Balázs
Géza:
Az új média
retorikája
Bár mindennapi táplálékká,
információforrássá, nevelési eszközzé, (nyelvi) mintává, berendezési tárggyá,
sőt családtaggá vált — az eszközt sem sikerült jól magyarul elnevezni.
Összefoglalóan tömegkommunikációs vagy magyarul inkább tömegközlési eszközöknek
nevezzük a hagyományos és az elektronikus sajtót, ez utóbbira használjuk szűkebb
értelemben a médiát, tágabb értelemben azonban minden tömegközlési eszköz
médium, ezek többes száma a média vagy médiumok (s túlzott továbbképzésnek
tartjuk a médiák formát; bár kérdéses, hogy egy másik nyelv nyelvtanát, jelen
esetben többes számát a magyar nyelvben számon kérni lehetséges-e). Egyik
nyelvészünk ajánlotta a tömegkommunikáció szó helyett a tömegtájékoztatás
terjesztését, be kell vallani, hogy bár az utóbbi magyar, mégsem tűnik
egyszerűbbnek, ráadásul a kommunikáció, amely (oda-vissza) érintkezést, sőt
kapcsolatot is jelent (egyik igen szerencsés magyarítási javaslat rá:
közösítés), szóval a kommunikáció több, mint tájékoztatás. Talán ezért nem
terjedt el a tömegkommunikációs eszközökre a hírközeg elnevezés sem — a
kommunikáció több mint híradás, hírközvetítés.
Behálózzák életünket a
médiumok (vagy médiák, sőt médiákok), a sajtó, a rádió és a televízió, s már
kopogtat egy új minőség, a mindezt egybeolvasztó, ráadásul más információs és
közlési rendszerek felé is kaput nyitó új média (ennek sincs megállapodott neve,
mondják polimédiának, internetmédiának is).
Megnevezni is nehéz
Föltehetőleg már késő, hogy
a nemzetközi rádió szót hangsugárzó adónak, távhangadónak vagy körhangnak, a
televíziót távképadónak, képsugárzó adónak vagy távolbalátónak nevezzük (Temesi
Ferenc egyik regényében azért használja rá írói leleményként a bambásító láda
kifejezést), az új médiát talán még elnevezhetnénk.
A hagyományos sajtó nem váltott ki akkora
társadalmi és tudományos érdeklődést, mint a 20. századi hangos, majd
hangos-képes média. Ennek oka az eszközök kommunikációs, sőt a retorikai
lehetőségeket megnövelő sajátosságában rejlik. Az újságban lehet csak a képeket
nézegetni és lehet olvasni, mindkettő csak korlátozott vizuális élmény, az
olvasás ráadásul korlátozott verbális (nyelvi) lehetőség. Kommunikációs
erőfeszítés, lelki, fantáziabeli működés kell a megértéshez. A hang az más! A
hang már csaknem teljes kommunikációs élmény, s bár még mindig van szerepe a
fantáziának (például el kell képzelnünk, hogy ki, hol stb. beszél), a hang
könnyebben meg tudja ragadni az ember figyelmét. A hangos-képes
tömegkommunikáció, például a televízió pedig a két legfontosabb, legjobban
társadalmiasult érzékszervre, a látásra és a hallásra egyaránt hat, szinte rabul
ejti befogadóját. Ha hihetünk a jóslatoknak, akkor az új média még újabb
érzékterületeket von majd be a közlési folyamatba: a tapintást, a szaglást és az
ízlelést. Számítógépes macskatartás már létezik, ki tudja, mi fogja ezt még
követni.
Természetes médiafejlődés
A „természetes
médiafejlődés” számomra azt jelenti, hogy a tömegkommunikációs eszközök a
történelem során folyamatosan, egymás után jelentek meg. A tömegkommunikáció
kezdeményei és kezdetleges fokozatait követte az első nagy ugrás, a nyomtatás
feltalálásával a sajtó megjelenése. Majd a 20. század elején a rádió, a 20.
század második felében a televízió megjelenése és eluralkodása következett. Az
informatikai forradalommal együtt kibontakozott az új média lehetősége. Ma még
nem tudjuk, hogy milyen eszköz lesz ez; föltehetőleg a televíziókészülékhez és a
számítógéphez hasonlatos képernyős készség, amelyet a tele- és a
tömegkommunikáció egyesülése, és az óriási méretű számítógépes adatbázisok
lehetősége teremt meg. Szecskő Tamás idézte egyik utolsó előadásán, hogy „a
digitalizáció olyan, mint egy földrengés: lökéshullámait szakmánk valamennyi
területén érezni”, mindaz, amit a tömegkommunikációs elméletek elmondtak a
médiáról, alighanem érvénytelenné válik, új magyarázó elveket kell keresni.
Annyival vagyunk jobb
helyzetben, hogy mégis vannak analógiáink, s a társadalomtudományok
egyike-másika foglalkozik jelen- és jövőkutatással, változásvizsgálattal.
Egy nagy különbség azonban
máris megfogalmazható. A 20. század végéig a különböző generációk szervesen
nőttek bele (szocializálódtak) a „természetes médiafejlődésbe”. A nagyapa
újságot járatott és olvasott, a szülők az újság mellett már a rádióra is
figyelhettek, felnőttkorukban pedig megjelent a televízió, most pedig „vén
fejjel” odaülnek a számítógép elé. A mai gyerekek már szinte csak televízión
nőnek föl, és kisgyermekkorukban kapcsolatba lépnek a számítógéppel. Ez a
számítógép, az internet persze még nem az új média… Annak csak előjeleit látjuk
az internetes rádiózásban és televíziózásban, a földrajzi és időkényszer
feloldódásában, az adattárakban való keresgélésben, a saját honlapgyártásban.
1. ábra: A „természetes
médiafejlődés” és „médiakövetés”
Isteni ajándék, avagy a
sátán eszköze
A médiáról szóló közbeszéd
(tudományosan: diszkurzus) rendszerint két szélső vélekedés között mozog: „A
média mint isteni ajándék, illetve a média az ördög működésének az eszköze”.
Nyilvánvalóan mindkettőre tudunk példákat sorolni. Tény, hogy a
tömegkommunikáció iránti igényt az ember társas működése ösztökélte, magát a
fejlett tömegkommunikációt a nyomtatás lehetősége és a polgári társadalom igénye
hívta létre. A tömegkommunikáció demokráciához segít: ismerni kell bizonyos
információkat, s a nyilvánossággal lehetséges korlátozni a visszaéléseket. De az
információszórással vissza is lehet élni, s ezzel már itt vagyunk a retorikánál.
Egy híres mondás szerint: „Mussolini nem tudta volna úgy torokon ragadni az
olasz népet, ha nem lett volna kezében a rádió”. Az első totális diktatúrák
kommunikációja valóban összekapcsolódott a rádió megszületésével. Ahogy Kálnoky
László írja a De profundis című versében:
Már egyre
tűrhetetlenebbek
a
klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr
tövében,
a képernyőn úszó
lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
„Globális falu”
A 20. századi részben
politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális globalizmus eszköze a televízió,
McLuhan, nem véletlenül nevezi „global Village”-nek, azaz „globális falunak”,
„világfalunak” a tömegmédia által átformált Földet.
Milyen ez a mediatizált
világ? Van jó oldala, mert a napi gondok, gyötrelmek elől egy másik világba
viszi befogadóját. Úgy, hogy nem létező hősöket, helyzeteket teremt, ezzel
kiragad bennünket a hétköznapjainkból. Ameddig ezt a kikapcsoló, szórakoztató
funkciót látja el, nem rejlik benne veszély. Csakhogy a média kibogozhatatlanul
összekapcsolódott a politikával és az üzlettel. Ez pedig oda vezet, hogy a
legkifinomultabb retorikai módszerekkel összemosódik valóság és álomvilág,
lényeges és lényegtelen, tény és vélemény, valódi információ és szórakoztatás.
Jellemző példája ennek a szomszédban dúló tragikus háborúra való utalás. Például
diszkózene alatt tréfálkozva, nevetgélve mondott hír egy kereskedelmi rádióban:
„Koszovóban ma hét férfi és öt nő halt meg, azaz összesen tizenkettő vagy
tizenhárom, nem is tudom.” Vagy: „Ameddig a NATO-bombák hullanak Jugoszláviára,
addig én sporthírekkel bombázom önöket.” Mindkét rádiós médiaszemélyiség máig
elfogadott tagja az újságíró társadalomnak.
A következő vicc is erre a
jelenségre utal:
Édesanya a fiával kézen
fogva megy az utcán. Egy kocsma mellett haladnak el. A kocsmából egy véres,
teliszurkált ember zuhan ki az utcára. A gyermek megszólal:
— Nézd anyu,
videó!
A médiakutatók már régen
kimondták a kereskedelmi médiára vonatkozó alaptörvényszerűséget: „A médiában a
rossz kiszorítja a jót, az értéktelen az értékest”. Ez az úgynevezett fordított
Gresham-törvény.
Kereskedelmi média
A média mérnöki-retorikai
pontossággal és kiszámítottsággal dolgozik. Gyakorlatilag egyetlen
mértékegységgé vált a hatás, a hatás pedig a percekre lebontott
hallgatottsággal, nézettséggel mérhető. Ha abszolút értéknek tekintjük a
tömeghatást, akkor a médiában csak bizonyos témák, műfajok maradhatnak fenn.
Ilyenek a szórakoztató és kuriózumokat
bemutató hírek, tudósítások, riportok, általában a show-műsorok, vetélkedők, a
tömegfilmek, a legnagyobb tömeget érdeklő sportközvetítések, könnyűzenei
műfajok. Bevált módszer, hogy a mai kereskedelmi médiában minden csak
szórakoztatásként adható elő. Ezért kötelezően nevetgélnek a műsorvezetők
sokszor még tragikus, és együttérzést, szánalmat keltő események kapcsán is. A
tökéletes médiasztárokká fölépített szereplők mellett a technikai hatásokra is
figyelni kell. A modern média folyamatos figyelemfenntartással, lüktetéssel
dolgozik. Egyetlen kihasználatlan, tehát az esetleges elmélyülésre,
gondolkodásra időt adó retorikai szünetet sem épít be, hanem folyamatosan
bombáz. Egyik filozófusunk „másodpercnyi totalitásnak” nevezte el a hang- és
képmontázsokat, általában a spotkultúrát, amely felvillant valami izgalmasat,
vonzót, de a felkeltett kíváncsiságunkat nem elégíti ki, hanem rögtön újabb
érdeklődést kelt — anélkül, hogy bármit alaposan, átélhetően bemutatna. Ezzel a
kifinomult retorikai fogással nagy hallgatottságot, nézettséget, sőt tetszést
(!) lehet elérni, ám egyszersmind egy habkönnyű, felszínes, leegyszerűsített
világképet sugallnak. Az ezt befogadó ember azután könnyűszerrel válik politikai
vagy gazdasági alattvalóvá.
„Védett műfajok”
Közben a médiából
kiszorulnak fontos témák, műfajok, az igényes művészet megértésére szolgáló
retorikai eszközök. Természetesen az szorul ki, ami piaci szempontból nem
eladható. Pedig a nem piaci viszonyoknak alávetett fontos kulturális értékek a
közösségek, az emberiség javát szolgálják, ezek fenntartása emberi érdek. Ezért
javasoltam egy helyen a „védett műfajok” fogalmának bevezetését. Védeni kell a
korrekt hírszolgáltatást, a valóságfeltáró riportot, a szociográfiát, a
hangjátékot, a bábjátékot, a gyermek-, a tudományos ismeretterjesztő és a
sportműsorokat, általában a helyi, nemzeti kultúrák (nyelvek) megjelenítését
szolgáló műsorszámokat (dokumentumokat), a változatos zenei műfajokat a
népzenétől a komolyzenén át a mai világzenének nevezett műfajokig.
Anélkül, hogy a technikai
determináció mindenhatóságában hinnénk, látni kell, hogy a média a legnagyobb
nyelvbefolyásoló, de ezt kiegészíthetjük: kommunikációs magatartást befolyásoló
tényezővé is vált. Ez utóbbit könnyebben elhisszük, hisz a televízió nagyon sok
helyen „gyermeknevelő”: addig is nyugton van a gyerek, ameddig nézi. Nem csoda,
ha ma már azt mondjuk, egy generáció nőtt föl a televízión, s ennek a
generációnak, az ún. képernyő nemzedéknek az élményanyagát és szocializációját
nagy mértékben befolyásolta a televízió.
Nem hangsúlyoztuk eléggé,
hogy a média, de különösen a most szerveződő új média általában a kommunikációs
kultúrára, de a nyelvre is nagy hatással van. A tömegszórakoztató műfajokban
megjelenő beszédmód, kérdés-feleletek, lecsupaszított közlések, neologizmusok,
magyartalan fordítások, stílustalanságok, általában a mindennel kapcsolatban
kötelezően humorizáló társalgás mintaként hat a nyelvhasználatra, a
kommunikációs kultúrára. Egy generáció nemcsak az információit, hanem nyelvi
magatartásmintáit a médiából szerzi.
Médiapedagógia
Ezekre a jelenségekre
(nevezhetjük veszélynek is) a társadalomkutatók már régen figyelmeztetnek, és
különböző válaszokat keresnek. Már McLuhan is fölvetette: „Nem a nevelés
lényege-e a média szemetével szembeni polgári önvédelem?” De a válaszban maga
sem biztos. Mindenesetre ehhez a szolid nevelési-ismeretterjesztési-tudatosítási
folyamathoz kapcsolódott sokféle értelmiségi mozgalom: a Kulturális Környezet
Védelméért, az erőszakmentes képernyőért stb. szerveződések. Az 1990-es években
médiapedagógia elnevezéssel összekapcsolódni látszanak a különféle értelmiségi
elképzelések.
Az első és a legfontosabb
válasz az: nem szabad félnünk a technikától, így a médiától sem. Nem a televízió
mint technikai eszköz a hibás. Nem lehetünk romantikus antikapitalisták,
ludditák, akik az ösztönös géprombolásban látták munkájuk megtartásának
lehetőségét.
A második válasz is fontos:
senkiben sem szabad gátlásokat ébreszteni. Tehát nem szabad senkinek tiltani a
televíziózást. Sőt, azt kell mondani, hogy élni kell a technika adta
lehetőségekkel, nem tilos szeretni Lagzi Lajcsit, a karatefilmeket, sőt
egyáltalán nem baj, ha valaki minden este megnézi a Barátok közt sorozatot, vagy
az olykor vaskosabb kiszólásoktól sem mentes Heti hetest vagy az Esti Showdert
Fábry Sándorral. Az embernek szüksége van szórakozásra, ráadásul nyelvileg is
sokféle világ tárulhat elénk ezekben a műsorokban. Persze az lenne az ideális,
ha választékos médiafogyasztásra törekednénk, ha kialakulna a kritikai
médiafogyasztás.
Ezután azonban a
médiapedagógiának tanácsokat kell megfogalmaznia.
Az
első tanács: tudd, hogy nem tudsz mindent, ha a médiára hagyatkozol. A
tapasztalati világból csak kisebb szeletet ismersz meg, s talán pont a számodra
itt és most, a lakóhelyeden, a szülőhelyeden, emberi kapcsolataidban fontosabb
dolgokról maradsz le. Hogy ezt belássuk, egy kicsit jobban meg kell érteni a
média működését, ha úgy tetszik, retorikáját. Készíts te is újságot, rádió- és
tévéműsort, nem föltétlenül azért, hogy újságíró légy, hanem azért, hogy egy
kicsit beleláss ebbe a folyamatba. Gondold végig, beszéld meg másokkal, hogy mit
is láttál a televízióban. Tudományosan ezt a feladatot médiarelativizálásnak
nevezzük.
A második tanács: ha az
első tanácsot elfogadod, akkor próbálj meg bizonyos időszakokat
„médiátlanítani”. Kérdezd meg szüleidet, nagyszüleidet, hogy mit csináltak régen
a hétfői televíziós adásszüneti napon. Eleveníts föl kevéssé gyakorolt
kommunikációs szokásokat: különféle társasjátékokat (például nyelvi játékokat),
kézügyességet igénylő hobbikat, olvass mindennap (tanulj meg rád is jellemző
verssorokat), meséltess magadnak, és mesélj te is másoknak.
Ebben feladatot kap
általában a pedagógia és a magyartanár is. Nem véletlen, hogy a médiaismeretek
oktatása bevonult az iskolába önálló tantárgyként, de a magyar nyelv részeként
is.
A média szabályozása és önszabályozása
Végül pedig megoldandó
feladat a média szabályozása és önszabályozása. Értelmiségiként én főként az
önszabályozásban hiszek, vagyis abban, hogy a médiát befolyásoló szereplők
eljutnak addig a gondolatig: „Én jogszerűen ugyan megtehetek valamit, de
etikailag mégsem teszem meg”. Ma ettől távol vagyunk. A mai magyar médiahelyzet
felemás, médiaháborútól, politikai és gazdasági harcoktól, médiasérültektől
terhelt. A közszolgálatiság valódi értékteremtő, értékóvó és értékközvetítő
tevékenységét még az értelmiség sem méltatja, nem teremtünk kellő kultúrát a
politikamentes kultúraközvetítésnek sem. Sok példát hozhatok rá, de hadd mondjak
csak kettőt: miért nincs értelmiségi kultusza a Bartók rádiónak vagy a Duna
Televíziónak. E két szegény, gazdaságilag és politikailag érdektelen intézmény
értelmiségi támogatására bizony összefoghatnánk.
Korunk médiafolyamatainak
értése, a médiapedagógia szükségszerűsége, a médiarelativizálás már most is
fontos. Persze jó lenne egy kicsit előre látni, a hagyományos médiát követő
időszakra.
Új média
Az új média az elképzelések
szerint nagyon demokratikus, választásra, változatosságra lehetőséget adó,
személyre, kisközösségre szabott, az alkotókészséget, a szabadságot növelő
eszköz lesz. Ebben aligha kételkedhetünk, mert előképei, az internetes közösség-
és tudásszervezés már ma is nagyon sok hasonló jellemvonást mutat.
Mindemellett azt is mondják,
hogy az internet főútvonalai ma még jórészt egyirányúak: egy központból, sokszor
egy nyelven, egyféle információs-kulturális szükségletkielégítés folyik; bár
vannak biztató ellentétes irányzatok is.
Gondolhatjuk ezt a hagyományos média szocializációjából fakadó
gyermekbetegségnek, és bíznunk kell abban,
hogy a digitális világ, s benne az új média valóban visszahoz valamit az
emberiség antropológiai
tulajdonságaiból, amelyet a kisközösségek szervezése és az abban való lét, a jelenlét-élmény, az egyoldalú verbalizmusból a
vizuális, sőt más érzékszerveket is érintő kiteljesedés
jellemez.
Nem tudjuk hogyan és
miként, de ez a folyamat át fogja formálni a kommunikációt, és — azt hiszem — a
nyelveket is. Már most is beszélünk egy újfajta nyelvi minőségről. A beszédet
követte ugyebár az írás, majd pedig annak meghangosítása a másodlagos
szóbeliség, s most mintha az élőbeszédhez visszatérő — egyelőre még sokféle,
önmagát és útját kereső — kommunikációs formával találkoznánk. Ma még írunk, de
az új eszközökön sokszor úgy írunk, mintha beszélnénk (levélbeszéd, internetes
csevegés), a távirati tömörségű SMS pedig sok élőszóbeli megnyilvánulást is
jellemez. Új nyelvi hatások, változások indultak el, amelyek új nyelvi,
gondolkodási minőséget hoznak létre. Ma még csak azt látjuk, hogy az
írásbeliségben megjelenik az élőbeszédre jellemző lazaság, szlenges írásmód jön
létre, de holnap talán már a tovább okosított programok fogják leírni
szövegeinket, és a mások szövegét eredeti hangon fogják
előadni…
2. ábra: Nyelvi „létmódok”
A nyelvi minőségek
Ha azt gondoljuk, hogy
mindez a távoli jövő zenéje, akkor hallgassuk meg a már magyarul is tudó beszélő
számítógépet… Most még csak aranyos játékszernek tűnik, ahogy válaszolgat, de ne
feledjük, alig negyven éve, hogy televíziót, alig tíz éve, hogy mobiltelefont
láttunk.
Az emberiség globális
problémái között, a vészesen és végletesen kettészakadt világ, a
környezetszennyezés, a diszkrimináció mellett a média, az alakulóban lévő új
média szerepe, feladata, azon belül retorikája kiemelkedően fontos kérdés. A
média hatással lehet az összes többi globális problémára (illetve az ahhoz
kapcsolódó viszonyunkra), az embertársainkhoz fűződő viszonyunkra, kommunikációnkra. A
„Gutenberg-galaxis”, az írás-nyomtatás-olvasás kultúrája foszladozóban
van, de mindenképpen átalakulóban, az új információtechnológiai korszakra, az
Internet-galaxisra (Digitália, Cyberia) fel kell készülnünk és óvni, őrizni kell
a kipróbált, hasznos kulturális formákat.
Irodalom:
Balázs Géza: Magyar
nyelvstratégia. MTA, Budapest, 2001.; Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis. Trezor, Budapest, 2001.;
Terestyéni Tamás (Szerk.): Médiakritika. Osiris Kiadó — MTA-ELTE
Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 1997.