Balázs Géza:

Az új média retorikája

 

Bár mindennapi táplálékká, információforrássá, nevelési eszközzé, (nyelvi) mintává, berendezési tárggyá, sőt családtaggá vált — az eszközt sem sikerült jól magyarul elnevezni. Összefoglalóan tömegkommunikációs vagy magyarul inkább tömegközlési eszközöknek nevezzük a hagyományos és az elektronikus sajtót, ez utóbbira használjuk szűkebb értelemben a médiát, tágabb értelemben azonban minden tömegközlési eszköz médium, ezek többes száma a média vagy médiumok (s túlzott továbbképzésnek tartjuk a médiák formát; bár kérdéses, hogy egy másik nyelv nyelvtanát, jelen esetben többes számát a magyar nyelvben számon kérni lehetséges-e). Egyik nyelvészünk ajánlotta a tömegkommunikáció szó helyett a tömegtájékoztatás terjesztését, be kell vallani, hogy bár az utóbbi magyar, mégsem tűnik egyszerűbbnek, ráadásul a kommunikáció, amely (oda-vissza) érintkezést, sőt kapcsolatot is jelent (egyik igen szerencsés magyarítási javaslat rá: közösítés), szóval a kommunikáció több, mint tájékoztatás. Talán ezért nem terjedt el a tömegkommunikációs eszközökre a hírközeg elnevezés sem — a kommunikáció több mint híradás, hírközvetítés.

Behálózzák életünket a médiumok (vagy médiák, sőt médiákok), a sajtó, a rádió és a televízió, s már kopogtat egy új minőség, a mindezt egybeolvasztó, ráadásul más információs és közlési rendszerek felé is kaput nyitó új média (ennek sincs megállapodott neve, mondják polimédiának, internetmédiának is).

Megnevezni is nehéz

Föltehetőleg már késő, hogy a nemzetközi rádió szót hangsugárzó adónak, távhangadónak vagy körhangnak, a televíziót távképadónak, képsugárzó adónak vagy távolbalátónak nevezzük (Temesi Ferenc egyik regényében azért használja rá írói leleményként a bambásító láda kifejezést), az új médiát talán még elnevezhetnénk.

 A hagyományos sajtó nem váltott ki akkora társadalmi és tudományos érdeklődést, mint a 20. századi hangos, majd hangos-képes média. Ennek oka az eszközök kommunikációs, sőt a retorikai lehetőségeket megnövelő sajátosságában rejlik. Az újságban lehet csak a képeket nézegetni és lehet olvasni, mindkettő csak korlátozott vizuális élmény, az olvasás ráadásul korlátozott verbális (nyelvi) lehetőség. Kommunikációs erőfeszítés, lelki, fantáziabeli működés kell a megértéshez. A hang az más! A hang már csaknem teljes kommunikációs élmény, s bár még mindig van szerepe a fantáziának (például el kell képzelnünk, hogy ki, hol stb. beszél), a hang könnyebben meg tudja ragadni az ember figyelmét. A hangos-képes tömegkommunikáció, például a televízió pedig a két legfontosabb, legjobban társadalmiasult érzékszervre, a látásra és a hallásra egyaránt hat, szinte rabul ejti befogadóját. Ha hihetünk a jóslatoknak, akkor az új média még újabb érzékterületeket von majd be a közlési folyamatba: a tapintást, a szaglást és az ízlelést. Számítógépes macskatartás már létezik, ki tudja, mi fogja ezt még követni.

 

Természetes médiafejlődés

A „természetes médiafejlődés” számomra azt jelenti, hogy a tömegkommunikációs eszközök a történelem során folyamatosan, egymás után jelentek meg. A tömegkommunikáció kezdeményei és kezdetleges fokozatait követte az első nagy ugrás, a nyomtatás feltalálásával a sajtó megjelenése. Majd a 20. század elején a rádió, a 20. század második felében a televízió megjelenése és eluralkodása következett. Az informatikai forradalommal együtt kibontakozott az új média lehetősége. Ma még nem tudjuk, hogy milyen eszköz lesz ez; föltehetőleg a televíziókészülékhez és a számítógéphez hasonlatos képernyős készség, amelyet a tele- és a tömegkommunikáció egyesülése, és az óriási méretű számítógépes adatbázisok lehetősége teremt meg. Szecskő Tamás idézte egyik utolsó előadásán, hogy „a digitalizáció olyan, mint egy földrengés: lökéshullámait szakmánk valamennyi területén érezni”, mindaz, amit a tömegkommunikációs elméletek elmondtak a médiáról, alighanem érvénytelenné válik, új magyarázó elveket kell keresni.

Annyival vagyunk jobb helyzetben, hogy mégis vannak analógiáink, s a társadalomtudományok egyike-másika foglalkozik jelen- és jövőkutatással, változásvizsgálattal.

Egy nagy különbség azonban máris megfogalmazható. A 20. század végéig a különböző generációk szervesen nőttek bele (szocializálódtak) a „természetes médiafejlődésbe”. A nagyapa újságot járatott és olvasott, a szülők az újság mellett már a rádióra is figyelhettek, felnőttkorukban pedig megjelent a televízió, most pedig „vén fejjel” odaülnek a számítógép elé. A mai gyerekek már szinte csak televízión nőnek föl, és kisgyermekkorukban kapcsolatba lépnek a számítógéppel. Ez a számítógép, az internet persze még nem az új média… Annak csak előjeleit látjuk az internetes rádiózásban és televíziózásban, a földrajzi és időkényszer feloldódásában, az adattárakban való keresgélésben, a saját honlapgyártásban.

1. ábra: A „természetes médiafejlődés” és „médiakövetés”

 

Isteni ajándék, avagy a sátán eszköze

A médiáról szóló közbeszéd (tudományosan: diszkurzus) rendszerint két szélső vélekedés között mozog: „A média mint isteni ajándék, illetve a média az ördög működésének az eszköze”. Nyilvánvalóan mindkettőre tudunk példákat sorolni. Tény, hogy a tömegkommunikáció iránti igényt az ember társas működése ösztökélte, magát a fejlett tömegkommunikációt a nyomtatás lehetősége és a polgári társadalom igénye hívta létre. A tömegkommunikáció demokráciához segít: ismerni kell bizonyos információkat, s a nyilvánossággal lehetséges korlátozni a visszaéléseket. De az információszórással vissza is lehet élni, s ezzel már itt vagyunk a retorikánál. Egy híres mondás szerint: „Mussolini nem tudta volna úgy torokon ragadni az olasz népet, ha nem lett volna kezében a rádió”. Az első totális diktatúrák kommunikációja valóban összekapcsolódott a rádió megszületésével. Ahogy Kálnoky László írja a De profundis című versében:  

Már egyre tűrhetetlenebbek

a klozettkefe-bajuszok

a répabunkó orr tövében,

a képernyőn úszó lepényhal-arcok

és elvitorlázó fülek.

 

„Globális falu”

A 20. századi részben politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális globalizmus eszköze a televízió, McLuhan, nem véletlenül nevezi „global Village”-nek, azaz „globális falunak”, „világfalunak” a tömegmédia által átformált Földet.

Milyen ez a mediatizált világ? Van jó oldala, mert a napi gondok, gyötrelmek elől egy másik világba viszi befogadóját. Úgy, hogy nem létező hősöket, helyzeteket teremt, ezzel kiragad bennünket a hétköznapjainkból. Ameddig ezt a kikapcsoló, szórakoztató funkciót látja el, nem rejlik benne veszély. Csakhogy a média kibogozhatatlanul összekapcsolódott a politikával és az üzlettel. Ez pedig oda vezet, hogy a legkifinomultabb retorikai módszerekkel összemosódik valóság és álomvilág, lényeges és lényegtelen, tény és vélemény, valódi információ és szórakoztatás. Jellemző példája ennek a szomszédban dúló tragikus háborúra való utalás. Például diszkózene alatt tréfálkozva, nevetgélve mondott hír egy kereskedelmi rádióban: „Koszovóban ma hét férfi és öt nő halt meg, azaz összesen tizenkettő vagy tizenhárom, nem is tudom.” Vagy: „Ameddig a NATO-bombák hullanak Jugoszláviára, addig én sporthírekkel bombázom önöket.” Mindkét rádiós médiaszemélyiség máig elfogadott tagja az újságíró társadalomnak.

A következő vicc is erre a jelenségre utal:

Édesanya a fiával kézen fogva megy az utcán. Egy kocsma mellett haladnak el. A kocsmából egy véres, teliszurkált ember zuhan ki az utcára. A gyermek megszólal:

 — Nézd anyu, videó!

A médiakutatók már régen kimondták a kereskedelmi médiára vonatkozó alaptörvényszerűséget: „A médiában a rossz kiszorítja a jót, az értéktelen az értékest”. Ez az úgynevezett fordított Gresham-törvény.

Kereskedelmi média

A média mérnöki-retorikai pontossággal és kiszámítottsággal dolgozik. Gyakorlatilag egyetlen mértékegységgé vált a hatás, a hatás pedig a percekre lebontott hallgatottsággal, nézettséggel mérhető. Ha abszolút értéknek tekintjük a tömeghatást, akkor a médiában csak bizonyos témák, műfajok maradhatnak fenn. Ilyenek a szórakoztató és kuriózumokat bemutató hírek, tudósítások, riportok, általában a show-műsorok, vetélkedők, a tömegfilmek, a legnagyobb tömeget érdeklő sportközvetítések, könnyűzenei műfajok. Bevált módszer, hogy a mai kereskedelmi médiában minden csak szórakoztatásként adható elő. Ezért kötelezően nevetgélnek a műsorvezetők sokszor még tragikus, és együttérzést, szánalmat keltő események kapcsán is. A tökéletes médiasztárokká fölépített szereplők mellett a technikai hatásokra is figyelni kell. A modern média folyamatos figyelemfenntartással, lüktetéssel dolgozik. Egyetlen kihasználatlan, tehát az esetleges elmélyülésre, gondolkodásra időt adó retorikai szünetet sem épít be, hanem folyamatosan bombáz. Egyik filozófusunk „másodpercnyi totalitásnak” nevezte el a hang- és képmontázsokat, általában a spotkultúrát, amely felvillant valami izgalmasat, vonzót, de a felkeltett kíváncsiságunkat nem elégíti ki, hanem rögtön újabb érdeklődést kelt — anélkül, hogy bármit alaposan, átélhetően bemutatna. Ezzel a kifinomult retorikai fogással nagy hallgatottságot, nézettséget, sőt tetszést (!) lehet elérni, ám egyszersmind egy habkönnyű, felszínes, leegyszerűsített világképet sugallnak. Az ezt befogadó ember azután könnyűszerrel válik politikai vagy gazdasági alattvalóvá.

„Védett műfajok”

Közben a médiából kiszorulnak fontos témák, műfajok, az igényes művészet megértésére szolgáló retorikai eszközök. Természetesen az szorul ki, ami piaci szempontból nem eladható. Pedig a nem piaci viszonyoknak alávetett fontos kulturális értékek a közösségek, az emberiség javát szolgálják, ezek fenntartása emberi érdek. Ezért javasoltam egy helyen a „védett műfajok” fogalmának bevezetését. Védeni kell a korrekt hírszolgáltatást, a valóságfeltáró riportot, a szociográfiát, a hangjátékot, a bábjátékot, a gyermek-, a tudományos ismeretterjesztő és a sportműsorokat, általában a helyi, nemzeti kultúrák (nyelvek) megjelenítését szolgáló műsorszámokat (dokumentumokat), a változatos zenei műfajokat a népzenétől a komolyzenén át a mai világzenének nevezett műfajokig.

Anélkül, hogy a technikai determináció mindenhatóságában hinnénk, látni kell, hogy a média a legnagyobb nyelvbefolyásoló, de ezt kiegészíthetjük: kommunikációs magatartást befolyásoló tényezővé is vált. Ez utóbbit könnyebben elhisszük, hisz a televízió nagyon sok helyen „gyermeknevelő”: addig is nyugton van a gyerek, ameddig nézi. Nem csoda, ha ma már azt mondjuk, egy generáció nőtt föl a televízión, s ennek a generációnak, az ún. képernyő nemzedéknek az élményanyagát és szocializációját nagy mértékben befolyásolta a televízió.

Nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy a média, de különösen a most szerveződő új média általában a kommunikációs kultúrára, de a nyelvre is nagy hatással van. A tömegszórakoztató műfajokban megjelenő beszédmód, kérdés-feleletek, lecsupaszított közlések, neologizmusok, magyartalan fordítások, stílustalanságok, általában a mindennel kapcsolatban kötelezően humorizáló társalgás mintaként hat a nyelvhasználatra, a kommunikációs kultúrára. Egy generáció nemcsak az információit, hanem nyelvi magatartásmintáit a médiából szerzi.

Médiapedagógia

Ezekre a jelenségekre (nevezhetjük veszélynek is) a társadalomkutatók már régen figyelmeztetnek, és különböző válaszokat keresnek. Már McLuhan is fölvetette: „Nem a nevelés lényege-e a média szemetével szembeni polgári önvédelem?” De a válaszban maga sem biztos. Mindenesetre ehhez a szolid nevelési-ismeretterjesztési-tudatosítási folyamathoz kapcsolódott sokféle értelmiségi mozgalom: a Kulturális Környezet Védelméért, az erőszakmentes képernyőért stb. szerveződések. Az 1990-es években médiapedagógia elnevezéssel összekapcsolódni látszanak a különféle értelmiségi elképzelések.

Az első és a legfontosabb válasz az: nem szabad félnünk a technikától, így a médiától sem. Nem a televízió mint technikai eszköz a hibás. Nem lehetünk romantikus antikapitalisták, ludditák, akik az ösztönös géprombolásban látták munkájuk megtartásának lehetőségét.

A második válasz is fontos: senkiben sem szabad gátlásokat ébreszteni. Tehát nem szabad senkinek tiltani a televíziózást. Sőt, azt kell mondani, hogy élni kell a technika adta lehetőségekkel, nem tilos szeretni Lagzi Lajcsit, a karatefilmeket, sőt egyáltalán nem baj, ha valaki minden este megnézi a Barátok közt sorozatot, vagy az olykor vaskosabb kiszólásoktól sem mentes Heti hetest vagy az Esti Showdert Fábry Sándorral. Az embernek szüksége van szórakozásra, ráadásul nyelvileg is sokféle világ tárulhat elénk ezekben a műsorokban. Persze az lenne az ideális, ha választékos médiafogyasztásra törekednénk, ha kialakulna a kritikai médiafogyasztás.

Ezután azonban a médiapedagógiának tanácsokat kell megfogalmaznia.

Az első tanács: tudd, hogy nem tudsz mindent, ha a médiára hagyatkozol. A tapasztalati világból csak kisebb szeletet ismersz meg, s talán pont a számodra itt és most, a lakóhelyeden, a szülőhelyeden, emberi kapcsolataidban fontosabb dolgokról maradsz le. Hogy ezt belássuk, egy kicsit jobban meg kell érteni a média működését, ha úgy tetszik, retorikáját. Készíts te is újságot, rádió- és tévéműsort, nem föltétlenül azért, hogy újságíró légy, hanem azért, hogy egy kicsit beleláss ebbe a folyamatba. Gondold végig, beszéld meg másokkal, hogy mit is láttál a televízióban. Tudományosan ezt a feladatot médiarelativizálásnak nevezzük.

A második tanács: ha az első tanácsot elfogadod, akkor próbálj meg bizonyos időszakokat „médiátlanítani”. Kérdezd meg szüleidet, nagyszüleidet, hogy mit csináltak régen a hétfői televíziós adásszüneti napon. Eleveníts föl kevéssé gyakorolt kommunikációs szokásokat: különféle társasjátékokat (például nyelvi játékokat), kézügyességet igénylő hobbikat, olvass mindennap (tanulj meg rád is jellemző verssorokat), meséltess magadnak, és mesélj te is másoknak.

Ebben feladatot kap általában a pedagógia és a magyartanár is. Nem véletlen, hogy a médiaismeretek oktatása bevonult az iskolába önálló tantárgyként, de a magyar nyelv részeként is.

A média szabályozása és önszabályozása

Végül pedig megoldandó feladat a média szabályozása és önszabályozása. Értelmiségiként én főként az önszabályozásban hiszek, vagyis abban, hogy a médiát befolyásoló szereplők eljutnak addig a gondolatig: „Én jogszerűen ugyan megtehetek valamit, de etikailag mégsem teszem meg”. Ma ettől távol vagyunk. A mai magyar médiahelyzet felemás, médiaháborútól, politikai és gazdasági harcoktól, médiasérültektől terhelt. A közszolgálatiság valódi értékteremtő, értékóvó és értékközvetítő tevékenységét még az értelmiség sem méltatja, nem teremtünk kellő kultúrát a politikamentes kultúraközvetítésnek sem. Sok példát hozhatok rá, de hadd mondjak csak kettőt: miért nincs értelmiségi kultusza a Bartók rádiónak vagy a Duna Televíziónak. E két szegény, gazdaságilag és politikailag érdektelen intézmény értelmiségi támogatására bizony összefoghatnánk.

Korunk médiafolyamatainak értése, a médiapedagógia szükségszerűsége, a médiarelativizálás már most is fontos. Persze jó lenne egy kicsit előre látni, a hagyományos médiát követő időszakra.

Új média

Az új média az elképzelések szerint nagyon demokratikus, választásra, változatosságra lehetőséget adó, személyre, kisközösségre szabott, az alkotókészséget, a szabadságot növelő eszköz lesz. Ebben aligha kételkedhetünk, mert előképei, az internetes közösség- és tudásszervezés már ma is nagyon sok hasonló jellemvonást mutat.

Mindemellett azt is mondják, hogy az internet főútvonalai ma még jórészt egyirányúak: egy központból, sokszor egy nyelven, egyféle információs-kulturális szükségletkielégítés folyik; bár vannak biztató ellentétes irányzatok is. Gondolhatjuk ezt a hagyományos média szocializációjából fakadó gyermekbetegségnek, és bíznunk kell abban, hogy a digitális világ, s benne az új média valóban visszahoz valamit az emberiség antropológiai tulajdonságaiból, amelyet a kisközösségek szervezése és az abban való lét, a jelenlét-élmény, az egyoldalú verbalizmusból a vizuális, sőt más érzékszerveket is érintő kiteljesedés jellemez.

Nem tudjuk hogyan és miként, de ez a folyamat át fogja formálni a kommunikációt, és — azt hiszem — a nyelveket is. Már most is beszélünk egy újfajta nyelvi minőségről. A beszédet követte ugyebár az írás, majd pedig annak meghangosítása a másodlagos szóbeliség, s most mintha az élőbeszédhez visszatérő — egyelőre még sokféle, önmagát és útját kereső — kommunikációs formával találkoznánk. Ma még írunk, de az új eszközökön sokszor úgy írunk, mintha beszélnénk (levélbeszéd, internetes csevegés), a távirati tömörségű SMS pedig sok élőszóbeli megnyilvánulást is jellemez. Új nyelvi hatások, változások indultak el, amelyek új nyelvi, gondolkodási minőséget hoznak létre. Ma még csak azt látjuk, hogy az írásbeliségben megjelenik az élőbeszédre jellemző lazaság, szlenges írásmód jön létre, de holnap talán már a tovább okosított programok fogják leírni szövegeinket, és a mások szövegét eredeti hangon fogják előadni…

2. ábra: Nyelvi „létmódok”

 

 

A nyelvi minőségek

Ha azt gondoljuk, hogy mindez a távoli jövő zenéje, akkor hallgassuk meg a már magyarul is tudó beszélő számítógépet… Most még csak aranyos játékszernek tűnik, ahogy válaszolgat, de ne feledjük, alig negyven éve, hogy televíziót, alig tíz éve, hogy mobiltelefont láttunk.   

Az emberiség globális problémái között, a vészesen és végletesen kettészakadt világ, a környezetszennyezés, a diszkrimináció mellett a média, az alakulóban lévő új média szerepe, feladata, azon belül retorikája kiemelkedően fontos kérdés. A média hatással lehet az összes többi globális problémára (illetve az ahhoz kapcsolódó viszonyunkra), az embertársainkhoz fűződő viszonyunkra, kommunikációnkra. A „Gutenberg-galaxis”, az írás-nyomtatás-olvasás kultúrája foszladozóban van, de mindenképpen átalakulóban, az új információtechnológiai korszakra, az Internet-galaxisra (Digitália, Cyberia) fel kell készülnünk és óvni, őrizni kell a kipróbált, hasznos kulturális formákat.

Irodalom:

Balázs Géza: Magyar nyelvstratégia. MTA, Budapest, 2001.; Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis. Trezor, Budapest, 2001.; Terestyéni Tamás (Szerk.): Médiakritika. Osiris Kiadó — MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 1997.