Milosevits Péter

Biblia, trükkregény, hiperszöveg

A bibliai szövegek fejezet- és versbeosztása lehetővé tette a belső hivatkozások lábjegyzetszerű jelölését. A célhely kikeresését segítik a fejlécben (az oldalak tetején) megjelenített könyvcímek és fejezetszámok, az Ó- és Újszövetség egy kötetben történő nyomtatásának elterjedt gyakorlata pedig a hivatkozások teljes hálózatának elérhetőségét biztosítja.

Hiperszöveg esetén elég lenne ceruza- vagy ujjheggyel hozzáérni a hivatkozáshoz, és máris… megrázna az áram. (Mert hypertext csak elektronikus formában létezik.) Ám rázkódás közben álmélkodva néznénk a szemünk előtt lejátszódó áttűnést: az olvasott szövegre ráúszna a keresett könyv megfelelő oldala.

A hiperszövegnek tehát a bibliai hivatkozáshálózat az egyik őse. A technikai szerepű segédelemek a szövegek közti kohézió erővonalait jelenítik meg. A heterogén tartalmú és stílusú írások közötti mélyebb összefüggésrendszer ugyanis a Biblia lényegéhez tartozik: a szövetség, a törvény és a parancsolatok többszöri megismétlése, a hagyományra való folytonos hivatkozás és a próféciák beigazolódására történő utalások az idézetek és hivatkozások egész hálózatát teremtették meg, amely átszövi a szöveget, textúrát teremt belőle, melynek struktúráját az apró betűvel szedett hivatkozások is tükrözik.

*

Az enciklopédia olyan idők szüleménye, amikor az ember a teljes tudást rendszernek képzelte el; úgy vélte, hogy a tudás összessége valamilyen végső értelemmel bír, s ezért értelmes rendbe lehet sorakoztatni: áttekinthető, tematikus vagy ábécérendes gyűjteményekben, lexikonokban és enciklopédiákban foglalható egybe.

Az internet olyan korban született (bizonyára nem véletlenül), amikor a tudás mennyisége és minősége túlnőtt az enciklopédián: nemcsak a mennyiség, hanem az összefüggések minősége lett „sok” és másmilyen: a lineáris és kétdimenziós kauzalitás helyett többdimenziós hálózat alakult ki. (A Műszaki Egyetemen műszaki hiba következtében megsemmisült egy előadássorozat számítógépes anyaga, s ezzel veszélybe került a tantárgy oktathatósága. „Miért, azelőtt hogyan oktattátok?” „Azelőtt nem volt ilyen tantárgy.”)

Marginalizálódott a tudás végső értelmének kérdése is; a tudósok nem hiszik, hogy eljön majd a pillanat, amikor felismerik, hogy „áhá, tehát ezért volt ez az egész”. A dolgok a végtelen összefüggés-hálózaton való jelenlétükkel és mozgásukkal nyernek értelmet. A hi­per­szö­veg és az in­ter­net olyan kor szüleménye, amelyben minden Egész eltörött, de valamennyi darab elérhető egy gombnyomás segítségével.

*

Ha már lett volna hypertext, a bibliai vízözön írója bizonyára készít egy linket (elektronikus szövegkapcsolatot) a Gilgames-eposz vízözöntörténetével, s a József és testvérei-t író Thomas Mann is élt volna e technikával. (Mélységes mély a linkek kútja.)

*

Az ókorban irdatlan mennyiségű szöveg keringett a világban szóbeli és írásos formában. Tematikus vonzáspontok körüli rajzásuk egyesülésekhez vezetett: így születtek meg a görög formák, illetve a bibliai kánonok; a forma mint kompozíció, a kánon mint gyűjtemény.

Az európai irodalmi gyakorlatban és elméletben a forma eszménye került fölénybe, de formálissá üresedő sablonjait mindig leváltják vagy feldúlják, átalakítják vagy újakra cserélik.

A többé-kevésbé lineáris történet elbeszélő regény a műfaj története során többször is alkalmatlannak érződött bizonyos (valószínűleg nem lineáris) lélek- és tudattartalmak kifejezésére, s ilyenkor megjelent mellette a lineáris történet elbeszéléséről lemondó regény. (Ennek ars poeticája és prototípusa Sterne Tristram Shandy című regénye, amely a főhős életének elbeszélhetetlenségéről szól.)

Mivel a lineáris elbeszélés szerkezetének összekuszálását a szöveg megbontásának különféle trükkjeivel szokták megvalósítani (Sterne például a fejezetenként újrakezdett s újra elkalandozásba fullasztott elbeszélés trükkjét használja), ezt a regényváltozatot trükkregénynek nevezem[1].

Legelterjedtebb változata az áldokumentum-regény, a talált kézirat trükkje, amely a szerző személyének (fiktív) megbontása révén bontja meg a szöveget; ennek „enyhébb” változata az, amikor a kéziratot „közreadó” szerző szövege rövid bevezetőre szorítkozik (Déry: G. A. úr X-ben, Eco: A rózsa neve), a fejlettebb változatban viszont a „közreadó” szerző is főszöveget ír, amely bonyolult viszonyban áll a talált kézirattal (Hesse: A pusztai farkas, Ottlik: Iskola a határon). A harmadik változatban nem talált, hanem íródó kézirat körül forognak a dolgok; a regény az egyik szereplő által írt regény írásáról (is) szól (Bulgakov: A Mester és Margarita), sőt ezen keresztül önmagáról, a regény írásáról (is) szóló regény írásáról is tud beszélni (Esterházy: Termelési-regény).

*

Már az áldokumentum-regény is a hiperszöveg elődje, mivel a talált kézirat közreadójának kísérőszövegét link kapcsolja össze a főszöveggel; ez azonban egyszerű és egyszeri link, amelyről később meg is lehet feledkezni: valószínűleg kevesen emlékeznek rá, hogy a G. A. úr X-ben szerzője „nem Déry Tibor”, vagy hogy a Don Quijote „eredeti arab kéziratát” Cervantes „a piacon vette”. Ellenben aligha képzelhető el olyan olvasó, aki nem emlékszik rá, hogy A Mester és Margaritá-ban szó esik egy Jézus-regényről, vagy hogy a Termelési-regény második része az első részhez fűzött jegyzeteket tartalmazza. S Esterházy könyve már technikailag is közel áll a hiperszöveghez: 68 belső hivatkozás van benne. (Igaz, kattintás helyett lapozni kell, de az eligazodást és visszatalálást megkönnyítik a margón elhelyezett fekete nyilak, valamint a két [!] könyvjelző.)

*

Milorad Pavić Kazár szótár című „lexikon”-regénye papírra íródott és nyomtatott formában jelent meg (1984), de ma már azt a benyomást kelti, mintha eredetileg számítógépen írt hiperszöveg ügyes papírváltozata lenne. A könyv témája a kazár hitvita, melyet a keresztény, az iszlám és a héber forrásokból összeállított három szótár címszavai összegeznek („Vörös könyv”, „Zöld könyv”, „Sárga könyv”). A címszavak zöme háromszor fordul elő más-más szöveggel, a könyv tehát többféleképpen olvasható: vagy folyamatosan, vagy az azonos címszavakon való hármasugrásokkal; ám ezen belül – s itt szaporodnak el még jobban a lehetőségek – a címszavak közötti választás is tetszőleges: olvashatóak ábécérendben, de lehet tallózni tartalmi vagy kíváncsisági szempontok szerint is: logikusnak tűnhet például, ha valaki a „kazár” szócikket nézi meg először, másvalaki viszont a „hitvita” szónál kezdi, stb. Aztán előfordulhat, hogy valaki elhatározza, hogy ábécé szerint megy, de valamely ponton egy utalás eltéríti. (A szócikkeken belül apró szimbólumok jelzik, ha valaminek „linkje” van egy másik hellyel.)

Mindezt mégis korlátok közé szorítja a könyvforma. Az összefűzött oldalak mindenképpen egymás után következnek, méghozzá megszámozva. Sikerült ugyan kiiktatni a forma és a kompozíció poétikai struktúráit, de egy olyan egyszerű rendszer, mint a számsor, leküzdhetetlennek bizonyult. Igaz, hogy a szövegnek nincs eleje és vége, mert az olvasást bárhol lehet kezdeni, de a könyvnek van címlapja, első és utolsó oldala és két borítója, melyek közül az egyik az első, a másik a hátsó. A „Vörös könyv” fizikailag mindenképpen a „Zöld könyv” előtt helyezkedik el. (Pavić később írt is egy olyan regényt, amely két részből áll, s azok kétfelől kezdődnek, vagyis a könyvnek két egyenrangú címoldala van.) Az olvasó választási szabadsága és magárahagyottsága még nem teljes; feltételezhető, hogy rutinból legyint egyet, és azt mondja, ha regény, akkor ne szórakozzunk (!), hanem olvassuk szépen sorban az első oldaltól haladva előre. Persze ez is választás, de befolyásolt választás. (A kampánycsendet a megszokás hangja törte meg.) Elektronikus formában viszont a Kazár szótár-nak lehet olyan nyitólapja, amely nem befolyásolja az olvasót a döntésben, hogy hová kattintson először az egérrel.

*

Ha a Háború ás béké-t beviszik a számítógépbe és felteszik az internetre, nem történt semmi különös azon kívül, hogy Tolsztoj regénye hozzáférhetővé vált ilyen módon is; a papírkötés és bőrkötés után most megjelent digitális „kötésben” is. De a szöveg ugyanaz marad, ami volt. Ellenben a digitalizált Háború és béké-t már el lehet látni hiperhivatkozásokkal, a fejezeteket össze lehet kapcsolni sorrendben és tematikus sorozatok szerint is (például Natasa-linkek, Bezuhov-linkek). Ez esetben a fejezetek végén (mondjuk) nem lehetne lapozni, csak ugrani, de több helyre, választhatóan: vagy „tovább” a tolsztoji sorrendben, vagy a Natasa- és a Bezuhov-linkekre, amelyek máshová vinnének, mint a „tovább”. Aztán a Natasa-link szövegéből, valahol, egy Bolkonszkij-link csábítana másfelé. Mi lenne ekkor? Tolsztoj forogna a sírjában. De esetleg örömében! Végre sikerült megvalósítani azt, amivel hiába gyötrődött bezárva a papír két dimenziójába, ahol kínjában kénytelen volt kitalálni a cselekményszálakat és a kompozíciót. Most viszont elég bedugni a mondat végét a konnektorba, és máris izé. Ezért jó, hogy Jasznaja Poljanában is bevezették a villanyt.



[1] Részletesebben: Milosevits Péter: A szerb irodalom története, Bp. 1998. 495–521.