz nővér (1651 – 1695) munkái,[49] a kritikai kiadási projektek közül a Parzival[50] és persze a magyar Balassi-kiadás.
A 2002. márciusában indult
Parzival-projekt egyik oldala (átírás és fakszimile)
Az alábbiakban röviden felsoroljuk a CHER és a BIÖP
műhelyében készült online fakszimile, szinoptikus, forrás- és kritikai
kiadásokat. E kiadványok közös jellemzője, hogy nem papírkönyvek
elektronikus mutációi,[51] hanem az internet lehetőségeire tervezett, eleve
netre született kiadványok. Hogy ez mit jelent, arra is részletesen ki fogunk
térni.
Online forráskiadás fakszimilékkel, online
szinoptikus és online kritikai kiadások a CHER és a BIÖP műhelyében
Hálózati betűhű forráskiadás fakszimilékkel
1993: online Balassa-kódex betűhű átírással,
fakszimilékkel, gopher alatt. Csak kísérleti jelleggel működött, ma már
nem érhető el. A betűhű szöveg némileg egyszerűsítve lett a
szegényes hálózati kódtábla miatt, pl. az ſ helyett mindenütt s-ek
szerepeltek.[52] (1994-95-ben ennek alapján készül egy grafikus
felületű CD-változat.)[53]
1996: ugyanez tanulmányokkal kibővítve és már web-en,
az Internet Expo-n, de 1998-ban online formában megsemmisült.[54] (Ebből készült ’96-ban egy CD-változat is.)[55]
Hálózati szinoptikus forráskiadás
1997: Keresztúrszki Ida cikkéhez[56] kapcsolódva megjelenik Csáth Géza Ópium című
novellája különböző változatainak betűhű átírása a
Palimpszesztben.[57]
1998: Zrínyi Syrena-kötetének szinoptikus kiadása:[58] a Syrena-kódex és a bécsi kiadás (1651) szövege olvasható
osztott képmezőben egymás mellett.
Hálózati kritikai kiadás
1998-ban jelenik meg a világ valószínűleg első
hálózati kritikai kiadása, az online Balassi-kritikai kiadás.[59]
1999: József Attila összes tanulmánya és cikke[60] és az Effectus Amoris hálózati kritikai kiadása;[61] Wathay Ferenc összes verse – a hálózati
kritikai kiadás demó változata.[62]
2001: Kosztolányi Édes Annája[63] az Érdy-kódex,[64] Rimay János ifjúkori versgyűjteménye[65] és Angerianus szerelmi epigrammakötetének demó
verziója.[66]
E demó
verziók sokszor inkább csak bemutatják a majdan működő kiadást. Van,
ahol a sajtó alá rendezés sem fejeződött még be (pl. Érdy-kódex, Rimay,
Angerianus). Ennél fájdalmasabb, hogy van, ahol a kiadás textológiailag
100%-os, ám technikailag sajnos csak kb. 50%-os készültséggel jelenik meg (Édes
Anna). E befejezetlenségek többnyire annak köszönhetőek, hogy az
online kiadások 1-2 éves futamidejű pályázati projektteljesítésekként
készültek, és a rohammunka bizony nem kedvez a teljességnek.[67]
Netre szabva
Az online
Balassi-kiadás az alábbiakat tartalmazza:
–
az összes fontos forrás
(kézirat és nyomtatvány) fakszimiléjét,
–
betűhű átírását,
–
a források leszármazási
hálóját,
–
a főszöveg mellett futó,
abból kattintással elérhető jegyzeteket, melyek feltüntetik a varia lectiókat,
–
a főszövegből
kattintásra önálló ablakban megnyíló tárgyi és szómagyarázó jegyzeteket,
–
a korábbi kritikai vagy
fontosabb filológiai javításokat tartalmazó kiadások szövegjavítási javaslatait
(a főszöveg mellett futó, abból kattintással elérhető jegyzetek
formájában),
–
a versek RPHA-leírását,
–
a sztochasztikus olvasás
lehetőségét,[68]
–
a versek idegennyelvű
forrásainak szövegét és pontos fordítását,
–
a verssorrend
megválasztásának lehetőségét (a legújabb, Fragmenta-elmélet[69] szerinti sorrendben, a 2x33-as kötetrekonstrukció szerinti
sorrendben, a versek keletkezésének időrendje szerinti sorrendben, a
kezdősorok ABC-rendjében, stb.),
–
a szinoptikus olvasás
lehetőségét (osztott képernyőn tanulmányozhatók egymás mellett a
szövegek és a fakszimilék)
–
és a versek főszövegét.
Többezer lehetséges bejárási út. (Négy
forrás szinoptikus nézete a Balassi-kritikai kiadásban)
Sajátos
tanulsága az online kritikai kiadásnak, hogy
1. A főszöveg nem szűnik meg
A tapasztalat azt mutatja, hogy a genetikus textológia
hiába fosztotta meg hatalmi pozíciójától a főszöveget, az online
kiadványokban a főszöveg nagyon is jó szolgálatot tesz.
1.1. Olvasható szöveget ad az olvasóknak
Minden szöveg létezésének célja és értelme az, hogy
olvassák. A széles nagyközönség általában pár érdeklődő pillantást
vet a betűhű átiratokra, melyekkel sokat nem tud kezdeni, kicsit
többet időz a fakszimiléknél, (annál többet, minél színesebbek és minél
illusztráltabb a forrás), de igazán a filológus által megállapított, a mai
helyesírás – és pl. a Balassi-szöveg esetében – a mai nyelvi norma – felé
közelített,[70] magyarázó jegyzetekkel megtűzdelt főszöveg köti
le figyelmét.
Persze nem minden kiadásunk egyforma,[71] a József Attila-kiadás például főszöveget nem, csak a
variánsok szövegeit tartalmazza. Ezt azonban éppen a kollégák részéről
érte bírálat,[72] hogy – különböző József Attila-fogalmazványok
esetlegesen eltérő címei miatt – például előfordul, hogy nem világos,
hogy ugyanannak az írásnak két változatáról van szó. Célszerű lenne
elkülöníteni legalább a műcsaládokat, és ez már a főszöveg másik
előnye:
1.2. Informatív navigációs oldal (index) a
kiadvány számára
A főszöveg viszonyítási pont, amelyhez képest
valamilyenek a szöveg különböző változatai. A főszöveghez
kapcsolódó textológiai jegyzetek, melyek a szöveggel egyszerre láthatóak,
(vagyis nem kell elérésükhöz föl-le mozgatni a csúszkát, illetve föl-le
kattintani a hivatkozásokra),[73] elvisznek a betűhű átiratokhoz és
fakszimilékhez, biztos tájékozódási pontot jelentenek a felhasználónak. Ő
maga is össze tudja hasonlítani az eltérő szövegváltozatokat, de
megkíméljük őt a virtuális lapozás kellemetlenségétől.
Készülő
kiadványaink egy részében azonban ezzel ellentétes elvet követünk, illetve
bizonyos szempontból már a meglévőkből is leszűrhető, hogy:
2. A főszöveg megszűnik
2.1. mert nem lehet „hamisítás” nélkül létrehozni[74]
A Telamon-história készülő hálózati kritikai
kiadásának minden bizonnyal nem lesz főszövege, a kiadás párhuzamos
szöveggel készül el, egymással összekapcsolva a két ránk maradt, eltérő
szövegű másolatot.
2.2. Sztochasztikus olvasás: a bizonytalanság
modellezése
A véletlengenerátor által a Balassi-kiadás főszövegébe
vitt aktuális szövegváltozat valójában a klasszikus főszöveg
megszűnését jelenti, hiszen itt a főszöveg már nem állandó,
változékonysága pedig pontosan azt a filológiai bizonytalanságot modellezi,
mellyel a kérdéses szöveghely iránt viseltetünk. Ez tulajdonképpen az
előző alpont ellentéte: ott a főszöveg létrehozhatatlansága
miatt az összes változatot pozícióba emeljük, itt viszont tulajdonképpen
egyiket sem.
2.3. Plurális kompozíció
Azzal, hogy a Balassi-kiadásban a versek többféle
sorrendben is olvashatók, többféle rekonstruált kötetkompozícióból
választhatjuk ki, hogy melyiket tanulmányozzuk, szintén eltűnik a klasszikus
főszöveg,[75] hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy egy megkomponált
verseskötet (legalább) eggyel több műből áll, mint a benne található
versek száma: ez a +1 mű maga a megkomponált kötet. Más művet
olvasunk akkor, ha a Fragmenta-sorrendjét választjuk, mint ha a
2x33-as rekonstrukció szerinti elrendezést.
Ne feledkezzünk persze el a klasszikus tanulságokról sem,
melyet már régóta számontartunk, ha online kritikai kiadásokról beszélünk
3. A szöveg könnyen kereshető és
indexelhető
4. A kiadásban elméletileg iszonyú sok lehetséges
bejárási útvonal valósulhat meg
5. A szöveg és hordozója közt ún. N:M-típusú
kapcsolat[76] létezik
Vagyis előfordul, hogy egy könyvben (forrásban) több
szöveg található, és egy szöveg több forrásban is szerepel. A hálózati kritikai
és forráskiadások összekapcsolásával könyvtári oldalról (a források
felől) és irodalomtörténeti oldalról (a szövegek felől) is
megközelíthetők lennének objektumaink.
6. Egyesül a forráskiadás a korábbi típusú
kritikai kiadással
7. A (fő)szöveg és a kritikai apparátus
szokásos terjedelmi viszonya megfordul
Míg a
hagyományos papírkiadásokban a kritikai apparátus a szöveghez képest általában
csak kis helyet foglal el, a hálózati kiadásban megfordul ez a terjedelmi
arány: az apparátus lesz jóval bővebb, mint az olvasásra ajánlott
főszöveg.[77]
Van azonban néhány olyan tanulság, mely nem egészen
egyértelmű. Ezek a szerzői jogokkal és magával a hiperszöveggel
kapcsolatosak.
8. Copy right
Bernard Cerquiglini a szerzői jogok megszületését –
Foucault-ra is hivatkozva – a könyvnyomtatáshoz köti.[78] Azt írja többek között: „a sokszorosságában is
megegyező és végleges szöveg a XVIII. század utoljától létezik. [...]
Szöveg, Ipari Sajtó és Modernség egyet jelent.”[79] Nyilvánvaló azonban, hogy nem a nyomtatás szülte a
copyright-ot, hanem a kapitalizmus és a nyomtatás együtt. A könyvnek árucikké
kellett válnia ahhoz, hogy a szerzői jog megszülethessen. Nagy hatású
könyvében McLuhan az ipari társadalom születését a nyomtatott könyv
születéséhez köti,[80] szerinte ugyanis a nyomtatott könyv volt az ipari
sorozattermelés prototípusa. Önmagában az, hogy valami alkalmas
sorozatgyártásra, még nem ok arra, hogy sorozatgyártsák. Gutenberg találmánya
rengeteg átalakuláson ment át, ahogy maguk a nyomtatványok is sokat változtak.
A kínai Pi-seng találmánya azonban mégsem szült sem ipari társadalmat, sem
copyrightot, s ennek nem csupán a kissé nehezékesebb technológia és
bonyolultabb karakterkészlet volt az oka, hiszen elvileg mindkettő
fejleszthető lett volna.
9. Hiperszöveg
Közhely, hogy a szöveg (gyakran úgy emlegetik: hagyományos
szöveg) lineáris, míg a vele szemben a hiperszöveg… milyenis? Nemlineáris.
Rá lehet kattintani, és elvisz máshova, és akkor már egy másik szövegben
vagyok, vagyis… ugyanabban? A hiperszövegben?
Közhely, hogy a McLuhan-galaxisban vagyunk, ahol
beköszöntött az új, a második szóbeliség kora. A számítógép és az internet, az
interaktivitás nem kedvez a lassú, elmélyült olvasásnak, eltűnik a
türelmes olvasó, és az ideges felhasználó kerül a helyére. És
hogy az írásbeliségre jellemző logikus levezetés és gondolatmenet helyét
az asszociáció és a retorika veszi át. Az arisztokratikus kánonok és igények
kimúlnak; mindent a popkultúra fog beteríteni.
És mindezért a hiperszöveg a felelős.
Azt hiszem az efféle apokaliptikus toposzok éppúgy túlzó és
végig nem gondolt víziók, – inkább asszociáció, mint logikus gondolatmenet
nyomán létrejött szellemességek, – mint a már tárgyalt digitális korpuszok
nagyívű látomásai.
Szövegszerkesztő a kéziratok korában:
Kosztolányi Dezső Édes Annájának egy oldala (MTA Könyvtár)
Kissé fafejű megközelítésben fizikai megjelenését
tekintve is azt mondhatnánk a (hagyományos) szövegről, hogy nem lineáris,
vonalszerű, hanem térbeli, hiszen nem egysoros, spulnira tekert
papírszalagokról olvasunk, hanem hasábokra illetve versek esetében sorokra,
strófákra tördelt szövegeket. Itt álljunk meg egy pillanatra, a tördelés ügye
ugyanis megér egy rövid kitérőt.
Az online vagy általában a számítógépes szöveg kapcsán,
mely kis görgetősávval ellátott ablakokban jelenik meg a képernyőn,
mindenki az ókori szöveg tekercseire asszociál. Csakhogy a számítógépes
szöveget a csúszka haladási irányával párhuzamosan olvassuk sorról sorra, az
ókori tekercseket viszont a tekercs tekerésére merőlegesen, a tekercs
szélességének megfelelő magasságú hasábokba tördelve írták és olvasták. Az
online tekercsen jobban el tudunk veszni, mert az aktuálisan olvasott szöveg
áttekinthetetlenebb a hasábokra tördelt szöveget tartalmazó tekercseknél.
A régi magyar versekben igen gyakori volt az akrosztichon,
a vers strófáinak kezdőbetűit összeolvasva értelmes szöveg. Ez, mint
Vadai István állítja, nem a szöveg memorizálását, vagyis az orális költői
technikát segítő, hanem éppen ellenkezőleg, csakis az írásban
érvényesülő poétikai eszköze volt a versnek. A versszerző gyakran a
saját, vagy a vers címzettjének nevét rejtette a kezdőbetűkkel a
szövegbe. Vadainak valószínűleg igaza van, elég fárasztó lehet fejből
elszavalni mondjuk a Vitéz Franciskó históriáját,[81] ahol nemcsak maga a vers felidézése lehet memóriapróbáló
feladat, hanem folyamatos szavalás (pláne éneklés?) közben még egy másik vers
felidézése is, azé a versé, melyet az akrosztichon rejt. Vadainak
valószínűleg még akkor is igaza van, ha régi magyar versek forrásainak egy
része nem sorokra és strófákra szedve, hanem folyó szövegre emlékeztető
módon folyamatos bekezdésekre tördelte a szöveget. Ez a papírtakarékos tördelés
is adott elég helyet az érvényesülésre a bekezdésekké változtatott versszakok
kezdőbetűinek.
Nem szó szerinti értelmében véve a linearitást, azonban
megintcsak nem láthatjuk lineárisnak a nem-hiperszöveget sem. A
hiperszövegről szóló tanulmányában Szűts Zoltán azt írja, hogy „A
hypertext […] nem teljesen újkeletű írásmód, […] a „hagyományos”
szövegekben is a hypertext nyomaira, annak tulajdonságaira bukkanhatunk.”[82] Ő három típust különböztet meg, ezek: berekesztett
hypertext, félig zárt hypertext, és a voltaképpeni hypertetxt: szétmart
szöveg. Az első típusba sorolja a szótárakat, lexikonokat
és a szonettkoszorút; a másodikba tartozik az intertextualitás; metatext;
és a lábjegyzet; a harmadik pedig természetesen „a „valódi”
hypertext gyűjtőhelye, ebben a linkek jelenléte kötelező, és
formája nem lehet nyomtatott szöveg”.[83] A hiperszöveg előzményeinek tekinthető szövegek:
a kombinatorikus költészet és poétika illetve az enciklopédikus gondolkodás
történetének kutatása a CHER és a BIÖP műhelyében is vagy egy évtizede folyik,[84] az utóbbi években például Szentpéteri Márton szép
eredményeket ért el Johann Heinrich Alsted (1588-1638) munkásságának
kutatásában.[85]
A (mai) hiperhivatkozások valóban nem annyira
struktúrájában tagolják a hálózati szöveget,[86] hanem jóval inkább asszociációs láncot alkotnak. Nem
logikai, hanem asszociációs kapcsok. A fenti, a papírszövegekre vonatkozó
példák pedig inkább logikai–strukturális hiperkapcsolatok nyomaira utaltak.
Véleményem szerint azonban Szűts Zoltánnak olyannyira igaza van, hogy én
még tovább erősíteném a kijelentését: minden szöveg hiperszöveg.
Maga a nyelv referenciális természetű: a szövegben minden
(hiper)hivatkozás, ami valamire utal, valamit felidéz, valamit, ami több, mint
a neve, a szó, mellyel megidéztük. A hiperugrás, a „kattintás” mindig is
létezett, virtuálisan, a mai virtuális térnél is virtuálisabb módon, pusztán az
elménkben.
Így működtek a tudományok is, egy szöveghez mindig
számos másik tartozott, amikor azt mondom, Homérosz Iliásza, McLuhan
Gutenberg-galaxisa vagy a virágének-vita, az mind olyan hivatkozás,
melynek az a feladata, hogy aktuálisan elhangzó, vagy olvasódó szövegből
kifele mutasson, és a szöveg megértéséhez feltételezi e felidézett szövegeknek,
szöveghalmazoknak a megfelelő szintű ismeretét. A „tudomány mai
állása” mindig is csak virtuálisan, pontosabban az ideák szintjén létezett.
Amikor Horváth Iván Balassi-könyvének utószavában arról ír, hogy ma már nem
várható el – azok nagy száma miatt – az összes, témába vágó szakcikk ismerete,[87] valójában a tudományos közösség össztudásának létezési
problémájára tapint rá. Ez a tudás olyan, mint a mi variánsaink: nincs
főszöveg, csak aktuális megvalósulások – hiszen a tudás nemcsak
koponyánként változik, de időben sem állandó, koponyán belül sem.
A digitális korpusz valójában ez lenne. Ennek a
tudáskincsnek a gépi leképezése, működtetése, felhasználása, szolgáltatása
és archiválása.
Csakhogy a számítógépen futó hipertext-technológiának van egy igen erős hátránya az elmével és az egyetemes emberi tudáskinccsel szemben. Nem arról van szó, hogy a szuperszámítógépek számololókapacitása még mindig nyomába sem ér az emberi agy hihetetlen bonyolultságú kapacitásának. Ez a probléma bizonyára megoldódik előbb-utóbb. A hipertext, ahogy megintcsak Szűts Zoltán is rámutat: egy pontból egyszerre csak egy pontba tud mutatni. A HTML (Hypertext Markup Language – Hiperszöveges Jelölőnyelv) egy hiperhivatkozáson belül nem engedélyezi két célpont felvételét. Bizonyos trükkökkel ugyan meg lehet oldani, hogy egy kattintás után 2 ablak nyíljon meg, ezt használják például az online folyóiratok kis reklámablakok megnyitásához, a kisablak kinyitására vonatkozó utasítást azonban nem a megkattintott hiperhivatkozás tartalmazta, hanem célszöveg forrásában (source) található kód.[88]
A célponthoz végtelen sok kiindulás tartozhat, a
kiindulópont azonban nem tud úgy, mint az emberi elme, egyszerre mutatni
többfelé. Ha azt mondom: asztal, végtelen sok asztalra tudok gondolni.
Az interneten a hiperhivatkozássá tett asztal szó azonban mindig csak 1
másik pontra mutat. Megfordítanám a közhelyet: hát már hogy ne lenne
lineáris a hipertext? A hiperugrásaimmal összekötött pontok egy vonalat
adnak ki, hurkolhatom, mozoghatok körkörösen, de – hasonlattal élve – nem
emelhetem fel a papírról a ceruzát.[89]
Ez a probléma igen sok nehézséget okozott az Édes Anna-kritikai kiadás készítésekor, ahol a főszövegben zöld színezés jelölte a magyarázó jegyzetek hivatkozásait, sötétkék a kézirat szövegváltozataira mutató hivatkozásokat, bordó a Nyugat-beli közlés változataira mutatókat és szürke az első kiadáséit. Mindjárt a regény elején akadt olyan kifejezés, mely mind a négy felsorolt hivatkozás színét megkaphatta volna, mert mind a négyféle jegyzet tartozott hozzá: ez volt Kun Béla neve.
A virtuális szöveg és a papírra írt szöveg közti legfontosabb különbség az, hogy összehasonlíthatatlanul gyorsabb a hozzáférés az előbbi javára: a könyvtári (papír) katalóguscédulára nem elég kattintani. A másik, ennél fontosabb elem az adatbázisosíthatóság. A szövegek számítógépes földolgozása valóban lehetőséget adhat az írott tudás, az emberi tudás együttes kezelésére.
Új szóbeliség
vagy csak az írott kultúra kiteljesedése? Elsősorban rajtunk múlik, hogy
szeméttermelésre használjuk a hálót, vagy a mesterséges intelligencia (MI)
kulturális tudásának alapkőletételére. Véleményem szerint „pusztán” az
írás fejlődésének egy fontos állomásánál tartunk. A beszédet jelölő,
helyettesítő írás (a pálcákra rótt emlékeztető rovátkáktól a
képíráson, szóíráson és szótagíráson, betűíráson, majd nyomtatáson át) a
digitális rögzítésig vivő útja segítségével, (az agyag- és kőtáblákon
át a papirusztekercsen és papíron át) a számítógépekig vezető íráshordozók
segítségével, a folyton gazdagodó filológiai, textológiai tudás segítségével a
kéziratos másolattól a főszöveges kiadáson és a genetikus, szinoptikus
kiadáson át a szöveg végre elindult útján – elnézést a szójátékért – a (virtuális) szinaptikus kiadás felé.[90]